Az elkövetkezendő napokban naptárat rajzoltam és minden este húztam egy X-et a megfelelő kockába. Alig vártam, hogy végre a 27-es rubrikába kerüljön az X. El sem akartam hinni, hogy tényleg koncertre megyek. Márpedig így volt. Életem első Tokio Hotel koncertjére készültem!
26-a estéjén azonban váratlan problémával találtam szembe magam.
- Te jó isten, mit vegyek fel? – tűnődtem hangosan, mikor kinyitottam a ruhásszekrényemet és megszemléltem annak tartalmát.
Florenznek köszönhetően jónéhány divatos nyári ruhával lettem gazdagabb, de valahogy mindegyiket alkalmatlannak találtam arra, hogy végigtomboljak bennük egy koncertet.
- Mi a gond, Lotte? – kérdezte Florenz, mikor észrevette, mit csinálok. Az ajtóban állt és karba fonta kezeit. Látszólag önelégült kifejezés ült az arcán.
- Nem tudom, mit vegyek fel… Oké, hogy a görögországi utazás előtt vettünk néhány ruhát, de…
- Egyiket sem érzed elég különlegesnek ahhoz, hogy felvedd a koncertre – mondta és szélesen elmosolyodott.
- Segítesz? – kérdeztem bátortalanul.
Florenz felnevetett, majd a szobájába vonult, hogy néhány másodperccel később visszatérjen pár ruhadarabbal. A kezében egy strasszokkal kirakott fekete felsőt és egy fekete nadrágot tartott.
– Vedd fel ezeket – mondta és az ágyamra tette a holmikat. – Neked is adom, én már rég nem hordom őket. Tulajdonképpen sosem hordtam, mert túl hosszúak rám.
– Komolyan beszélsz? – kérdeztem és a kezembe vettem a felsőt. Az volt a helyzet, hogy ezt a ruhadarabot nagyon is szerettem. Mikor Florenz megvette, hagyta, hogy felpróbáljam. Pontosan illett rám, és mikor meglátta, dührohamot kapott. Soha többé nem próbálhattam fel egyetlen göncét sem.
– Aha. A fekete nem az én színem. Nem illik a szőke hajamhoz. Vettem ilyet rózsaszínben. Lehet, hogy holnap abban megyek.
– Pedig a fekete klassz a szőkével – próbáltam rábeszélni, hogy ne adja nekem a felsőt.
– Tartsd csak meg, én vettem másikat. Hozok egy övet, mert a nadrág biztosan nagy lesz.
Előkeresett egy szegecsekkel teleaggatott övet és kezében hintáztatva tette le a többi holmi tetejére.
– Ha felveszed ezeket, még a Tokio Hotel tagjai is téged fognak bámulni. Na, próbáld fel.
Felvettem a farmert meg a felsőt, majd az övet is a derekam köré csatoltam. Florenz elismerően füttyentett, én pedig szórakozottan hátradobtam a hajamat, s a tincsek lassan omlottak végig a hátamon.
– Le ne vedd – parancsolta Florenz és felállt. – Hozok egy tükröt. Az ajtót hagyd nyitva!
Hamarosan megértettem, miért kellett nyitva hagynom az ajtót. Florenz a szobájában álló hatalmas tükröt cipelte a karjaiban, de nem engedte, hogy segítsek neki.
– Ez... már nálad lesz – szuszogta, mikor letette súlyos terhét.
– Mi?
– Tudod, hogy ősszel új lakásba költözöm. Nem akarom, hogy felesleges kacatok maradjanak a szobámban. Gondolom, te úgyis hasznát veszed.
– Minek mész el? – kérdeztem értetlenkedő arcot vágva.
– Hahó, Lotte, ezen a bolygón élsz? – vihogott hitetlenkedve. – Egyetemre megyek.
– Tényleg – nevettem el magam – ez eszembe se jutott.
– Oda meg nem vihetem a tükrömet, bármennyire is szeretném, mert nem igazán férne el.
– jó oké, felfogtam – nevettem még mindig.
– Na ne húzd már az időt, állj a tükör elé és nézd meg magad!
Úgy tettem, ahogy kérte. A tükörből egy meglepett tekintetű lány nézett vissza rám. Hosszú, sötétvörös tincseim a vállaimra omlottak, bizarr keretbe foglalva betegesen fehér arcomat. A rám adott ruhaösszeállítás kihangsúlyozta mások által karcsúnak mondott alakomat, de némileg kényelmetlenül éreztem magam a számomra oly furcsa göncök fogságában.
A felső visszaverte a lámpa fényét, mely az arcomon is tükröződött egy kicsit. A nadrág viszont túlságosan kiemelte a lábaimat, s ez kissé feszélyezett. Florenz azonban mosolyogva megjegyezte:
- Nem csúnyák a lábaid. Úgy gondoltam, felesleges takargatni őket.
– Köszi – hadartam megilletődötten. Ma nem is tudom már hanyadjára mondtam köszönetet Florenznek, de az biztos, hogy többször, mint az elmúlt két évben összesen.
– Nincs mit, de ezt ma már annyiszor mondtam, hogy belefáradtam. .
– Oké, akkor nem köszönöm – javítottam ki magam.
– Nem szívesen.
Jó volt megint vele lenni. Szinte nosztalgikus érzéssel töltött el. Úgy éreztem, mintha az elmúlt két év nem is létezett volna. Teljesen úgy tűnt, mintha még mindig csak tizenöt lennék, ő meg tizenhét.
- Ne haragudj, húgocskám – mondta Florenz, s hirtelen nem értettem, miről van szó, de aztán leesett. A nővérem pont ugyanarra gondolt, mint én.
- Miért kéne haragudnom?
- Ne játszuk azt, mintha semmi sem történt volna – rázta a fejét. – Tudod, hogy az elmúlt két évben rettentően bunkó voltam veled. Sajnálom. Nem kellett volna elhanyagolnom téged. Látnom kellett volna, mennyire egyedül érzed magad. Tudnom kellett volna, hogy nem szereted az iskoládat és hogy nincsenek barátaid. Azt hiszem, meg kell változnom. Le kell mondanom a bulikról… Nemcsak miattad, ne aggódj. Úgy döntöttem, az egyetemet nem hülyéskedhetem el… Tudom, hogy a gimit csak félig-meddig vettem komolyan, de az egyetem más lesz. Meg kell komolyodnom. Hidd el, képes vagyok rá…
- Hiszek benned, Flor – nyugtattam kicsit nevetve. És tényleg hittem, hogy meg tudja csinálni.
27-e reggelén izgatottan vártam az indulást. Mivel a koncert csak este kilenckor kezdődött, tehát ráértünk volna délután indulni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a koncert előtt legalább három órával legyünk a helyszínen. Szóval délben indultunk. Ezellen Florenznek sem volt kifogása, mert így több ruhaboltot látogathat meg, mintha csak kilenc előtt pár perccel érkeznénk.
– Nagyon vigyázzatok magatokra – búcsúzott anya a repülőtéren – és egymásra!
Ideges volt, mivel még soha nem engedett el minket kísérő nélkül. Emlékeztem rá, hogy mikor nyaralni utaztunk Oberhausenbe, mindig velünk jött, a kifogás pedig az volt, hogy meg akarja látogatni a rokonait. Florenz próbálta megnyugtatni, sőt még apa is igyekezett hatni rá, hogy ne legyen olyan görcsös, elvégre majdnem felnőttek vagyunk, ideje már, hogy elengedje a kezünket.
Nem voltak csomagjaink, melyeket le kellett volna adnunk, és a becsekkolás sem tartott sokáig. Valahogy még az idő is nekem dolgozott!
A repülőút nagyon kellemes volt még úgy is, hogy mindössze alig háromnegyed órát vett igénybe.
– A fenébe, én akár Rómáig is elmennék ezzel a géppel – sopánkodott Florenz, mikor leszálltunk a kölni repülőtéren. – Lotte, nem megyünk inkább Olaszországba?
– Menj csak, de én maradok.
Hamarosan odaértünk a kölni stadionhoz, ahol már jópáran gyülekeztek. Florenz átadta a jegyet és a papírokat, majd elsietett olcsó ruhaboltokra vadászni. Magamban nevettem, miközben néztem, ahogy elrohan. A távolból olyan volt, mintha szökdécselne. Szőke haja minden egyes lépés után hullámzott mögötte, és visszaverte a napfényt, így egészen sokáig láttam az alakját.
Egy csapat lányra lettem figyelmesek, akik hangosan vihorásztak. Rájuk pillantottam, majd elindultam feléjük.
– Sziasztok – kezdtem bátortalanul. Nem voltam benne biztos, hogy értik, amit mondok.
Megkönnyebbülésemre azonban biztatóan biccentettek.
– Helló.
– Itt maradhatok veletek? – kérdeztem feloldódva – Egyedül jöttem és...
– Persze – karolt át az egyik lány – gyere. Az én nevem Stella és Szlovákiából jöttem.
Stella hihetetlenül magas, karcsú, napbarnított lány volt. Hosszú, fekete haja majdhogynem a combjáig ért, a tincsek azonban nem csillogtak, mint egy átlagos lány esetében, hanem durva rasztafonatokba voltak sodorva.
