A nevem Lotte. Tizenhat éves vagyok és kétségbeesetten próbálom megtalálni önmagam ebben a zűrzavaros világban. A családom szerint komoly beilleszkedési problémákkal küzdök. Majdnem mindenki antiszociálisnak tart. De mit tegyek? Nem érzem magam ide valónak…
Apám, Martin Krüger a munkája miatt sokat utazik, így a család rendszeresen követi őt más-más országba. Én már túl voltam pár költözésen – bár többségében nem emlékszem rájuk – eddig Párizsban, Zürichben és Prágában éltünk. Hat éve azonban Budapest volt az otthonom, annak is az egyik legforgalmasabb területe. Utáltam ezt a környéket.
Anya és apa már hozzászokott a költözésekhez. A két évvel idősebb nővérem, Florenz pedig folyton várta, mikor vándorlunk új helyre. . Imádott utazgatni, új kultúrákat felfedezni és persze új fiúkkal megismerkedni. Florenz már csak Florenz. Mindenki szerette ezt a várost. Apa jó állást kapott, anya egy idegennyelvű óvodában dolgozott, Florenz pedig egy átlagos gimnázium utolsóéves növendéke volt. Ő majdnem tökéletesen beszélt magyarul, míg én nem voltam hajlandó megtanulni egy szót sem.
Valahogy mindenkinek sikerült alkalmazkodnia az új környezethez, mely már nem is volt annyira új. Apa szombatonként pókerezni járt a munkatársaival, anya minden szerdán teadélutánt rendezett az óvónőknek, Florenz pedig heti rendszerességgel bulizott a barátnőivel. Én viszont képtelen voltam jól érezni magam. Azon kívül, hogy a házunk előtti főútszakaszon haladt át a budapesti forgalom 80%-a és emiatt lehetetlen volt aludni, egy kéttannyelvű gimnáziumba jártam, ahol a diákok ki nem állhattak. A lányok irigykedve és lesajnálva néztek rám, a fiúk pedig általában messzire kerültek. Pedig nem voltam csúnya – legalábbis apám mindig ezt mondta
Centikben mérve magasságom épp megfelelőnek bizonyult: pontosan megragadtam a százhetven és a száznyolcvan közt. Sudár alakom volt és hófehér, már-már betegesen sápadt bőröm. Florenz gyakran meg is jegyezte, hogy eljárhatnék szoláriumba, de nekem tetszett, hogy ennyire elütök másoktól.
Igazság szerint se anyámra, se apámra nem hasonlítottam túlzottan, vagy inkább tökéletes keveréke voltam kettejük génállományának. Arcom szépnek mondott, különleges formája anyáméhoz volt hasonló, szemeim mélyzöld színe azonban apáméval egyezett meg. Hajam, bár vörös volt, jóval sötétebb árnyalattal bírt, mint apámé. Néha már majdnem feketének tűnt. Florenz ezzel szemben apám kissé gőgös arcát , anyám csillogó, kék szemeit és apai nagyanyám ezüstszőke haját örökölte.
A történelem nem sokszor produkált még két olyan ellentétpárt, mint amilyenek mi voltunk Florenz-cel.
Egy augusztusi szombat este apám kitalálta, hogy jót tenne a családnak egy kis vakáció. Az ötlet sikert aratott, így hozzákezdtünk a tervezéshez. Kétségbeesetten szorgalmaztam, hogy Ausztriába, vagy Svájcba utazzunk, de anyám egyből kifejezte nemtetszését.
- Svájcban nincs tengerpart, drágám! Mit szólsz Görögországhoz, Martin?
- Hát persze! Görögország mesés lesz! Azonnal telefonálok néhány utazási irodának és megérdeklődöm a legkedvezőbb ajánlatot.
Apa lelkesen elsietett, mi pedig bizakodással gondoltunk az utazásra, bár én még mindig úgy gondoltam, jobb lenne valami hideg helyre menni.
- Micsoda buli lesz! – rikkantotta Florenz és szórakozottan fésülgetni kezdte hosszú, ezüstszőke haját. – Téged viszont nemigen tudlak elképzelni a tengerparton, hófehérke.
- Flor! – reccsent rá anyám, de a lány meg se hallotta.
- Majd meglátjuk – motyogtam és felvettem apám régi laptopját az asztalról. Bepötyögtem egy webcímet és sóvárgó pillantásokkal bámultam a betöltődő oldalt. A felhívás szerint augusztus 27-én a kedvenc együttesem, a Tokio Hotel akusztikus koncerttel lepi meg rajongóit. A híresztelések szerint a fiatal együttes lesz a Nokia következő reklámarca és ez lesz az első olyan fellépés, melyet a finn cég is támogat. Ráadásul a koncertjegyeket nem lehet majd megvásárolni, hanem kisorsolják őket. A koncertre vágyó rajongónak csak annyi a dolga, hogy regisztrál azon az oldalon, melyet én is naponta megnéztem, kitölt egy űrlapot, elküldi a jelentkezést és vár. Augusztus 18-án minden kiderül.
Fájó szívvel gondoltam arra, hogy én egész biztos nem vehetek részt azon a koncerten, mert a szüleim nem engednének el. Próbáltam meggyőzni őket, hogy a szerencsémet ismerve tuti, hogy nem nyernék, de ők hajthatatlanok maradtak.
- Nincs koncert – mondta apám újra meg újra, valahányszor szóba került ez a téma.
- De Florenzt is elengedtétek egy Thomas Godoj fellépésre! – tiltakoztam hisztizve.
- Tavaly – szögezte le anyám. – Florenz akkor már tizennyolc volt! Majd, ha te is annyi leszel, elengedünk.
Rájöttem, hogy másképp kell a javamra fordítani az ügyet. Tudtam, hogy anyáméknak nem lenne kifogása, amennyiben Florenz kísérne el a koncertre. Szóval, úgy döntöttem, a nővéremnél próbálkozom.
- Viccelsz? Eszem ágában sincs! – rázta meg a fejét. Gyönyörűen sminkelt arcára undorító fintor költözött. –Nem akarom másfél órán keresztül bámulni azokat a díszbuzikat!
- Florenz Vanessa, kérlek!
- Lotte Kerstina, már megmondtam, hogy nem! Akkor pedig nem!
Napokig dobálóztunk a szavakkal. Kiabáltunk, ajtókat csapkodtunk, de nem értem el eredményt. Egyik reggel azonban anyám váratlan dolgot mondott:
- Jól van, Lotte. Regisztrálhatsz azon az oldalon. Beszéltem Florenz-cel. Ha nyersz, elvisz.
- Komolyan? – hitetlenkedtem nagy szemeket meresztve.
- Igen. Kérdezd csak meg tőle.
Nem akartam hinni a fülemnek. Két évvel ezelőtt Florenz és köztem nagyon megromlott a viszony. Addig minden rendben volt, de mikor Florenz rájött, hogy a barátai előtt már ciki megjelenni a hugicával, úgy döntött, hanyagolni kezd. Mostanában már az is csoda volt, ha egyáltalán szóba álltunk egymással.
Anyám kiment a szobából. Furcsán mosolygott. Nem tudtam, mit jelent a mosoly, de abban a pillanatban nem is érdekelt.
- Florenz, Florenz! – futottam át a nővérem szobájába. – Ha nyerek, tényleg elkísérsz a koncertre?
A lány a laptopja előtt ült és szorgosan pötyögött a klaviatúrán. Észre sem vette, hogy berontottam hozzá.
- Mondtál valamit, Lotte? – kérdezte, mikor tudatosodott benne, hogy mellette állok.
- Igen. Azt kérdeztem, hogy tényleg elviszel a koncertre, ha nyerek jegyet?
Szép arcán gúnyos mosoly jelent meg. Nem rosszindulatot láttam rajta, inkább olyan tréfás, komolytalan grimaszt.
- Áh, szóval anya árulkodott – nyugtázta magában. – Igen. Ha nyersz, elmegyek veled. Úgy tudom, minden nyertes két belépőt kap, de én nem használom fel az enyémet. Jó lesz így ?
- Angyal vagy! – kiáltottam örömömben, majd átöleltem, aztán visszamentem a saját szobámba. Furcsa volt számomra ez az érzelemkitörés, melyet a nővérem iránt tanusítottam. Szinte soha nem beszéltünk, s nem is emlékeztem már, mikor öleltem meg utoljára. Az sem volt éppenséggel megszokott, hogy Flor nem lökött el magától. Hagyta, hogy átvessem karjaimat a válla körül. Úgy gondoltam, az egyetem elkezdése előtt szeretne egy kicsit megváltozni, komolyodni.
Lelkesen regisztráltam az oldalon, de nem tudtam sokáig az esetleges nyerés izgalmába feledkezni, mert a család nagy erőkkel készült a nyaralásra. Apám végül Athén mellett döntött. Azonban egyik este, mikor hazajött, kellemetlen hírt közölt velünk.
- Az a helyzet, hogy dolgoznom kell a nyaralás ideje alatt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem fogunk vakációzni. Mindössze arról van szó, hogy az athéni ATEXCELIXI konferenciaközpontban lesz a szállásunk, s én ott fogok dolgozni. Nem leszek egész nap veletek, de ti, lányok – nézett ránk csillogó, mélyzöld szemeivel – talán egy kicsit szabadabbnak érezhetitek majd magatokat. Ezennel ünnepélyesen megengedem, hogy este is mászkáljatok a városban, hisz Athén gyönyörű az évnek ebben a szakában. Viszont kizárólag együtt mehettek. Világos?
- Világos – feleltem boldogan.
- Te is megértetted, Flor? Nem hagyhatod el a húgodat.
- Oké, oké, világos – vont vállat Florenz. – Hé, apa. Ha vállaltam, hogy elviszem Kölnbe arra a nyomorult koncertre, tutira veheted, hogy Athénben is vigyázok rá.
- Tudom, kislányom, de mostanság…
- Felelőtlen voltam – fejezte be Florenz és elbiggyesztette vörösre rúzsozott ajkait.
- Ugyan, Martin. Lotte nem kislány már – szólt közbe anya. – Tud vigyázni magára.
- Különben is, Florenz kész teljesen új életet kezdeni az egyetem elkezdése előtt – tettem egy apró megjegyzést.
Florenz hálásan rám mosolygott. Láttam rajta, hogy teljesen elérzékenyült, ez pedig valamiféle elégtételt jelentett számomra. Florenz, aki maga volt a megtestesült partiarc, vagy épp a kőkemény márványszobor, most sűrűn pislog és a sok-sok réteg alapozó alatt még talán el is pirul egy kicsit.
- Így van – mondta végül és óriási vigyort eresztett apa felé, aztán felállt és a szobája felé indult.
- Nem bízol benne – jelentette ki anyám, mikor becsukódott Florenz szobájának ajtaja.
- Nem – felelt apám és rám nézett.
- A lányod, Martin – mondta anyám. Szép arca teljesen érzelemmentes volt. Kék szemeiből azonban düh szikrázott.
- Nem lesz semmi baj, de ti csak veszekedjetek nyugodtan – jegyeztem meg epésen, majd felálltam és bementem Florenzhez. Nem akartam hallani, hogy a szüleim újra egymásnak esnek. Mostanság sokat vitáztak, én pedig utáltam, ha ezt teszik.
- Mi történt? Megint marják egymást? – kérdezte Florenz, mikor leültem az ágyára.
- Aha – vontam vállat kelletlenül. – Apa nem bízik benned.
- Tudom – sóhajtott a lány és oldalra fésülte szőke hajzuhatagát. – Igazság szerint megérdemlem, hogy így gondolja. Az utóbbi időben nem voltam jó testvér.
- Ugyan, Flor! – legyintettem kicsit mérgesen. – Mindenki hibázik! Tinédzser voltál! Ez teljesen rendben van!
- Szóval nincs harag – kérdezte Florenz, pedig tudta, hogy rá fogok bólintani. Viszont muszáj volt megerősítenem a hitét. Tudnia kellett, hogy tényleg nem haragszom rá.
- Ki állna mellettem, ha nem te, Florenz? – kérdeztem és komolyan, őszintén néztem anyáméhoz hasonló, kék szemeibe.
Florenz az ajkába harapott. Hosszú, fekete pillái finoman lecsukódtak, majd ismét felnyíltak. A szép szemekből néhány tétova könnycsepp gördült végig a tökéletesen sminkelt arcon. Megtört a jég. Florenz ismét képes volt sírni. Régen minden apróság miatt elbőgte magát, de talán az elhidegülés és a család közömbössé válása miatt egy ideje képtelen volt könnyeket ejteni. Faarccal nézett végig bármit. Halált, esküvőt, vagy akár egy kisbaba születését.
- Jaj, ne csináld már, te kis bőgőmajom! – veregettem meg a vállát. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért oly sok idő múltán ismét sírni láttam.
- Fogd be – morogta és felhúzta a térdejit, hogy mögéjük rejtse arcát.
- Nem azért mondtam, hogy gúnyolódjak - jegyeztem meg és összeborzoltam a haját.
- Tudod, mit? – nézett fel hirtelen. Fekete szemfestéke rendesen elkenődött, s az alapozón is csíkokat hagytak a könnyek.
- Előbb mosd le a sminked, mert undorítóan nézel ki – vigyorogtam, ő pedig nyelvet öltött rám, majd a fürdőszoba felé indult. A néhány másodperccel később hallható sikoly jelezte, hogy meglátta magát a tükörben.
Magamban kuncogtam. Florenz már csak Florenz marad, még akkor is, ha minden erejével változni igyekszik.
Néhány perccel később visszatért. Arcán nem volt festék. Céltudatosan az öltözőasztalához sietett és nagy igyekezettel válogatta a szempillaspirálokat meg a szemceruzákat, mikor halkan megjegyeztem:
- Nem kellene kifestened magad. Smink nélkül is szép vagy.
Kíváncsian rám nézett. Arca természetes színében piroslott. Sokkal szebbnek gondoltam így, mint mikor alapozó és púder fedi el annak egyediségét.
- Úgy gondolod? – kérdezte és visszatette a kezében tartott szemhéjtust.
- Igen – feleltem határozottan. – Egyébként mit akartál mondani?
- Jaaaa, az? Szóval, arra gondoltam, hogy elmehetnénk vásárolni. Ha tényleg Athénbe utazunk, szükségünk lesz néhány új göncre.
- Oké, de…
- Nincs de. Tudom, mit akarsz mondani. Neked is veszünk néhány új ruhát! Nemcsak én vásárolok. Oké?
- Jó. Megegyeztünk – bólintottam, mert tudtam, hogy ezt akarja hallani.
Néhány perc múlva el is indultunk. A szüleink már nem veszekedtek, de szúrós pillantásokkal méregették egymást. Odaköszöntünk nekik egy viszlát-ot, aztán távoztunk.
A délutáni város szinte nyüzsgött. Florenz jókedvűen sétált mellettem. Kezében hintáztatta túlméretezett retiküljét. A fejemben kusza, ismerős dallamok cikáztak és erős késztetést éreztem, hogy dúdolni kezdjek, de azért mégse tettem.
…
Mindenhol, ahol járok
Más emlékeket látok
És azok a helyek, amit ismerek
Mindig kísértenek
Körülsétálok és érzem
Oly magányos és elveszett
Amit akarok, te vagy minden
De te nem akarsz engem
(Adam Lambert – Sleepwalker)
…
Florenz hangja hirtelen kiűzte a fejemből a dallamokat.
- Na gyere, ide benézünk – mutatott egy közeli ruhaüzlet felé.
A helyiség nem volt túl nagy, de az eladó szívélyesen fogadott minket és készséggel mutogatta az üzletben kapható ruhák széles választékát.
- Azt hiszem, először… hmm… talán fürdőruhára lesz szükségünk – mondta Florenz érthető magyarsággal, mire az eladó a helyiség hátsó része felé vezetett minket.
Florenz gyakorlottan válogatott a színes cuccokkal megrakott polcok között.
- Milyen színűt szeretnél? – kérdezte és felemelte a kezében lévő világoskék bikiniszettet.
- Feketét – morogtam halkan.
- Jaj, ugyan már! Próbáld fel ezt a kéket!
- Tehát felesleges volt megkérdezned, hogy milyen színűt szeretnék.
- Lotte. Édes, egyetlen, drága húgocskám. A ruhatárad 90%-a fekete göncökből áll. Változtass végre! Igazán kinőhetnéd már ezt a dark-mániát.
- Gondolom, te majd segítesz kinőni – mosolyodtam el és Florenz nagy-nagy örömére, elvettem tőle a világoskék bikinit.
- Olyan buta vagy, te hófehérke! – dorgált meg kissé, mikor felpróbáltam a fürdőruhát.
- És mégis miért lennék az? – kérdeztem érdeklődve, miközben visszasétáltam a próbafülkébe.
- Óh, miért is? Irigylésre méltó alakod van, te pedig állandóan úgy öltözöl, mintha legalábbis rejtegetned kéne magad! Na, dobd ide azt a bikinit! Amíg felöltözöl, keresek néhány rövidnadrágot meg pár felsőt. Oké?
- Aha… oké – feleltem, miközben magamra rángattam a farmeromat.
Hallottam, hogy Florenz cipőinek tűsarkai lassan végigkopognak a próbafülke előtt. Felvettem a táskámat és elhagytam a próbafülkét, hogy végignézzem a legújabb divat szerint készített ruhákat.
- Flor, várj! – kiáltottam, mikor megláttam Florenzt, aki egy halom élénkszínű nyári felső közt válogatott.
- Óh, bocsi… Na szóval, azt hiszem, mindent beszereztünk. Mehetünk fizetni!
Kiemeltem néhány felsőt a kosárból és tüzetesebben megnéztem őket. Volt köztük piros, narancssárga, kék, fehér, zöld. Többségüknek fekete minta volt az elején, de akadt néhány, melyen csak egy felirat volt látható.
- Flor, valamit nagyon elnéztél – kezdtem és tétován a nővérem felé nyújtottam az egyik piros felsőt. – Ez mind az én méretem. Nézd csak, még a rövidnadrágok is. Hol vannak a te cuccaid?
- Mi? Add ide! – nézett rám ijedten, majd elvette a felsőt, aztán visszadobta a kosárba. – Nem néztem el semmit.
- De…
Florenz ördögi vigyort villantott. Tudtam, hogy átvert.
- Azt hiszem, ma csak én kapok ruhákat… Ugye? – kérdeztem végül kicsit bizonytalanul.
- Igen. Anya megkért, hogy rángassalak el egy ruhaboltba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz. És, mint ahogy láthatod, egyetlen fekete holmit sem veszünk.
- Megadom magam – sóhajtottam és lehajtott fejjel követtem Florenzt a pénztárhoz, aki kifizette a ruhákat, majd két hatalmas szatyorral a kezében sétált ki az üzletből.
- Indulunk cipőt venni! – utasított Florenz és elindult egy buszmegálló felé.
- Florenz, nem gondolod, hogy túlköltekezünk? – kérdeztem csendesen. – Nem kéne üres pénztárcával hazamenni. Mit fog szólni anya?
- Óh, Lotte! Apa fizetése magasabb, mint hiszed. Különben is, csak anya utasításait követem.
Felrángatott egy éppen beálló buszra, s meg sem álltunk egy közeli áruházig.
Mozgólépcsőztünk fel-le, míg végre találtunk egy olyan cipőboltot, mely Florenz igényeinek is megfelelt.
- Na gyere, Lotte. Próbáld fel ezt, ezt és ezt – hadarta Florenz és a kezembe nyomott többek közt egy pár fehér strandpapucsot meg egy pár fekete szandált.
- Megőrültél, Florenz? Ennek magas sarka van! – fintorogtam, mikor felhúztam a szandált, ami éppen jó volt rám.
- Tudom. Majd Megmutatom, hogyan kell járni benne. Látom, passzol a méret. Akkor ezt is vihetjük – mormogta és a kosárba tette a papucsokat meg a szandált. – Fogd meg ezeket, légy szíves. Nem bírok száz dolgot cipelni!
Átvettem tőle a ruháimmal megtömött szatyrokat, majd elsétáltunk a pénztárig, ahol Florenz újabb horribilis összeget fizetett a vadonatúj lábbelikért.
- Mehetünk végre? – kérdeztem fáradtan, mert már teljesen elegem volt a vásárolgatásból.
- Igen. Minden megvan – vigyorgott Florenz és könnyedén átlibbent az áruház forgóajtaján.
Nem is tűnt fel, hogy órákig vásárolgattunk. Az idő múlását azonban a buszon lévő digitális óra jelzése rögtön tudatta velem. Meglepődtem és hitetlenkedtem, mert nem tudtam felfogni, hogy tényleg azzal ment el az egész délután, hogy ruhákat meg cipőket vásároltunk
- Hogy mulattatok? – kérdezte anyám, mikor hazaértünk. A konyhában ült és újságot olvasott. Apa nem volt otthon, amit furcsálltam egy kicsit, de a délutáni vita miatt még mindig haragudtam rá, így nem érdekelt, merre jár.
- Remekül – felelt Florenz és anya elé tette a pénztárcát. – Bocsi, anya… Egy kicsit kiköltekeztük magunkat, de hidd el, megérte. Nézd, mi mindent vettem ennek a kis hófehérkének!
Anyám érdeklődve felemelte homokszőke hajjal keretezett, kámeaszerű arcát, Florenz pedig belefogott, hogy megmutassa a frissen vásárolt cipőket, papucsokat, felsőket és nadrágokat.
- Nem csalódtam benned, Florenz – mosolyodott el Anyám és megveregette a nővérem vállát.
- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Egyébként, mi újság a… - kezdte felélénkülve Florenz, de anyám lepisszegte.
- Majd később megbeszéljük. Menj és segíts Lottének bevinni a holmikat.
- Nem kell. Beviszem egyedül. Beszélgessetek csak nyugodtan – legyintettem és felkaptam a szatyrokat.
Florenz nem követett. A szobámba sétáltam és lepakoltam a cuccokat, majd elkezdtem átrendezni a szekrényemet, hogy az új ruháim is helyet kapjanak. Félóra elteltével mindennel készen voltam.
Bekapcsoltam apa régi laptopját, mely már lényegében az enyém volt, és céltalanul böngésztem a neten. Facebookon persze újabb nem kívánt üzenet várt. Számítottam rá, így nem lepett meg. A feladó az egyik osztálytársam volt. El sem olvastam. Már hidegen tudott hagyni a piszkálódás. A szavakat még elviseltem, s mindig azért imádkoztam, nehogy azok egyszer tettekké fajuljanak.
Tudtam, hogy a koncertjegyekkel kapcsolatban még nincs semmi új, de azért megnéztem az E-maileimet, hátha mégis… A postafiók azonban üres volt.
Lehajtottam a laptop tetejét és ledőltem az ágyra. El is aludhattam, mert arra riadtam fel, hogy Florenz kivágja a szobám ajtaját és ordibál valamit.
- Mi van? – motyogtam és feltápászkodtam az ágyról. Florenz kipirult arccal állt a szobám küszöbén. Két kezével idiótán kalimpált, hozzá pedig úgy ugrált, mint egy öt éves.
- Megyünk! Megyünk! Megyünk! Annyira jó, hogy mindent sikerült megvenni! Csomagolj, húgocskám! Athén csak ránk vár! Holnap indulunk! Apa most mondta!
- Mi… ja… hogy… Oké, készülök – dadogtam és villanyt kapcsoltam, majd előkerestem a kedvenc utazótáskámat és beledobáltam néhány ruhát.
- Ne dobd, inkább hajtsd! – tanácsolta Florenz és a földre térdelt, hogy összehajtogassa a ruháimat, melyeket csak úgy találomra dobáltam ki a szekrényből.
- Most rendeztem át a szekrényemet, erre jössz és mindent feldúlsz – bosszankodtam és kiemeltem egy újabb adag ruhastócot.
- Örülj neki! Végre utazunk! – vigyorgott Florenz és jószerével összepakolta a holmimat. Teljesen fel volt pörögve, én pedig csak álltam és néztem, mit csinál. Az agyam még túl lassan forgott ahhoz, hogy felfogjam, mi történik. Florenz kiválogatta a papucsaimat és a szandáljaimat, melyeket az útra kell majd vinnem – nagy bánatomra köztük volt a magas sarkú szandál is – majd az utazótáska egyik szélső fiókjába gyömöszölte a lábbeliket.
- A fürdőszobai kellékeidet majd holnap reggel eltesszük – mondta, majd kiviharzott a szobámból. Átszökdécselt a lakáson, közben fennhangon - és hozzá kell tenni, nagyon hamisan - énekelt:
Kivittem a csomagomat a nappaliba, aztán összepakoltam még néhány dolgot az egyik kistáskámba, majd visszamentem a szobámba és újra elaludtam.
Másnap kipihentnek kellett volna lennem. Én persze nem voltam az, de ez senkit sem érdekelt. Florenz olyan volt, mint egy felhúzós játék, anya úgyszintén. Csak apa volt komoly, nyugodt, bár kissé türelmetlen.
Indulás előtt persze anyám is kezdett már pánikolni és apával kórusban kántálta az ilyenkor szokásos szövegeket.
- Indulhatunk már? Lányok, siessetek! Lekéssük a repülőt!
- Minden irat nálatok van? Útlevél, személyi igazolvány?
- Most nézzétek meg, hogy mindent összepakoltatok-e. Később már nem tudunk visszajönni!
- Tettetek el napszemüvegeket és napolajat? Nem szeretném, ha vörösre sülnétek a tengerparton!
Vége-hossza nem volt a kérdezősködésnek, de jó negyedóra múltán a szülők végül feladták és inkább kivitték a cuccokat. Megpakoltuk a kis Mercedes csomagterét, majd kisvártatva elindultunk. Apa út közben magyarázta a vakáció haditervét:
- Említettem, hogy dolgozni fogok. Ez azt jelenti, hogy az ATEXCELIXI Konferenciaközpontban fogunk lakni. Az összes kollégám a családjával utazik, így azt hiszem, jó sokan leszünk. A délelőttöket megbeszélésekkel fogom tölteni, de délután a tiétek leszek. Rendben?
- Rendben – vágtuk rá Florral kórusban.
- Ti pedig egész nap azt csinálhattok, amit akartok – folytatta apa, Florenz pedig éljenzések közepedte bokszolt a levegőbe.
- Mondd csak, Martin – kezdte anyám – ezen a konferencián jelen lesz de Rénal kisasszony is?
- Nem – felelte apám kicsit megnyúlt arccal. – És kérlek, ne hozd szóba többé.
- Óh, de hiszen csak érdeklődöm a munkatársaid felől – játszotta meg a sértődöttet anyám.
- Jól van, Emma – motyogta apám. – Mademoiselle de Rénal megbetegedett, ezért le kellett mondania a konferenciát. A franciaországi küldöttséget Monsieur Arnoux fogja képviselni. Kielégítő választ adtam, kedvesem?
- Mondd csak, anya. Miért nem bírod azt a de Rénal kisasszonyt? – kérdezősködött Florenz. Anya azonban nem válaszolt, inkább kibámult az ablakon.
- Anyátok és de Rénal kisasszony között volt egy csúnya összetűzés – világosított fel minket apa, majd anyára pillantott, aki merev arccal a tájat kémlelte. Szemlátomást még mélyen élt benne a de Rénal kisasszonnyal folytatott vita emléke.
Az út további része eseménytelenül telt. A reptérre érve bevonszoltuk a csomagjainkat, apa pedig felhívta az egyik barátját, hogy vigye haza a kocsinkat.
A csomagok leadása után minket is átvizsgáltak, majd helyet foglaltunk a transzferben és vártunk. Félóra elteltével felszállhattunk az athéni járatra. Nagyszerű érzés volt ismét repülni.
- Azért kár, hogy nem mentünk el Oberhausenbe idén nyáron – jegyezte meg anya, mikor elfoglalta a helyét apa mellett.
- Kár? húzta fel az orrát Florenz. – Anya, nem mondhatsz ilyet! Kayla egy idióta! Nem is akarok találkozni vele… soha többé…
Felszállás után gyönyörködhettem a nagy semmiben. A napfénytől aranysárgára festett bárányfelhők pajkosan úsztak el az ablak előtt, s rá kellett jönnöm, hogy az égbolt tanulmányozásának is van egyfajta szépsége.
Körülbelül háromnegyed óra múlva érkeztünk meg Athén repterére. Az épület kolosszáris volt. Sokkal szebbnek találtam, mint Ferihegy 2-t.
- Ah, Martin, végre megérkeztek! – sietett elénk egy öltönyös pasas. – Üdvözlöm önöket!
- Köszönjük, Greg – mosolygott hivatalosan apa, miközben kezet rázott a fickóval, akinek gondosan hátrafésült, angyalszőke haja és kicsit bárgyú tekintetű sötétkék szeme volt.
- Nagy öröm számomra, hogy megismerhetem Herr Krüger családját is – folytatta a férfi és megragadta anyám aprócska kezét.
- Részemről az öröm – felelte anyám kicsit talán túljátszott udvariassággal.
- Óh, és milyen bájos gyerekek! Martin, nem is említetted, hogy ennyire gyönyörűek!
A férfi most engem és florenzt tanulmányozott. A nővérem vizslató tekintettel mérte végig, majd észrevétlenül fintort vágott. Tudtam, hogy nem jön be neki a talán még szépfiúnak is nevezhető Greg.
- Jaj, Greg, azért ne túlozz – vigyorgott apa, s megveregette a férfi vállát. – Jobb, ha indulunk. A feleségem és a lányaim biztosan fáradtak már.
Greg elvette anyám bőröndjét, majd intett, hogy kövessük. Florenz magában motyogott, de hiába kérdeztem, mi a baja, csak annyit felelt: majd elmondja.
Sötétkék taxi várt minket. Greg és a taxis bepakolta a csomagokat, majd Greg eképp búcsúzott apámtól:
- Találkozunk még, Martin. Részemről az öröm, hogy mostantól munkatársak leszünk.
- Remélem, hasznunkra leszel, pajtárs – mondta apám, majd bezárta a kocsiajtót.
Florenz úgy tett, mintha hányna, de ezt se apa, se anya nem vette észre.
Talán egy órát utazhattunk. A táj varázslatos volt. Szikrázott a nap, az ég kék volt, s az egész város olyan ókorinak tűnt, holott az a negyed, ahol épp haladtunk, meglehetősen újépítésű volt. A házak többsége fehér színben pompázott, melyet néhol kékkel kombináltak. Furának találtam, hogy majdnem minden fehér és kék, de apa gyorsan felvilágosított ennek okáról:
- A görögök nemzeti színei a kék és a fehér – magyarázta és kibámult az ablakon. – Talán ezért festik ilyen színűre az épületeiket is.
Az ATEXCELIXI Konferenciaközpont Athén keleti részén helyezkedett el, közvetlen szomszédságában pedig a miniszterelnöki rezidencia húzódott. Pazar környék tárult a szemünk elé, csak azt sajnáltam, hogy innen körülbelül egy órányira volt a tenger.
- Te és Florenz egy szobában fogtok aludni – tájékoztatott apa, majd a kezembe nyomott egy kulcsot, melyen a 227-es szám szerepelt.
- A szobát az emeleten, a folyosó végén találják – mosolygott ránk a recepciós hölgy. – A csomagjaikat már felvitték. Érezzék otthon magukat!
- Köszönjük – hebegte Florenz, majd a vörös bársonyszőnyeggel borított emeleti lépcsők felé kezdett rángatni.
- Még körül se néztem odalent! – méltatlankodtam, mikor Florenz nagy nehezen megtalálta a 227-es szobát, s kinyitotta az ajtót.
- Nem bírom látni azokat a behízelgő pincsiket – morogta és ledobta magát az erkélyajtótól távolabb eső ágyra. A szoba meglehetősen tágas volt. Bútorzatát néhány szekrény, íróasztal, székek, két ágy és egy hűtőszekrény alkotta. Hatalmas ablakkal és üvegezett erkélyajtóval rendelkezett. A szobából nem nyílt valami szép kilátás, mert csak a szomszédos épületszárnyat láthattuk, ha kiálltunk az erkélyre.
- Öltözz át gyorsan! – utasított Florenz és a bőröndjéhez hajolt, hogy előrángasson belőle egy könnyű anyagból készült, csinos fehér ruhát. – Felfedezzük a várost.
- Este? – rémüldöztem, de azért kinyitottam a bőröndömet és az ágyra dobtam néhány ruhát.
- Igen, este – mondta Florenz és nekilátott, hogy átöltözzön. Még arra sem fordított gondot, hogy legalább elsétáljon a fürdőszobáig, mely természetesen alapfelszereltségként a szobához tartozott.
- Apa megengedte. Különben is, mit csinálsz idebenn? – morogta és átfésülte összekócolódott haját.
Egyetértettem vele. Átöltöztem, megfésülködtem, majd megvártam, hogy Florenz kisminkelje magát. Mikor késznek nyilvánította az arcát, megragadta a kistáskáját, aztán kiviharzott a szobából. Vetettem még egy utolsó pillantást az erkély felé, majd követtem a nővéremet és bezártam az ajtót.
A folyosón szembetalálkoztunk anyámmal, aki szemlátomást azért jött, hogy megnézze, minden rendben van-e.
- Ki szeretnénk menni a városba – mondta Florenz határozottan. – Kilencre visszajövünk.
Anyám meglepődve pislogott, de bólintott, majd lesétált a hallba. Követtük őt, s láttuk, hogy apával beszélget. Sietve megközelítettük őket, de igyekeztünk észrevétlenek maradni:
- Jobban szeretném, ha ennének valamit, mielőtt útnak indulnak – mondta anyám és felháborodott arckifejezést öltött.
- Sajnálom, Emma. A mai vacsora lesz a megnyitó. Nem vehetnek részt rajta!
- Teszek a rohadt megnyitódra! Mi lesz a gyerekeiddel? – háborodott fel anyám, majd hirtelen elfordult apámtól, s tekintete épp találkozott a miénkkel. Szép arcán elkínzott mosoly jelent meg. Faképnél hagyta apát, közben pedig a táskájában kutatott.
- Fogd a pénztárcám, Florenz. Vacsorázzatok meg valahol. Apátoknak… nos…. fontosabb az üzleti vacsora. Ha tehetem, viszek fel kaját a szobátokba.
Florenz eltette a pénztárcát, biccentett anyámnak, majd kézen fogott és átvezetett a hallban összegyűlt sokaságon. Néhányan megbámultak minket, de a többség ügyet sem vetett ránk. A konferenciaközpont előtt hatalmas szökőkút díszítette az udvart. Florenz elkattintotta párszor a fényképezőjét, mielőtt elhagytuk volna a környéket. Nem ismertük Athént, így a nővérem kitalálta, hogy hívjunk egy taxit és kérjünk útbaigazítást. Nem mertünk túlságosan eltávolodni a konferenciaközponttól, de reméltük, hogy ígyis jól fogunk szórakozni.
A taxis rendes volt és egyenesen egy nem túl drága étteremhez fuvarozott minket. A kinti asztalokon színes kis lámpák világítottak, s az egész környék úgy festett, mintha megannyi színes kis szentjánosbogár szállt volna le az éjszakába. Florenz, aki több nyelven is folyékonyan beszélt, görögül rendelt. A kaja nem volt rossz és az ára is tűrhető volt, szóval nem lehetett okunk panaszra.
Vacsora után Athén utcáit jártuk. A nagyszerű kivilágításnak és az utcazenészeknek köszönhetően úgy éreztem, mintha a városban mindennapos lenne a fesztivál. Pezsgett az élet. Budapesten csak a hideg, szürke közönnyel és a fásultsággal találkozhattunk, ha kiléptünk az utcára. Jónéhány óra sétálgatás után Florenz úgy döntött, ideje visszamennünk a konferenciaközpontba. Ismét taxit fogtunk, s hatalmas mázlink volt, mert ugyanaz a taxis jött értünk, mint aki elvitt minket. Florenz nagy örömére nem kért fizettséget a fuvarért.
A hall teljesen üres volt, az étteremből viszont ki lehetett hallani az evőeszközök halk csörömpölését. Gyorsan végigfuttattuk tekintetünket a kihalt helyiség csodás berendezésén: a vörös kanapékon, meg a díszes állólámpákon, aztán felfutottunk az emeletre és megkerestük a szobánkat. Fáradtak voltunk, úgyhogy hamar elfoglaltuk az ágyainkat.
A következő néhány nap ugyanígy telt. Anya és mi a várost jártuk, míg apa saját dolgait intézte. Délutánonként azonban az egész család kivonult a tengerpartra és megpróbáltuk jól érezni magunkat, de apa komor hangulata nagyon rányomta a bélyegét az egészre. Néha láttam, hogy ő és anya dühös pillantásokat váltanak, s nem tudtam, mire vélni ezt. Mikor megosztottam az aggodalmaimat Florral, ő csak annyit mondott:
- Anya biztos dühös apára, amiért a vakáció ideje alatt is dolgozik.
Egyik este – már jóval a városnézés után – Florenz a telefonjával volt elfoglalva, én pedig egy érdekesnek tűnő könyvet olvastam. Egyszer csak izgatottan felkiáltott:
- Augusztus 18-a van, Lotte! Nézd meg, nyertél-e jegyet! Működik a WLAN-kapcsolat, próbáld azzal!
Azonnal előkaptam a telefonomat és villámgyorsan megnéztem az E-maileimet. Szívem a torkomban dobogott, de néhány másodperc múlva ajkaimat csak egy csalódott sóhaj hagyta el.
- Nem nyertem – mondtam halkan és kicsit csalódottan. Florenz azonban már nem volt a szobában. Végigdőltem az ágyon és lehunytam a szemem. Hát ez az olyannyira dédelgetett álom is porba hullt… pedig már olyan jóban voltam Florral… Elvitt volna a koncertre… Anyámék is elengedtek volna…
Hirtelen hatalmas sikoly rázta meg a mély csöndet. Kirohantam a szobából és körbenéztem az üres folyosón. Florenz épp akkor bukdácsolt ki egy félig nyitott ajtón. Izgatottnak tűnt. Gyorsan odarohantam hozzá:
- Flor, Flor, mi baj? – kérdezgettem, de ő csak vihogott.
- Látott egy pókot és kicsit túlreagálta – felelte anyám, aki időközben szintén a folyosóra ért és gyengéden átkarolta Florenzt. – Jól van, édesem. Nincs semmi baj. Az csak egy pók…
- Izé… tudom… mindjárt megnyugszom – nyögte Florenz és anya segítségével feltápászkodott a földről.
Vállat vontam és visszamentem a szobámba. Florenz inkább vidámnak látszott, sem mint rémültnek… de talán csak én képzeltem többet a jelenetbe…
Az aznapi vacsora feszült hangulatban telt. Anyám szép, már-már antik vonású arcán megrovó kifejezés ült, valahányszor Florra esett a pillantása. A nővérem elpirult, ha észrevette azt a cseppet sem kedves arckifejezést. Apám, aki anyám balján ült, egyáltalán nem figyelt ránk. Kissé borostás arcát gondterhelt grimaszba torzította, miközben az előtte heverő papírlapokat tanulmányozta. Nem nyúlt az ételhez.
- Miért nem eszel, Martin? – kérdezte anya és apa felé fordult, hogy meglesse az asztalon lévő papírok tartalmát. Apa nem húzta félre a lapokat, hagyta, hogy anya elolvasson néhányat.
- Nem alakulnak jól a dolgok – morogta apa és félretolta a papírokat, hogy hozzálásson a vacsorájához. – De nem érdekes… majd megoldjuk… Jobb, ha nem rontom el a vakációt… Már ígyis dühös vagy rám, Emma…
- Csak nem szeretem, ha a nyaralás ideje alatt is dolgozol – felelt neki anyám és kedvetlenül piszkálni kezdte a tányérján lévő töltött paradicsom maradékát.
Florenz és én hamar leléptünk a vacsoráról, mert nem akartunk újra fültanúi lenni egy szülői vitának. Kezdett elegünk lenni ebből az egész vakációból. Mindennap ugyanúgy telt: délelőtt az óváros, vagy az Akropolisz, délután pedig a tengerpart. Egyszer elmentünk egy vidámparkba is, de ott kis híján kirepültem az egyik hullámvasútból, így Flor nem merte megkockáztatni, hogy ismét ellátogassunk oda.
- Haza kéne menni – szólalt meg Flor augusztus 20-a éjszakáján, miközben az erkélyen álltunk és bámultuk a szomszéd épületszárny kivilágítatlan ablakait. – Ez a vakáció korántsem úgy alakult, ahogy vártam. Valami nagyon nem jó…
Florenz savanyú képpel nézte az erkély korlátján mászkáló szúnyogot. Furcsálltam, hogy ilyennek láttam. Ő mindig örült, ha nyaralni mentünk, mert mindennap más pasival randizott… Tényleg, hát hol vannak azok a félisten görög srácok? Mióta megérkeztünk, Florenz minden idejét velem töltötte és egyáltalán nem láttam pasiközelben.
- Nem olyan vagy, mint más nyaralásokon – kezdtem óvatosan, amivel kivívtam egy értetlenkedő pillantást. – Úgy értem, nincsenek pasik…
- Felnőttem, húgocskám – mosolyodott el Florenz. – Nem futhatok minden nadrág után. Egyszer majd csak megtalálom azt, aki igazán kell nekem…
Sokáig néztük a sötétséget. Hajunkat ide-oda fújta a szél, s azokban a pillanatokban csak annak örültem, hogy tényleg visszakaptam a testvéremet.
Másnap hazautaztunk. Befejeződött apa konferenciája, ő pedig nem látta értelmét, hogy tovább maradjunk Görögországban. Nem tettünk ellenvetést: jobb volt, ha gyorsan visszatérünk megszokott kis életünk korlátai közé. Az út rettentően unalmas volt, de legalább anyáék sem veszekedtek. Florenz néha-néha rám pillantott, s ilyenkor szélesen elmosolyodott, de akárhogy próbáltam kiszedni belőle, mi olyan vicces, csak megrázta a fejét és elfordult.
Miután megérkeztünk Budapestre, s elhagytuk a repülőgép fedélzetét, apa taxit hívott. Mikor leparkoltunk az ismerős háztömbnél, anyám is telefont ragadott, hogy elintézzen néhány SMS-t. Ritkán tett ilyet, szóval érdekes látványt nyújtott, s azt is láttam, hogy Florenz nagy igyekezettel segít neki. Közelebb mentem hozzájuk, de apa elém vetette magát, átkarolta a vállamat és azt kérdezte:
- Jól érezted magad Athénben? Ha gondolod, jövőre is visszamehetünk!
- Jó volt – mosolyogtam, mutatva a jókedvet. Nem akartam megbántani apát, így csak bólintottam. – Hát persze, hogy visszamehetünk.
Apa csettintett a nyelvével, majd felkísért a harmadik emeleti kis lakásba. Sosem értettem, miért kell egy apró garzonban laknunk. Apa jól keresett, s tudtam, hogy könnyűszerrel megengedhetnénk magunknak, hogy saját házat vegyünk valahol a külvárosban.
A szobámba vonultam és ledőltem az ágyamra. El kellett fogadnom, hogy tényleg nem mehetek el arra a Tokio Hotel koncertre. Hazafelé úton csak ez járt a fejemben és képtelen voltam beletörődni, hogy semmi esély… Egykedvűen nézegettem a mennyezet narancssárga színét, s közben eszembe jutott a születésnapom. Két nap múlva tizenhét leszek, s eddig egész jól megálltam, hogy ne kérdezősködjek az ajándékomról. Minden évben ki tudtam készíteni a szüleimet azzal, hogy a lehető legtöbb információt próbáltam kicsikarni belőlük a meglepetést illetően. Megfogadtam, hogy idén másképp lesz.
A következő napon csakugyan semmit sem kérdeztem. Florenz furcsállotta is, de anyám úgy vélte, végre megtanultam kivárni, hogy előbb-utóbb mindennek eljön az ideje. Talán igaza volt. Ezzel a magamnak tett fogadással tényleg bebizonyítottam, hogy igyekszem türelmessé válni.
23-a reggelén apa ébresztett.
- Ébresztő, tizenhét éves nagylányom! – kiáltotta és lerángatta rólam a takarót.
- Csak még öt percet – morogtam álmosan a párnáim közé.
- Nem lehet, kislányom. Hamarosan indulnom kell, de előtte szeretném látni, milyen képet vágsz, ha meglátod az ajándékodat!
Az ajándék szóra úgy felpattantam, mintha áramütés ért volna. Úgy, ahogy voltam, kirohantam a kicsi nappaliba, ahol Florenz és anya felváltva skandálta:
- Boldog születésnapot! Boldog születésnapot!
- Köszönöm – vigyorodtam el és csodák csodájára nem vártam, hogy a kezembe nyomják az ajándékdobozt. Úgy éreztem, ez a születésnap túlságosan különleges, s egyben olyannyira más, mint az eddigiek. Nem érdekelt az ajándék. Florenz sugárzó mosollyal jött közelebb hozzám. Kezében egy fehér papírlapot tartott. Átadta nekem, s kíváncsian várta a hatást. Furcsán néztem a lapra, majd megfordítottam azt és elkerekedett a szemem. Egy Tokio Hotel akusztikus koncertre szóló páros belépőt tartottam a kezemben.
- Mint ahogy már említettem, nem veszem igénybe az enyémet – szólalt meg Florenz, kihasználva a meglepetés erejét.
- Hogy sikerült szereznetek? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Mi is regisztráltunk, de nekünk legalább szerencsénk volt – mosolyodott el anyám és a konyha felé indult, hogy elővegye a tortát. – Ha nem nyertünk volna, laptopot vettünk volna neked.
- Viszont úgy gondoljuk, ennek sokkal, de sokkal jobban örülsz – vigyorgott Florenz.
- Én voltam ám az ötletgazda – büszkélkedett apám, s még nagy, zöld szemeivel is mosolygott rám.
- Igen, de a regisztrációt én intéztem! – tette hozzá Florenz.
- Majdnem kudarcba fulladt miattad a meglepetés! – torkolta le anyám, miközben kiemelte a születésnapi tortát a hűtőszekrényből.
- Óh! Mit ronthattam el? – kérdezte sértődötten a nővérem.
- Lotte meglátta, mikor nevetgélve kisétáltál a szobámból… Emlékszel? Ha nem találok ki gyorsan valamit, a húgod gyanút fogott volna! Tudod, hogy milyen éles az esze.
- Ja, mert a pókoktól tényleg csak vihognék – ingatta a fejét Florenz.
Hirtelen értelmet nyert a nővérem vihorászása és anyám megrovó pillantása, mellyel méregette őt. Florenz azért nevetett, mert tudta, hogy én nem nyertem jegyet, de ők igen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése