Az orvosnak igaza volt, a gyógyulásom nagyon lassan haladt. Két hét múlva kiengedtek ugyan a kórházból, de önálló járásra még nem voltam képes. Általában a bácsikám hordozott az ölében, de a legtöbb időt fent töltöttem a szobámban. MSN-en tájékoztattam Lindát és Annit a történtekről. Linda megfogadta, hogy amint tud, eljön hozzám, Anni is ígérgette, hogy mindennap benéz. Egyikük sem kért részletes beszámolót a szakításról és a kórházban töltött időről, így nem kellett felidéznem azokat az emlékeket, melyeket mélyen eltemettem magamban.
– Sofie néni – szólítottam meg a nénikémet december 24-e délutánján, mikor feljött, hogy levigye a tálcát, amit az ebédemmel hozott fel.
– Tessék? – nézett vissza. Nagy nehezen feltápászkodtam és elvonszoltam magam az ajándékokhoz. Kiválasztottam a Sofie néni meg a Rodolpho bácsi ajándékát.
– Ezt... karácsonyra – motyogtam és a tálcára pakoltam a dobozokat.
– Kicsim, nem kellett volna – szabadkozott. Pufók arca rózsaszínes árnyalatot öltött.
– De igen – erősködtem és visszaültem a számítógép elé.
Megköszönte, majd lesétált a lépcsőn. Már csak a Santiagóék és az Anni ajándéka maradt. Felvettem a Santiagóék csomagját és nézegettem a babaruhát, de nem bírtam sokáig, úgyhogy félredobtam, és a számítógépre bámultam. Megpróbáltam zenét hallgatni, de a zenelista Tokio Hotel dalokból állt, ez pedig végképp kikészített volna. Most valami más kellett.
…
Mikor elmész
A szívem darabjai kezdenek hiányolni
Mikor elmész
Az arc, amit ismerek, is elkezd hiányozni
Mikor elmész
A szavak, melyeket hallanék, mindig átvisznek a napon
Ez majd mindent rendbe hoz…
(Avril Lavigne – When you’re gone)
…
25-e reggelén Anni is meglátogatott. Díszes képkeretet kaptam tőle – a képkeret teteére Bill neve volt karcolva. Kissé bátortalanul nyújtotta át, de megnyugtattam, hogy nem lesz baj. Hiszen akkor vette, mikor még minden rendben volt.
– Jártál náluk? – érdeklődtem, mikor lefejtettem a csomagolást a képkeretről.
– Igen, tegnap délután – felelte feszengve.
Várakozóan néztem rá.
– Bill nem volt ott – nyugtatott meg. – Nem tudom, hogy van. Tom nem mondott semmit, a többiek pedig még magukhoz sem tértek a megdöbbenéstől.
– Hidd el, nem én akartam így. Tudom, hogy szenved, de majd csak kiheveri.
Nem felelt, de láttam rajta, hogy nem így gondolja.
– Jó, a fenébe. Apa miatt tettem – mondtam végül. Erre csakugyan felnézett.
– Micsoda?
– Apa mondta Sofie néniéknek, hogy kényszerítsék ki belőlem, bár nem nagyon kellett kényszeríteni Gitty támadása után, mert kicsit tényleg megijedtem, de Bill ideges arcát rosszabb volt nézni.
– Te tudod, de ha akkor szenvedett, nem tudom, most mit érezhet – vélekedett Anni.
A lány nemsokára elment, én pedig egyedül maradtam minden bajommal. Bill szenved, ezt nagyon jól tudtam. Viszont reméltem, hogy februárban már úgy áll színpadra, mint máskor. Nem okozott ez nagy törést benne, mint ahogy azt Florenz állítja.
Újévre már Linda is nálunk volt. Átmenetileg Annit is hozzánk költöztették, mert az állapotom nem akart javulni. Volt, hogy egész nap csak ültem és néztem, nem csináltam semmit. Nem beszéltem, nem írtam verseket, nem MSN-eztem. Még Florenzt sem hívtam fel újév napján, de beszélt Lindával, és üzente, hogy megérti a szétszórtságomat és még azt is hozzátette, hogy Johannes üdvözöl. Utáltam magam. Újév, mégis milyen újév?
Hétfő délután a csengőre riadtam fel. Anni és Linda léptei egyszerre kopogtak az ajtó felé.
– Mike! – kiáltották kórusban. Felkaptam a fejem. Mike Müller? Itt?