– Én meg Juliette vagyok – szólt a másik. – Párizsból érkeztem.
Juliette alacsony volt, kövérkés és szőke. Szemei aprók, de olyan sötétkékek voltak, hogy azt már feketének is lehetett mondani.
- Lotte vagyok. Aachenből érkeztem.
Jobb volt, ha azt a várost mondom, ahol születtem. Nem voltam budapesti, soha nem is éreztem magam annak. Nem akartam magyarázatba fogni, hogy miért és hogyan kerültem Magyarországra, ezzel az apró ferdítéssel viszont elkerültem a komplikációkat.
Sokáig beszélgettem a lányokkal, közben pedig jópáran csatlakoztak hozzánk, többek között az olasz Lucía, akinek nevetve meséltem, hogy Florenz nemrég győzködött, hogy menjünk inkább Rómába. Lucía nagyot nevetett ezen. A hangja igazi olasz csengésű volt, a nevetése a nyári estébe csempészte a mediterrán hangulatot. Nem zavarta, hogy rengetegen állnak körülöttünk, táncolt, énekelt, ahogy az egy igazi olasz lányhoz illik. Déli szépsége és temperamentuma magával ragadta a többi rajongót, így többen is táncra perdültek. Lucía örömmel vezette a táncolókat, s mutatta nekik a lépéseket.
A táncot követően körülnéztünk a téren. Rengetegen voltak már. A stadion falának dőlve várakoztunk. Biztos voltam benne, hogy az első vagy a második sorban kapunk helyet. Nyolc körül már mindenki nagyon izgatott volt. Addigra végigénekeltük az összes TH slágert, így elölről kezdtük. Hangunk nem sok volt és kezdtem Kétségbeesni, hogy mi lesz akkor a koncerten, ha mindenki csendben marad, de az nem lehet, hiszen egy TH koncert nem TH koncert sikítás nélkül.
- Elmegyek üdítőért – mondtam a lányoknak, akik megmutatták, merre menjek. Bementem a stadion egyik épületébe és nagy igyekezettel kerestem a büfét. Kanyargós folyosókon haladtam, míg végül egy kisebb folyosó végén megláttam a BÜFÉ feliratot, mely nagy, villogó neonreklámmal hirdette magát. Futva céloztam meg a pultot, de balszerencsémre megbotlottam egy lépcsőben és elestem.
– A francba – morogtam – hogy velem mindig ez történik. Kész katasztrófa vagyok.
A távolból sietős lépések hangzottak fel.
– Segíthetek? – kérdezte valaki, és a kezét nyújtotta. Megfogtam azt és feltápászkodtam, magamban még mindig káromkodva.
– Köszi – motyogtam megsemmisülve.
– Nincs mit – felelte vidáman.
Felnéztem a segítőm arcára. A vér is megfagyott bennem. Bill állt előttem! Az a Bill! A Tokio Hotel frontembere! Ajkait hatalmas vigyorra húzta, látszólag nagyon jól szórakozott a szerencsétlenkedésemen.
– Hát akkor... izé... – gagyogtam zavartan.
Bill fekete pulóvert és farmert viselt. Nagy gonddal sodort, fehérrel melírozott fekete rasztahaja a vállára omlott, mélybarna szemei, melyekben furcsa csillogás tükröződött, erősen ki voltak festve. Finom vonású, sápadt arcán némi izgatottságot véltem felfedezni. Nyakában szokásos, hatalmas láncai lógtak. Mindkét kezére csuklópántok és karláncok tekeredtek, vékony ujjain gyűrűk csillogtak.
– Találkozunk a koncerten – nevetett önelégülten. – Amúgy a büfé felé indultál.
– Kösz – mondtam, de már nem figyelt. Hallhattam távolodó lépteit és halk kuncogását.
Megvettem a fél liter Coca Colát, de annyira össze voltam zavarodva, hogy először még fizetni is elfelejtettem. Miután mindenki megkapta ami járt neki, visszamentem a lányokhoz.
– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Lucía.
– Képzeljétek – mondtam kábán – kivel futottam össze a folyosón?
– Na, kivele!
– Billel – suttogtam, nehogy a körülöttünk állók véletlenül meghallják. Juliette majdnem felsikoltott, de Stella gyorsan befogta a száját.
– Hogyhogy? – kérdezte letaglózva. – Már itt vannak?
– Gondolom próbálnak még a koncert előtt – találgattam – de nem ez a lényeg. Jaj, kész csődtömeg vagyok.
– Miért? Hogyan találkoztál vele? Honnan tudod, hogy ő volt?
– A büfé felé indultam, de megbotlottam egy lépcsőben és elestem, ő meg felsegített. Nevetett rajtam.
A lányok ámulattal és tisztelettel néztek rám.
– Azta… neked megfogta a kezed...
– Beszélt veled...
– Nagy vagy – mondták végül egyszerre.
– Dehogyis! – kiáltottam hárítva – Legfeljebb egy szerencsétlen...
Kilenc előtt alig egy negyedórával kezdték beengedni a stadionba a sikoltozó rajongókat. A pénztárnál elvették a jegyeket és pecséteket kaptunk a csuklónkra, majd szépen lassan bejutottunk a csarnokba. Sikerült jó helyre állnunk, mivel Stella ismerte a biztonsági őrt, így mikor odaértünk, minket készségesen beengedett, az utánunk következő csoportot viszont feltartotta egy kicsit.
– Stella, ez nem volt szép – suttogtam rosszallóan, miközben a sötét színpad felé meredtem.
– Örülj neki, így legalább jó helyen állsz – torkollt le kedélyesen. – Jöttök nekem egyel.
Mindannyian rámosolyogtunk, talán kicsit erőltetettebben is, mint ahogy kellett volna. Mögöttünk a tömeg lassan haladt beljebb és beljebb, előrenyomva minket a színpadhoz. Kezdett meleg lenni. A sikítások meg-meg törték az általános hangzavart. Előkészítettem a telefonomat és a videókamerámat. Egy másodpercet sem akartam elmulasztani.
Kilenc után pár perccel a színpad fölött kigyúltak a reflektorok és megjelent a négy srác. Bill a színpad közepén ült, Tom és Georg két oldalról mellette, míg Gustav egy picit hátrébb a dobfelszerelés mögött foglalt helyet. Sokáig csak bámultam Tomra. Milyen furcsa volt látni fekete, afrofonatos tincseit! Már annyira megszokott volt a szőkés rasztahaja és őszintén szólva, az jobban is állt neki.
– Gustav! – harsogta Juliette – Szeretlek! Te vagy a legjobb!
– Szeretlek, Tom! – üvöltötte egy mögöttem álló lány.
Ezután, amíg a fiúk behangolták a hangszereket, szerelmi vallomások százai szálltak fel egy-egy torokból. Én némán álltam és csendesen fényképeztem, Stelláék viszont teljes extázisban voltak.
– Jó estét, Köln! – szólalt fel Bill, miután Tom és Georg jelzett neki, hogy minden kész. Bill kijelentésére sokan sikoltottak.
– Elkezdhetjük? – kérdezte, fokozva a hangulatot.
– Igen! – ordította a tömeg.
– Nem hallottam! Elkezdhetjük?
– Igeeeeeeeeen! – üvöltötte még hangosabban a száz meg száz rajongó.
– Akkor kezdjünk bele! Az első dal: Übers Ende der Welt!
Megpróbáltam egyenesen tartani a kamerát, miközben fényképeztem a mobillal, és énekeltem a dalt. Reméltem, hogy nem fog túlságosan hallatszani a hangom, de egy idő után teljesen megfeletkeztem erről. Fények villogtak, kamerák kattogtak, videók és fényképek százai készültek egyszerre.
…
Vigyázz, kész, rajt és fuss!
Az ég törése előttünk
Együtt megtehetjük ezt
A világ végén túl
A romlás mögöttünk
(Tokio Hotel – Übers Ende der Welt)
…
Az Übers Ende der Welt-et a Durch Den Monsun, majd az Ich brech aus és az In die Nacht követte. Ezután egy kisebb szünet következett, de mindössze néhány percet kellett várnunk. Bill mondott pár szót, bár nem nagyon értettem a rajongók sikoltása miatt, de azt nagyon is hallottam, ahogy kimondja a végső dal címét, mely az egyetlen új dal volt a koncerten. A hangja lágy volt, úgy ejtette ki a szót, mintha egy búcsúzást intézne el ezzel. Leírhatatlan volt!
– Automatisch.
A tömegből egyszerre szakadt fel az ordítás. Tom eljátszotta az első akkordot, Bill énekelt a rajongókkal. Furcsa volt akusztikusan hallani a dalt, hiszen így teljesen más hangzást kapott, pontosan olyat, mely egy koncert befejezéséhez illik.
...
Ha nevetsz
Te nem nevetsz
Ha könnyezel
Te nem könnyezel
Ha érzel
Te nem érzel
Mert szerelem nélkül létezel
(Tokio Hotel – Automatisch)
...
Már nem figyeltem arra, hogy tökéletes videót készítsek, nem fordítottam gondot a fényképekre. Csak Billt láttam. Néztem, ahogy a vörös és kék fények lassan körbejárják őt, s táncolnak az arcán. Lestem a pillantásait, reménykedtem, hátha észrevesz, de a tekintete nem árult el semmit. Már nem érdekelt, hogy látott elesni. Ha lehetséges lett volna, újra meg újra megtettem volna, csakhogy ismét érezhessem vékony ujjainak hideg érintését, ahogy gyengéden körbezárulnak a csuklómon...
Mikor véget ért a dal, mindenki a kijáratok felé indult, a tömeget biztonsági őrök irányították.
– Autogramosztás nem lesz? – kérdezte csalódottan Juliette.
– Lesz – mondta a biztonsági őr – de azt nem várhatjátok meg a csarnokban.
A stadion előtti téren várakoztunk. Sajnos nem sikerült olyan jó helyet találnunk, mint a koncerten, így majdnem egy órát álltunk, de megérte. Mindannyian megkaptuk az aláírásunkat.
Tom, Gustav, Georg és végül Bill írta alá a szépen eltépett lapot.
– Ó, szia, lány – jegyezte meg az énekes olyan halkan, hogy csak én meg a másik három srác hallottuk. Duzzogva és egész testemben remegve nyújtottam át a papírt, ő pedig ráfirkálta a nevét. Miután végzett, még magánál tartotta a lapot, pedig azt már nyugodtan a kezembe lökhette volna. Láttam, hogy Tom helytelenítően pislog. Bill is észrevette, mert észbe kapott és visszaadta a papírt, majd a következő lányhoz fordult.
– Ha valami megjegyzést kaptam arra az incidensre – szűrtem a fogaim között, de már nem hallotta, mert ekkor Juliette a karomnál fogva elrángatott.
– Mások is szeretnének autogramot kapni – jegyezte meg a francia lány.
Mikor ismét kint álltunk a tér közepén, elővettük és megcsodáltuk az autogramokat. Elég volt csak egy pillantást vetnem a papírra hogy rájöjjek, mi tartott olyan sokáig azon, hogy Bill leírja a nevét. A macskakaparással odafirkált név mellett egy sokkal olvashatóbb kézírással egy e-mail vagy MSN cím volt olvasható. Nem, ez nem igaz – futott át az agyamon – ez képtelenség. Mégis igaz volt, akárhányszor pislogtam, az írás nem tűnt el a papírról, sőt, méginkább kirajzolódott az erős lámpafényben. Gyorsan összehajtottam a lapot, nehogy valamelyik lány meglássa.
Felhívtam Florenzt és közöltem, hogy értem jöhet és elbúcsúztam a lányoktól. A többiek a tér közepén maradtak, én pedig elindultam arra a helyre, ahol Florenz-cel elköszöntünk egymástól. Nem sokat kellett várnom, a lány meg is érkezett.
– Na, milyen volt? – kérdezte csillogó szemmel.
– Fantasztikus –lelkendeztem – Bill megadta az e-mail vagy MSN címét, vagy nem tudom… nem tudom, hogy az övé-e, vagy hogy egyáltalán használja-e… Gyanítom, hogy nem fogunk sokat beszélni. Egyébként oltári jófej, bár nem nagyon beszéltem vele többet két szónál. Hihetetlen! Olyan, mint valami fanficc, amit a rajongók firkálnak, ha túlzottan unatkoznak! Florenz, ez lehet az életem?
Oké, egy picit túllőttem a célon, de abban az állapotban a fellegek között jártam.
Florenz csodálkozva meredt rám, mint aki nem hiszi el, hogy épelméjűvel beszélget. Bizonyítékul elővettem az aláírt lapot és megmutattam neki. Elakadt a lélegzete. Meg tudtam érteni a reakciót, mert én sem hittem el az egészet.
– Nem semmi – mondta csüggedten – ezzel az én hírem nem veheti fel a versenyt.
– Ne már, Florenz – kíváncsiskodtam őszintén – mi történt?
Elmosolyodott, mert tudta, hogy nagyo nis kíváncsi természetű vagyok.
- Emlékszel Johannesre? – kérdezte nagyon fura hanglejtéssel.
- Igen. Nem ő volt az a srác, akivel egyszer Oberhausenben randiztál?
- De, igen – bólogatott buzgón. – Megint találkoztam vele. Azt hiszem, Magdeburgban tanul.
- Akkor mit keresett Kölnben?
- Meglátogatta az apját. Lotte, hihetetlen volt! Megnéztük a dómot, elmentünk vacsorázni. Pont úgy éreztem magam, mint akkor… Oberhausenben… Tudta, ki vagyok. Felismert, emlékezett rám. Pont úgy mosolygott, mint rég. Óh, Lotte, miért kell ilyen messze laknia? Átkozott Budapest!
Meglepődtem. Florenzt mindeddig sosem hallottam átkozni Budapestet. A mostani alkalom egy kicsit örömmel töltött el.
- Remélem, egyszer megismerhetem a srácot, hiszen Oberhausenben sem mutattad meg nekem.
- Rendben. De nem most. Nem szeretném, ha anyuék megtudnák… Se őt, se Billt. Oké?
Kezet ráztunk és megígértük, hogy nem fecsegünk a szülőknek, igaz, próbáltam meggyőzni Florenzt, hogy a Bill-dolgot talán mégis elmondhatnánk, de ő hajthatatlan maradt. Ez jó.
volt. Úgy éreztem, most pont olyan, mint régen. Cinkostársak lettünk.
A repülőn a telefonját bámulta, melynek természetesen kikapcsolt állapotban kellett volna lennie, de ő ügyet sem vetett a légikisasszony méltatlankodására, mikor az rászólt, hogy tartsa be az előírásokat.
– A francba a jogszabályaiddal – morogta Florenz, mikor a légi utaskísérő már harmadszor szólította fel a telefon kikapcsolására.
– Johannes hívását várod? – kérdeztem érdeklődve.
– Igen – suttogta – de nem hív.
Egyre idegesebben szorította a telefont, ami egyszer-kétszer mintha megreccsent volna vékony ujjai között.
– Vigyázz, eltöröd – szóltam és lefejtettem a kezét a telefonról – abba nem gondoltál bele, hogy a repülőn nem biztos, hogy utol tud érni? Itt más a frekvencia, vagy mi... A telefon interferenciát okoz...
Csodálkozva bámult rám.
– Honnan tudsz ennyi mindent?
– A telefonom használati utasításában olvastam – világosítottam fel. – Mindegyikbe beleírják. Tényleg, anyáék tudják, hogy melyik géppel érkezünk?
– Még szép! Ők rendelték a jegyet, mivel a koncertjegyen rajta volt a buli végét jelző időpont is.
– Oh...
Később, mikor már otthon voltunk, anyám mindkettőnket kifaggatott. Látszott rajta, hogy roppant ideges volt egész nap. Apa nemkülönben. Kérdésemre, hogy miért is, azonban csak ennyit felelt:
- Hatalmas tömeg vett körül, Lotte. Tudom, hogy elég ügyetlen vagy és attól féltem, hogy eltaposnak. …
- Óh, dehogy – vihogtam el magam. – Különben is, csak egyszer estem el… a büfé felé indultam és elnéztem a lépcsőket. A Tokio Hotel énekese segített fel. Mondanom se kell, mennyire ciki volt!
- Te és a remek formád – vigyorgott Florenz, aki szinte egész úton ezen szórakozott. Apa meglepetten vette tudomásul, hogy a nővérem játékosan a vállamba bokszol, majd összeborzolja a hajam.
- Ejha, Flor. Te nem is meséltél – nézett Florenzre, aki hátraseperte szőke tincseit, majd megeresztett egy fintort, aztán így szólt:
- Semmi érdekes. Unatkoztam. Asszem jobb lett volna, ha mégiscsak megnézem azokat a díszbuzikat…
Tudtam, hogy ezúttal nem gondolja komolyan a kijelentést. Bill megmagyarázhatatlan cselekedete szinte vonzotta. Nem tudta utálni őt többé.
Éjszaka a koncertről álmodtam. Majdnem ugyanaz történt, mint a valóságban. Jó volt átélni újra. Az álom azonban hamar köddé vált és csak az üres plafont bámultam. Elhatároztam, hogy reggel kiragasztom a Tokio Hoteles posztereket, melyeket apa nem engedett feltenni a falra, mondván: mi lesz, ha költözünk.
A reggel azonban nem nagyon akart eljönni. Néztem, ahogy a hold fénye beesik a szobám ablakán és visszaverődik a csillárról meg a TV képernyőjéről. Úgy gondoltam, eléggé ráérek, hogy megnézzem a koncertről készült videókat. Elővettem a laptopot és a sötétben kutatva összeszedtem a digitális kamera kellékeit, így az USB kábelt is, amivel némi szenvedés árán össze tudtam kötni a laptopot meg a kamerát. Könnyű volt megtalálni a videót, mivel ez volt az egyetlen és első videó azóta, amióta karácsonyra megkaptam a kamerát. Elkezdtem nézni a felvételt. Szerencsére egy kis szerkesztéssel nagyjából el tudtam némítani a sikoltozásokat, így egészen nézhetővé vált. Mikor végeztem, megnéztem a képeket, amik szintén nagyon jól sikerültek. Lefényképeztem a lányokat is, hogy mindig emlékezzek az arcukra. A kíváncsiság hajtott, így felmentem MSN-re és felvettem azt a címet, amit Bill írt a papíromra. Gondoltam, hogy most rögtön nem fogom megtudni, hogy tényleg az övé-e, de reménykedtem. Egy fél pillanatra láttam a nevet felvillanni, de ebben nem voltam biztos, talán csak álmodtam. Felmentem a fórumoldalakra, ahol mindenki a koncertről beszélt. A legtöbben sajnálták, hogy nem lehettek ott. Hosszú, cseppet sem tömör, igazán részletes beszámolót írtam nekik, melyre többen azonnal válaszoltak, főleg Amerikából.
...
Melanie bejegyzése:
2009. augusztus 28 1:35
Kint voltál? Milyen volt? Gondolom, jól érezted magad. Jó, hogy legalább neked sikerült. Kár, hogy amerikai vagyok, így esélyem se volt, hiszen csak az EU tagállamai és svájc pályázhatott. Ez nem ér! Mikor jönnek már ide? Most olvastam, autogramot is kaptál. Hű, de jó neked! Mikor Los Angelesben jártak, én még a közelükbe se tudtam férkőzni. Az Automatisch volt az új dal? Milyen volt akusztikusan hallani? Valaki tegye már fel a videókat! Könyörgöm!
...
Megnyugtattam a rajongókat, hogy felteszem a videókat, így még az éjszaka nekiláttam annak is. Elég hamar feltöltöttem az összeset, és egy óra alatt legalább ezren nézték meg őket. Gyorsan kellett pötyögnöm, hogy válaszolni tudjak a kommentekre. Azon az éjszakán úgy százszor, ha nem ezerszer írtam le ugyanazt. Az élménybeszámolóból természetesen kihagytam az apró kis botlásomat, azt meg pláne, hogy Bill MSN címét is tudom. Ígyis sokan voltak irigyek rám a koncert miatt. Miután feladtam a kommentek megválaszolását, videókat nézegettem. Sok régi koncertet és TV Episode részt néztem meg újra. Aztán eszembe jutott, hogy a Silbermond nichts Passiert című albumát le akartam tölteni néhány napja. Felmentem a kedvenc weboldalamra és beírtam az előadó nevét. Természetesen sok olyan szám linkjét is kidobta, mely nekem régen megvolt már, de megtaláltam azokat, amelyeket kerestem. Sajnáltam, hogy senki nem tette fel az albumot tömörített mappaként, mert így egyesével kellett letöltögetnem a dalokat. Elment vele egy kis idő, de legalább addig sem bámultam a plafont. Mikor minden szám letöltődött, végighallgattam a listát. A Nach Haus különösen tetszett, mintha altatódal lett volna. Nekem azonban nem jött álom a szememre tőle, csak furcsább és furcsább gondolatok ötlöttek az eszembe. Elkezdtem gondolkodni Bill viselkedésén. Miért írta a neve mellé azt az MSN-címet? Emlékezett rá, hogy ki vagyok, bár azt az esést nehéz lett volna egykönnyen elfelejteni. Még viccelődött is, mikor meglátott. Újra és újra magam előtt láttam, ahogy önfeledten énekli az Automatisch-t, ahogy mosolyog, ahogy a reflektorfény vörösre festi a haját...
Nem érdekelt, hogy híres, nem nyűgözött le, hogy milliók vannak a bankszámláján. Egyszerűen barátnak akartam őt. Megfogadtam, hogy amint csak egy pillanatig is látom MSN-en, elmondom neki mindazt, amit végiggondoltam. Talán teljesen idiótának fog tartani, és ha ráírok, fogalma sem lesz arról, ki vagyok, sőt talán megkérdezi, honnan tudom a címét... Lehet, hogy a szerencsétlenkedésemre sem fog emlékezni és egyáltalán rám sem. Az is előfordulhat, hogy a koncertre sem, hiszen olyan sokat koncerteznek, nem jegyezhetnek meg minden egyes helyszínt és rajongót. Ettől aztán nagyon Kétségbeestem. Fogalmam sem volt, miért. Egy pillanatra beleéltem magam abba az álomszerű illúzióba, hogy Bill lehetne a legjobb barátom, de ezt a képet hamar szétrombolta a szörnyű valóság. Ez egy tündérmese lenne, egy pontosan olyan élet, mint amelyet annyiszor olvasok a képtelen fanfictionokban. Az én életem nem lehet ilyen tündérfényű.
Fáradtan dőltem le a párnára, de nem tudtam elaludni. Az agyam a kérdéseimre kereste a választ, elmém azonban képtelen volt feldolgozni a tényeket. Kinéztem az ablakon. Már hajnalodott, ami nem is volt már csoda, mivel éjfél körül értünk haza. Ezek szerint mégsem volt olyan hosszú az éjszaka, csak nekem tűnt annak. Újra elővettem a laptopot és ismét bejelentkeztem MSN-re. Senki nem volt elérhető, de a Bill címét jelző név megváltozott. Már nem az e-mail címet írta ki, hanem Bill nevét, illetve becenevét, B-Kay. Izgalmamban hangosan felkacagtam. A szomszéd szobából hallottam, ahogy Florenz szitkozódva átfordul a másik oldalára, hogy újra el tudjon aludni. Hoppá, legközelebb fékeznem kell magam. Néztem a kis névjegykártyát, majd hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam a beszélgetési ablakot és írni kezdtem.
...
Lotte Kerstina üzenete:
Szia. A nevem Lotte. Én vagyok az a lány, akit felsegítettél a büfénél és akinek megadtad a címedet. Ne haragudj, hogy írtam, de tudnom kellett, hogy átvertél-e vagy sem... vagyis kíváncsi voltam, hogy tényleg a saját címedet adtad meg vagy esetleg valami közös MSN címet, vagy... a harmadik ötletem, hogy a tiéd, de soha nem leszel fent és csak azért csináltad, hogy lenyugtasd a rajongókat, bár nem láttam, hogy bárki más papírjára ráírtad volna, de lehet, hogy csak én vagyok teljesen idióta és egy kicsit túl sokat képzelődöm... Mégegyszer bocsi a zavarásért, kattintsd le nyugodtan az üzenetet, válaszolnod sem kell rá. Szia
...
Amint megnyomtam a „Küldés” gombot, egyből megbántam a tettemet. Ha Bill eddig nem tartott teljesen hülyének, most biztosan megváltoztatja a véleményét. Hogy lehetek ennyire ostoba? Magamban mérgelődtem, miközben még mindig a nevét bámultam a partnerlistán, mely , mintha most „Elérhető” lett volna, el tudtam olvasni a kiírt személyes üzenetet:
...
A kölni lánynak üzenem, hogy felesleges paráznia. Talán nem harapok.
...
Majdnem biztos voltam benne, hogy ébren vagyok, de a tény nem akart eljutni a tudatomig. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne nevessek fel újra. Tehát mégiscsak emlékszik rám, és lehet, hogy hülyének néz, de akkor is emlékszik rám és viccelődik velem.
Elméláztam a monitort bámulva. Az ábrándozásaimból – és valószínűleg az alvásból – az MSN hangjelzése zökkentett ki. Reggel hét óra volt. Elmosolyodtam, majd szorongva megnyitottam az MSN ablakot hogy lássam, ki írt. Az ablakban a Bill neve volt látható, bár már régen nem volt elérhető.
...
B-Kay [Köszönjük, Köln!] üzenete:
Nem vagy idióta. Ez tényleg nem a saját címem, de ez nem azt jelenti, hogy hasból firkáltam volna valamit a lapodra. Néha szeretek MSN-ezni, így megkértem a haveromat, hogy csináljon nekem egy Windows Live fiókot. Igazad van, tényleg csak a te papírodra került az e-mail cím. Sajnálom, ha felzaklattalak ezzel. Hidd el, nem azért csináltam, hogy hónapokig a vicces kis eleséseddel piszkáljalak, bár bevallom, nagy a kísértés. Biztos megkérdezted már magadtól, hogy Miért tettem, amit tettem. Nos, erre a kérdésre egyelőre nem tudok és nem is szeretnék válaszolni. Remélem, megérted. Elmondom, ha itt az ideje, mert természetesen rád is ugyanúgy tartozik, mint rám… de most még elég bonyolult… Bonyolultabb, mint azt valaha is gondolnád. Bármennyire is szeretnék beszámolni neked minderről, egyelőre nem lehet. Annyit kérhetek, hogy légy türelemmel. Sajnálom, hogy csak az MSN köt össze minket. Hamarosan azt is megérted, miért fontos, hogy ez a kötelék megmaradjon. Tudom, hogy most elég rejtélyesen fogalmazok, és biztosra veszem, hogy utálni fogsz érte, de… nem tudok egyenesen rátérni arra, ami miatt elkezdődött ez az egész. Kérlek, értsd meg! Kérlek!
...
Nem tudtam, mit gondoljak. Szinte biztosra vettem, hogy Bill nyugtalan, sőt, talán zavart volt, mikor bepötyögte a választ. Nem értettem, miről beszél, de az mindenképp megnyugtatott, hogy nem tart teljesen idiótának. Hirtelen sajnálni kezdtem őt. Éreztem, hogy valami nincs rendben körülötte. Nagyon megbántott lehetett, s bosszantott, hogy semmit sem tehettem érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése