25. Fejezet: A vihar után

Este hét körül Bill vitt haza. Úgy határoztunk, hogy először én lépem át a ház küszöbét. El akartam mondani a nénikémnek, hogy nem Johannesnél voltam – mint ahogy azt ő gondolta.

Sofie néni azonban rögtön látta, hogy valami jó dolog történt. Vállvonogatások közepedte vallottam be, hogy merre jártam.

– Sajnálom, hogy átvertelek titeket, de nem engedtetek volna el. Billéknél voltam… Éppen próbáltak...

Sofie néni nagy szemeket meresztett.

– És... mi történt? – kérdezte óvatosan. Még szélesebben elmosolyodtam és kitártam az ajtót, hogy beengedjem Billt. Sofie néni felkiáltott örömében. Billhez szaladt, megölelte, össze-vissza puszilgatta, majd vacsorával kínálta. Bill udvariasan elfogadta a meghívást és készséggel válaszolgatott a töménytelen mennyiségű kérdésre, melyeket Sofie néni és Rodolpho bácsi kórusban tett fel neki.

– Tudtad, hogy megszületett az unokánk? – kérdezte Rodolpho bácsi.

– Nem – nézett rám Bill. – Lotte még nem említette.

Elszaladtam a telefonomért, hogy képeket mutassak Ralphról. A keresztfiam Billt is egyből levette a lábáról és kijelentette, hogy minél hamarabb látni szeretné. Nagyon örült, mikor megtudta, hogy én vagyok a keresztanya, mert kinevezte magát keresztapának. Nos, az tény, hogy nem tudtam, ki Ralph keresztapja... Sabine nem közölte, hogy kire esett a választásuk. Sofie néni lelkendezve hívta fel Santiagót, hogy elújságolja a jó hírt, miszerint Bill és köztem minden rendben van. Tanácsára én is telefont ragadtam, hogy értesítsem Florenzt a történtekről.

– Végre, végre, végre! Tudtam, hogy előbb-utóbb feladjátok ezt a marhaságot! Óriási hülyeséget csináltatok, ugye tudod? Teljesen felesleges volt az egész! Hónapokig kínoztátok magatokat a semmiért! Jaj, de hogy valami jót is mondjak… Képzeld, hamarosan Johanneshez költözöm. Már el is intéztem a papírmunkát az egyetemen. Az Otto von Guericke-re megyek.

- Add ide a telefont, angyal – kérte Bill, s elegánsan nyújtotta egyik kezét a készülékért, de elhúzódtam a közeléből.

- Hadd beszéljen, ha már ennyire akar – hallottam Florenz vidám hangját a vonal másik végén. – Na, Lotte, hagyd neki!

- De Flor! – méltatlankodtam és rosszalló pillantást küldtem Bill felé, aki még mindig kinyújtott kézzel állt előttem.

- Csak egy percet – kérte Florenz.

Bosszúsan sóhajtottam, majd átadtam a telefont Billnek, aki valami olyasmit mondott, hogy „Enchantée, mademoiselle, merci”, aztán franciául társalgott a nővéremmel. Tudtam, hogy csak bosszantani akar. Biztos voltam benne, hogy Florenz egyszer úgyis elmondja majd, miről beszélgettek, ha Billből nem sikerül kiszednem.

Miután az énekes letette a telefont, felballagtunk a szobámba, ahol közölte, hogy holnap feltétlenül el kell mennem hozzájuk egy újabb családlátogatásra.

– Hazamegyek és beszámolok a helyzetről anyámnak. Teljesen fel fog pörögni. Valamiért még mindig kedvel téged, angyal.

– Ami azt illeti, tudja, miért hagytalak el – vágtam közbe. – Linda elment hozzá és mindent elmondott neki.

Bill szemei elkerekedtek.

– Anya tudta, és egy szót sem szólt?

– Nos, ezt én sem értem – vallottam be őszintén. – Majd holnap megkérdezzük, mi volt ennek az oka. Simone elmondta volna… talán még akkor is, ha Linda titoktartásra kérte volna...

– Miért, kérte? – kérdezte Bill.

– Szerintem igen – feleltem elgondolkodva. – De nem tudom biztosra. Linda nem mondott semmit. Ezt is csak a naplójában olvastam.

– Te olvasod mások naplóját? – csodálkozott, gúnyos vigyort eresztve felém.

– Linda direkt hagyta feltűnő helyen – védekeztem ártatlanul. – Mondtam már neked, hogy el akartam jutni hozzád. Linda mindent leírt a naplóba… a bejegyzések rólunk szóltak… Megőrizte a veled töltött napjaim emlékét… úgy, ahogy tőlem hallotta… aztán a szakításunkat is megörökítette… és… utána… rólad írt… Nem kellett, hogy lássalak, mert tudtam, hogy rosszul vagy… néha mégis úgy éreztem, muszáj szembenéznem veled és…bevallom, nem egyszer próbáltam átverni Annit, hogy kijussak a házból… remélem, idővel megbocsát majd…

Kibámultam az ablakon. Májusi zápor kopogott a párkányon. Színes vízcseppek táncoltak a betonon, nekem pedig kedvem lett volna kiállni az esőbe és hagyni, hogy teljesen eláztasson. Kicsi, szürke gomolyfelhők jelentek meg az égen, s egyre csak ontották magukból a hatalmas cseppeket. Az ég könnyezett. Tudtam, hogy most örömében sír… Elmúlt a vihar…

Hamarosan Bill hazament. Miután végighallgattam a rokonaim lelkes szavait, melyekben kifejezték örömüket a rendbehozott kapcsolatomat illetően, felvánszorogtam a szobámba. Nem bírtam ki, hogy senkinek se mondjam el a jó hírt. Annival kezdtem. Persze, előbb bocsánatot kellett kérnem tőle és meg kellett megnyugtatnom, hogy Billéknél jártam. Bizonyára már nagyon ideges lehetett. Sejtettem, hogy Linda is tőle értesült a hirtelen eltűnésemről.

...

Lotte [Ismét angyal] üzenete:

Szia. Képzeld, ismét járunk... Bill és én újra együtt... Igen, elmentem a stúdióhoz... Sajnálom, de megérte!

...

Anni üzenete:

Mi? Jártok! Elmondhatom Lindának?

...

Megnyugodva vettem észre, hogy nem is érdekelte, hogy bevallottam az átverést.

...

Lotte [Ismét angyal] üzenete:

Ne mondj neki semmit! Billel úgy tervezzük, hogy meglátogatjuk. Meglepetés lesz. Apához készülünk, hogy jól beolvassunk neki.

...

Anni kikérdezett mindenről, csak utána búcsúzott el. Ezután Mike következett. Ő is örült, bár tudtam, hogy némileg szomorú. Nem erősködött, de sejtettem, hogy addig volt boldog, amíg egyedül voltam... Reménykedett egy kicsit, hogy talán Bill és köztem soha nem jönnek helyre a dolgok, én pedig előbb-utóbb megunom az egyedüllétet és őt választom. Persze nekem csak az örömöt mutatta, ami jólesett, bár fájt, hogy annyira meg kell játszania magát.

Másnap valóban elmentem a Kaulitz-házba. A hangulat remek volt, de Simonéből nem tudtuk kiszedni, hogyan sikerült megtartania a titkot. Örült, hogy minden ott folytatódott, ahol abbamaradt és ez volt a lényeg.

A következő néhány napban lázasan tervezgettük, hogyan megyünk el Lindához. Tudtam, mikor van egyedül – Bill és én szerettünk volna olyan időpontot választani, mikor csak ő van a lakásban. Gondolkodtunk, hogy vigyük-e Tomot, de a gitáros azt mondta, majd egy későbbi alkalommal látogatja meg Lindát, hogy több időt tudjanak együtt tölteni. Véleménye szerint ez úgyis a mi napunk lesz, ő csak elterelné a lány figyelmét. Végül beláttuk, hogy Tom érdekesebb lenne Linda számára, mint mi, így nem könyörögtünk, hogy tartson velünk.

– Júliusban pedig mehetünk Oroszországba – közölte Bill péntek délután, mikor a hamarosan piacra kerülő album dalait válogatták, bár hozzá kell tenni, nem túl lelkesen.

A Best Of album megjelenése csak a fiatal menedzsert tette boldoggá. David borzasztóan vidám volt, s napjában vagy háromszor megölelt, ha összefutottam vele.

– Este maradsz egy kicsit, Bill? – kérdeztem érdeklődve. Nem is vettem észre, hogy Oroszországot emlegette.

– Igen, ha akarod. Miért?

– Sabine elhozza Ralphot – tájékoztattam büszke mosollyal.

- Na, te kis keresztapa – vigyorgott Tom. – Jól fog állni a kezedben, Bill!

- Fotózd le, Lotte – tette hozzá Georg. – Feldobjuk a netre!

A srácok nevettek, de miután elcsendesedtek, Bill ismét megszólalt.

- Hát nem figyelsz rám, Lotte? Az előbb mondtam, hogy júliusban mehetünk Mike-hoz.

– Hallottam, igen. Örülök.

– Nem úgy látszik – vont vállat Bill. El akarta rejteni, hogy mosolyog, de észrevettem.

– Mit vársz? Sikoltozzak?

– Azt ne tedd, mert talán mégis meggyűlölöm Mike-ot – húzta össze a szemöldökét.

– Tudom – bólintottam vigyorogva. Kezdtem hozzászokni, hogy féltékeny Mike-ra. Már szinte természetesnek vettem. Amíg nem volt velem, rájöttem, hogy még a féltékenységi jelenetei is hiányoztak. Nem kellett, hogy megváltozzon. Ő pont így volt tökéletes, a féltékenykedéseivel és az önzőségével együtt. Eszem ágában se volt, hogy megváltoztassam.

– Régi szép idők – sóhajtotta Georg és várta, mikor lép közelebb Bill, hogy megöleljen. Az énekes azonban a helyén maradt, a terem hátsó végében, az egyik számítógép takarásában.

– Nézek pár e-mailt. Jó válogatást! – köszöntem el és az iroda felé vettem az irányt. Silke most is ott ült, mint ahogy mindig, és épp egy e-mailt nézegetett.

– Helló, Silke – köszöntem, miután becsuktam az ajtót.

– Szia, Lotte – mosolygott az asszisztensnő. – Hallom, minden oké Billel. Örülök. Az utóbbi időben nehéz volt elviselni őt.

– Sajnálom. Nem fordul elő többet. Minden oké lesz.

– Azt ajánlom is – mondta Silke és újra a képernyő felé fordult. Kíváncsian olvastam végig a levelet, mely annyira vonzotta a nő tekintetét.

...

Kedves Tokio Hotel – főleg Tom!

Sajnálom, hogy buta kis levelemmel zaklatlak Titeket, de meg kell tudnom, mi a helyzet. Tom, úgy hallottam, barátnőd van. Titkos forrásom arról tájékoztatott, hogy egy csinos, szemüveges lánnyal látott valamelyik hamburgi étteremben. Ismersz engem, tudod, hogy vannak kapcsolataim – így tudtam meg a hírt. Tényleg igaz? Sokan kérdezik és nem tudom, mit feleljek. Ezért gondoltam úgy, hogy írok és személyesen érdeklődöm meg a dolgot. Mégegyszer bocsánat, hogy raboltam az időtöket!

Üdv:

Catherine

...

– Catherine? – néztem kíváncsian Silkére. – Ő nem Tom volt barátnője?

– Jól mondod – bólogatott a nő. – Úristen, ha Tom megtudja... Várj, szólok neki.

Elrohant a próbateremig, út közben már kiabálta Tom nevét. Hamarosan visszatért, a gitárossal a nyomában, aki igencsak kíváncsi arcot vágott. Miután a srác is végigolvasta a levelet, mondott pár szép szót Catherinére.

– Rohadt kis lotyó. A fenébe. Catherinétől számítani lehetett volna ilyesmire... Figyelmeztetnem kell Lindát, hogy vigyázzon...

– Ne aggódj – szóltam közbe – Linda tud vigyázni magára. Nem lesz baja

– Elmegyek hozzá – jelentette ki Tom. – Holnap indulok. Nem érdekel, ha Davidnak nem fog tetszeni. Nem akarom, hogy úgy járjon, mint te, Lotte.

Már teljes mértékben igazat adtam neki. Silke is helyeslőleg bólogatott. Tom kiviharzott az irodából és visszarohant próbálni.

Silkével további e-maileket nézegettünk, de nem találtunk több – a Catherine leveléhez hasonlót, így azok tartalmáról nem értesítettük a fiúkat.

Este Sabine valóban elhozta Ralphot. Bill közel félórán keresztül le sem tette az öléből. Ralph nagyon megkedvelte őt, ragaszkodott hozzá.

– Sabine, mondd csak, ki Ralph keresztapja? – kérdezte Bill, miközben karján ringatta a csecsemőt.

– Laurenz – válaszolta készséggel Sabine – a bátyám. De ne aggódj, lehetsz Ralph másodkeresztapja. Lotte a keresztanya, így közel azonos jogaid vannak, mint neki.

Bill elvigyorodott és tovább gügyörészett a babának. Sétált vele, fotózta, énekelt neki, amíg végül Ralph feladta és mély álomba merült. Bill óvatosan visszaadta őt Sabinének. Ralph mocorgott kicsit, mikor Bill karjai elengedték, de azonnal meg is nyugodott, mikor érezte az anyja ölelését.

Bill este nyolc körül hagyott magamra, majd Sabine is elindult Ralphfal.

– Autóval jöttél? – sietett utána Sofie néni. – Ne vigyen haza Rodolpho?

– Nem kell, köszönöm. Santiago autójával jöttem.

– Hát ő meg hol van? – kérdezte kicsit rosszallóan Rodolpho bácsi.

– Meccsen – felelte Sabine, miközben takarókba bugyolálta Ralphot. – Megengedtem neki. Régen találkozott már a haverjaival.

Sofie néni és Rodolpho bácsi még mindig rosszallóan nézett, de Sabine csak mosolygott, majd elindult az utca felé, ahol az ütött-kopott Volkswagen parkolt. Néztük, ahogy óvatosan a gyerekülésbe csatolja Ralphot, majd beül a volán mögé és lassan elhajt.

Alighogy visszaértem a házba, a telefonom csörgésére figyeltem fel. Bill keresett. Bizonyára autóban ült még, mert egyenletes háttérzajt képezett a motor búgása és a rádióból halkan szóló zene macskanyávogásra emlékeztető dallama. Bill ódákat zengett a kisbabáról, valamint bejelentette, hogy Tom holnap elutazik Lindához, így holnapután mi is mehetünk. Megnyugtatott, hogy Tom egy szótsem szól Lindának, különben hatalmas testvércsaták fognak bekövetkezni.

Másnap reggel úgy mentem iskolába, hogy Lindára gondoltam és arra, hogy milyen boldog lesz, ha találkozik Tommal. Megkönnyebbülésemre, Anni személyesen sem neheztelt rám azért, amiért cselhez folyamodtam és mégis elmentem a stúdióhoz. Azt mondta, a helyemben ugyanezt tette volna. A napi témánk természetesen Linda és Tom találkozása volt. Anni nem mondta el a lánynak, hogy Bill és én kibékültünk – bár elmondásából arra következtettem, hogy nagyon is nehezére esett, mert legszívesebben világgá kürtölte volna.

– Tom Lindánál van? – hökkent meg, mikor közöltem, hogy a gitáros az egyik volt barátnője merényletétől tartva elutazott Lindához, hogy figyelmeztesse a lányt.

– Igen. Catherine küldött egy e-mailt. Semmi fenyegető nem volt benne, csak megjegyezte, hogy nem tudta, hogy Tomnak új barátnője van... azt mondta, látták Tomot egy lánnyal… valamelyik hamburgi étteremben… Talán épp ott, ahol akkor voltatok, mikor rólam meg Billről tárgyaltatok…

Anni tekintete elsötétedett.

– Na igen, Catherine sose volt a kedvencem – morogta. El is felejtettem, hogy ő ismerte Tom előző barátnőjét.

– Miért, milyen volt? – érdeklődtem.

– Igazából nem sokat beszélt – töprengett a szőke lány – olyasmi volt, mint Rita... Emlékszel Ritára, ugye?

Rita Georg exbarátnője volt. Először remélhetőleg utoljára aznap találkoztam vele, mikor Annival és Mike-kal. Rita viszont korántsem volt barátságos.

Aznap délután moziba mentünk.

Csak Bill és én…

Egy apró, nem túl zsúfolt loitschei mozira esett a választása mondván, ott nincs szüksége testőrökre. Nem is tudtam, hogy moziba akar vinni, de örültem neki. Mondhatjuk úgy, hogy a mozi csodás randihelyszín tekintve, hogy sose randiztunk még. Rájöttem, hogy túlságosan kevés időt töltöttem vele, mégis kimondhatatlanul ragaszkodtam hozzá.

A film nem kötött le. Átlátszó bőrű, ronda zombik vették célba az emberiséget, de néhány vállalkozószellemű fiatal igyekezett megváltani a világot és megszabadulni az élőhullák hadseregétől. Undorítónak találtam az egészet, de nem érdekelt, mert Bill is ezen a véleményen volt.

Az énekes úgy gondolta, ennünk is kéne valamit. Loitsche nem valami nagy szám, szóval az ember keresve se találna benne nívós kávézókat és pompás szállodákat, úgyhogy beültünk a McDonald’s-ba, mely egyedüli gyorsétteremként volt fellelhető a faluban. Bill sültkrumplit és kólát rendelt, én pedig szórakozottan majszoltam egy sajtburgert, hozzá pedig epres shake-et kortyolgattam.

Vacsora után sétáltunk még egy kicsit Loitschében és néztük a naplementét, mely most már nem a nap halálát juttatta eszembe.

Bár szebb és romantikusabb lett volna, ha a tenger hullámzó vizéről visszatükröződő horizontot kémleljük, nekünk mégis tökéletesen megfelelt a loitschei vasúti töltés mellett kókuszos csokit enni és üldögélni az átforrósodott betonon.

Miután besötétedett, Bill kötelességtudóan hazavitt. Az ajtóig kísért, majd biccentett, intett a nagynénéméknek és elment. Sofie néni sokszor fejezte ki nemtetszését az efféle búcsúzkodás miatt, hiszen a barátnője vagyok. Ilyenkor csak legyintettem, mert tudtam, hogy Bill kényelmetlenül érezné magát, ha meg kellene csókolnia a rokonaim szeme láttára.

Másnap korán indultunk. Bill reggel hétkor már az ajtómon kopogtatott és türelmetlenül toporzékolt.

– Megyek már! – kiáltottam. – Várj egy kicsit!

– Siess, Lotte. Nem akarok elkésni.

Nagy duzzogva felöltöztem és összepakoltam a holmimat. . Mikor elkészültem, kissé erősebben vágtam ki az ajtót, mint ahogy terveztem. Mérges voltam Billre, amiért siettetett, és ezt meg is akartam mondani neki. Azonban, mikor szembenéztem nevető arcával, minden dühöm elszállt. Mosolyogva öleltem magamhoz őt. A szemeibe néztem és eszembe ötlött, hogy van egy mondat, melyet soha, de soha nem hallott még tőlem. Érezte, tudta, de soha nem hallotta. Elfogott a viszolygás, hiszen hogy voltam képes megfeledkezni erről? Miért nem mondtam neki? Ő hányszor meg hányszor mondta és írta, a válaszom azonban mindig csak annyi volt, hogy „Én is”.

Ez nem mehet így tovább!

Kíváncsi pillantással mért végig, én pedig az ajkamba haraptam és úgy, mintha most tudatosodna bennem az egész, erőtlenül rebegtem:

– Szeretlek, Kaulitz.

Most láttam csak igazán, mekkora jelentése van ennek a szónak. Hiába tudta, hiába érezte, hallania kellett. Mellkasának dőlve hallhattam szívének szapora dobogását, éreztem légzésének gyorsuló ritmusát.

– Én is szeretlek, angyal. Jobban, mint eddig bármikor.

A mondat színtisztán őszinte volt. Bill gyengéd csókot nyomott az ajkaimra és abban a pillanatban nem kívántam többet. Nem kellett az ajkak forró, vad csatája, a testek egymásnak feszülése. Elég volt, hogy ott volt és hogy velem volt.

Sosem hittem volna, hogy boldognak fogom érezni magam, ha apám közelébe kell utaznom. Márpedig boldog voltam.

– Hol kezdünk? – kérdeztem, mikor elfoglaltuk a helyünket a repülőn.

– Úgy gondoltam, Lindához – felelte tűnődve. – Jobb, ha először örülnek nekünk, mintha egyből az ellenszenvvel találkozunk.

Egyetértettem vele. Hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét, én pedig az ablak felé fordítottam a tekintetemet. Néztem, ahogy a rózsaszínes felhők elúsznak a gép mellett. Gyönyörködtem, milyen szép is a kora reggeli égbolt. Kicsit úgy festhettem, mint aki soha nem ült még repülőn. Azt azonban el kell ismernem, hogy ez volt az egyik legszebb utazásom. Kihozták a reggelinket, de észre sem vettem addig, amíg Bill a kezembe nem nyomta a szendvicset és rám nem parancsolt, hogy egyek.

Boldog mosollyal hagytam el a gép fedélzetét, mikor megérkeztünk Ferihegy 2-re. Mivel nem voltak csomagjaink, nem kellett várakoznunk. Taxit hívtunk és egyenesen Lindáékhoz hajtottunk. Eszembe jutott, hogy a lány talán iskolában van, így azonnal felhívtam. Felvette a telefont és közölte, hogy beteg. Nem válaszoltam, csak megszakítottam a hívást és Billt magam után húzva besétáltam a tömbház előterébe. Az ajtón még mindig ott díszelgett a Tóth családnév, így esélyem se volt, hogy eltévesszem a lakást. Bekopogtam és vártam. Bill a hátam mögött állt, kezeit a derekam körül tartotta, állát a vállamnak támasztotta. Kinyílt az ajtó és Linda dugta ki a fejét. Arca mély döbbenetet sugárzott. Gondoltam, hogy meglepettségét nemcsak az okozza, hogy maga előtt lát összefonódva Billel, hanem az is, hogy az imént szó nélkül letettem a telefont, mégcsak el sem köszöntem tőle. Mikor tudatosult benne, mit lát, hatalmasat sikított. Egyszerre ölelt át minket. Berángatott a lakásba, becsapta az ajtót, miközben nevetett és táncolt.

– Istenem! – kiáltotta. – Újra együtt? Végre! Jaj, de örülök! És, hogy Tom ezt nem is mondta! Abszolút nem említette, mi van veletek! Én hülye, hogy rá se kérdeztem!

– Így jár, aki mással van elfoglalva – kuncogott Bill. Linda kicsit dühösen nézett rá, de szélesen mosolygott.

– Látom, , jól vagy – nézett rám. – Örülök... nem is tudod... most nagyon megkönnyebbültem... Mondtam Anninak, hogy ne hagyjon egyedül, de ilyenkor persze rá se lehet számítani.

– Ne vádold – szóltam közbe. – Neki is van családja. Hiszen te is eljöttél.

– Oké, csak vicceltem – nevetett és újra megölelt. – Jó, hogy így történt. De most már halljam, hogy is volt? Tényleg elmentél a stúdióba? Fogadok, pont ott voltál, mikor felhívtam Tomot.

Billel felváltva meséltünk el neki mindent. Izgatottan hallgatta, majd mikor a történet végére értünk, lelkesen tapsolt, mintha valami jó sztorit hallott volna.

– Na és, mi volt tegnap? – kajánkodott Bill.

Linda mérgében hozzávágott egy párnát. Erre én felkaptam egy másikat és egyenesen Lindához dobtam. Bill, ahelyett, hogy engem védett volna, felém dobott egy harmadikat. A párnacsatával elment vagy tíz perc, ezzel is kevesebb idő jutott arra, hogy Linda megossza velünk, mi mindent csináltak Tommal.

– Na jó, győztetek – mondta Linda kifulladva, miután felszedte és a helyére tette az utolsó párnát is. – Elmondom. Hát... gondolom, tudtátok, hogy el fog jönni. Persze nagyon meglepődtem. Elmondta, miért jött... azt hitte, megrémülök, de csak nevettem. Tényleg félt...

Linda az utolsó két szónál elpirult és még szélesebben mosolygott.

Hamarosan búcsúznunk kellett a lánytól, hiszen hátra volt még az apám. Linda vigyorgott és sok sikert kívánt, miközben kikísért minket.

Fintort vágtam, majd elnevettem magam.

Bill és én gyalog indultunk egykori otthonom felé. Emlékeztem rá, mikor először tettem meg ezt az utat. Akkor sötét volt, a környék pedig ijesztően festett. Most viszont barátságosan mosolygott minden, amire csak ránéztem.

Remegett a kezem, mikor megálltam a harmadik emelet kilences ajtaja előtt. Végül Bill kopogtatott párat, de válasz nem érkezett. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem engedett. Úgy tűnt, senki sincs itthon. Ekkor kinyílt a szomszéd lakás ajtaja és egy jóságos öregasszony, Zsuzsika néni dugta ki a fejét.

– Lotte! – kiáltotta és felém rohant. – Kicsim! Hogy vagy?

– Köszönöm, jól – feleltem kicsit bizonytalanul. – Apáék?

– Ők dolgoznak, drágám – világosított fel kedvesen az asszony.

– Hűha, akkor mennem kell... beszélnem kell apával – mondtam és megpusziltam a hölgy arcát. – Köszönöm, Zsuzsika néni!

– Most hova megyünk? – kérdezte Bill, mikor kiléptünk az utcára.

– Apa munkahelyére – válaszoltam vállvonogatva. Őszintén szólva utáltam a Német Nagykövetségre menni, mert mindenki olyan idiótán tudott vigyorogni, hogy az már túlzottan is idegesítő volt.

A követségre természetesen taxival utaztunk. Mikor odaértünk, megkérdeztem a recepciós kisasszonyt, hogy merre találom Martin Krüger irodáját. A hölgy először flegmán válaszolt, majd mikor közöltem, hogy Krüger úr lánya vagyok, mindjárt megváltozott a hozzáállása. Szívélyesen kísért el apám új irodájáig.

Bekopogtam és vártam, hogy beszólítsanak.

– Tessék – hallottam a hivatalos hangot. Sosem hallottam még így beszélni apámat.

Kézen fogtam Billt, majd benyitottam az irodába. Apa a hatalmas ablaknak háttal ült. Asztalán papírok, fontosnak tűnő iratok és dossziék hevertek. Távolabb, egy kisebb asztalon számítógép foglalt helyet. Az asztal mellett Rosanette ült. Ahogy hátradőlt a széken, láthattam gömbölyödő pocakját. Próbáltam nem fintorogni.

– Lotte? – hitetlenkedett apa. – Mi történt, kislányom? Nem bánnak jól veled?

– Igenis jól bánnak – válaszoltam gyorsan. – Csak közölni szeretnék valamit. Nem állsz közém és Bill közé. Többé már nem.

Szavaim nyomatékosítása érdekében felemeltem a Billével összekulcsolt kezemet.

– Soha nem szedhetsz szét minket – mondtam tagoltan. – Egyébként gratulálok a harmadik gyerekedhez. Sok boldogságot!

Apa nem válaszolt. Bambán bámult, Rosanette pedig még levegőt venni is elfelejtett.

– Szeretem Billt, apa. Igenis szeretem! Elmondom százszor, ezerszer, akárhányszor! A mai alkalmat leszámítva sosem mondtam neki. Fel tudod fogni? Sosem mondtam, hogy szeretem! Tudta, de sosem hallotta… Nem is sejtettem, mit jelenthet, ha hangosan is kimondom… Fogalmam se volt, milyen hatással bír… . És te örökre meg akartál fosztani ettől!

Apa még mindig nem felelt, Rosanette-nek azonban megjött a hangja.

– Egyszerhű diákszerhelem – nyekeregte és előredőlt, hogy elrejtse pocakját. – Nem ’ittem vólná, kisi Lotté. Áh, á múltkorh nem adodót le’etőségem bemutátkózni á fiátálemberhnek. Rhosanette de Rhénal – Krhüger vágyók. Lotté mosto’aanyja.

– Rosie, ugyan. A fiú nem is méltó arra, hogy szóba állj vele, drágám. Lotte, kívánsz még mondani valamit?

– Gyűlöllek – suttogtam halkan.

Bill már nyitotta az ajtót és kitessékelt. Gyorsan elhagytuk a követséget, majd pár óra múlva Magyarországot is. Határtalanul boldog voltam, hogy végre szembe mertem szállni apámmal és megmondtam neki a véleményemet, bár gyávaságnak tartottam, hogy nem vártam meg a reakcióját. Bill roppant büszke volt rám, hogy ilyen bátran viselkedtem. Ő nem tartott gyávának. Úgy vélte, hogy ha megvártam volna apa válaszát, még most is az óriási iroda közepén állnánk és bámulnánk a hatalmas ablakokat arra várva, hogy valaki megszólaljon végre.

Hazatérésünk után a rokonaim vidám hírekkel szolgáltak.

– Magdeburgba költözünk – jelentette be a nénikém. – Rodolpho bácsi jó állást kapott. Úgy gondoltuk, hogy te is jobban örülnél annak, ha ott lakhatnál, hiszen közelebb lennél Billhez. Nem kell majd órákat utazgatnod, ha el akarsz menni Loitschébe... persze ezzel a költözéssel messzebb kerülsz a stúdiótól… de valamit valamiért, nem?

Hálásan öleltem át Sofie nénit és Rodolpho bácsit.

– Mikor költözünk?

– Egy hónap múlva – válaszolta Rodolpho bácsi vigyorogva. – Most pedig menj és szórakozz!

Értetlenül néztem rá, de Bill már karon is ragadott.

Az utcán az ismerős Cadillac parkolt. Tom vigyorogva integetett a volán mögül. Bepattantunk az autóba és meg sem álltunk Hamburg egyik legnépszerűbb szórakozóhelyének parkolójáig. A kocsisorok között ott állt Georg és David autója is.

– Mindenki itt van? – hüledeztem.

– Igen – mondta kedélyesen Bill. –Megünnepeljük, hogy minden helyrejött... hogy minden rendben lesz...

– Ez remek ötlet! Tom, hát te nem jössz? – kérdeztem, mikor kiszálltunk az autóból.

Tom vállat vont.

– Érezzétek jól magatokat. Asszem, nem tartok veletek. Mi értelme lenne bulizni, ha Linda nincs itt?

24. Fejezet: A feltétlen bizalom ára

A május első három napja hamar eltelt, főleg azért, mert szinte végig Ralphfal voltam. Mivel Santiago és Sabine nem utazott nászútra, be szerették volna pótolni a hiányosságot, így pár napra Ausztriába utaztak. Sabine nagyon aggódott, hogy mi lesz a kicsivel, ha elutaznak, de megnyugtattuk, hogy ne rágódjon ezen, inkább élvezze az utazást. Végül beleegyezett és Santiagóval együtt kocsiba pattant.

Ralph tehát hozzánk költözött. Szerettem volna, ha az én szobámban alszik, de Sofie néni nem volt hajlandó megengedni. Azzal érvelt, hogy nekem iskola van és pihennem kell. Így viszont jobban jártam, mert a keresztfiammal töltöttem a délutánokat. Rengetek fotót készítettem róla, melyeket szinte azonnal el is küldtem lindának, aki olvadozott tőlük. Imádta nézni Ralphot. Megszerette, pedig még egyszer sem tartotta a karjában.

Mikor levittem Ralphot Sofie néniéknek, engedélyt kértem, hogy elmehessek Magdeburgba – Johanneshez. Tudtam, ha azt mondom, hogy Johanneshez megyek, nem fognak kérdezősködni, hiszen máskor sem tették. Az engedélyt természetesen kifogás és ellenvetés nélkül megkaptam, s miután visszarohantam a szobámba, felhívtam Johannest, hogy tudjon a dologról, ha a nénikémék esetleg nála keresnének. Nem helyeselte ugyan, de megígérte, hogy falaz nekem.

Reggel, amíg készülődtem, rájöttem, hogy már nem azért akarok elmenni Billékhez, hogy leskelődjek, hiszen láttam őket a TV-ben. Valami más hajtott. Látni akartam Billt, beszélni akartam vele. Ha ezt Anninak, vagy Lindának elmondtam volna, biztosan nem tartották volna helyes cselekedetnek. Magam is úgy gondoltam, hülyeség így tennem, hiszen fájdalmat okozok Billnek. Valami mégis arra bírt, hogy elinduljak és véghezvigyem mindazt, amit elterveztem. Út közben azon gondolkodtam, mi miatt keresem fel azt a helyet, ahova annyira vágytam és amit legjobb lett volna messzire kerülni. Kitaláltam az okot. El akartam mondani Billnek, mi volt a valódi probléma, miért kellett eldobnom őt. Ha arra a kétségbeesett arcára gondoltam, melyet akkor vágott, mikor utoljára beszélt velem, a döntésem még erősebbé vált. Nem hagyhattam, hogy tévedésben éljen. Ennyi azért járt neki.

Elsőként ugrottam le a buszról, mikor felfedeztem egy ismerős utcát. Négy lépcsőfokot ugrottam, de nem estem el. Nagyon elcsodálkoztam, de nem volt időm, hogy önmagam dicsérgetésével foglalkozzak. El kellett jutnom a stúdióhoz, és ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Mindig autóval hoztak és vittek. Nem is gondoltam bele igazán, hogy egyszer másképp is történhet. Az ismerős utca azonban támpontot adott. Végiggyalogoltam az egyenes útszakaszon, majd befordultam egy fákkal szegélyezett kisebb utcába. Innen már gyerekjáték volt a stúdió közelébe férkőzni. Tudtam, melyik épületet kell néznem. Aggódtam, hogy a kapu zárva lesz, de szerencsém volt. A zsanérok nyikorogtak,ahogy kinyílt a súlyos vasszerkezet, de a benti zajból ítélve senki nem hallhatta meg. Mivel tisztában voltam azzal, hogy az épületen belül hogyan helyezkednek el a helyiségek, tudtam, hova kell állnom, hogy mindent halljak. Azonnal berontani ugyanis nem mertem. Úgy döntöttem, hallgatózom egy kicsit, csak aztán sétálok be és adom elő a mondanivalómat. Az épület mögé futottam. Volt ott egy pad, melyre a fiúk bizonyára nyáron szoktak leülni, hogy cigizzenek – ezt a környéken szétszóródott cigicsikkekből gondoltam. Közelebb húztam a padot a falhoz. A próbaterem ablaka nagyon magasan volt, de a padra felágaskodva láthattam, mi zajlik bent. Tom, Georg és Gustav a terem közepén állt – illetve a dobos ült. Figyelmesen hallgattam az éppen gyakorolt dalt, melyet nem Bill, hanem Tom énekelt. Ez nagyon meglepett. Nem is figyeltem, hogy Tom áll a mikrofon mögött. Kezében nem volt gitár, a dalból hiányzott a megnyugtató basszusalap, hiszen Georg átvette Tom szerepét, így a basszusgitáron senki nem tudott játszani.

A terem sarkában magányos alak kuporgott. Fejét a térdeire hajtotta, a lábait felhúzta a szék szélére. Olyan volt, mintha aludna. Révedve néztem, de egy mérges kiáltás kizökkentett mélázásomból.

– Bill, a fenébe! – kiáltotta Tom. – Állj már fel és tedd a dolgod!

Bill felnézett. Nem láthatott engem, de ha látott volna, akkor sem vett volna észre. Barna szemei a semmibe bámultak.

– Jó ez így – mondta halkan, de az ablak résnyire nyitva volt, így hallhattam a szavait. – Jól énekelsz, Tom.

– A fenét – morogta Georg és letette a gitárt.

– Megcsináltam a turnét, most mi bajotok? – kezdte hangosabban Bill. – Megtettem, amit kértetek. Vigyorogtam, jópofiztam, csináltam, amit kellett.

– És ennyi? – kérdezte Gustav, miközben felállt a dobok mögül. – Ennyi? Megcsináltad a turnét és kész? Vége? Nem érdekel a banda, a rajongók, a barátaid?

– Rajongók? – kérdezte gúnyosan Bill. – Olyan rajongók, akik késsel szaladgálnak és majdnem megölnek valakit? Csak azért, mert az a valaki szeretett engem? Hát milyen rajongó az ilyen?

– Vonatkoztass már el a problémáidtól! – könyörgött Georg. – Mi itt vagyunk! Itt vagyunk veled. Segíteni akartunk, de eldobtál minket. Mégis mit akarsz kezdeni magaddal? Nem ülhetsz ezen a nyavalyás széken örökké és nézhetsz ki a fejedből. Az mire lesz jó? Mi az értelme, hogy ülsz és a bánatodba süllyedsz, mikor az élet szép és talán élhetnéd?

– Mégis miért szép? Valaki azt mondta, nem kellek. Nem kellek neki... Tom, te tudod a legjobban, hogy vesztettem már el valakit… valakit, akit nagyon szerettem… Féltem, hogy újra megtörténik… és megtörtént… Nem kellek neki…

– Elég már! – fakadt ki Tom. – Bill, nem mondtam el, de láttam Lottét!

A kezem megcsúszott és nem sok hiányzott, hogy leessek a padról. Úgy döntöttem, nem kockáztatok és leültem a pad szélére. Hallani még ígyis hallottam a beszélgetést.

– Mikor? – suttogta Bill álmélkodva.

– Lotte fotózgatott – kezdett bele Tom. Nagyon hadart, úgy gondoltam, hamar túl akar esni a dolgon. – Utazgatott. Berlinbe, Magdeburgba, Kölnbe... Az egyik út során ... egy erdőbe tévedt, hogy vadállatokat fotózzon.

– Nincs esze? – vágott közbe Bill felháborodva, de mindenki figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Elment a Berlin melletti erdőbe. Délután öt körül felhívta a nénikéjét, hogy eltévedt. Linda felhívott és értesített a történtekről... talán ti is emlékeztek, hogy Elmentem a Marcello-házba, ahol szembetaláltam magam az ideges rokonokkal, a síró Annival és a némán aggódó Lindával. Elmondta, hogy nem tudja, hogy Lotte mit forgat a fejében, de valami nagyon rosszul fog elsülni. Másnap reggel rendőrök hozták haza a kiscsajt... Akkor láttam, mikor a bácsikája a szobája felé vitte. Nagyon ki volt merülve…

– Hogy nézett ki? – érdeklődött Bill. Hangja rémültnek hangzott.

Elővettem azt a dalszövegvázlatot, melyet azon a vasárnap délutánon kértem el tőle, mikor hivatalosan is járni kezdtünk. Könnyes lett a szemem, miközben olvastam és hallgattam Tomot, ahogy jellemzi a külsőmet.

- Az arcát erősen felhorzsolták az ágak… és azt hiszem, az egyik keze is csúnya sebeket kapott. Rémült volt. A rendőrök azt mondták, hogy elaludt a kocsiban és álmában Gittyt emlegette.

Hallottam, ahogy valami csörömpölve összetörik. Senki nem törődött vele. A terem ajtaja kinyílt és ismerős hang szólította meg a srácokat.

– Minden rendben? – kérdezte David Jost.

– Minden oké – válaszolta Georg. – Bill eltört egy tányért, de különben minden rendben van.

A törött tányérral senki nem foglalkozott.

– Beszélni akarok veletek – jelentette ki David. – Fontos, hogy tiztázzunk egy-két dolgot.

– Nem megy – vágta rá Tom. – Bill nem hajlandó tudomást venni rólunk...

Mégegyszer felálltam a padra, hogy lássam, milyen arcot vág Bill ezen szavak hallatán. Azonban nem voltam elég óvatos. Tom észrevett. Az ajka elé tartotta egyik mutatóujját, majd intett Gustavnak és Georgnak. David is érdeklődve sétált hozzájuk. Bill visszaült a székére.

– Srácok, mutatnom kell valamit – mondta fennhangon Tom. – Azt hiszem, van kint valaki. Bill, téged talán nem érdekel?

– Nem – morogta Bill és lehajtotta a fejét.

Tom nem kérlelte, hogy tartson velük.

Hamarosan kinyílt a bejárati ajtó és hallottam a lépteket, melyek egyre csak közeledtek felém. Nem álltam fel a helyemről, vártam, hogy ők érjenek oda hozzám.

– Lotte, gyere el onnan – szólított meg David.

Engedelmesen feléjük sétáltam. Mikor elhaladtam a három srác mellett, féltem, hogy hidegen néznek majd rám, de a tekintetükben csak sajnálkozást láttam.

– Semmi baj – suttogta David és megölelt.

Azt hittem, erősebb vagyok, de tévedtem. Ennyi is megtört. Elég volt látnom, hogy Bill mennyire tönkrement, pedig a TV nem ezt mutatta pár nappal ezelőtt. Hát persze, gondolhattam volna, hogy jó színész. Tom esetlenül megveregette a vállamat. Elengedtem Davidot és őt kezdtem ölelgetni. Mégsem álom volt az az idő, amit velük töltöttem.

Most, hogy Tom vállának dőlve magyarázkodtam, végre tudatosodott bennem, hogy minden valóság volt, pedig reméltem, hogy ebből a rémálomból is lesz egyszer ébredés.

– Nem értelek, mi a baj? – kérdezte Tom, miután akadozva elmondtam neki, mit tervelt ki apám.

Nem kezdhettem el újra, mert csörögni kezdett a mobilja. Felvette. Hallottam, hogy a túloldalon Linda majdhogynem ordít az idegességtől.

– Lotte ott van, ugye? – kérdezte a lány hisztérikusan. – Elment hozzátok? Megmondtam Anninak, hogy ne hagyja egyedül! Hogy még nekem se szólt!

Tom arrébb ment, hogy a szirénaként üvöltő Linda hangjától ne süketüljön meg mindenki.

Linda mondhatott valamit, mert Tom arckifejezése állandóan változott.

A gitáros lassan felénk sétált, a srácok pedig érdeklődve fürkészték. Tom kihangosította a telefont és megkérte Lindát, hogy ismételje el mindazt, amit mondott. Linda készséggel megtette ezt.

– Nem tudom, Lotte valóban ott van-e, vagy sem, de már mindegy. Elmondom, amit tudok. Ti azt hiszitek, Lotte azért hagyta el Billt, mert megijedt a támadástól. A fenét! Lotte nem olyan lány, akit vissza lehetne tartani! Az apja azonban megzsarolta a rokonait, akiknek így nem volt más választásuk, minthogy rávegyék Lottét, hogy tegye azt, amit az apja kér…. Tehát, hogy… pápá, Bill… . Herr Krüger diplomata, hozzáfért volna olyan adatokhoz, melyekkel nagy bajba sodorhatta volna Herr Marcellót. Már régi ügy, de Martin Krügert ismerve újra előhozhatják és pereskedés lenne a vége, vagy ami mégrosszabb, kitoloncolás. De ez már legalább húsz éves ügy. Lotte nem akart gondot okozni, így megtette, amire kérték. Fogalmatok sincs, mennyi erőfeszítésembe került, hogy vigyázzak rá és őrködjek minden lépése fölött! Többször tett kísérletet arra, hogy elmegy hozzátok. Néha még velem sem beszélt. Egész nap csak aludt vagy sírt... Mindegy, ezt nem részletezem... csak azért mondtam el, hogy ha látjátok, kérlek, ne essetek neki, mert tényleg nem tehet semmiről. Tom, sajnálom, hogy hazudtam és kerültem a válaszadást, mikor rákérdeztél, de nem mondhattam semmit, mert úgy hittem, talán jobb lesz így. Azt hiszem, be kell látnom, hogy tévedtem. Beszélniük kell. Sürgősen.

Tom elbúcsúzott Lindától és eltette a telefont. Körbenézett a meglepett társaságon. David már a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön járt. A fiúk nem szaladtak utána. Biztosra vettem, hogy Bilt próbálja kikönyörögni a próbateremből.

– Tudtam, hogy nem önszántadból tetted – mosolygott Tom és újra átölelt. – Nem lettél volna képes bántani Billt.

– Én ezt nem értem – motyogta Georg. – Csak azért gyötörtétek magatokat, mert az apád hülye?

– Nem tehettem mást, Georg – magyaráztam, mikor Tom elengedett. – Tartoztam Rodolpho bácsinak, hiszen befogadott, mikor kitettek otthonról. Nem keverhettem bajba, így kénytelen voltam apámra hallgatni. Higgyétek el, nem ment könnyen.

– Komolyan azt hittem, a csaj támadása után ijedtél meg... – motyogta Gustav. – Ez érthető is lett volna.

– Egyáltalán nem féltem tőle. A berlini erdőben újra találkoztunk.

A fiúk rémülten néztek össze. Még Tom is pislogott kettőt, pedig ő mesélte el a történetet.

– Ugyan, Tom, hiszen te mondtad el nekik – néztem rá csodálkozva.

– Oké, elmondtam a tényeket, de azt hittem, hogy a rendőrök túloznak...

– Szerintem menjünk be – javasolta Georg. – Ezt a sztorit Billnek is hallania kell.

– Azt hiszem, megyek – hadartam és az utca felé indultam, de Georg és Gustav visszarántott.

– Te mondod el neki – nézett szigorúan Gustav. – Neked kell kirángatnod ebből a búskomorságból.

Hitetlenkedve néztem rájuk.

– Ti megbolondultatok? – tettem csípőre a kezem. – Bill egy életre meggyűlölt, amiért úgy bántam vele.

– Szerintem te vagy a bolond, kiscsaj – mondta Tom és a lépcső felé húzott. Georg és Gustav addigra eltűnt az ajtó mögött, s mire beértünk, a srácok már a próbaterem ajtaja előtt álltak.

–Kint maradunk egy kicsit – magyarázta Tom. – David és a fiúk előkészítik a terepet, aztán bekísérlek.

– Tom, nem kéne...

– Csss – pisszegett. – Ne akard, hogy erővel segítsek rajtad. Látom, hogy akarod még, és hidd el, ő sincs ezzel másképp. Gondolom, Linda mondott erről ezt-azt.

– Igen, mondott... Tom, hidd el, hamarabb is jöhettem volna, de nem engedtek el. Se Linda, Se Anni, legfőképpen pedig Mike nem.

– Mike? – nézett fel a gitáros. – Az a Mike?

– Igen. Ha akarod, nem említem Billnek, de nagyban Mike-nak köszönhető, hogy nem követtem el ostobaságot. Mike nem hagyta, hogy a stúdiótok közelébe jöjjek. Ha a lányok eljöttek hozzátok, mindig rábíztak és Mike lelkiismeretesen végezte a dolgát.

– Szerintem mondd meg Billnek – tanácsolta Tom. – Akkor végre megbékél Mike-kal. Tudom, hogy csak… azért mondtál róla olyanokat, hogy elhitesd a hazugságot… Bill… nos… hát… eléggé ki van akadva a srácra…

Eszembe jutottak azok a szavak, melyeket a kórházban mondtam Billnek. Mike-ot említettem és azt, hogy ő jobban megfelel nekem. Elhúztam a számat, Tom pedig megértően mosolygott

- Hajrá, kiscsaj.

Bólintottam, de nem voltam túl bizakodó. Önzőnek tartottam magam. Hát mégiscsak itt vagyok és beszélni szeretnék Billel,de talán olyan mély fájdalmat okoztam neki, hogy többé gondolni sem akar rám.

Hallgattam, mi zajlik odabent.

– Nem érdekel! Menjen el, akárki is az – hangzott Bill mérges elutasítása.

– Máshogy kell megoldani – töprengett Tom.

Bement a próbaterembe és fennhangon szólt a többiekhez, hogy jelezze a terv megváltozását.

– Georg, Gustav, gyertek, van valami, amit meg akarok mutatni nektek. David, a mai napra vége a megbeszélésnek

– Mi? – háborodott fel a menedzser. Úgy gondoltam, nem fogta fel, hogy Tom csellel próbálja rávenni a távozásra. David hangja valóban dühösen csengett.

– Vége – nyomatékosította Tom.

– Ööö... Jaa – kapott észbe a menedzser és nagy egyetértéssel helyeselt. – Igen, vége. Mindenki mehet a dolgára.

Kinyílt az ajtó, a srácok pedig kiviharzottak. Utolsóként David hagyta el a próbatermet. Szomorúan hátranézett Billre, majd becsukta az ajtót.

– Lotte, itt már tényleg csak te segíthetsz – sóhajtozott és az ajkait harapdálta. – Várj még. Ne menj be. Mindenkit hazaküldök. Silke!

– Tessék – lépett ki az irodából a szőke asszisztensnő. – Óh, Szia...

– Csitt – szólt rá David. – Bill nem tudja, hogy itt van.

– Oké – bólintott meglepetten Silke. – Mi a baj?

– Menj haza, rendben? – kérte a férfi, szinte suttogva.

Silke hitetlenkedve meredt rá.

– Hiszen még csak dél van. Biztos vagy ebben, David?

– Igen. Szólj Patricknak, Dave-nek, Rebeccának és Peternek. Mindenki menjen. Ha Dunja itt van, őt is küldd el.

Silke nagyot nézett, de mindenkit értesített. Szórakozottan figyeltem, ahogy a TH-staff tagjai lassan elhagyják az épületet. Dunja az autója felé rohant, Patrick telefonált, miközben kisétált az ajtón, Peter egy fontosnak tűnő iratot olvasott, Silke a Blackberry-jén pötyögött, Dave kíváncsi pillantással mért végig engem, majd biccentett és távozott.

Mikor majdnem mindenki elhagyta a stúdió környékét, David komoly arccal hozzám fordult.

– A srácok itt lesznek a közelben. Én is csatlakozom hozzájuk. Hívhatsz bárkit, ha gond van. Kérlek, ne menj be hozzá. Egész biztos ki fog jönni. Akkor próbálj meg beszélni vele. .

David hamarosan elment, én pedig egyedül maradtam.

Hallottam Bill dúdolását. A Zoomot énekelte. Nem bírtam ki, hogy ne énekeljem vele. Tudtam, hogy a hangom nem hallható, így nyugodtan dudorászhattam. Járkáltam a szobák között, nézegettem a sok-sok gitárt, bementem a hangkeverő terembe, felmentem Bill szobájába. Minden unalmasnak tűnt így, a srácok nélkül.

A próbaterem ajtaja kinyílt, a dúdolás már közelebbről hallatszott. A lépcső tetején álltam és figyeltem. Kezeim görcsösen szorították a korlátot. A szemem égett, ajkam kiszáradt. És tudtam, hogy csöndben kell maradnom. Éreztem, hogy nem jött még el az idő arra, hogy felfedjem magam. Néma kínlódás volt nézni Billt, s közben semmiféle jelet nem adni neki. Láttam a szenvedését. Újra és újra belém mart a felismerés, hogy én tettem ezt vele. Csakis én!

...

Messze innen

Térben és időben

Közelíts felém

Látlak téged

Te látsz engem?

Messze innen

Térben és időben

Közelíts felém

Közelíts felém

Én közelítek feléd

Túl a viharon

A hideg éjjelen

És a benned lévő félelmen

Messze innen

Térben és időben

Közelíts felém

(Tokio Hotel – Zoom)

…

- Látlak téged, Bill – suttogtam halkan és letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Az énekes lassan eltűnt a szemem elől. A konyhába sietett. Követnem kellett. A lélegzetemet is visszafojtottam, miközben elindultam utána a kivilágított folyosón. Szerencsére az edzőcipőim nem vertek zajt, így észrevétlen tudtam maradni.

Néha azon kaptam magam, hogy némán könyörgök Billnek, hogy forduljon meg. Ha hátranézne, meglátná, hogy itt vagyok…

De ő nem nézett hátra. Csökönyösen sétált tovább.

– Tom? Georg? Gustav? David? – próbálkozott az énekes. – Hol vagytok? Patrick, peter? Silke, Rebecca? Dunja?

Természetesen nem kapott választ, én pedig nem mondhattam el, hogy már mindenki elment. Felvett egy poharat, de azon nyomban el is ejtette.

– A francba! Átkozott üveg!

Az egyik szilánkdarab megvágta az ujját, de nem törődött vele.

– Bill, vérzik a kezed! – rémüldöztem. A hangom furcsán csengett

Hirtelen megfordult. Tekintete találkozott az enyémmel. Nagyon meglepett volt, de cseppet sem gyűlölködő. Ez kissé felbátorított, így közelebb mertem lépni hozzá.

– Köszönöm – válaszolta, de nem nézett a kezére. Ismerős, gyengéd tekintete sápadt arcomat fürkészte. El se mertem gondolni, milyen pocsékul festhetek.

Szerencsétlenül vállat vontam. Fogalmam se volt, mit mondjak. Őszintén szólva nem terveztem el, hogyan fogok belekezdeni a helyzet ismertetésébe. Bill csak állt, nézett, de nem mondott semmit. Szemlátomást várta, hogy elkezdjem. Végül hozzáfogtam, bár gyanítottam, hogy kicsit értelmetlennek hangzik, amit mondok.

– Mondani szeretnék valamit. Hallgass meg, és ha befejeztem, rögtön elküldhetsz. Nem látsz többé, ha azt akarod. Viszont úgy gondoltam… jobb, ha megtudod az igazat… Egy fájdalmas hazugság áldozata vagy, ami hatalmas kárt okozott benned és bennem is. Engedd, hogy megmagyarázzam, mi vezetett ahhoz, hogy végül azt kellett mondanom: nem akarlak többé. Ülj le kérlek, mert hosszú lesz.

Engedelmesen helyet foglalt. A mosogatóhoz léptem, vizet csepegtettem egy ott felejtett szalvétára, majd Bill vérző keze felé nyújtottam, aztán én magam is helyet foglaltam.

– Hazudtam neked. Egy szó sem igaz abból, amit mondtam... ott, a kórházban... Apa miatt kellett úgy tennem... Tudod, hogy nem tetszett neki, hogy együtt voltunk. Megzsarolta a nénikéméket... Rodolpho bácsi olasz állampolgár volt... mikor huszonvalahány évvel ezelőtt eljött Firenzéből, illegálisan lépte át az országhatárt. Elvette Sofie nénit, így rövidesen megkapta a német állampolgárságot. Apa azonban elő tudna ásni pár régi adatot, mely nagy bajba sodorhatná a bácsikámat meg a barátait, ugyanis az illegális bevándorlás ügyesen el lett tussolva. Apa koholt vádak alapján is bíróságra viheti az ügyet. Nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek a rokonaim, hiszen befogadtak, mikor kitettek otthonról. Sajnálom. Hidd el, nekem sem volt könnyű. Először el akartam mondani az igazságot. Arra gondoltam, hogy együtt kitalálunk valamit, de... láttam az arcodat... aggódtál, ideges voltál... miattam... Féltettél… Nem hagyhattam, hogy így érezz. Nem mehetett a munkád rovására az, hogy aggodalmaskodsz miattam. Belátom, hogy rosszul döntöttem, mikor eldobtalak. Már tudom, hogy nem volt helyes, amit tettem... de akkor nem mérlegelhettem... a kés, Gitty, az arcod...

– Így most jobb? – kérdezett érdeklődve. Nem hallatszott dühösnek. – Szerinted nem ment a munkám rovására?

– Reméltem, hogy hamar túljutsz a dolgon... reménykedtem, hogy mégiscsak egy trófea voltam... persze ez csak reménykedés maradt... tudtam, hogy szenvedni fogsz, de álltattam magam... Nem volt könnyű. Bár nem kellett figyelnem arra, mit mutatok a kamerák előtt, mert én csak egy egyszerű, hétköznapi ember vagyok. Tudnod kell, hogy mindennap kísérletet tettem arra, hogy eljöjjek... először könyörögni akartam, hogy felejtsd el, azokat a dolgokat, amiket a fejedhez vágtam, aztán... aztán csak látni akartalak... és végül azért jöttem el, hogy mindezt elmondjam. Anninak és Lindának sok erőfeszítésébe került, hogy visszatartsanak. Nem tudják, bár Linda sejti, hogy itt vagyok. A nagynéném hozzánk költöztette őket... még Mike-ot is elhívták... két hónapig velünk lakott... Néha erővel tartott vissza, mikor úgy döntöttem, hogy útnak indulok és csak azért is eljövök...

Szünetet tartottam. Nem akartam részletekbe bocsátkozni, mert fájdalmas lett volna. Vártam, hogy kérdezzen. Ő pedig csak bámult. Nem tudta, mit mondjon. Még Mike említésére sem kapta fel a fejét. Végül halkan megkérdezte.

– Tehát... ha jól értem... még mindig szeretsz?

Mindenre számítottam, csak erre nem. Átfutott az agyamon, hogy Bill megőrült, de eszembe jutott Tom egyik mondata. Biztosított arról, hogy Bill is szeret még.

– Igen. Jobban, mint akkor, mikor velem voltál, habár nem hittem, hogy lehet még fokozni azt.

Apró mosoly suhant át az arcán, de gyorsan eltüntette. Ismét komoly lett.

– Miből gondoltad, hogy jobb lesz nekem nélküled? – érdeklődött. A hangja nyugodtsággal telt meg. Édesen simogató, lágy, dallamos volt.

Nem igazán tudtam felelni, ezért ügyesen kitértem a válaszadás elől.

– Láttam rajtad, hogy minden egyes szót elhittél... először nem vetted komolyan... de mikor megemlítettem szegény Mike-ot... Tudtam, hogy csak úgy hitethetem el veled a hazugságot, ha Mike-ról beszélek… Nem volt más választásom… És aztán nem kérdeztél többet. Nem mondtál semmit, csak elmentél... úgy gondoltam, eleged van az egészből...

Bill pedig felállt és közelebb lépett. Ajkain ismét mosoly táncolt, de már nem próbálta leplezni az örömét.

– Hogy te mennyit bírsz beszélni – vigyorgott. Értetlenkedve néztem rá.

– Csak elmondtam...

– Csitt – intett csendre. – Csak egy percig ne mondj semmit.

Nem igazán tehettem mást, így vállat vontam. Sokáig nézte az arcomat. Zavaros kifejezésekkel teli, lázas pillantással fürkészett. Úgy éreztem, visszatért belém az élet.

- Minden rendben van – mondta végül és mégegyszer végignézett az arcomon.

– Semmi sincs rendben – ellenkeztem. A hangom megremegett az elfojtott sírástól. Úristen, csak nehogy most bőgjem el magam!

Édesen mosolygott, ingatta a fejét. Arca piros lett, szemeiben fény csillant.

– Lotte... Mi legyen a folytatással? Akarod?

El se hittem, hogy komolyan azt hallottam, amit mondott. Még szép, hogy akartam!.

– Ha csak ennyi lenne, örömmel mondanék igent. De... úgy gondolom, nincs több esélyem. Eljátszottam a kártyákat... Bántottalak… tudnod kell, hogy megvetem magam, amiért így tettem… mert te soha, de soha nem érdemelted ezt… Ismertelek… tudtam, hogy fájdalmas emlékeid vannak… mégsem kíméltelek… gyenge és esetlen voltál, mikor kibotorkáltál az ajtón… és én nem mentem utánad… csak néztelek…

– Megint kezded? – gúnyolódott és elsétált mellettem.

Meglepődve felálltam. Bill az ablaknál állt és szórakozottan bámulta a lemenő naptól rózsaszínre festett eget.

– Mindent elmondtál... apáddal ne törődj… majd csak elintézzük valahogy. A nénikédék nem bánják, ha velem vagy, ugye?

– Nem, dehogy – vágtam rá rögtön. – Igazság szerint nagyon örülnének, ha….

Nem tudtam befejezni a mondatot. Bill megfordult és lendületesen átölelt. Nem jutott el a tudatomig, hogy tényleg ennyi volt. A karjában tartott és én még csak fel se fogtam. Éreztem az ismerős parfüm illatát és a sokat szenvedett szív zakatolását. Mégsem hittem el. Bill ismét az enyém volt! Megfogadtam, hogy soha, de soha semmi nem állhat közénk többé.

– Megbocsátasz nekem? – kérdeztem reménykedve.

– Te kis buta – nevetett – hát nem ezt teszem legalább félórája?

– És tényleg ennyi volt? Úgy értem...

– Igen – fojtotta belém a szót. – Vége van. Minden rendben lesz.

– És te is akarod? – hitetlenkedtem. – Nem utálsz? Tényleg nem csak miattam akarod fojtatni?

– Sokkal önzőbb vagyok annál, minthogy belebonyolódjak egy számomra kellemetlen kapcsolatba. Nem utállak. Soha nem utáltalak. Hogy mondhatsz ilyet?

– Hát... mert amit mondtam... akkor sem gyűlöltél, mikor kisétáltál a kórteremből?

– Dehogy. Zavart voltam és rosszul esett, amit mondtál, de próbáltam megérteni a helyzetedet. Tudtam, hogy Gitty támadása mély nyomot hagyott benned és úgy gondoltam, jobb, ha eltűnök. Nem tehettelek ki újabb veszélynek.

– Nem tartott volna vissza. Ha megöl, akkor se!

Rosszallóan nézett, de nem mondott semmit. Még mindig körülöttem tartotta sovány karjait és nekem eszem ágában sem volt azt mondani, hogy engedjen el.

– Bill, te megbíztál bennem – mondtam inkább a pulóverének. – Látod, mi a feltétlen bizalom ára?

– Az, hogy most megint itt vagy és épp erről vitatkozunk? – kérdezte félrenézve.

– Nem.

Tudtam, hogy már nem lehet vele beszélni….

– Akkor?

– Mindent elhittél. Ne tedd ezt többé! Ne higgy nekem!

– Azt bajos lesz megoldani… nem tudom, talán elkaptam valami egészen furcsa betegséget… már nem tudok nem hinni neked…

Egyikünk sem szólalt meg, a csend szinte fülsértő volt. Még az autók zaja sem hallatszott, talán épp senki nem járt az utcán.

– Várj – szólalt meg kis idő múlva Bill.

Elengedtem, ő pedig elsietett, majd visszatért, karján a kabátjával. Azt hittem, már menni készülünk, de tévedtem. Óvatosan előhúzott egy apró dobozkát. Egyből felismertem a karácsonyi ajándékomat.

– Nem bontottam fel – magyarázta. – Azt mondtad, karácsonykor nézzem meg, de én... nos... nem mertem kinyitni.

– Nincs benne bomba – mosolyogtam és néztem, ahogy elszakítja a szalagot és finoman lefejti a csomagolópapírt a dobozról. Lassan felnyitotta a tetejét és kivette a szépen összehajtogatott papírlapot. Széthajtotta és olvasni kezdte. Figyeltem őt. Arcán a meghatottság összetéveszthetetlen jelei rajzolódtak ki. Miután elolvasta, összehajtotta a papírt és a zsebébe rejtette.

– Ez gyönyörű, angyal – suttogta. Észrevettem, hogy ismét angyalnak nevezett. Utoljára azon a végzetes napon hívott így, mikor elhagytam őt.

– Újra angyalnak hívsz? – kérdeztem, de ő csak nevetett.

– Nem tetszik talán?

– Hmm... hiányzott.

Annyira boldog voltam. Bill magához ölelt és megcsókolt. Hagytam neki. Úgy éreztem, most már mindent hagynék, csináljon, amit akar, tartson ketrecben, zárjon el a világtól, ha úgy tartja kedve. Minden apró rezdülése az enyém volt már. Csókja ismét titkokat mesélt… szomorú, borzalmas titkokat…

Mégis édes volt és könnyed, szinte játékos. Mintha várta volna, mintha tudta volna, hogy előbb-utóbb újra megtörténik…

Mindig megadom magam…

– Hol vannak a többiek? – kérdezte pár perccel később, miközben a konyhai rendrakással foglalatoskodtam. Természetesen nem segített, csak az ajtóból nézte, mit csinálok.

– A közelben – vigyorogtam. – Készenlétben. Azt mondták, telefonáljak, ha gond van.

Ugrott egyet, vidáman tapsolt, majd fölvette a kabátját.

– Hagyd a konyhát. Elmegyünk és megnézzük őket.

Úgy tettem, ahogy kérte. Felvettem a kabátomat és egymás kezét fogva sétáltunk ki az ajtón. Nem tudtam, hova mentek a srácok, de Bill nagyon biztos volt a dolgában.

– Fel se hívod Tomot? – kérdeztem érdeklődve. – Azt mondták…

– Nem – rázta a fejét Bill. – Ők is meglepetést okoztak, mert nem mondták, hogy itt vagy.

– Bill... Mi változott? Úgy értem... mikor kintről figyeltem, mit csináltok, durva és elutasító voltál… most meg olyan vagy, mint amilyennek lenned kell...

– Ez egyértelmű – felelte egyszerűen. Meghallottam a hangodat. Gondoltam, hogy nem semmiért jöttél el... Éreztem, hogy nem voltál őszinte a kórházban, de nem tudtam hideg fejjel végiggondolni a dolgokat, pedig az sokat segített volna... Na és mi van Mike-kal? Mikor azt mondtad, hogy jobban járnál vele, hittem neked.

– Sejtettem, hogy nem hagyod ki – morgolódtam és elmeséltem neki, hogyan került Hamburgba Mike és mit csinált, amíg nálunk vendégeskedett.

– És soha, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy járjak vele – nyomatékosítottam a beszámolóm végén. Bill csak ingatta a fejét.

– Köszönettel tartozom neki – ismerte be. – Úgy gondolom, szerét kell ejtenünk egy oroszországi látogatásnak. Méltóképpen ki kell fejeznem a hálámat, hogy vigyázott rád. Mit szólsz hozzá, angyal?

– Komolyan? – hitetlenkedtem. – Még sosem jártam Oroszországban. Mike-nak tényleg nagy meglepetés lenne.

– Ha mondom, úgy lesz – bizonygatta. – De nehogy szólj neki. Még nem tudom, mikorra tudom elintézni, de megígérem, hogy még a nyáron meglátogatjuk.

A levegőbe bokszoltam. Nagyon jó kedvem lett.

– Ott vannak – szólalt meg Bill és kezével a park felé mutatott. Néhány pillanat múlva megláttam Tom, Georg, Gustav és David sziluettjét. Elég mély beszélgetésbe merülhettek, mert nem vettek észre minket. Lassan odaértünk hozzájuk, de még mindig nem néztek fel. Bill és én is sejtettük, hogy rajtunk csámcsognak. Nem is tévedtünk. Összenéztünk és mosolyogtunk, míg hallgattuk az eszmecserét.

– Szerintem megölték egymást – morfondírozott Georg. – Bill bedühödött, Lotte meg nem hagyta magát. Ismerjük mindkettőt, tudjuk, hogy nem a nyugalmukról híresek.

– Te hülye vagy – fejezte ki véleményét Gustav. – Szerintem megbeszélték a dolgokat. Valószínűleg egymást ölelgetik valamelyik eldugott sarokban.

– Bill hívott volna, ha… – kommentálta Tom és idegesen pillantott a telefonjára.

– Bill nem hívott volna, ha… – szólalt meg Bill és rávigyorgott a testvérére.

Mind a négyen felénk néztek, majd egyszerre tört elő belőlük az örömkiáltás. Hozzánk futottak és megöleltek, mindenfélét mondtak, de semmit sem értettem, mert teljesen összeolvadtak a szavaik, ahogy egymást túlkiabálva próbáltak érvényt szerezni saját véleményüknek.

– Óh, Bill, már újra a régi leszel? – kérdezte David.

– Azt hiszem – biztosította Bill. – Sőt, igyekszem mégjobb lenni.

– Ez a beszéd! – kiáltotta Gustav. – Nem mondom el Anninak, Lotte. Ezt a feladatot meghagyom neked.

– Végre – sóhajtott fel Georg. – Azt hittem, sose fog bekövetkezni a Happy End.

– Elmondom Lindának. Magán kívül lesz az örömtől! – határozott Tom és a telefon után nyúlt, de Bill megragadta a kezét.

– Ne tedd! Meglepetést akarok neki, elvégre is, annyit gürcölt ezért az egészért. Elmegyünk Budapestre Lotte apjához, hogy közöljünk vele ezt-azt. És ha már ott vagyunk, beugrunk a te Lindádhoz is.

Nagyon elcsodálkoztam a tényen, hogy Bill látogatást kíván tenni Lindánál, de boldog voltam a közelgő találkozás pezsdítő gondolatától. Linda még sosem látott együtt Billel.

Ahogy körülrajongtak minket és kérdésekkel bombáztak, rájöttem, hogy a rémálomból mégiscsak van ébredés.

23. Fejezet: Tervek és elhatározások

Az eljövendő április kedvezett az elhatározásomnak. Szép virágok nyíltak, rügyeztek a fák, előbújtak az állatok téli rejtekhelyükről. A természet felébredt, s nekem is ébrednem kellett eddigi kórságomból. Minden reggel úgy keltem fel, hogy napsugarak melege simogatta az arcomat. Ez mindig feldobott, így vidáman tudtam elkezdeni a napot.

A kis keresztfiam, Ralph is szépen növekedett. Volt, hogy egész délutánokat töltöttem el vele, különösen, ha Sabine szeretett volna kimozdulni egy kicsit. Ilyenkor nagyon boldog voltam. Ralph tündéri gyerek volt. Alig sírt, viszont rengeteget mosolygott. Szerettem nézni, ahogy alszik, vagy ha felemeli a kezét és nevet. Tagadhatatlan, hogy Santiago is odavolt érte. Amint tehette, felvette és sétált vele, beszélt hozzá, ringatta, altatta. Sabine sokszor viccelődött vele, hogy teljesen kisajátítja. Emiatt Santiago néha színleg megsértődött és elvonult, általában Ralphfal a karjában, Sabine pedig csak kacagott rajtuk.

Egyik vasárnap este csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy apának és Rosanette-nek kisbabája lesz. A család úgy reagált, hogy az még engem is meglepett, de a véleményünk teljesen megegyezett, bár én finomabban fogalmaztam meg a sajátomat, mint ők.

Épp Sofie néniéknél ültünk az ebédlőben, az asztal körül. A két asztalfőn Rodolpho bácsi és Sofie néni foglalt helyet, Sabine és Santiago egymás mellett, ölükben Ralphfal. Én szemben ültem velük. Már megettük a desszertet is, s épp elmélyülten beszélgettünk Ralph rémisztő fejlődéséről, melyet az utóbbi két hétben produkált. Sabine kicsit meg volt ijedve, hogy túlfejlett, de az orvos és a szakértő Sofie néni megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baj. Erről a -témáról jutott eszembe a féltestvérem érkezése.

– Rosanette terhes – jelentettem be egykedvűen. Mindenki rám nézett.

– Ki az a Rosanette? – kérdezte kíváncsian Sabine.

– A mostohaanyám – feleltem vállat vonva.

– Mi? – pattant fel Sofie néni. – Martinnak gyereke lesz?

– Igen – válaszoltam és a tányéromba bámultam.

– Na ne – morogta Rodolpho bácsi. – Teljesen megőrült? Nem való gyerek neki, pláne meg a hisztis feleségének nem. Mi lesz abból a gyerekből, ha felnő? Talán őt is eldobja majd, mint ahogy téged, Lotte?

– Lehetséges – feleltem gyorsan – bár sajnálom azt a kicsit. Olyan szülők fogják felnevelni, akik meg se érdemlik őt.

– Látni szeretnéd? – kérdezte Sofie néni.

– Nem hinném – vontam vállat. – Florenz majd megnézi és elküldi a fényképeket. Én nem tudok apám közelében lenni. Amit novemberben tett, az megbocsáthatatlan. Bele se gondolt, mi lett volna, ha nincs nálam elég pénz a repülőjegyre. Ezzel nem magamat akarom sajnáltatni, csupán szerettem volna, ha látjátok, mennyire nem érdeklem már őt, pedig a lánya vagyok.

– Tudjuk – bólintott egyszerre mindenki.

– Hogyhogy volt nálad annyi pénz, hogy megvedd a jegyet? – érdeklődött Santiago.

– Nem kellett azonnal fizetnem, mert nemsokkal az indulás előtt valaki lemondta az utat... Később Bill intézte a fizetést… Amúgy meg gyűjtöttem valami egész másra és nem akartam, hogy apa megtalálja a pénzt és esetleg Rosanette-nek adja – mondtam ki végül az igazságot. Már régen elfelejtettem, hogy mindenáron venni akartam egy új laptopot. Legalább két és fél éve gyűjtögettem, hogy meg tudjam venni.

– Mire gyűjtöttél? – kérdezte udvariasan Sabine.

– Megörököltem ugyan apa régi laptopját, de az mindig lassú volt. Már vagy két éve terveztem, hogy veszek magamnak egyet, hogy ne kelljen Florenzre várnom, aki állandóan az asztali gépnél ült. Szóval, egy laptopot akartam. Rosanette megérkezése… na és anya halála után… a Bill-ügy kirobbanását követően apa eltiltott a géptől, a régi laptop meg teljesen tönkrement. Mindent elterveztem. Apa nem sejtett volna semmit, hiszen a dobozt Lindával cipeltük volna haza és eltüntettük volna, mielőtt megérkezik.

– Okos gondolat – dicsért meg Santiago. – Ezek szerint Martin bácsi már tényleg nem a régi.

– Az enyhe kifejezés – mondta Rodolpho bácsi. – Fiam, te nem láttad, mit művelt aznap este, mikor elvitte Lottét.

Erre én is nagyon kíváncsi voltam, hiszen csak a megérkezésemtől kezdve voltam részese az eseményeknek, de már akkor is gyanítottam, hogy apa korábban se viselkedett emberségesen.

– Meséld el, mit csinált, miután megérkezett – kértem érdeklődve. – Tudod, sejtettem, hogy nem volt valami barátságos, miután nem talált itt.

– Nemsokkal azután történt, hogy Trümper úr felhívott, hogy még egy kicsit náluk maradsz, mert szeretnék, ha ott vacsoráznál – kezdett bele Sofie néni. – Természetesen nem láttam semmi kivetnivalót ebben. Elvégre ismertem az ikreket, mégha csak futólag is, és tudtam, hogy Bill fontos neked. Megengedtem, mert egy udvarias kérést nem illik visszautasítani. Különben is, hány fiú apja hívta volna fel a másik családot, hogy engedélyt kérjen arra, hogy a lány ott vacsorázhasson? Mindenesetre nem aggódtam, tudtam, hogy jó helyen vagy. Letettem a telefont és előkészítettem a saját vacsoránkat. A ház előtt csikorogva állt meg egy autó. Először arra gondoltam, Santiagóék jöttek át anélkül, hogy szóltak volna, de mikor kinéztem, megláttam azt a luxusautót. Egyből gondoltam, hogy apád az. Nem is tévedtem. Kiszállt az autóból, kézen fogta azt a vörös nőt és az ajtó felé indult. Nem siettem eléjük, csak miután csöngettek, pedig, mint mondtam, láttam, hogy a ház felé igyekeznek. Martin nem köszönt, csupán annyit kérdezett, hol vagy. Elmondtam, hogy Loitschében, ő pedig nagyon dühös lett. Telefonálni akart, de nem engedtem. Nem akartam, hogy megijedj. Annyira kikelt magából, hogy többször is mondtuk, hogy rendőrt hívunk, ha nem fejezi be az örjöngést. Már a nőcske is mondta, hogy fékezze magát, így végül lenyugodott. Leült és várt. Minden elhaladó autó zajára felpattant és kinézett az ablakon, holott nem tudta, milyen autója van Billnek. Mikor megérkeztetek, ugyanúgy felállt, kinézett, majd felkiáltott. Gondolom, meglátott téged Kifutott elétek, mint az őrült, hiába szólongattuk, hiába kértük, hogy várjon. A nője is csitította, elnyávogta neki, hogy hagyjon még neked néhány percet, de Martin nem volt már önmaga. Hát, a többit te magad is mesélhetnéd… Nagyon megijedtem, mikor apád Billhez fordult és távozásra kérte őt. Jaj, az bátor dolog volt a sráctól, hogy nem ment el, de bevallom, féltem, hogy Martin komolyan kárt tesz benne. Hiszen olyan kis vézna szegénykém! Mikor a jelenetek után kint hagytunk téged, hogy elbúcsúzhass és visszaadhasd a kulcsot, Martin ismét tombolni kezdett, de Rosanette, vagy mi a neve, megnyugtatta, hogy ez az utolsó, ennyi jár neked. Ezért volt hajlandó öt percet adni, hogy mindent elintézz. Ugye, sikerült? Nem buktatok le?

Igennel bólintottam, mire sóhajtott és jelezte, hogy befejezte a történetet.

Santiago és Sabine csöndben volt, szemlátomást nem tudtak mit kezdeni ennyi – számukra új – információval. Sem Sofie néni, sem én nem mondtuk el nekik, mi történt pontosan akkor, mikor apa értem jött. Santiagót ismerve apa valószínűleg már darabokban lenne, ha a srác tudomást szerez a történtekről. Bár nem mondom, örültem volna neki.

Miután Santiago és kis családja elment, én is elvonultam a szobámba. Írtam néhány sort Lindának a suliról és arról, miként alakul az életem, és főleg arról, hogy van Ralph. Linda nagyon örült, mikor megtudta, hogy megszületett Santiago kisfia. Azóta mindennap az ő hogyléte felől érdeklődött és kinevezte magát másodkeresztanyának, amit Sabine is jóváhagyott, bár kikötötte, hogy Ralph nem hívhatja „keresztanyunak” Lindát, mert azzal biztosan megsértené Florenzt.

Ismét beszéltem Florenz-cel. Beszámolt, hogy Johannesszel teljes a béke, bár nem utazott vissza Szegedre, hiszen neki is tanulnia kell, de fontolgatja, hogy Szegeden fejezi be a tanulmányait, Florenz mellett. Ennek nagyon örültem és elhatároztam, hogy beszélek a sráccal az ügy érdekében. Az elmúlt két hétben amúgyis rendszeres vendég voltam nála, hiszen – átmenetileg – ő volt a Florenzpótlék. Pontosan ugyanazt mondtam el neki, mint amit Florenznek is elmondtam volna és a srác mindig megígérte, hogy továbbítja a nővéremnek a beszélgetésünk részleteit. Ő egyfajta postaszolgálatként működött, mivel Florenz szintén rajta keresztül küldte a tanácsait.

Másnap délután szokásosan Johannes apró konyhájában ültem, miközben egy bögre kakaót kevergettem és néztem, hogyan bajlódik a sütővel, ami sehogysem akart úgy működni, ahogy ő gondolta. Végül feladta és pizzát rendelt.

– Johannes, nem gondoltad, hogy jobb lenne, ha Florenz – mellett lennél? – kérdeztem, mikor a pizza is megérkezett, amit Johannes gyorsan félbe vágott és megkínált engem is.

– Gondolkodtam rajta – felelte Johannes. – Csak hát akkor ki figyelne rád?

– Ezt nem értem – néztem rá őszinte érdeklődéssel. Ez kicsit úgy hangzott, mintha Florenz kérte volna, hogy itt maradjon.

– Tudod, Florenz aggódik érted. Mindennél jobban szeret és belegondolni se mer, hogy mi lenne, ha nem kapna hírt rólad. Ritkán lép fel MSN-re, telefonálni se szokott túl sűrűn, de nem bírná ki, ha nem tudna minden egyes mozdulatodról. Nem volt ez mindig így, csak mióta... tudod, azóta...

Elbizonytalanodott egy kicsit, de mosolyogva bólintottam. Már nem fájt annyira, ha Billt emlegették. El tudtam viselni, ezzel pedig nemcsak magamnak, de a környezetemben élőknek is könnyebbséget okoztam, mert így Anni ismét beszélhetett a koncertturnéról.

– Nagyon megviselte, mikor meglátogatott a kórházban. Sírva mesélte, mit mondtál neki. Alig bírta felidézni néhány szavadat, melyek eléggé mélyen érintették. Azt mondta, a legrosszabb az arcod volt. Sápadt volt, ez természetes, hiszen akkora vérveszteség után csoda volt, hogy egyáltalán magadnál voltál. Először pont ezzel érveltem, de lehurrogott, hogy én nem láttam azt, amit ő.

– Miért, ő mit látott? – kérdeztem kicsit csodálkozva.

– A vonásaid nagyon eltorzultak, de szerintem ezt csak a feltörő sírás okozta. Ugye?

Ismét bólintottam. Egy kicsit talán rossz volt, hogy megtudtam, mennyire fájt Florenznek szomorúnak és elhagyatottnak látnia engem. Johannes azonban még folytatta. Elmesélte azt az időszakot, mikor nem igazán voltam tudatában a cselekedeteim következményeinek, ezáltal állandó felügyelet kellett mellém.

– Florenzt nagyon idegesítette, hogy nem kapott hírt rólad. . Folyton azt az arcot emlegette, amit a kórházban vágtál. Mindig mondogatta, mennyire ki vagy készülve és biztos, hogy hülyeséget fogsz csinálni. Párszor találkoztam a szomszéd lánnyal, azzal, aki elhozott, mikor először találkoztunk. Tudod, közben barátságot kötöttem a rendőrökkel. Azt hiszem, a magdeburgiaknak van egy ismerőse, aki a lány rokona, így kaptam némi információt rólad, melyeket továbbadtam Florenznek. Nem mehettem el hozzád, mert nem éreztem magam olyan közeli családtagnak, bár mindent megtettem, hogy azzá váljak. Bevallom, néha én se tudtam, mit mondjak, mikor olyan híreket kaptam, hogy egyedül útnak indultál volna Loitschébe. A legrosszabb talán az volt, mikor a mániákus fotózásaidról jött a hírözön. Hans, azt hiszem így hívják a lány rokonát, elmondta, hogy mindenki boldog, mert végre jobban vagy és azt csinálod, amit szeretsz. Florenz már az elején megmondta, hogy semmi jó nem sül ki ebből. És igaza lett! Eltévedtél az erdőben, rád támadtak, napokig betegen feküdtél...

– Várj, honnan tudod, hogy rám támadtak? – kérdeztem hitetlenkedve. . – Mert igazából nem volt támadás, csak...

– Ezt is a rendőröktől tudom – válaszolta egyszerűen. – A késelés után nemcsak a Hamburgi, hanem az országos rendőrség is Gittyt kereste. Tudták a nevét, s azt, hogy körülbelül milyen magas lehet, mivel Billék elég jó személyleírást adtak róla. A rendőrautóban elaludtál és álmodban motyogtál. Gittyt emlegetted és azt, hogy félsz tőle. A rendőrök úgy vették ki a szavaidból, hogy a lány megtámadott, bár sérülésnyom nem volt rajtad. Erősítést küldtek az erdőhöz, és megtalálták a csajt, de nem tudtak rábizonyítani semmit, így kénytelenek voltak elengedni.

– Nem bizonyítottak rá semmit? – háborodtam fel. – A rendőrségnek semmit nem ér a név és a személyleírás?

– Az a helyzet, Lotte, hogy Gitty most nem egészen úgy néz ki, mint akkor, mikor utoljára látták. A bujkálás megviselte, így a személyleírás nem sokat ért, hiszen a külseje nagyon eltorzult, a nevét pedig könnyen le tudta tagadni. Hans azonban megígérte, hogy a rendőrök továbbra is rajta tartják a szemüket és ha csak egy apró gyanús mozdulatot tesz, jó időre hűvösre teszik.

– Figyelni kell Billéket – motyogtam gondterhelten. – A házukhoz jár. Nem akarom, hogy Simonének vagy Gordonnak… vagy az ikreknek baja essen. Gitty mindennap ott van…

– Tudom, Billék beszámoltak erről is. Figyelik a házat.

– És a stúdió, vagy a próbaterem? – kérdeztem hisztérikusan. – Gitty elmebeteg. Rájuk törhet!

– Ne aggódj. A stúdiót ugyan nem figyelik, de elég forgalmas helyen van, így ha valaki megtámadná őket, biztosan észrevennék.

Nem válaszoltam, inkább arra a szelet pizzára meredtem, mely még mindig előttem hevert.

– Szereted még, igaz? – kérdezte Johannes. Hallatszott a hangján, hogy igyekezett elfojtani a kérdést, de nem tudott uralkodni magán.

– Igen – válaszoltam egyszerűen. – Jobban, mint akkor, mikor velem volt, bár nem hittem, hogy annál is jobban lehet szeretni valakit, de már tudom, hogy lehetséges. Boldog vagyok, mikor együtt látlak téged és Florenzt, mert arra gondolok, hogy nektek legalább összejött.

– Nem jött volna össze, ha te nem segítesz – mosolygott Johannes. – Ha nincs az az átverés, akkor talán még most is azon agyalnék, hogy Florenz miért nem ír nekem.

– Nem hinném. Florenzt ismerve, biztosan megkeresett volna egyedül is.

A srác felnevetett.

– Igazad van. – Abban is igazad van, hogy mellette van a helyem. Ideköltöztetem magamhoz.

Ezen pedig én kezdtem nevetni.

– Johannes, igazán ismered te a nővéremet? Láttad, mennyi tükre és piperecucca van? Elférne mindaz nálad?

Vigyorogva kitárta az egyik ajtót, mely az apró konyhából nyílt.

– Ide már majdnem beköltözött a nővéred – jelentette ki és színpadiasan a helyiség felé mutatott, mely valószínűleg nappaliként szolgált. A velem szemben lévő falon ott díszelgett Florenz falméretű tükre.

– Nézz csak körbe – kedélyeskedett Johannes.

Nekem persze nem kellett kétszer mondani. A nappali után a fürdőszobát néztem meg, ahova már beköltöztek Florenz kozmetikai kellékei, melyek körülbelül fele-fele arányban keveredtek el a Johannes cuccaival. Beléptem a kisebbik hálószobába, mely majdnem teljesen olyan volt, mint a Florenzé a saját lakásában. A szekrényen ott lógott a rózsaszínkeretes tükör, a sarokban ott állt a fésülködőasztal, a félig nyitott szekrényben pedig Florenz néhány ruhája sorakozott. Ámuldozva néztem a helyiséget. Johannes végig mögöttem állt és vigyorgott.

– Mikor hoztátok el a cuccokat? – kérdeztem nagy szemeket meresztve. – Ezek Florenz lakásából valók.

– Egy részét akkor hoztuk, mikor az esküvőre jöttünk. Azután megint hoztunk egy jó adagot, mikor miattad kellett jönnünk. A fésülködőasztalt és a tükröket én hoztam el, mikor eljöttem tőle, de ő is hozott még pár cuccot, főleg ruhákat, mikor utánam jött.

– Teherautóval, vagy mivel jártok Magdeburg és Szeged között?

– Apám kamionos – nevetetta srác. – Hidd el, meg lehetett oldani.

Miután mindent megnéztem és kellően csodálkoztam, hazaindultam. Tudtam, hogy Johannes beszélni akar Florenz-cel, így nem akartam tovább váratni. Sejtettem, hogy mindent el fog mondani a nővéremnek, amit megtudott tőlem.

Hazaérve elmondtam a nénikéméknek, hogy a közeljövőben esedékes Florenz költözése. Sofie néni kitörő lelkesedéssel fogadta ezt és azonnal tervezni kezdte Florenz esküvőjét is. Megnyugtattam, hogy nem kell ilyesmire gondolnia, hiszen Florenz még nem szándékozik férjhez menni.

– De hát összeköltöznek – csapta össze a kezeit Sofie néni.

– Olyanok lesznek, mint a lakótársak – magyaráztam. – Florenz külön szobát rendezett be magának...

– Még oda se költözött, de már berendezett egy szobát? – kérdezte diadalmasan Sofie néni.

– Igen – sóhajtottam, mert túl sokat árultam el.

Sofie néni a túlzott figyelmetlenségemen kicsit megsértődve inkább Rodolpho bácsinak magyarázta Florenz esküvőjének részletes tervét. A bácsikám türelmesen hallgatta bohókás feleségét.

Felmentem a szobámba és végiggondoltam, Miket hallottam Johannestől. Nem a költözésre, vagy a lakás berendezésére gondoltam, hanem azokra a dolgokra, melyek rólam szóltak. Gitty, a támadás, a Kaulitz-ház őrizete és a stúdió. Johannes hiába bizonygatta, hogy észrevehető lenne, ha valaki megtámadná ezeket a helyeket, de nem tudtam megnyugodni. Folyton Gitty járt a fejemben. Elképzeltem, ahogy beront a stúdióba. Persze a srácok meg tudnák védeni magukat, de ha egy őrült rajongó késekkel mászkál, nem hiszem, hogy lenne esélyük védekezni, főleg úgy, hogy a támadás valószínűleg véletlenszerű lenne. Elgondolkodtam, miért nem vesznek igénybe testőri védelmet.

Hívhatnák a rendőrséget, de mire a járőrök a stúdióhoz érnek, lehet, hogy már mindenki halott lenne...

Több se kellett, hogy az elhatározásom végleg porba hulljon. Helyette új döntés született. Amint visszatérnek a srácok, elmegyek hozzájuk. Az újságok mindig vezető hírként hozták, ha történt valami érdekes a Tokio Hotellel, így nem kellett aggódnom, honnan fogom megtudni a visszatérést. Természetesen Anninak egy szót sem szóltam a tervemről, ő úgyis ellenezte volna. Hallgattam Linda és Mike előtt is. Erről csak én tudtam. Ez jó volt. Megint volt egy titkom, egy célom, amiért küzdenem kellett.

A suliban maximálisan teljesítettem, hogy eltereljem Anni figyelmét. A lány meg is jegyezte párszor, hogy látja rajtam a javulást, aminek nagyon örül. Ennek én örültem, mert sikerült félrevezetnem őt, mégha ezt idővel ki is kell majd magyaráznom neki. Szorgalmasan tervezgettem, miként fogom megvalósítani a nagyszerű ötletet. Kellett egy olyan időpont, mikor Anni nem tartózkodik majd a fiúknál. Ezt könnyű volt kiderítenem, hiszen egyszerűen rá kellett kérdeznem, Anni nem gyanított semmit, készséggel válaszolt. Elmondta, hogy a fiúk április végén érkeznek haza, pár napot pihennek, majd ismét próbálni kezdenek egy közelgő ázsiai turnéra.

– Azt hiszem, május negyedikén nem tudok elmenni, mert anyámnak valami konferenciagyűlése lesz és a családot is meghívták a vacsira, szóval bárgyú mosollyal, sok-sok idióta között fogok ülni és olyan zagyvaságokat fogok hallgatni, melyek nem igazán érdekelnek. Viszont a bátyám, Arthur is szenvedni fog, nemcsak én. Haha, végre ő is megkapja! Anyám kijelentette, hogy ezúttal nem léphet le.

Elnevettem magam, ahogy elképzeltem Annit kiöltözve, bárgyú mosollyal az arcán. Természetesen nemcsak ezért nevettem, hanem azért is, mert könnyebbé vált a tervezés. Ha Anni negyedikén nem megy el a srácokhoz, nem lesz szemtanú, hogy ott jártam. A levegőbe csaptam, de Anni pont nem nézett felém, így nem láthatta, mert különben biztos magyarázkodhattam volna a furcsa viselkedésem miatt.

Délután a kezembe is akadt a megfelelő újság, melyben említés volt a Tokio Hotelről. Végigolvastam a cikket, hátha találok benne valami szokatlant, de az általános dolgokon kívül nem volt semmi érdekes.

...

HAZATÉR A TOKIO HOTEL

A világhírű német tinicsapat, a Tokio Hotel áprilisban befejezi európai turnéját és hazatér Németországba. Elmondásuk szerint a turné rendkívül fárasztó, sokat dolgoznak, de eddig minden show úgy sikerült, ahogy eltervezték.

„Elégedettek vagyunk a teljesítményünkkel, és remélem, ez ezután sem változik. Bízom benne, hogy minden koncerten a maximumot tudjuk nyújtani és a rajongók sem bánják meg, hogy eljöttek és megnéztek minket” nyilatkozta az együttes énekese, Bill.

A fiúk 32 állomáson mutatják meg, mit tudnak és mennyit fejlődtek az utóbbi két évben.

„Két évig alig voltunk Európában. Inkább Amerikára koncentráltunk, de a Humanoid album megjelenésével ismét berobbantunk az európai köztudatba. Ezt tetézi a külsőnk megváltozása, amit szerencsére a rajongók is lelkesen fogadtak” mondta el Tom, az együttes gitárosa.

Megtudtuk azt is, hogy pár nap pihenés után a fiúk ismét próbaterembe vonulnak és gőzerővel készülnek Ázsia meghódítására.

„Remélem, sikerül bekebeleznünk Tokiót és birtokba vehetünk néhány hotelt is” viccelődött Georg, a banda basszusgitárosa, mikor az ázsiai tervekről faggattuk a csapatot

Biztosra vesszük, hogy Tokió is a lábaik elé omlik úgy, ahogy eddig minden város tette.

.....

Teljes mértékben egyetértettem a cikkel. Félretettem az újságot és felmentem a szobámba, hogy tájékoztassam Lindát, mikorra várja Tomot. Linda nagyon örült, mikor megtudta, hogy április végén hazajönnek, hiszen nagyon hiányzott neki Tom.

Felhívott, hogy ne csak szövegesen, hanem ténylegesen beszélhessünk.

– Komolyan hazajönnek? – kérdezte, mikor felvettem a telefont.

– Annitól tudom – válaszoltam biztosnak tűnő hangstílussal.

– Jaj, de jó! – lelkendezett nevetve Linda. – Alig várom, hogy lássam Tomot. Biztosan eljön, hiszen pihennek néhány napot.

– Pihennek, Linda – ismételtem meg az utolsó szavakat. – Ha pihennek, nem utazgatnak.

– Tomnak ez nem fáradtság – torkollt le. – Billnek se volt az... hopp, bocsi….

– Semmi baj – nyugtattam nevetve. – Már nem zavar, ha emlegeted. Szép volt, jó volt, de ennyi volt.

Linda felsóhajtott. Nem tudtam eldönteni, hogy a lemondás vagy a megkönnyebbülés sóhaja volt-e.

– Tényleg így gondolod? – kérdezte csalódottan.

– Nem tudom, mit gondoljak – feleltem elbizonytalanodva. – Most megpróbálom így. Ezzel talán kivédem a késszúrásokat is.

Nevetett, majd leszidott, hogy ez igazán nem volt vicces.

– Gitty bármikor megtámadhat! – sikoltotta rémülten. – Szabadon járkál és te... te viccelődsz!

– Nyugodj meg, Linda. Nem lesz semmi baj.

– Beszéljünk másról – terelte el a témát az idegesítő részről. – Mi újság Ralphfal?

Negyedórán keresztül meséltem neki, mi mindent csinált a kis Ralph az elmúlt két napban. Igazából nem tudott sok mindent csinálni, de nagy szám volt, hogy felemelte a kezeit, nevetett vagy épp fintorgott.

Miután Linda végighallgatott, elbúcsúzott és letette a telefont. Tudtam, hogy sok lesz a számlája.

Aznap este unaloműzés gyanánt új falinaptárat készítettem. A régit levettem, mert az februári volt és már minden kockába X volt húzva. Most a május negyedikéig hátralévő napokat kezdtem számolgatni.

Az április lassacskán eltelt. Hónap utolsó napján a TV-ben is bemondták, hogy a Tokio Hotel visszatért Németországba. Néztem, ahogy a srácok lassan elvonulnak a kamera előtt. Fáradtnak tűntek, de jókedvűen osztogatták az aláírásokat. Bill is egészségesnek látszott.

Bizakodva gondoltam a jövőre. Most, látva Billt, sokkal inkább elhittem, hogy túljutott a nehezén, ezzel pedig nekem is könnyebb volt elfogadni, hogy van közös múltunk, de nem lesz közös jövőnk. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy Bill volt az első igazi szerelmem. Elképzeltem, hogyan fogok mesélni a gyerekeimnek és az unokáimnak az első fiúmról. Elmondhatom nekik, hogy híres énekes volt és őrülten szerettem, de a sors közbeszólt és más mellett kellett kikötnöm. Vajon tudom-e majd ugyanúgy szeretni azt a valakit, mint ahogy Billt szerettem? Nem fogom-e az énekest keresni benne? Ő a múlt, de ki lesz a jövő?

22. Fejezet: A legkisebb Marcello

A kis kalandom után napokig az ágyat nyomtam. Három napig harminckilenc körül volt a lázam, az orvos naponta többször is eljött, hogy ellenőrizze, nem fordult-e komolyabbra az állapotom.

Ugyanakkor a kíváncsiság is furdalt, hogy Tom miről akart beszélni velem. Linda biztosított arról, hogy nem mondta el a valódi okot, amiért elhagytam Billt, de sejtettem, hogy az idősebbik Kaulitz erről akart beszélgetni. Nem jött vissza, hogy megkérdezzem tőle. Hiába kértem Lindát, hogy hívja el, hadd beszéljek vele, ő annyira ellenezte ezt, hogy két napi könyörgés után feladtam és nem próbálkoztam többé. Nem akartam magamra haragítani a lányt. A telefonom naponta többször is csörgött. Az utóbbi időben nem tartottam a kapcsolatot Florenz-cel, de a nagynénémék minden velem kapcsolatos információt megosztottak vele. Florenz megígérte, hogy hamarosan meglátogat, úgyis el kell jönnie Johanneshez. Na igen, arról se tudtam, hogy Johannes időközben visszatért. Igazán meglátogathatott volna.

Nemcsak Florenz volt az egyetlen, aki naponta keresett. Mike, amint meghallotta a kalandom hírét, azonnal utazni akart, de sem az időjárás, sem a szülei nem engedték, így naphosszat azzal nyugtatgattam, hogy minden rendben van.

Hétfő este Linda szomorú hírt közölt. Tudtomra adta, hogy vissza kell mennie Budapestre, mert nagyon le van maradva a tananyaggal és ha tovább húzza az időt, félő, hogy évet kell ismételnie. Ezt semmiféleképpen nem akartam, és természetesen megértettem. Láttam rajta, hogy nehezére esik a búcsúzás és nincs ínyére, hogy itt kell hagynia. Én éppen csak elkezdtem iskolába járni. Már nem voltam annyira beteg és különben is, a tanulmányaimmal Lindához hasonlóan én is el voltam maradva.

Másnap reggel linda elhagyta Hamburgot. Tom vitte ki a reptérre, de a házba nem jött be, így nem volt esélyem kérdezni. Gondolom, ez is Linda ötlete volt, hiszen Tomot ismerve nemcsak a csomagokat, de magát Lindát is az ölében vitte volna el az autóig. Szomorúan integettem nekik az ablakból. Anni is elszomorodott, hiszen az együtt töltött hónapok alatt ő is megkedvelte Lindát, ahogy Linda is Annit.

Ketten maradtunk a lánnyal. Ő figyelt rám, holott úgy éreztem, nincs szükségem rá. Nem állt szándékomban elmenni a próbateremhez, hiszen értelme se lett volna, ugyanis a fiúk csak néha ugrottak haza. Linda távozását követően ők is elhagyták Németországot, hogy folytassák az európai turnét. Tudtam, hogy április végéig felesleges meglátogatnom a velük kapcsolatos helyeket.

Az iskola folyosóján nap mint nap egymást ölelgető párokkal találtam szembe magam. Az osztályban is szövődtek szerelmek, szinte minden második lánynak jutott egy fiú. Újra visszatért az a fajta szomorúság, mely a szakítás legelején kínzott. Bill pótolhatatlan volt számomra. Úgy hittem, sosem lesz vége ennek és mindig érezni fogom a hiányát. Tudtam, hogy amint ránézek valakire, őt fogom keresni benne, mint ahogy azt Mike esetében is tettem. Azt is tudtam, hogy ez így nem lesz helyes, hiszen magamnak és másoknak is fájdalmat okozok. Felejtenem kell, bármennyire nehéz. Lehetetlennek tűnik, de sok lehetetlen kalandot éltem már túl, most ezen kell átküzdenem magam.

Délutánonként Lindával és Mike-kal beszélgettem. Mindketten segíteni próbáltak, hogy nagyjából egyben tudjak maradni. Nem akarták, hogy újra olyan legyek, mint decemberben. Én is igyekeztem, hogy elkerüljem ezt. Florenz, ígéretéhez híven, meglátogatott. Nagyon megrémült, mikor meglátta, hogy nézek ki. Megnyugtattam, hogy ez már sokkal jobb, látott volna január környékén.

– Ennél is rosszabb volt? – kérdezte ijedten.

– Persze. Várj, van valahol egy kép... Linda csinálta...

Florenz felsikoltott, mikor meglátta a képet.

– Úristen! Lotte, ez borzalmas!

– Florenz, nem tudom, milyen állapotban lettél volna, ha el kellett volna hagynod Johannest.

– Igazad van – nyugodott le kissé. – Valóban nem tudhatom, min mentél át. Johannesszel sokat beszélgettünk erről, főleg, miután láttalak a kórházban. Nagyon féltem, hogy komoly bajod lesz.

– Ugyan már – legyintettem könnyeden. – Egy fanatikus rajongó nem árthat nekem, még akkor se, ha késsel járkál.

Elnevette magát, de az arca ismét komoly lett.

– Van még valami? – néztem rá érdeklődve. Túlzottan fürkésző pillantással figyelte az arcomat.

– Igen, van. Nemcsak azért jöttem, mert útban vagyok Johanneshez. Apa küldött.

Apámat hónapok óta nem említettem senkinek, szinte el is felejtettem, hogy létezik. Összehúztam a szemöldökömet és fintort vágtam, mikor a nővérem említést tett róla.

– Nem a döntése miatt visszakozik – tájékoztatott Flor. – Tudja, mi történt és hogy milyen állapotban voltál a szakítás után. Nem igazán hatja meg. Azt mondja, jobb lesz Bill nélkül, de csak később fogod megérteni, miért. Üzeni, hogy mindenki lemond az első nagy szerelméről, mert sok utat kell bejárni addig, amíg megtaláljuk az igazit. Ezt legjobban éppen az ő példájából láthatjuk, hiszen húsz évig élt egy nővel, akit nem is szeretett igazán, mert... na mindegy, szóval ezt magyarázta. A lényeg, hogy találsz magadnak mást.

– Érdekes, nekem jó volt az első is. Nem akarok másikat – duzzogtam egy kicsit.

– Jaj, Lotte. Annyira szeretnék segíteni, de sajnos nem tudok. Nincs túl nagy tapasztalatom az ilyesmiben. Volt pár pasim, de a legtöbb kapcsolatom mindössze hetekig tartott. Végre megtaláltam Johannest és eszemben sincs lemondani róla. Persze, mint mindenkinél, nálunk is előfordulnak viták és veszekedések. Most is azért jöttem, mert tisztáznunk kell valamit, de ne aggódj, ettől még nem fogunk szakítani.

– Azért jött vissza? – kérdeztem és Florra pillantottam.

– Igen. Megsértődött és meg sem állt anyuci szoknyájáig – nevetett fel ismét. Na jó, nem. Vissza kellett jönnie, hogy elintézzen valamit. És…

– Közölni akarsz még valamit – jelentettem ki, mert elharapta a mondatot és láttam az arcán, hogy nem mondott el mindent. Fájdalmas fintort vágott, csak aztán kezdett bele.

– Kistesónk lesz – nyögte ki. – Rosanette terhes. És... igazad volt... anya betegeskedett. A baleset azért következett be, mert elájult a volán mögött...

Tudtam, hogy anya beteg volt, ezt már korábban elfogadtam. Sokszor mondtam is Florenznek, de nem akarta elhinni. Minden áron apát hibáztatta a történtekért – amit persze teljesen megértettem. A Rosanette-tel kapcsolatos információi azonban csak nagyon lassan áramlottak végig a fejemben. Nem tudtam felfogni a szavak értelmét. Annyira hihetetlennek tartottam az egészet. Aztán felébredt bennem a düh, majd a sajnálat a születendő kicsi iránt.

– Rosanette-nek nem való gyerek – mondtam, mikor meg tudtam szólalni.

– Nekem mondod? – kérdezte nagy szemeket meresztve. – Tudom, milyen az a nő. Tegnap náluk aludtam, mert apa nem engedte, hogy Szegedről egyenesen ide repüljek. Azt hiszem, Rosanette most nyolchetes terhes... Ne tudd meg, hogy hisztizett, mikor apa közölte, hogy ott töltök egy éjszakát. Apa persze nyugtatta, hogy „Kicsi Rosie-m, ennyit igazán kibírunk, hiszen hamarosan érkezik a saját babánk is.” Mintha én nem az övé lennék! Na mindegy. Rosanette megnyugodott, mert megengedte, hogy ott maradjak.

– Nagyszerű – fintorogtam gyűlölködve. – Kistesó.

– Úgyse fogod látni – világosított fel Florenz. – Beszéltem rólad apának, de mondom, nem igazán hatotta meg, hogy mi történt veled. Azt mondta, küldött volna pénzt Sofie néniéknek, hogy fordítsák a kórházi kezeléseidre, de ők visszautasították és azt üzenték, hogy utálod őt. Megmondtam neki, hogy nem csodálkozom ezen. Azt mondja, nem bánt meg semmit, és ha visszamehetne az időben, mindent ugyanígy tenne.

A nővérem nálunk vacsorázott, majd továbbállt, mert Johannes már óránként hívta. Florenz csak kuncogott, s azt mondogatta, hogy Johannes bánja a veszekedést és bocsánatot akar kérni, ezért türelmetlenkedik ennyire. Örültem, hogy nincs komoly gond közöttük, mert bennük a világ egyik legszebb párját láttam. Összeillettek úgy, ahogy voltak. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha bármi is közéjük állhat. Volt idő, hogy Billről és magamról is ezt gondoltam, de rájöttem, hogy ez teljes képtelenség. Hiú ábrándokat kergettem, mentem az álmaim után, de azok lassan elúsztak és egyedül maradtam. Bill egyáltalán nem volt hibás, őt sosem okoltam volna, hiszen minden az apám hibája, és az ő hibáit nem hozhatom helyre.

Másnap megtudtam valamit, mely végre a valódi örömre adott okot. Santiago reggel tíz körül hívta fel Sofie nénit, hogy Sabine hamarosan megszül. Természetesen azonnal értem jöttek a sulihoz, hogy le ne maradjak a jeles eseményről. Mivel már Anni is családtagnak számított a nálunk eltöltött két hónapnak köszönhetően, ő sem maradhatott ki az ünneplésből. Rodolpho bácsi mind a kettőnket elkért, majd a kórházhoz hajtott.

Sofie néni már várt ránk. Teljesen magán kívül volt az izgatottságtól. Santiago egy széken kuporgott. Nem szólt semmit, mikor megérkeztünk, pedig általában olyan harsányan köszön és siet elém. Sofie néni elmondta, hogy gondolkodik és még csak most fogja fel igazán, hogy valóban apa lesz. Időt kell hagynunk neki. Sabine ezért nem engedte, hogy bent legyen a szülésnél.

– Mi a helyzet? – kérdeztem, mikor leültem mellé.

– Még bent van. A dokik azt mondták, nem lesz gond.

– Santiago, most örülni kéne – tanácsoltam nevetve. – Te meg olyan pofát vágsz, mintha meghalni készülnél.

– Dehogy készülök meghalni – védekezett és kicsit elmosolyodott. – Tudod, nehéz feldolgozni azt, hogy hamarosan a saját gyerekemet tartom majd a kezemben.

– Volt elég időd felfogni, nem? – kérdeztem, de úgy éreztem, nem kellett volna tovább feszegetni a témát.

– Volt, de... ezt még nem értheted. Majd ha a saját kisbabádat tartod a karodban, megérted, min megyek keresztül.

– Sajnálom – mentegetőztem visszakozva. – Nem kellett volna rákérdeznem.

– Semmi gond. Gyerek vagy még, nem érthetsz mindent.

Felháborodottan akartam tiltakozni a kijelentés ellen, de ilyen helyzetben nem voltam képes rá, hogy dacoljak vele. Hiszen valóban gyereknek számítok, de mindössze egy év és nagykorú leszek...

Megérkezett a rokonság és a szomszédság. Főleg azokat az embereket láttam, akikkel az esküvőn is találkoztam.

– Santiago, apám tudja, hogy gyereked lesz? – kérdeztem kíváncsian.

– Szerintem nem, én nem szóltam neki. Sabine meg úgy gondolja, hogy nem is érdemli, hogy akár csak megemlítsük neki, elvégre aki képes eldobni és kirakni a saját gyerekét... Szóval, ha anyám nem szólt neki, akkor nem tud róla. Én nem tartom többé a rokonomnak. Óh, de Emma néni mennyire örülne a hírnek! Folyton attól félt, hogy a rendőrök kezében végzem. Emlékszem, mikor kicsik voltatok és eljöttetek... akkor, mikor Budapestre költöztetek. Emma néni sokszor mondta anyának, hogy jó gyerek vagyok, csak figyelni kell rám. Végül igaza lett. Sabine miatt képes voltam megváltozni. Nem is tudom, hol tartanék, ha ő nem lenne.

– Santiago, lehet egy kérésem? – néztem rá könyörgően. Eszembe jutott, hogy milyen nevet gondoltak ki a babának. Most, hogy már csak percek kérdése, hogy valóban a világra jöjjön, fontos volt megjegyeznem valamit.

– Tessék, nyugodtan – nevette el magát a hirtelen támadt lelkesedésemen.

– Ha a baba fiú lesz, kérlek, ne nevezzétek Gianninak. Tudom, hogy Rodolpho bácsi olasz, meg minden, de a Gianni egy borzalmas név. Azt is tudom, hogy már eldöntöttétek, hogy ez lesz a neve, de kérlek, könyörüljetek meg szegény picin. Nem érdemli meg, hogy ilyen csúnya névvel kelljen élnie.

– Óh, te kis bohó! – vihogott Santiago. – Mintha csak Sabinét hallanám. Nem, a gyerek nem lesz Gianni, mert szerintem is borzalmas név. Mindenképp német nevet kap, hisz az olaszos családnévvel furcsa és egyedi hangzású lesz.

– De hát hogyhogy megváltoztattátok a döntést? – kíváncsiskodtam. Emlékeztem arra a napra, mikor Sabine Lindának és Anninak beszélt a babáról. Akkor említette a neveket is.

– Még aznap este döntöttünk, miután Sabine elmondta a lányoknak a névlehetőségeket. Azt mondta, kimondva a Gianni olyan szörnyűnek tűnt, hogy nem képes így nevezni a gyerekét. Teljesen egyetértettem vele. Bár mondtam, hogy apa talán megsértődik, de végül ő is elfogadta.

– És így mi lesz a neve? – kérdeztem lelkesen. Fel sem merült bennem, hogy a baba esetleg kislány.

– Így, ha lány, akkor Grete, az első döntés alapján. Ha fiú... nos, azt nem árulhatom el. Egy dolgot mondok, a neve hasonlítani fog a nagyapjáéra.

Elkezdtem gondolkodni azon, vajon mi hasonlítana a Rodolpho névhez, de nem jutott eszembe semmi értelmes.

Csak vártuk, hogy végre jöjjön valaki és mondjon valamit. A rokonok és a szomszédok virágokkal, apró ajándékokkal a kezükben álltak és egymással beszélgettek. Sofie néni és Rodolpho bácsi idegesen nézett egymásra, Anni pedig mellettem állt, hallgatta, miről beszélek Santiagóval. Úgy láttam, neki eszébe jutott a név, de Santiago egy pillantással csendre intette, így nem tudhattam meg, mire gondolt.

– Engedjetek, engedjetek! – harsogta egy ismerős hang a várakozással teli csöndben.

A hang irányába fordítottam a tekintetemet. Florenz hatalmas plüssmacival a kezében rohant felénk, maga után húzva a levegőért kapkodó Johannest.

– Nem késtünk még el, ugye? – kérdezte Florenz aggódva, miközben csúszva lefékezett előttem és végre elengedte Johannest is, aki újra levegőt vehetett.

– Még nem – nyugtattam meg mosolyogva.

– Jaj, de jó – sóhajtott megkönnyebbülten. – Azt hittem, elkésünk mert nem könnyű taxival jönni egy ekkora macival és Johannesszel, aki egyszerűen képtelen arra, hogy siessen.

– Ne engem szidj, Florenz – védekezett Johannes. – Nem tudom, ki válogatta a játékokat a boltban majdnem félórán keresztül.

– Jól van na! – csattant fel Florenz – Nem tudtam eldönteni, hogy babát vagy kisautót vegyek, így plüssmacit hoztam. Nem tudjátok, hogy fiú lesz-e vagy lány?

Santiago megrázta a fejét.

– Ahh, sejtettem – morgolódott a nővérem és ledobta a macit.

Johannes és Florenz körbenézett a várakozó társaságon. Ők sem ismertek több embert, mint én, sőt, talán kevesebbet is a szomszédok és a rokonok közül.

Körülbelül egy órát ültem, majd elsétáltam a büféig, hogy vegyek valami innivalót. Senki nem követett. Annyira izgultam, hogy végre megszülessen a kisbaba, hogy nem bírtam egy helyben maradni. Járkáltam, leültem, felálltam, de az idő annyira lassan telt, hogy az már idegtépő volt. Belegondoltam, ha nekem feszült a várakozás, akkor milyen lehet Santiagónak.

Nem tudtam, mennyi idő telt el várakozással. A várakozók székek híján a földön foglaltak helyet, ajándékaikat a kezükben tartották, vagy maguk mellé pakolták. Néhányan enni és inni kezdtek, mások járkáltak és telefonáltak, hogy beszámoljanak a fejleményekről az otthon maradtaknak. Johannes unaloműzésként az ujjaival csettintgetett, de miután Florenz rácsapott a kezére, abbahagyta és csöndben várt. Santiago morgott valamit Sabine óvatosságáról és elsietett. Nem is jött vissza. Úgy gondoltam, bement a lányhoz, hogy mellette legyen.

További két óra telt el, majd kinyílt a folyosó végén lévő ajtó és megjelent Santiago mosolytól sugárzó arca.

– Kisfiú – suttogta csendesen. – Megszületett Ralph Viktor.

Mindenkiből örömkiáltás tört elő. Florenz megölelte Johannest, Rodolpho bácsi Sofie nénit, engem pedig Santiago, aki időközben kijött és fogadta a gratulációkat.

– Nemsokára láthatjátok – újságolta vigyorogva. – Most elvitték, megvizsgálják, felöltöztetik, utána kihozhatom. Azt mondják, teljesen egészséges. Hamarosan Sabinéhez is bemehettek majd. Ő is jól van.

– Hogy viselte a szülést? – kérdezte Sofie néni.

– Azt mondja, az elején nehéz volt, de végül minden simán ment. Most kicsit ki van merülve, bár ezt nem csodálom. Az orvos szerint, a gyerek becsült súlya körülbelül négy és fél kiló.

– Úristen, szép nagy baba – csapta össze a kezét Rodolpho bácsi. – Gratulálok, fiam.

Odasétált Santiagóhoz és megölelgette.

– Köszönöm, papa. És neked is köszönöm, mama – Santiago Sofie nénihez lépett, aki egész egyszerűen elsírta magát.

Nem sokat kellett várni arra, hogy láthassuk a kis Ralphot. Igen, mint időközben rájöttem, a Ralph névalak tényleg hasonlított a Rodolpho névhez, ezáltal egyfajta tisztelgésnek számított a nagypapa előtt.

Sabine a karjában fogta a fiát, úgy mutatta mindenkinek, de meg is foghattuk, ha akartuk.

A kisbaba szemei pont olyanok voltak, mint a Sabinéé, de az orra és a szája formája teljesen megegyezett a Santiagóéval. Santiago le sem tagadhatta volna, hogy az ő fia.

– Sabine, megfoghatom? – kérdezte meghatódva Florenz, mikor Sabine anyja visszaadta Ralphot.

– Ezt kár volt megkérdezned – nevetett Sabine és Florenz felé nyújtotta a babát.

A nővérem átvette Ralphot és gyengéden a karjába emelte. Annyira jól állt a kezében, mintha neki találták volna ki az anyaságot. Persze Sabine kezében is aranyos volt, de Florenzt elnézve olyan volt, mintha ez a feladat pont ráillett volna. Természetesen még várhat ezzel, elvégre tanul.

– Szia, kis gyönyörű – gügyögte Florenz. Johannes is rámosolygott a picire – Te kis szépség. Ó, mosolyogsz. Szeretsz, ugye? Milyen szép vagy, istenem, mennyire picike és édes.

Johannes átvette a kisbabát, és a magasba emelte.

– Milyen itt kint, kisember? – kérdezte, mire a kicsi is mosolygott. Szemlátomást szimpatikus volt neki Johannes.

– Most már nekem is adjátok ide – követeltem, Johannes pedig átadta a kicsit.

Néhány másodpercig ficánkolt, mikor átvettem, de különben nyugodtan tűrte a költözködést. Rám nézett és még a szemei is nevettek. Apró kis hangot adott ki, ami gyönge volt még, de annál határozottabb. Tudtam, hogy a kisember kiereszti a hangját, ha szükségét érzi.

Florenz csinált pár képet rólam meg Ralphról. Sabine nevetett és mosolyogva nézte, hogyan ringatom a picit. Nem volt nehéz tartani, csak nagyon féltem, hogy elejtem, vagy bármi kárt okozok benne. Sabine megnyugtatott, hogy semmi baja nem lesz, úgyhogy sétálgatni kezdtem a kórteremben. Minden szem rám szegeződött, de ez csöppet sem volt kellemetlen. A karomban tartottam egy pici embert, ez pedig minden mást kizárt a tudatomból. Aggódtam, hogy ha nem jól tartom, a baba tényleg megsérülhet, de végül egy teljes kört sétáltam, mielőtt visszaadtam volna Sabinének.

Ezután Anni következett, aki gügyögve ragadta magához Ralphot. Ő sokkal bátrabban emelte föl és sétált vele, mint én. Látszott, hogy van tapasztalata az ilyesmiben.

– Gratulálok neked is, Sabine – mosolyogtam és az újdonsült anyukához sétáltam.

– Köszönöm, Lotte – mosolygott a lány. – Jaj, meg akartalak kérni valamire. Óh, Florenz, remélem, nem baj. Azt szeretném, ha Lotte lenne Ralph keresztanyja, mert Santiagónak nincs lánytestvére, a nővérem pedig New Yorkban él. Tudom, hogy te...

– Nem, dehogy baj – vágta rá határozottan Florenz. – Hadd legyen Lotte. Én majd leszek a másodiknak.

Tényleg nem látszott sértődöttnek. Az arca őszintén mosolygott, miközben Sabinére nézett. – Ugye, lesz második? – kérdezte bizonytalanul, mert Sabine egy pillanatig gondolkodott.

– Már csak miattad is – mosolygott Sabine. – Kislány lesz, rendben?

– Kislánynak örülnék. És nevezhetnétek mondjuk Fiorenzának , a keresztanyja után.

– Megegyeztünk – mondta Sabine és kézfogásra nyújtotta a kezét. Florenz megrázta, ezzel megkötötték a fogadást.

– Az első is csak pár órás, de már a másodikat tervezitek? – kérdezte nevetve Santiago.

– Florenz miatt muszáj lesz bevállalnunk egy kislányt is – nevetett Sabine, miközben átvette a kisbabát Annitól.

– Santiago, behoztad a ruhát, amit Lottétől kaptunk? – érdeklődött Sabine, miközben megvizsgálta, mibe öltöztették Ralphot.

– Természetesen – válaszolt készséggel Santiago. Kotorászott egy kicsit a mellette heverő táskában, majd előhúzott egy fehér ruhát. Azt a ruhát, mely a karácsonyi ajándékom volt számukra.

– Remélem, megengedik az orvosok, hogy ebben vigyük haza – mélázott Sabine. – Annyira szép ez a ruha, remekül állna a kis legényen.

Ralph mosolygott és két apró öklével össze-vissza kalimpált. Sabine levette róla a sapkát, hogy megigazítsa, mert sejtette, hogy ez az oka annak, hogy nyugtalankodni kezdett. Nem volt túl sok haja, de ami volt neki, az is olyan szőkés volt, mint Sofie nénié. A nénikém is észrevette ezt, s a szeméből ismét könnyár fakadt ki. Sabine anyja, Loise megveregette a vállát és elnézően mosolygott.

– Első unoka, igaz? – kérdezte Sofie nénitől.

– Igen – válaszolta Rodolpho bácsi, mert Sofie néni nem volt olyan állapotban, hogy beszélni tudjon.

– Akkor érthető ez a nagy meghatottság – bölcselkedett Klaus, Sabine édesapja.

– Mi is ugyanígy voltunk ezzel, Klaus, emlékszel? – nevetett Loise. – Mikor Ingrid lánya született?

– Vagy mikor Laurenz fia – tódította Sabine. – Akkor nagyobb hisztit csaptál.

– Ingrid és Laurenz a testvéreid? – faggattam érdeklődve Sabinét.

– Aha – válaszolt a lány kimérten. – Ingrid vagy tíz évvel idősebb nálam, Laurenz is úgy nyolccal. Én elég késői gyereknek számítok, de talán lassan utolérem őket a huszonnégy évemmel – kuncogott, miközben Ralph kicsi kezeivel játszott.

– Ők miért nincsenek itt? – kíváncsiskodtam tovább. – Az esküvődön ott voltak egyáltalán?

– Nem voltak ott – felelte Sabine. – Tudják, hogy férjhez mentem, a gratulációjukat és a nászajándékaikat meg is kaptam, de személyesen nem tudtak eljönni. Ingrid és a családja Amerikában él, Laurenz pedig Japánban telepedett le a feleségével és a fiával. Laurenz mindig a technika rabja volt, így következtetni lehetett arra, hogy olyan országot választ magának, mely tökéletesen megfelel az igényeinek. Nem mondom, hogy Japán pont a legjobb választás. Ingrid egy vállalkozást vezet közösen a férjével. A lánya, Friderike most tizennégy éves. Született még két fia is, de őket nem ismerem személyesen. A nevük talán...

– Richard és Götz – segítette ki őt Loise. – Nagyon édes gyerekek. Voltam náluk tavaly nyáron. Sajnos Sabine nem tudott velem jönni, mert nem hagyhatta félbe a diplomamunkáját. Richard és Götz sokat emlegetik, hogy szeretnék megismerni a nagynénit, de őszintén bevallva... Mikor Ingrid elköltözött, Sabine pont a lázadó korszakát élte, így nem sikerült valami barátságosra a búcsúzásuk. Közvetlenül indulás előtt csak tőlünk köszönt el, majd fogta az akkor három éves Friderikét és távozott.

– Tizenhárom voltam – háborodott fel Sabine. – Nem értem, miért akadt ki annyira. Csak megmondtam a véleményem a korai gyerekvállalásról.

– Ő pedig huszonhárom volt. Nem volt még igazán felnőtt – dorgálta Loise.

– Na tessék, hát mégis nekem volt igazam – diadalmaskodott Sabine, Santiago pedig elvette az öléből Ralphot.

– Laurenz már érettebb volt. Tanult a testvére hibájából – mesélte tovább Loise, már nem is Sabinének, sokkal inkább mindenkinek. Ő két éve költözött el, mert állást kapott Japánban. Tudta, hogy remek lehetőség, nem hagyhatta ki. A fia még egészen kicsi volt.

– Igen, emlékszem – fintorgott Sabine. – Lukasnak akkor lett volna az első szülinapja, mikor elköltöztek. Pont azon a napon. Oda sem tudtam adni az ajándékomat. Bár az igaz, hogy Laurenz hosszú hetekig küldte a bocsánatkérő e-maileket, mégis nagyon rosszul esett, mert féltem, hogy vele is úgy járok, mint ahogy Ingriddel... Szerencsére ettől nem kellett tartanom. Laurenz azóta is az egyik legjobb barátom. Nagyon sajnálta, hogy nem tudott eljönni az esküvőre, de elkérte az összes fényképet és videófelvételt, hogy meg tudja mutatni a feleségének, Inkének. Azért nem jöttek az esküvőre, mert nem értesítettem időben őket, de sietnünk kellett, hiszen már úton volt Ralph.

Furcsa volt hallanom ezt a testvérháborút. Florenz-cel nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de soha nem gondoltam arra, hogy kihagyom az életem fontos eseményeiből. Mégha nem is voltunk igazán beszélő viszonyban, akkor sem jutott eszembe, hogy ne legyen ott az esküvőmön, vagy a gyerekeim születésénél – persze ezeken nem járt az eszem túl sűrűn, de néha megfordult a fejemben. És most, hogy Florenz egy stabil pont volt az életemben, egyszerűen lehetetlen lett volna bármiből is kihagyni őt. Ránéztem és láttam rajta, hogy hasonlókon gondolkodik.

Johannes Sabine ágya mellé tette Florenz-cel közös ajándékát, majd elhelyezte a virágcsokrokat az éjjeliszekrényen, melyeket a többiek nyomtak a kezébe.

Nem maradtunk túl sokáig, mert kint is várakoztak, hogy láthassák a kisbabát. Anni meg én hazamentünk. Sofie néni és Rodolpho bácsi a kórházban maradt, hogy tovább nézegethessék első unokájukat.

– Gyönyörű az a baba – hajtogatta Anni.

Mikor hazaértünk, meglepetésemre Florenz hívott. Áradozott a kicsiről és arról mesélt, hogy ő is szeretne kisbabát. Elnevettem magam és előadtam neki, miről gondolkoztam, mikor néztem, ahogy Ralphot tartja a karjában. Az egész beszámoló alatt hallani lehetett Johannes kismértékű méltatlankodását. Tudtam, hogy a gyerekvállalás nem Johannesen fog múlni, hiszen – kis rábeszélés után – szinte mindenre kapható volt, amit Florenz a fejébe vett.

– Persze nem most – mondta fennhangon Florenz – de az egyetem után természetesen tervbe van véve.

– És esküvő? – érdeklődtem nevetve.

– Az is – válaszolta kedélyesen. – Ugye, Johannes?

Johannes helyeslőleg morgott valamit, de a gondolatait még mindig az apaszerep töltötte ki. Nem akart ilyen fiatalon apává válni, bár megnyugtató volt számára, hogy Florenz megvárja a diplomaosztóját, ami három-négy év múlva lesz esedékes.

Amíg telefonáltam, Anni a hátam mögött pakolgatott valamit. Mint később kiderült, a ruháit. A lány költözni készült. Mikor letettem a telefont, érdeklődve néztem rá. Tudtam, hogy haza szeretne menni, én mégis visszatartottam volna. Sokszor mondtam, hogy menjen, nem kell figyelnie rám, jól vagyok, de most, hogy a távozása nagyon is valósnak tűnt, féltem, hogy egyedül hagy. Nem volt más támaszom, csak ő. Mike Oroszországban volt, Linda Magyarországon, hát kire számítsak ezután? Bár mindennap találkozunk majd a suliban és délutánonként is eljön hozzám, de borzasztóan elszomorodtam, ahogy láttam, miként pakolja tele a bőröndjét, hogyan vonszolja ki maga után a csomagokat és száll be az anyja autójába. Integettem, ő pedig mosolyogva intett vissza.

Tehát Anni is elment, kénytelen leszek saját magamra támaszkodni és erősnek maradni.

Nincs se Linda, se Mike, és most már Anni sincs. Persze ugrottak volna, ha hívom őket, de önzőségnek éreztem volna és egyáltalán nem tartottam tisztességesnek velük szemben. Elvégre nekik is volt családjuk, hozzájuk tartoztak, én csak egy barát voltam, aki az utóbbi időben nagy segítségre szorult, melyet ők adtak meg, ezzel pedig hosszú időre leköteleztek. Szerettem őket, mégha nem is mindig mutattam feléjük. Akkor is szerettem őket, mikor szövetkeztek ellenem és megakadályozták, hogy a próbaterem közelébe menjek. Tudtam, hogy segítettek ezzel, mégha akkor nem is láttam be ezt.

Florenz is hiányzott. Ő volt az egyetlen szoros családi kötelékem. Ugyan most nem volt messze tőlem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennie az egyetemre. Talán Johannes lesz az, aki helyettesíteni fogja majd őt.

És ami a legfájóbb volt talán mind közül, az én egyetlen, drága anyám hiánya. A fájdalom még mélyen bennem élt, s az utóbbi hónapok fájdalmaival együtt keveredve a felszínre tört. Néha-néha úgy éreztem, csak anya hiányzik, máskor meg úgy, hogy kizárólag Billt akarom. Természetesen mindkét érzés hamis volt. Mind a kettőjüket akartam, de egyikőjüket sem kaphattam vissza. Anyát akarni esztelenség volt, hiszen a halottakat semmi nem támasztja fel. Billt akarni önzőség volt, hiszen eldobtam, akár egy rongybabát. Mindegy, miért, mi volt az indok, megtettem. Ahogy az utcán álltam és néztem a helyet, ahol Anniék autója lassan beleveszett a szürkületbe, eszembe jutott Mike egyik mondata. Most jöttem rá, hogy pont erre az önzőségre utalt, mikor azt mondta, eldobtam Billt és már rohannék utána. Akkor felpofoztam érte, de végre megértettem, mit akart mondani.

Hideg lett, így visszaballagtam a házba. Eldöntöttem, hogy minden fájdalmamat magam mögött fogom hagyni. El kell kezdenem élni.