Mike ismerhette a lányokat Facebook-ról, úgyhogy tájékoztathatták, mi történt. És valóban, Mike hangja már csendült is a földszinten.
– Hol van Lotte? – kérdezte érdeklődve.
– Az emeleten – csilingelte magas hangon Linda.
– Gyere, megmutatjuk – invitálta Anni.
Egy perc sem telt bele, már a szobám ajtaján kopogtak. Engedélyt adtam a belépésre. Mikor beléptek, ránéztem Mike-ra. Először féltem, hogy Billt fogom látni magam előtt, de Mike toleráns volt. Nem hasonlított Billre.
– Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben végigmértem furcsa öltözékét.
– Mit? – emelte magasra egyik szemöldökét.
– Azt, hogy itt vagy. És azt is, hogy nem hasonlítasz Billre.
Elmosolyodott és megfogta a kezem.
– Mondok neked, bármikor jövök, ha kellek.
Mind a hárman körülöttem álltak. Egyikük a vállamat fogta, a másik a fejemet simogatta, a harmadik a kezében tartotta a kezem. Megnyugtató volt. Éreztem, tényleg törődnek velem.
– Még szeretem őt – nyögtem remegő ajkakkal.
– Tudjuk – felelték egyszerre.
– Nem hagyunk egyedül – biztosított Linda.
– Veled leszünk, ameddig akarod – hangsúlyozta Anni.
Mike csak bólintott. Nem tudta, mit mondhatna. Lehangolt volt, amiért szomorúnak látott.
A szobámban töltöttük a napokat. Sofie néni örömmel figyelte a javulást, így ideiglenesen Mike-nak is szállást kínált, a srác pedig szívesen elfogadta. Santiagóék ajándékáról teljesen megfeledkeztem, így azt Sofie néni kézbesítésével juttattam el hozzájuk. Már az egész család tudott a késszúrásról és a Billel történtekről, de senki nem beszélt róla. Apát nem értesítettem. Mindennél jobban gyűlöltem őt.
Mikor már annyira jól voltam, hogy teljesen egyedül tudtam mozogni, a kedvenc szórakozásommá vált, hogy egész nap a házban járkáltam fel-alá, céltalanul. Erről az időszakról csak fakó emlékképeim maradtak: ízetlen kakaó, a fürdőszoba nehéz, édes illata, színes virágok az üvegházban, elrongyolódott, sokszor olvasott könyvek, a halvány naplementék, melyekre úgy gondoltam, mint a nap halálára… Mert a nap minden egyes alkonyon meghal, hogy hajnalban újra meg újra feltámadjon.
Volt néhány olyan nap, mikor senkit nem engedtem a szobámba, még Lindát sem. Sokszor láttam, hogy a barátaim összesúgnak a hátam mögött, különösen a két lány. Mike f olyton engem figyelt, leste minden mozdulatomat.
– Oké, nem teszek többé – vont vállat, mikor közöltem vele, hogy idegesít az állandó bámulása. Bólintott, majd csatlakozott a kanapén üldögélő lányokhoz.
Morogtam valamit és felmentem a szobámba. Nem zártam be az ajtót, így hallatszott, miről beszélnek odalent.
– Voltam náluk, igen. Tom mondta, hogy van.
Nem akartam tovább hallani a beszélgetést, így túlzott erővel csaptam be a szobám ajtaját. Leültem az ágyamra és kitartóan bámultam az Annitól kapott képkeretet. Az aranybetűkkel belevésett név szinte égette a tekintetemet, de nem bírtam elnézni róla. Gondolataim csak Bill körül forogtak. Újra előtört az a fajta bizonytalanság, amit akkor éreztem, mikor – éveknek tűnő távolságból visszaemlékezve – a napirendjét találgattam. Akkor, mikor éppen csak barátok voltunk. Óh, miért nem maradtunk egyszerűen barátok? Miért kellett többet és többet akarnunk?
Néztem a falat és azon gondolkodtam, mennyire hiányzik az arca, a mosolya, a csókja, az érintése, az illata, a hangja.
