21. Fejezet: A megszállott

A koncertet követő néhány napban kitaláltam, mivel foglalhatnám le magam. Mániákusan fotózni kezdtem. Először a házat, Rodolpho bácsi kertjét, a rokonaimat, a barátaimat, az utcát, a házakat, a fákat, az üzleteket. Mikor már fél Hamburgot lefotóztam, utazgatni kezdtem és felcsaptam természetfotósnak. A körülöttem élők sehogy se értették, de nem szóltak bele, mit teszek, csak furcsa szemmel nézték. Nem számított, hogy esőben vagy szélben kellett útra kelnem. Az egyik ilyen utazgatós napomon áthaladtunk Loitschén. Szomorúan néztem az ismerős utcákat.

Végül elfordítottam a fejem és lehunytam a szemem. A telefonomon halkan szólt a zene. Egy megnyugtató dallam hangjai lágyan hullámoztak, ahogy a busz Berlin külvárosai felé zötyögött. Órák óta utazhattam már.

Leszálltam az első megállónál, mely a legközelebb esett Berlinhez. Megcsörgettem Lindát, hogy megnyugtassam, elértem a célom, ugyanis mind a rokonaim, mind a barátaim halálra izgulták magukat, hogy odaérek-e a célállomásra. Ez minden utazásnál így volt.

Nyugodtan sétáltam az erdő felé. Rodolpho bácsitól tudtam, hogy a Berlin melletti erdőben gyönyörű szarvasok élnek. A fényképezőt magam előtt tartottam arra az esetre, ha meglátnék valami érdekeset. Visszagondoltam a régmúltra, hiszen nagyon féltem egyedül az erdőkben, még ha táborozni mentünk, valakinek akkor is mellettem kellett maradnia, mert sírni és remegni kezdtem, amint akár csak egy percre is egyedül hagytak. Nem tudtam, hogy miért szállt el minden félelmem, de az utóbbi pár hétben, mióta ilyen helyekre jártam, nem tartottam semmitől. Csak beljebb és beljebb kerültem a sűrű lombok között, de állatoknak nyoma sem volt. A lenyugvó nap vörösre festette a horizontot, így az erdő leginkább egy mesebeli tájra emlékeztetett.

Kezdtem elfáradni, mert már úgy egy órája gyalogolhattam. Csalódott is voltam, hiszen nem láttam a szép szarvasokat, melyekről a bácsikám mesélt. Leültem egy fatörzsre és körbenéztem. Hirtelen rádöbbentem, hogy már kezd sötétedni és nem tudom, merre van a kivezető út. Elővettem a telefonomat. Szerencsére még volt térerő, tehát annyira nagyon nem tévedhettem el. Felhívtam Sofie nénit és kétségbeesetten elmondtam neki, mi történt. Persze ő is pánikba esett. Miután kellően lenyugodott, tanácsolta, hogy induljak el arra, amerre jöttem, hiába magyaráztam, hogy azt se tudom, merre indultam el. Végül letettem és elindultam egyenesen. A telefon hamarosan kikapcsolt a zsebemben. Beugrott, hogy elfelejtettem feltölteni. Megtorpantam és meg se mertem mozdulni. Csak álltam és néztem, miként lesz sötétebb az ég a fák lombjai fölött. A rémület teljesen urrá lett rajtam. Elejtettem a kezemben tartott fényképezőt, s néztem, ahogy pillanatok alatt darabokra esik a sárban. Nem érdekelt. Kizárólag arra tudtam gondolni, hogy kijussak ebből az átkozott erdőből. Megfogadtam, hogy soha többé nem járok egyedül sehova. A faágak megrezzentek, ahogy a madarak a fészkeikbe vándoroltak. A bokrok alatt apró éjszakai rágcsálók indultak vadászatra. Remegve álltam és figyeltem a természet furcsa játékait. Ebben a pillanatban kedvem lett volna szembeköpni magam. Elvégre, hogy is gondolhattam, hogy elindulok csak úgy magam és fotózgatni kezdek? Nem vagyok normális! Visszamentem a fatörzshöz, hogy le tudjak ülni, mert úgy éreztem, a lábaim már nem bírnak sokáig tartani. Remegő kezembe temettem az arcom és a lehetőségeimen gondolkodtam. Vagy elindulok és kockáztatom, hogy mégjobban eltévedek, vagy itt maradok, remek prédaként szolgálva a vadállatoknak. Valahogy egyik kilátás sem tetszett túlságosan. Dúdolni kezdtem, mert az mindig meg tudott nyugtatni. Kivételesen nem jött be. Sokáig ülhettem így. A csend körülvett, a megnyugtató békés némaság inkább ijesztő volt. – Istenem, csak ezt éljem túl. Esküszöm, hogy az énekes közelébe se megyek. Elfelejtem Billt, ahogy Mike kérte.

Összekulcsoltam a kezeimet. Már teljesen besötétedett. Kezdtem elfogadni a tényt, hogy vadállatok falnak fel. Felnéztem a lombok fölé, egészen az égig.

– Azért tudd, hogy szerettelek, Bill – suttogtam, mert felkészültem a legrosszabbra.

A hátam mögött megzizzent egy bokor ága. A hang irányába fordultam, de nem láttam semmit. Kémleltem a sötétséget, míg végül felismerni véltem álmaim rémalakját. A bokor mellett Gitty állt. Arca lesoványodott, szemei beestek, ez pedig kísérteties jelleget adott megjelenésének. Lassan közeledett felém, két kezét hanyagul teste mellett hintáztatva. A haja kócosan lógott a vállain, a melírozás már erősen megkopott rajta. Dühös pillantást vetett rám, miközben odaállt elém. Láttam, hogy azt a ruhát viseli, amit akkor, mikor megtámadott. Száját gúnymosolyra húzta, mikor felfedezte, kivel hozta össze a sors.

– Nocsak – suttogta. A hangja vészjóslóan csengett a hideg csöndben.

– Megint megpróbálsz megölni? – kérdeztem higgadtan. – Tudod, a múltkor nem sikerült.

– Vettem észre – morogta. – Nem, még nem akarlak megölni. Egyelőre nincs nálam fegyver, amivel megtehetném. A kést el kellett dobnom. A rendőrség hamar a nyomomra bukkanhatott volna, ha magamnál tartom. Na igen, a rendőrök... Miattad kellett elhagynom az otthonomat. A családod feljelentést tett ellenem. Sajnos, fáj ezt kimondanom, de Bill is panasszal élt a rendőrségen. Engem vádolt.

– Azt ne mondd, hogy nem volt oka – vetettem közbe gúnyosan.

– Volt, persze, hogy volt, de akkor már nem voltál a barátnője. Neki mindegy lett volna, ha egyszerűen befogja. Tudom, hogy a kórházban adtad ki az útját. Megmondtam én, hogy okos kislány vagy és hallgatsz a szép szóra.

– Nem miattad tettem – vágtam vissza harciasan.

– Az lényegtelen. Megtetted.

– Szerinted, Bill futva rohan hozzád, hogy hálásan megköszönje, amit tettél? – kérdeztem felindulva. – Úgy gondolod, elfelejt engem és menedéket talál nálad? Gitty, te el vagy tévedve a saját világodban. Hónapokon keresztül figyelted őt, s nem ismerted meg annyira, hogy rájöjj, Bill nem olyan, aki dobja az egyik csajt és rögtön felszedi a másikat?

– Láttam – prüszkölte kifakadva Gitty – óh, de még mennyire, hogy láttam. Néztem, ahogy mindennap hoz azzal az autóval, melyben én még sosem ültem. Láttam, mikor először találkoztál a szüleivel. Tisztán emlékszem, milyen volt, mikor első alkalommal lépted át a Kaulitz-ház kapuját. Tom is közvetlen volt veled, pedig személyesen csak akkor beszéltetek először. Aznap vele jöttél. Emlékszem, mennyire izgatott voltam, mikor befordult az udvarra a Cadillac. Nem tudtam, hogy Tom a saját barátnőjét hozza-e, vagy Billét. Igen, tudtam, hogy Billnek barátnője van, mert néha-néha beszélgettek erről az udvaron, de csak pár szót, mert sejtették, hogy leskelődöm. Mintha nem is látszott volna Billen, hogy van valakije! Feldobott volt, mosolygott, ugrándozott, énekelt, táncolt. Istenem, gyönyör volt nézni. Naphosszat csak néztem, ahogy játszott Scottyval és a többi kutyával. Minden mozdulatából sugárzott a vidámság. Mindig tudtam, mikor megy érted, mert olyankor kifejezhetetlen érzelmeket tükrözött az arca. Bennem pedig akkor tombolt a legmélyebb düh és a legnagyobb szomorúság! Mert nem én voltam az, akit azon az októberi napon magához ölelt! Nem engem vezetett olyan óvatosan a ház bejárata felé, hogy miközben néztem, azt hittem, előugrom a rejtekhelyemről és valami olyat teszek, amit nem kéne! Nem velem jött ki órákkal később kéz a kézben, üdvözült mosollyal az arcán! Tudtam, hogy mindent elvesztettem. Ha nem tévedek, most te is átéled... habár kétlem, hogy ugyanúgy szenvednél, mint ahogy én tettem… Hiszen te legalább nem egy másik lánnyal látod, hanem sehogy!

– Ezt te is megtehetted volna – világosítottam fel. – Nem mész a ház környékére és kész.

Gitty szemei dühösen villogtak. Az arca elkínzott volt. Kicsit szánalomraméltóan festett.

– Azt hiszed, meg tudtam volna állni? – suttogta kegyetlenül hideg hangon. – Gondolj csak a saját helyzetedre. Neked is nehéz kibírni, hogy ne menj a közelébe.

– De visszatartanak a barátaim és hálás vagyok érte.

A földre köpött, csak aztán válaszolt.

– Barátok. Mit sem érnek ilyenkor. Mi is többen jártunk Billék házához, de a végére csak én maradtam. Mert én kitartottam! Én harcoltam, küzdöttem és emelt fővel veszítettem! A többiek? Oh, ők nem. Találtak maguknak mást. Ők feladták és nem követelték azt, ami járt nekik.

– Miért? Azt hiszed, hogy Bill neked jár talán? – fakadtam ki mérgesen.

– Megmondtam. Bill az enyém. Ezt ő is érzi. Éreznie kell!

– Tudod mit? – kiabáltam dühösen. – Menj el az anyjához és add elő neki mindezt! Meglátjuk, mit szól hozzá!

– Simone? Ugyan már! Neki te voltál a kis kedvenc. Angyalnak tart téged… egy olyan angyalnak, aki visszahúzta a fiát a szakadék széléről! Gondolj csak bele, hogyan fogadna engem.

- Nem is csodálom– morogtam magam elé.

– Simone nem tudja, hogy én tettem ezt veled! – kiáltotta hisztérikusan. – Senki sem tudja! Tudják, ki vagyok, de nem ismernek fel még akkor se, ha előttük állok.

– Akkor miért bújkálsz hónapok óta? – kérdeztem, miközben végigmértem igencsak viseltes öltözékét.

Közelebb jött. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor leült mellém a fatörzsre. Ösztönösen hátrébb húzódtam volna, de ha megteszem, rövid úton a sárban kötök ki, úgyhogy tűrtem a közelségét.

– Bújkálnom kel, mert a nagyanyám nem tudna megvédeni, ha rám találnak, te kis ostoba. Hiszen a késen rajta van az ujjlenyomatom.

Nos, erre valóban nem gondoltam. Gitty viszont folytatta a monológját.

– És most mesélni fogok. Elmesélem neked, min mentem keresztül. Kezdve a születésemmel. Azt se tudom, minek születtem, ha anyámnak sem kellettem. Eldobott, mikor három napos voltam. Apám is elment vele, engem pedig a nagyanyámra hagytak. Meg kell hagyni, ő próbált úgy nevelni, mintha az anyám lenne, de mondanom se kell, kudarcot vallott. Nem igazán voltak barátaim. Mindenki elfordult tőlem. Fogalmam se volt, miért. Azt hittem, átlagos vagyok! Természetesen tévedtem. Mikor megismertem a Tokio Hotelt, egyből más lett a helyzet. Rajongó lettem, barátokra tettem szert. Összejött egy négyes csapat. Mindenkinek megvolt a saját kedvence. Nap mint nap nyomoztunk, hogy kiderítsük, hol laknak az ikrek. Az egyik lány ismerőse Loitschében élt és nagyjából ismerte Gordont, így tudta, hol kell keresnünk őket. Először csak egy-két percig néztük a házat, hogy megbizonyosodjunk afelől, nincsenek biztonsági őrök. A ház körül nem járt semmiféle rendvédelmis, úgyhogy közelebb merészkedtünk. Olyannyira, hogy a sűrű fák között átjárót alakítottunk ki, ami egészen az udvari kerítésig vezetett minket. Az utca felől természetesen nem mehettünk. A célnak azonban a rejtekutak és az udvar is megfelelt. Mindenről tudtunk, ami a ház körül történt. Egy idő után persze észrevették, hogy ott vagyunk, mert egy napon Lili elvesztette az önuralmát, és felkiáltott, mikor Tom póló nélkül jött ki, hogy enni adjon a kutyáknak és a macskának. Ezután óvatosabbnak kellett lennünk, de hiába, akkor már tudták, hogy leskelődünk. Láttak minket, de nem törődtek velünk. Láttuk Tom aktuális barátnőit is. Őszintén szólva engem nem nagyon érdekeltek azok a nők. Mindennap Billt figyeltem. Összeszorult gyomorral vártam, mikor jön haza egy lánnyal, mikor újságolja Tomnak, hogy végre neki is van valakije. Sokáig nem történt semmi. Bill egyedül jött haza, nem mutatta jelét, hogy megtetszett volna neki valaki. Augusztusban Kölnben koncerteztek. Akkor már csak én jártam naponta a házhoz. Úgy döntöttem, kihagyom a koncertet és megvárom, hogy hazaérjenek. Másnap reggelig kellett várnom, de megérte, mert láthattam őket. Bill fel volt pörögve, nevetve mesélte Tomnak, mit látott. Nem figyeltem oda, mit mondd, pedig mennyivel könnyebb dolgom lett volna! Tudtam volna, hogy ügyetlen vagy! Rólad mesélt. Úgy tűnt, már legalább századjára mondja el Tomnak, hogyan estél le a lépcsőkön. Nem igazán figyeltem a szavaira, de mikor meghallottam, hogyan elemzi az arcod minden egyes apró vonását, megdermedtem és figyelni kezdtem. Akkora átéléssel magyarázta a szemed színét, az orrod és az ajkaid formáját. Borzalom volt hallgatni, ahogy azt ecsetelte, milyen arckifejezést öltöttél, mikor észrevetted, ki segített fel. Ő már akkor teljesen el volt bűvölve, pedig lényegében még hozzá se szóltál! Tom egész végig vihogott és bizonygatta, hogy Bill szerelmes. Bill persze vadul hárította, ez pedig engem is megnyugtatott. Tom fantáziájának tulajdonítottam az egészet, hiszen Bill nem lehetett szerelmes. Elborított az a megnyugtató rózsaszín köd, melyben addig is éltem. Csakhogy ez a köd most erősebb volt és elfedte az árulkodó jeleket. Bill néha az udvaron ült, kezében a laptopjával. Ritkán fel-felnevetett és úgy nézte a képernyőt, mintha csodajelet látna rajta. Egy napon kiabálást hallottam a házból. Az ikrek vitáztak. El se tudtam képzelni, mi lehet a baj. Pár óra múlva Bill kijött és leült a lépcsőre. Nem tudhatta, de az arca pont szemben volt az enyémmel. A tekintete zavaros volt. Úgy festett, mint aki nem tudja, mit érez igazán. Halkan ezt suttogta: – Uramisten, tényleg szeretem.

Még aznap este elment. Nem tudtam, hova utazott. Hazamentem. A nagyanyám tudta, hogy bele vagyok bolondulva Billbe. Elmondtam neki, mi történt és hogy mit hallottam. Nyugalomra intett. Azt mondta, ez is csak olyan, mint amilyen Tomnál szokott előfordulni. Pár hétig tart, aztán vége. Mondtam neki, hogy ez már hónapok óta tart és régebben rájöhettem volna. Hiszen Bill már jó ideje fontolgatta, hogy mit érez irántad! Mindenesetre vártam. Hétfő este hazajött. Tom már az udvaron várta. Egy csomó kérdést tett fel neki, de nem hallhattam a válaszokat, mert Bill bekapcsolta a CD-lejátszót a kocsiban, mely olyan hangerővel szólt, hogy az emberi beszédet nem lehetett hallani. Tudtam, hogy miattam tette. Tom berángatta Billt a házba és gondolom mindenről kikérdezte. Ezek után, ha valamelyik családtag kijött az udvarra, mindig ügyeltek, hogy semmit ne mondjanak, és minél kevesebbet beszéljenek. Unalmas volt, így pár napig nem mentem a ház környékére. Azon a vasárnapon mentem el ismét, mikor először színre léptél. Mint már említettem, vártam, mert észrevettem, hogy a Caddy nincs az udvaron. Nemsokára megérkezett Tom. Miután kisegített az autóból, berohant a házba. Láttam, hogy sírsz. Nem tudtam, ki vagy, nem gondoltam, hogy te lehetsz Bill nője. Azt hittem, rokonlátogatás céljából jöttél. Tom visszatért Billel. Az idősebbik Kaulitz beült az autóba és elhajtott. Te Bill felé futottál és megölelted, ahogy ő is téged. Az arcodat nem láttam, de az övét igen. Meglepődött és mérhetetlenül boldog volt, bár némi szomorúság is keveredett az öröméhez. Nem tudtam mire vélni. Vigasztalóan ringatott a karjaiban, hogy megnyugodj… aztán bekísért a házba… Annyira feldühödtem, hogy három hétig nem mertem a ház közelébe menni. November elsején újra meglátogattam a környéket. Természetesen ott voltál. Akkor találkoztál Simonével és Gordonnal. Családi idill volt. Minden veszve volt, de nem adhattam fel! Egyik éjjel megálmodtam. Nem volt más lehetőség. Meg kellett próbálnom. Kudarcot vallottam. Mindenki elhagyott. A rendőrség üldöz, a nagyanyámat csak havonta egyszer látom, mikor némi élelemért a házunk környékére merészkedek. Mint egy betörő! Úgy kell hazajárnom, éjjnek idején, mint egy valódi rabló. Miattad és magam miatt. Egy megszállott vagyok. Őrülten rajongok azért a valakiért, akit soha nem kaphatok meg, de mégis úgy érzem, jár nekem. Kértem segítséget, de nem segített senki. Egyedül maradtam.

Befejezte a történetét. Dühösen fújta a levegőt, mint egy macska. Nem tudtam, hogyan érzek Gittyvel kapcsolatban. Sajnáltam őt, hiszen el tudtam képzelni, mit érezhetett, mikor Bill karjában látott. Ennek az érzésnek az árnyéka bennem is megvolt, mikor Bill napirendjét találgattam annak idején. Tudtam, mennyire erős féltékenység gyötörheti, hiszen engem is gyötört, mikor bevallottam Lindának, hogy szeretem Billt. Fogalmam se volt, mit mondhatnék Gittynek, amivel segíthetek neki. Inkább nem szóltam semmit, és ő is csöndben volt egy kicsit. Most vettem csak észre, hogy a végtagjaim megfagytak, hiszen éjszaka volt már. A kezemet sem tudtam felemelni. Gitty viszont fürgén felugrott a fatörzsről. Neki már nem ártott a hideg, hiszen hónapok óta kint élt.

– Ennyi volt a mese – jelentette ki gúnyosan. – Sajnos nem öltelek meg, de a vadállatok majd megteszik. Béke poraidra.

Eltűnt a fák között. Én a fatörzsön maradtam. Már nem féltem, hiszen eddig sem támadt rám semmiféle állat, miért pont most jönne erre egy vaddisznó vagy bármi más? A hideg viszont kezdett elviselhetetlenné válni. Félő volt, hogy reggelre teljesen megfagyok, úgyhogy kénytelen voltam felállni és pár lépést megtenni. Nehéz volt, de sikerült talpon maradnom, így képessé váltam az önálló mozgásra. Tudtam, ha nem indulok el valamerre, akár reggelig sem talál meg senki, hiszen kinek jutna eszébe pont egy erdőben keresni? Persze gondoltam, hogy Sofie néni már az egész hamburgi rendőrséget utánam küldhette. Kicsit elmosolyodtam a gondolatra. Ez erőt adott ahhoz, hogy továbbmenjek. Órákat bolyongtam, beleakadva egy-egy faágba vagy bokorba. Néha megbotlottam a kiálló gyökerekben, a két térdem véresre horzsolódott, a kezeim is csúnya sebeket kaptak az ágaktól. Sok idő elteltével kezdtem azt érezni, hogy már nem fázom annyira. Felnéztem a lombok fölé és láttam, hogy a nap időnként már előbukkan a felhők mögül, tehát hajnalodott. Ugrottam egyet, jelét adva örömömnek, hogy túléltem az éjszakát. Óh, ha Bill tudná, mekkora veszélyben forogtam! Meggyorsítottam a lépteimet. Találtam egy egyenes ösvényt, amin elindulhattam. Megkönnyebbülésemre a fák ritkulni kezdtek, az ég a lombok fölött már világos volt, ami könnyített a helyzetemen, mert lehetőségem nyílt a tájékozódásra. A napot már nem takarták felhők, mikor végre kiértem az erdőből. El se hittem, hogy kijutottam. Azonban körülnézni sem volt időm, szinte azonnal hárman-négyen vettek körül. Mindenfélét kérdeztek, de a kérdéseket nem értettem, mert mindenki egyszerre beszélt. Akkor tűnt fel, hogy mennyire fáradt vagyok. A négy férfi közül az egyik a karjába kapott és egy közelben álló autó felé sietett velem. Láttam, hogy az autón kék, villogó megkülönböztető jelzés díszeleg, tehát a rendőrség karjába sétáltam. Bizonyára tudták, mit kerestem az erdőben, mert ez a kérdés nem szerepelt a tengernyi megjegyzés – és szóáradat között. Látták, hogy a sérüléseim nem komolyak, így hazavittek. Nem számított, hogy az autó üvöltve szirénázik, én nyugodt szívvel elbóbiskoltam. Félálomban Gittyt láttam, talán motyogtam is valamit, mielőtt felébredtem.

A ház előtt Tom fekete Cadillac-je parkolt. Ez meglepett. Mit keresne nálunk?

Láttam Rodolpho bácsit, aki a kocsikat kerülgetve rohant felém.

– Kicsim, jól vagy? – kiáltotta messziről. – Mondják, ugye jól van?

– Nincs komoly baja – mondta az egyik rendőr, a bácsikám pedig kicsit megnyugodott.

Rodolpho bácsi felkapott és már vitt is a ház irányába. Útközben összetalálkoztunk Sofie nénivel, aki könnyes szemmel kérdezgette, hogy minden rendben van-e.

– Linda, Tom! Lotte itt van! Nincs semmi baja! – hallottam Anni kiáltását, aki az ajtóban állhatott, de mikor odanéztem, már nem volt sehol.

– Itt a Caddy – motyogtam zavartan. – Itt van Tom. Mit keres itt?

– Linda hívta fel – magyarázta Sofie néni, mialatt a bácsikám a szobám felé cipelt. – Pár napig Loitschében lesznek, mert szünetel a turné. Azonnal idejött. Jaj, kicsim. A barátaid nagyon aggódtak. Anni egész éjszaka sírt, Linda pedig meg sem tudott szólalni, olyan ideges volt.

Ahogy a lépcsőn haladtunk felfelé, láttam Tomot és Lindát. Eszembe jutott, hogy még soha nem láttam őket együtt, egymás mellett állni. Mindkettejük arca megkönnyebbültséget tükrözött. Intettem nekik, mire elmosolyodtak. Tom utánunk akart jönni, szemlátomást beszélni szeretett volna velem, de Linda visszafogta. Kíváncsi voltam, mi lett volna ennyire sürgős. Megkérdezni azonban se kedvem, se erőm nem volt. Elaludtam, még mielőtt Rodolpho bácsi karjai az ágyamba tehettek volna.