Lassan múltak az órák. Anni, Linda és Mike nem jött a szobám környékére. A ház nyugodt volt. Túl nagy volt a csend. Szinte nyomasztott. Goethe levélregényét, az ifjú Werther szenvedései egyik agyongyötört példányát forgattam a kezemben. Az utóbbi időben szinte csak ezt olvastam. Tetszett, hogy megegyezett a nevem a regény hősnőjének nevével. Rokonléleknek éreztem szegény lányt, bár sorsunkban nem volt semmi közös. Vagy mégis? Lotte S. egy Albert nevű, igen tiszteletreméltó fiatalember felesége. Szereti, tiszteli férjét és lelkiismeretesen gondozza kisebb testvéreit, akiket anyja a halálos ágyán bízott rá. Werther érkeztével azonban minden megváltozik. Lotte ugyanazt érzi férje iránt, amit eddig, de elkezd ragaszkodni Wertherhez. Az ifjú rajongva szereti őt…
Az én életemben vajon nincs-e véletlenül egy olyan ifjú, aki rajongva szeret engem?
Dehogynem.
Mike volt az én Wertherem.
És én nem tudtam őt igazán szeretni.
Minden el volt veszve, mégis küzdöttem… Billért…
Csakis érte…
Végül elegem lett Lotte S. és Werther különös kapcsolatának olvasásából, így inkább lementem a földszintre. Mike a kanapén ült. Úgy éreztem, beszélnem kell. Mindegy miről, csak beszélhessek és legyen, aki meghallgat. Tudtam, hogy Mike meg fog érteni. El kellett mondanom, mi mindent érzek Billel kapcsolatban, de legelőször bocsánatot kellett kérnem Mike-tól, amiért megbántottam.
– Sajnálom, hogy reggel olyan csúnyán rád förmedtem – ültem le mellé. Tekintetem az arcát fürkészte, mely teljesen érzelemmentesnek látszott.
– Ne sajnáld. Helyes volt. Igazad van. Bámullak. Ez nem jó. De tudod te, hogy nem azt érzem a barátságunkról már azóta, amióta láttalak először? Többet szeretnék, de ha nem lesz több, akkor nem lesz több.
– Én még… Mike… Legyél a Bill-dublőr. Kérlek.
Tudtam, hogy másképp nem tudom elmondani, csak ha Bill vonásait látom. Igaz ugyan, Mike nem kifejezetten hasonlított Billre, de a pirosító és a szemfesték csodákat művel az ember arcával.
Meglepődött.
– Azt hiszek, ha őt látod...
– Mondani akarok valamit és ez csak úgy megy, ha őt látom. Megteszed nekem?
Bólintott és az egyik lenti vendégszoba felé indult. Hamarosan visszatért. A ruha megfelelő volt, a sminkelés viszont rám várt, hiszen Mike még egy sminktükröt sem tudott egyedül kinyitni. Nem nagyon sminkeltem másokat, de meg voltam elégedve az elkészült arccal. Hamarosan a Bill-dublőr már előttem ült.
– Elkezdhetem? – kérdeztem, mikor megcsodálta a művemet.
Letette a tükröt és várt, én pedig nagy sóhajtások közepedte belefogtam a mondanivalómba.
- Lehet, hogy nem fog jólesni, amit mondok és hidd el, nem kényszerítelek rá, hogy végighallgass. Ha nem akarod, nem muszáj.
– Nem nehéz – ellenkezett és megrázta a fejét. – Tudok, hogy szereted őt. Azt tudok még, hogy ő is téged. A barátság mindennél többet ér. Mondd el.
– Hát rendben. Mikor először megláttalak, egy pillanatra hasonlót éreztem, mint iránta. Sokat féltékenykedett, de elfogadta, hogy barátok vagyunk. Meg akart kedvelni téged. Sok erőfeszítésébe került, mert nagyon féltékeny típus. Nem magamért, vagy az ő jólétéért hagytam el. Mindenki úgy tudja, azért tettem így, mert neki akartam jobbat. A valóság nem ez. Apa kényszerített, hogy így tegyek, különben beszámolt volna a rendőrségnek egy igen súlyos dologról. Tudod, a bácsikám Olaszországban élt, csak Sofie néni miatt költözött Németországba. Mikor ideköltözött, nem voltak rendben a papírjai, azaz nem volt engedélye. Később megkapta az állampolgárságot is. Apa befolyásos ember, elő tudna ásni néhány régi adatot Rodolpho bácsi barátairól, sőt lehet, hogy még róla is előkerülnének olyan dolgok, melyek nem feltétlenül tartoznak a rendőrségre. Tudom, hogy Billnek és nekem is rossz, de hiszem, hogy jobb lesz...
– Azt mondod, hogy – vágott közbe Mike. Hangja érdesen, talán meglepetten csengett.
– Tudom, hogy mit mondtam... Hülyeség az egész, persze, hogy nem lesz jobb, de áltatom magam, hogy ne gondoljak arra, vajon mekkora kárt okoztam benne. Egy szörny vagyok.
– Dehogy – rázta a fejét és megölelt. – Nem vagy az, csak... csak... hogy mondok... befolyásolható.
– A koncerten, mikor láttam... Az MSN cím. Úristen, meddig törtem a fejem azon, mit akarhat. Soha nem felejtem el, mikor először beszéltem vele. A komoly beszélgetéseket követő harmadik nap reggelén már a konyhánkban ült. Egész nap velem volt. Aztán anya meghalt és eljöttem Hamburgba. Tom elvitt hozzá. Aznap... ki sem mondtam, hogy szeretem... Mondtam ezt egyáltalán valaha is? Ő mennyiszer elmondta, leírta. Én egyszer sem... Tényleg jobbat érdemel nálam...
– Tudta ő – suttogta Mike. – Ne félj, tudta és tudja.
– Nem tudhatja – válaszoltam és sírni kezdtem. – Borzalmas volt, ahogy elküldtem. Éppen csak felébredtem a kórházban, ő mellettem volt, én pedig egész egyszerűen elküldtem. Azok a szavak... Láttam rajta, hogy elhitte. Elhitte, hogy nem illünk egymáshoz. Nem kérdezte, miért, nem kérdezett semmit. Az utolsó mondat, amit hallottam tőle… az volt, hogy... megkérdezte, megtartom-e a virágot... Virágot hozott, én eltéptem azt, miután elment... Most bezzeg mennyiszer mondanám, hogy szeretem... Mike, szerinted Bill utál engem?
– Nem – jelentette ki határozottan. – Nem utál, de...
– Nem, nem akarom hallani – szakítottam félbe. – Hadd éljek még az álomvilágban egy kicsit. Hadd higgyem el, hogy boldog lesz egy másik lány oldalán.
– Nem hiszed komolyan, amit mondasz – szögezte le nevetve Mike.
– Jó lenne – mondtam bizonytalanul.
Dehogy lett volna jó! A féltékenység belülről kezdett szétszaggatni.
Mike kiengedett az öleléséből.
– Elég ennyi – állapította meg és a fürdőszoba felé vette útját, hogy eltüntesse a sminket az arcáról. Becsuktam a szemem, hogy ne kelljen látnom, mikor visszaér. Öt percet ülhettem így, mikor a hangja megtörte a csendet.
– Már kinyithatod a szemed. Nincs smink.
Félve néztem rá. Arcáról minden festék eltűnt.
– Köszönöm, hogy meghallgattál – hálálkodtam.
– Én köszönök, hogy őszinte volt.
– Vele álmodok – motyogtam már csak úgy magamnak, de Mike még figyelt. – Vele és azzal a csajjal, aki belém döfött egy kést. Nagy baromság, ugye?
– Eléggé – prüszkölte kicsit nevetve Mike.
Megvontam a vállam. Arra gondoltam, hogy elmegyek a próbateremhez és meglesem a srácokat. A tervet Mike-kal is megosztottam, de őrögtön ellenezni kezdte.
– Őrült vagy? – kérdezte felháborodva. – Mit akarsz tenni? Azt nem engedek ilyet meg.
– Nem állíthatsz meg – világosítottam fel.
– Azt hiszed? – kérdezte elém lépve. Csípőre tette a kezét és dühösen nézett rám.
– Igen.
– Rosszul hiszed. Nem engedek. Felfogod, mit érez Bill, ha meglátna téged?
– Nem látna meg – erősködtem – mert éppen csak belesnék az egyik ablakon.
– Most hagytad el és már mennél utána – gúnyolódott élesen.
Nem uralkodtam többé magamon. A kezem Mike felé lendült, s a pofon elcsattant, egyenesen a srác arcán. Otthagytam a kanapén ülve, és visszamentem a szobámba.
Hallottam, mikor Anni és Linda megérkezett. Cseverészésük nem volt vidám, sokkal inkább fojtott hangon beszélgettek valamiről. Kimentem a szobából és leültem a felső lépcsőfokra, hogy halljam, mit mondanak Mike-nak.
– Nem értem, hogyan hihette el – elmélkedett Linda. – Tom mondta, hogy ő sincs tisztában a dolgokkal. Szerinte Lotte nem önszántából tette
Tom? Egy pillanatra szöget vert bennem a kérdés: Tom? Linda és Tom? Együtt vannak? Máskülönben miért beszélnének egymással? Nem gondolkodtam tovább a rejtélyen, inkább a párbeszédrészletekre figyeltem.
– Elmondtad neki, hogy igaza van? – érdeklődött Anni.
– Dehogy mondtam – háborodott fel Linda. – Ha megmondanám, az egyenes úton jutna Bill fülébe. Akkor meg két lehetőség marad. Vagy elmegy Budapestre és felnégyeli Krüger urat, vagy idejön és lakat alatt fogja őrizni az angyalkáját....
- Ez nem is olyan rossz kilátás – nevetett fel Anni
- Lottének nem tetszene – ellenkezett Linda. – Túlságosan szabadságszerető.
– Ma akart el a srácokhoz menni – tájékoztatta Mike a lányokat.
– Hova? A próbaterembe? – kérdezte egyszerre Linda és Anni.
– Pont oda – helyeselt Mike. – Nem hagyok neki. És ő nagy pofont tud adni.
A lányokból vihogás tört elő, de gyorsan lenyugodtak.
– Most hol van? – érdeklődött Linda.
- Fent – válaszolt neki Mike.
– Jól van. Hadd aludjon. Jobb, ha nem tud erről a beszélgetésről.
- Köszönjük, hogy vigyáztál rá – tette hozzá Anni, valószínűleg Mike-nak címezve.
Mivel a beszélgetés ezzel befejezettnek volt tekinthető, felálltam és ismét a szobámba vonultam. Tehát Mike nem véletlenül maradt velem. Az volt a feladata, hogy őrködjön. Vigyázzon arra, nehogy ostobaságot tegyek.
Este átjöttek Sabinéék. Én is lementem hozzájuk. Mosolyt erőltettem az arcomra, jókedvet színleltem, miközben bemutattam a barátaimat. Sabine megköszönte az ajándéknak szánt babaruhát. Nagyon találó ajándéknak gondolta, bár nem tudták, kisfiú, vagy kislány lesz-e a jövevény – még szerencse, hogy fehér ruhát vettem. Linda és Anni felváltva ostromolta a gyerek nevéről. Sabine nevetve válaszolgatott a kérdésekre. Megtudtam, hogy ha fiú lesz, akkor Gianninak, ha lány, akkor Gretének fogják nevezni. Santiago egyfojtában Mike-ot nézte. Egy idő után zavaróvá vált, így csak úgy mellékesen megjegyeztem.
– Hasonlít Billre.
– Mi? Ja... igen – reagált Santiago, mert tudta, hogy a megjegyzésem neki volt címezve.
– És nem járok vele – közöltem ezt is csak úgy mellesleg, mert Santiago most Mike és köztem járatta a tekintetét.
– Tudom – bólogatott és végre Sabinét kezdte bámulni, aki kedélyesen cseverészett Sofie nénivel és a lányokkal.
– Megyek aludni – morogtam oda Lindának és átsétáltam a ház sötétségbe burkolózó folyosóján. Az utóbbi pár napban rájöttem, hogy a gondolatok – melyeket máskor annyira szerettem – most az őrületbe kergettek. Nem volt szabad gondolkodnom. Sem apáról és Rosanette-ről, sem Florenzről és Johannesről . Legfőképpen pedig Billről nem. Amint behunytam a szemem, az ő arcát láttam. Nem a mosolygós, vidám arcát, hanem azt a kétségbeesett, zavarodott arcát, mellyel utoljára rám nézett. Pislogtam párat, hogy elűzzem a képet a fejemből. Szórakozottan nyomkodni kezdtem a mobilom gombjait, hogy eltereljem a figyelmemet, de a telefon is csak Billt juttatta eszembe, hiszen tele volt a képeivel. Az egyik a stúdióban készült, miközben új dalokat vettek fel, a másik az utcán, mikor egy kirakat előtt bámészkodott, a harmadik náluk, amint Casimirt emelte a magasba – hozzáteszem, szegény macska nem élvezte annyira.
Bármennyire is szomorú voltam, ha ezekre gondoltam, mindig nevetnem kellett. Annyi vidám pillanatot éltünk meg közösen, hogy azokat nem homályosíthatja el még a legnagyobb szomorúság sem. Ránéztem az asztalomon heverő képre, melyen anya mosolygott. Rám tört a mélabú, mikor eszembe jutott. Ő bezzeg örülne Billnek. Soha nem szakított volna szét minket. Most talán Budapesten ülnék és beszélgetnék vele, miközben Bill kezét fognám. Mennyire szép is volna. Minden rendben lenne. Apa nevetve jönne haza. Játszanánk egy kártyapartit, vagy megnéznénk egy filmet. Apa kikérdezné Billt, hogy mennyire komolyak a szándékai, Bill pedig biztos fülig vörösödne én meg csak nevetnék.
A január lassan elmúlt. A február is hasonló ködös idővel köszöntött be, mint az új év első hónapja. A barátaim még mindig nálunk vendégeskedtek. Anni és én iskolába jártunk, Mike és Linda egész nap otthon voltak – bár Linda mindennap elment Tomhoz, Anni pedig a délutánokat töltötte Gustavval. Mint kiderült, Linda és Tom valóban összejöttek, de nem kérdeztem meg a lányt, miként zajlott a hivatalos bejelentés, mert nem keltette fel az érdeklődésemet a hír. Nem akartam bimbózó szerelmi románcokról hallani!
Az egyik pénteki napon megkértem Lindát, hogy jöjjön el velünk a suliba. Szívesen megtette, mert kíváncsi volt, hol is tanulok. Álmélkodott, mikor a széles, világos folyosókon és a jól felszerelt tantermek között vezettem. A tanárok engedélyezték a furcsa óralátogatást, s kíváncsian pillantottak a barátnőmre.
Linda helyet foglalt az osztályterem végében és szorgalmasan jegyzetelt, közben pedig érdeklődve vizsgálta a berendezést.
A nagyszünetben Linda belefogott az előző órán szerzett tapasztalatai elmesélésébe és - kicsit magáról megfeledkezve - magyarázott valamit Anninak. Az osztálytársaim érdeklődve néztek felénk, de közelebb jönni egyikük sem mert.
– Nemsokára megkezdődik a Humanoid Tour – sóhajtott Anni és rám pillantott. Nem látta rajtam, hogy rosszul érintene a hír, így lelkesen folytatta. – Tegnap beszéltem Gustavval. Azt mondta, rengeteg látványelemet szeretnének. Nem átlagos koncertsorozat lesz, hanem igazi színpadi show!
– Én is hallottam erről – bólogatott Linda. – Tom említette, hogy lesznek motorok, égő zongora meg hasonlók…
– El kéne menni egy koncertre – suttogta Anni. Szavait Lindának szánta, de én is tisztán hallottam őket.
– Igen, el kéne – gondolkodott Linda – viszont… Lottét…
– Felőlem mehettek – legyintettem és gyorsan másfelé néztem. – Engem nem zavar. Tényleg… igazán…Majd elleszek Mike-kal…
– Hát… – motyogta Anni. – De nélküled már nem olyan… nem lenne olyan…
– Egyébként Georg szakított a barátnőjével – terelte másfelé a szót Linda. – Tegnap mondta.
– Hát az a csaj egy hisztis ovis szintjén állt! – kommentálta Anni. Mosoly kúszott az ajkaimra. Emlékeztem Ritára, tudtam, hogy milyen. Linda azonban csak értetlen képet vágott.
– Igaza van Anninak – helyeseltem vigyorogva. – Rita nem való Georghoz…
A suliból hazaérve Linda váratlan hírt kapott. Miután elolvasta az e-mailt, arca falfehér lett, s fájdalmas grimaszba torzult.
– Mi történt? – kérdezte Sofie néni és aggódva fordult Lindához.
– A nagymamámat kórházba vitték. Anya azt írta, haza kell mennem. Amint tudok, visszajövök… Február harmadikán indulnom kell…
– Örülök, hogy egy kicsit kiszabadulhatsz innen – mosolyogtam rá őszintén. Nem felelt, de sírásra görbültek ajkai. Sosem láttam még sírni és őszintén szólva nem is akartam. Azonban nem került sor arra, hogy végignézzem könnyeinek szapora hullását, mert sóhajtott és elmosolyodott. Leküzdötte a bánatát és nekilátott, hogy összecsomagoljon az útra.
Február harmadikán Linda valóban elhagyta a Marcello-házat, mely már a barátaim tanyájának számított, hiszen Linda, Anni és Mike is ott lakott. Sofie néni ellátta a lányt kajával és csak aztán engedte útnak.
Fagyottan néztem, ahogy Linda csomagjait vonszolva kisétál a ház kapuján és beül Rodolpho bácsi ősrégi, zöld Schevijébe, hogy aztán a reptérre kocsikázzon, majd felszálljon egy Budapest felé tartó járatra. Borzalmas érzéssel töltött el, hogy magamra fog hagyni, de tudtam, hogy muszáj mennie. Meg kellett értenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése