A nyári szünetből megmaradt napok hamar elrepültek és az életem ismét szürke lett. Bill nem lépett fel MSN-re és kezdtem elfelejteni az üzenetet, melyet aznap éjjel kaptam tőle. A tanévet sajnos ugyanabban a gimnáziumban kezdtem, ahol tavaly is. Csüggedten álltam be az osztálytársaim közé az évnyitón. A többiek egymást kérdezgették a nyári élményeikről, rám szinte senki nem figyelt.
– Mindenki itt van? – sietett felénk az osztályfőnök, majd gyorsan megszámolta a csapatot.
Az osztály lökdösődve kettes oszlopot alkotott, majd a tanárnő mögött felsorakozva elindult az iskola hatalmas előcsarnokába vezető lépcsőkön. Mindenki a nyári élményeiről mesélt a társának, csak én ballagtam szótlanul egy magas, vékony, szőke lány mellett, aki időnként hátrafordult, hogy csókot leheljen a mögötte lépkedő fiú arcára.
- Nos, hát igen… Jenny meg én – kezdte fennhangon a fiú, akit egyébként Kristófnak hívtak, majd átölelte a lányt, aki hisztérikusan felvihogott.
- Kristóf, Jenny, jobb, ha befejezitek! – szólt hátra az osztályfőnök, s szigorú pillantása sokáig időzött a párocskán.
- Szóval, a Balatonon voltunk három hétig – jegyezte meg Jenny és széles vigyort villantott Kristófra. – Annyira szuper volt! Bár az őseim pattogtak egy kicsit, de aztán megnyugodtak és elengedtek.
- Látnotok kellett volna azt a sok ficsúrt a strandokon – vihogta Kristóf – hogy meresztették a szemüket Jenny felé!
Valaki majdnem fellökött, én pedig ösztönösen hátrafordultam. Jenny végignézett rajtam, kicsit összeszűkítette a szemeit, aztán nagy kegyesen megkérdezte:
- És hol töltötte a nyarat a Krüger-család?
- Görögországban – feleltem nyugodtan, s továbbra is álltam a lány tüzes tekintetét.
- Óh… értem… Remek – mosolyodott el a lány és gúnyos fintorba torzította az arcát.
- Aki megteheti, az megteheti – jegyezte meg fennhangon Kristóf.
Közben megérkeztünk a márványoszlopokkal és festett üvegablakokkal díszített előcsarnokba, az osztályfőnök pedig ismét megszámolta a csoportot, majd félrehívott engem.
- Remélem, idén nem kell akkora tortúrának kitenned magad, mint tavaly. Kristófékkal nem tudok mit kezdeni, de… ígérem, kitalálunk valamit, hogy megelőzzük a bajt.
- Köszönöm, tanárnő.
Az évnyitó hátralévő részében senki sem figyelt rám, mégcsak nem is piszkáltak, ez pedig nagyon jó volt. Az első olyan napom az osztálytársaim közelében, mikor semmiféle atrocitás nem ért. Ezt fel kell jegyeznem majd. Az ünnepségnek hamar vége lett, és mivel szeptember 1-jén kezdődött a tanítás, így mindenki hazamehetett. Otthon elújságoltam, hogy ma nem bántottak és nem is tettek megjegyzést rám.
– Ez amiatt van, hogy divatosabban öltözöl – fényezte magát Florenz, miután elmondtam neki az évnyitón történteket. – Látod, ha én nem lennék?
.- Anya – szólaltam meg halkan, bátortalanul. Sokszor próbáltam rávenni a szüleimet az iskolaváltásra, de ők mindannyiszor ellenezték. Most pedig megint egy olyan beszélgetésnek néztünk elébe, melyben csakis alul maradhatok.
- Tessék, kicsim?
- Az oké, hogy ma nem bántottak – kezdtem óvatosan – de szeretnék iskolát váltani. Jobb lenne, ha Florenz régi sulijába járhatnék.
- Óh, drágaságom – anyám szép arcán elkínzott mosoly ült. – Én is nyugodtabb lennék, de nem lehet. Nem beszéled a nyelvet…
- Akkor hadd költözzek vissza Németországba! – esedeztem tovább. – Anya, kérlek!
- Édesem, tudod, hogy ez nem megoldás. Mégis kihez költöznél?
- Kayláékhoz, vagy Sofie néniékhez… Ott még jól is érezném magam…
- Nem – mordult fel apám. – Tudod, hogy nem ápolok jó viszonyt Sofie férjével. Itt maradsz és kész.
- De Martin – próbált ellenkezni anyám és megsimogatta a hajam. – Lottének talán igaza van. Jó helye lenne Marcellóéknál. Nézz csak rá. Olyan kis elhagyatott a drágám. Mi mindannyian beleveszünk az élet hozta gondokba, programokba, tervekbe. Te pókerezni jársz, én teadélutánt rendezek, Flor pedig péntek esti bulikba jár a barátnőivel.
- Ez már nem így lesz – szólt közbe Florenz, de anyám csendre intette, majd folytatta megkezdett beszédét:
- És nézz csak Lottére, Martin. Nem jár sehova. Csak a tőled örökölt laptopja és a CD-i jelentenek neki szórakozást. Nézd meg az arcát. Olyan sápadt szegénykém. Nem éri napfény. Fél az osztálytársaitól, ezért szinte ki sem megy az utcára. Nem lehetsz ennyire vaskalapos!
- Lottének remek esze van. Az az iskola pedig tökéletes ugródeszka lehet számára, hogy bekerüljön egy neves egyetemre – jegyezte meg apa és gondterhelten beletúrt jól fésült hajába, melynek színe csupán egy-két árnyalattal volt világosabb az enyémnél.
- Nem akarok diplomata lenni – mondtam halkan, de a szüleim nem figyeltek rám. Csak Florenz arcán láttam, hogy hallotta a megjegyzést.
- Lotte akár olyan beosztást is vállalhatna, mint én – folytatta lelkesen apám. Szemei büszkeségtől csillogtak, nekem pedig önkéntelenül fintorognom kellett.
- Apa, én újságíró akarok lenni – szólaltam meg, most már valamivel hangosabban. Apa arcáról egyből lehervadt az előbbi vidám kifejezés.
- Hogy micsoda? Hírhajhász, gátlástalan, naplopó firkász? Nem! Az én lányom…
- Martin! – erélyeskedett anyám és magához ölelt. – Ne beszélj így! Lottének saját céljai vannak és azt hiszem, tiszteletben kell tartanunk a döntését!
- Ha óvónő, tanár, pedagógus, orvos, vagy bármi más szeretne lenni – füstölgött tovább apa, de anyám újra a szavába vágott.
- Nem nevelhetsz belőle diplomatát! Értsd már meg, hogy ő nem olyan, mint te! Florenznél is eljátszottad ezt annak idején és, mint láthatod, nála se jött be.
- De Florból legalább hasznos ember válhat – morogta apa. – Gyerekorvos lesz belőle. Fantasztikus hivatás.
- Tehát azt mondod, nem lennék hasznos tagja a magyar társadalomnak? – gúnyolódtam, szándékosan megnyomva a szavakat. – Hát jó. Tudod, nem is akarok igazán ide tartozni. Nem érzem magam ide valónak. Amint tehetem, visszamegyek Németországba… hisz ott születtem… Fejlettebb infrastruktúra, jobb környék, több munkalehetőség, ismerős nyelv. Maga a kánaán.
- Ne hidd, hogy ott tejben-vajban fürödhetsz – mondta határozottan apa. – Ott sem ezüsttálcán kínálják a lehetőségeket.
- Martin, most már aztán elég legyen! – kiáltott anya. – Azt hiszed, hogy Lotte teljesen elveszne Németországban? Hát mondok neked valamit! Kevés olyan öntudatos embert ismerek, mint a lányunk. Ezt jól jegyezd meg.
- Apa, anyának igaza van – szólt közbe csendesen Florenz. Felemelte gyönyörű, finom vonású arcát és apára pillantott. – Lottét mindig is érdekelte az írás. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy azt csinálja, amit szeret. Egyébként remekül ír. Olvastam néhány versét… elnézést húgom, az asztalon hagytad a füzetet… Szóval, azt hiszem, Lottéből remek újságíró válhat. Én hiszek benne.
- Köszönöm, Florenz – mosolyogtam a tesómra.
- Ugyan – legyintett hanyagul. – Semmiség.
- Akkor legalább Párizsba költöznél – mondta megsemmisülve apa. Látszott rajta, hogy már csak a végjátékra hajt. Remélte, megelégszem Franciaországgal. Már készültem választ adni, mikor anya gúnyosan megjegyezte:
- Ugyan. Hogy közelebb legyen de Rénal kisasszonyhoz?
- De Rénal kisasszony az egyik legnevesebb kollégám – vágott vissza faarccal apa.
- Óh, persze, persze – mosolygott szárazon anyám, majd felállt és az ajtó felé indult.
- Emma, ne a gyerekek előtt – mordult rá apa.
- Jó. Később megbeszéljük – intett anyám és eltűnt a nappali ajtajában.
Nem értettük, mi történik, így érdeklődve fordultunk apa felé, de ő csak megrázta a fejét, s hamarosan elhagyta a lakást.
Másnap semmi sem utalt a veszekedésre. A szüleim egymás kezét fogták, boldogan mosolyogtak. Őket látva én is vidámabbnak éreztem magam, pedig hivatalosan is elkezdődött az iskola.
Jókedvűen reggeliztem. Ez a nap általában búskomorsággal köszöntött be, de idén nem így történt. 2009. szeptember 1-je volt, s ez most nemcsak az iskolakezdést jelentette számomra. Húsz évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon jött világra két olyan ember, akiket mindig nagyra tartottam, akiket mindig tiszteltem, s akiket mindössze egyetlenegyszer láttam. Ők voltak a Kaulitz-ikrek, a Tokio Hotel ikrei: Bill és Tom.
Az asztalnál csak Florenz ült mély búskomorságába temetkezve. Mikor befejeztem a reggelit, odaléptem hozzá és átöleltem.
- Nem lesz semmi baj, Flor. Nagyszerűen megállod majd a helyed!
- Azt hiszed, magamat féltem? – nézett rám hitetlenkedve. – A saját eredményeim a legkevésbé sem aggasztanak. Értek a kémiához és a biológiához. Biztosra veszem, hogy az első évet gond nélkül végigcsinálom. Miattad aggódom. Tudom, hogy pokoli év vár rád. Tavaly és tavalyelőtt is tudtam, csak… nem segítettem… Most pedig már késő.
- Sohasem késő. Mégha nem is leszel itt, tudni fogom, hogy mellettem állsz. És ez elég lesz.
- Nem, nem lesz elég. Bántani fognak. Szörnyű tréfák áldozata leszel és tétlenül kell majd hallgatnom mindazt, amit tőled és anyáéktól meg fogok tudni. Félek. Maradhattam volna Budapesten, de szeretnék új életet kezdeni, megváltozni. Itt csak a bulik miatt ismernek… azt hiszik, hogy egy ribanc vagyok… Ezt életem végéig nem mosom le magamról… Szeged viszont egy teljesen ismeretlen kisváros. Senki sem fogja tudni, milyen voltam… Kell egy kis változás ahhoz, hogy én is mássá váljak. Érted?
- Értem. Azt hiszem, tudom, mire gondolsz. Hát, akkor… jó utat. Vigyázz magadra!
- Inkább te vigyázz magadra – mondta szomorúan, s megszorította a kezem.
- Gyere, Lotte. Ma autóval viszlek suliba – szólt apa, én pedig felálltam, hátrahagyva Florenzt meg a kicsi lakást. Az út nem volt hosszú, bár a budapesti dugókat ismerve számolnunk kellett egy félórás késéssel. Még jó, hogy apa mindig hamarabb indult munkába, így még bőven belefért, hogy engem is elvigyen.
- Délután érted jövök. Rendben? – kérdezte, mikor kiszálltam az autóból.
- Aha. Az jó lesz – biccentettem, majd a suli felé vettem az irányt.
Útközben elkaptam néhány lány rosszalló pillantását, akik az öltözékemet méregették. Na igen, Florenz megtanított, hogyan is kell öltözködni. Az irigykedő suttogás csak magabiztosabbá tett. Határozottan léptem át a terem küszöbét és leültem a szokásos helyemre a hátsó padba. Nem vettem észre, hogy mellettem egy ismeretlen táska hever. Akkor jutott el a tudatomig, hogy valakit mellém ültettek, mikor az osztályfőnökünk behívta az új lányt. A lány átlagos alkatú volt, hosszú, sötétbarna, hullámos haja hátul egy copfba volt fogva. Fekete, kissé szögletes keretű szemüvege nagyon jól illett barackszínű arcához. Farmert és világoskék pulóvert viselt és most, hogy a szomszéd padon heverő táskára néztem, láttam, hogy az is farmerből készült.
– Ő Tóth Linda – mutatta be a lányt a tanárnő – Legyetek kedvesek hozzá, segítsetek neki. A szüleivel most költözött a belvárosba, eddig Csepelen élt. Remélem, lesz valaki olyan szíves és elmagyarázza neki az itteni szabályokat. A helyedet már megmutattam – fordult a lányhoz – csak a hátsó padba tudlak ültetni, oda Lotte mellé. Biztosra veszem, hogy nagyon jó barátok lesztek. Lotte kedves kislány, de nem nagyon beszél magyarul, így nehezen kommunikál a többiekkel. A német jegyed kiváló volt a tavalyi évben, úgyhogy szerintem el tudsz majd társalogni vele. Sajnos sokat van egyedül. Egyszerűen képtelen beilleszkedni az osztályba és őszintén szólva úgy érzem, a többiek sem képesek befogadni őt. Majd beszélek vele, hogy ne hagyjon magadra.
– Nem kell, tanárnő, értettem – mondtam lassan, de azt hiszem, érthetően.
A tanárnő elismerően bólintott.
– Úgy látom, a nyáron rávetted magad a magyar nyelv tanulására.
Ezt a mondatot már nem nagyon tudtam kibogozni, de a tanárnő csak mosolygott és a helyére küldte Lindát. Az óra elkezdődött. Nem szóltam a padtársamhoz, aki lázasan jegyzetelt. Én untam a német igeidők ismétlését, hiszen mindegyiket kívülről tudtam, így firkálgattam a füzetembe. Linda meglökte a kezem és egy papírlapot csúsztatott az ujjaim közé. Feltűnés nélkül kinyitottam és elolvastam. Meglepetésemre németül volt írva, tehát a kommunikációval valóban nem lesz gondunk.
...
Tudom, hogy piszkálnak a többiek. Hallottam, mikor először jöttem be a terembe. Ma is terveznek valamit, vigyázz!
...
Hálás voltam, amiért figyelmeztetett. Gyorsan választ firkantottam a papírra és visszacsúsztattam neki.
...
Köszönöm.
...
Nem válaszolt, én pedig hagytam, hogy az órára figyeljen. Az osztályfőnök nagyon jól tudta, hogy soha nem jegyzetelek német órán, elvégre minek, úgyis tudom.
Óra után az osztály nagyobbik része zsibongva elhagyta a tantermet, de jónéhányan bent töltötték a szünetet. Sokan beszélgettek, kártyáztak, ettek, vihorásztak, vagy zenét hallgattak. Az osztály jómadarai, egy ötfős társaság azonban a Lindával közös padunk előtt tanyázott.
Felfordult a gyomrom, ahogy rájuk néztem. Köztük volt Jenny és Kristóf is. A szőke lány nem figyelt rám, ragyogó szemeivel az előtte ülő pufók, szeplős lányt fixírozta. Szája gúnymosolyra húzódott, majd egyik hosszú ujjával megbökte a lányt,aki épp csokis shake-et ivott. A hirtelen lökéstől a shake egy része a lány pólójára ömlött, ocsmány, barnás foltot hagyva a halványrózsaszín szöveten. Jenny hahotára fakadt.
- Nézzétek! Nézzétek! – vihorászta Jenny, majd a fülig vörösödő lányra bökött. – Mekkora béna!
- Hagyj békén – suttogta sírósan a lány és megtörölte a száját. – Mit ártottam neked?
- Öööö… gondolkodjunk csak – sziszegte vihorászva Jenny. – Esetleg… nos… mit is ártottál? Hát persze! Mondjuk… hogy egy légtérben tartózkodsz velem?
- Mekkora bunkók – suttogta Linda, közelebb hajolva hozzám. – Nem nézhetjük, hogy ezt művelik!
- Semmit sem tehetünk – válaszoltam, s közben sajnálkozó tekintetet vetettem a megszégyenített lányra, aki azon fáradozott, hogy eltüntesse a foltot a ruhájáról.
- Menjünk innen – mondta Linda és felállt a helyéről. Megszeppenve követtem. Nem volt szokásom elhagyni a helyemet, mert csúnya dolgok történtek, ha nagy ritkán mégis megtettem. Óvatosságból összeszedtem a füzeteimet és a táskámba gyömöszöltem őket, majd vállamra vetettem a táska pántját és távoztam a tanteremből.
- Miért csinálják ezt? – füstölgött Linda, aki új lány létére nagyon belopta magát a szívembe. Úgy véltem, talán ő is megkedvelt, ez pedig határtalan örömmel töltött el. Már nem éreztem magam olyan védtelennek.
- Fogalmam sincs – ráztam a fejem. – Engem azért piszkálnak, mert apa jól kereső üzletember, ráadásul a német nagykövetségen dolgozik… meg hát… Egyszer hallottam, ahogy Jenny irigykedve felszisszent, mikor a nővérem, Florenz értem jövet elhaladt mellette. Tudod, Florenz nagyon szép… Majdnem olyan magas, mint én… hosszú, ezüstszőke haja van, és kék szemei…
Linda csinos arcán hitetlenkedő fintor ült.
- Komolyan azt hiszed, hogy az a felfuvalkodott kis ringyó a nővéred és az apád miatt pikkel rád?
Értetlenkedve pislogtam.
- Hát… igen… - böktem ki végül.
- Tévedsz – jelentette ki Linda és a lépcső felé indult.
- Miért tévednék? – kérdeztem érdeklődve.
- Jenny irigy rád, de nem Florenz vagy az apád miatt. Lotte… észre sem veszed, de van valami különleges a megjelenésedben… a sötétvörös hajadtól kezdve a túlzottan is sápadt arcodig… Jenny ezt irigyli tőled.
- De hát ezen nincs semmi irigylésreméltó, hiszen…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert valaki erősen meglökött, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat és legurultam a lépcsőn. Egy pillanatra teljesen elsötétült körülöttem minden, csak a távoli hangokra tudtam összpontosítani.
- Mit csináltatok, ti idióták?
- Véletlen volt! Véletlen volt!
- Lotte, Lotte! Ébredj fel!
Kinyitottam a szemem. Minden olyan homályos volt. Láttam, hogy Linda mellettem térdel és dühös tekintetet vet néhány távolabb álló alakra, akikben Kristófot és a bandáját véltem felismerni.
- Megérdemelte, amit kapott – mondta Jenny, aki időközben Kristóf mellé tipegett és lesajnálóan nézett rám.
- Miért érdemelte volna meg? – kérdezte Linda és felállt. – Talán azért, mert szebb, mint te? Mert okosabb, mint te?
- Mert egy gyenge kis féreg – sziszegte Jenny.
Lindának nem kellett több. Előreszökkent és hatalmas pofont kevert le a lánynak, majd dühösen zihálva Kristóf felé fordult, aki egész egyszerűen eltátotta a száját meglepetésében.
- Gusztustalan, alávaló, nyomorult paraziták vagytok mind a ketten – suttogta Linda és Kristófot is megajándékozta egy pofonnal. A fiú védekezni sem tudott, olyan szinten úrrá lett rajta a bámulat.
Felültem és körülnéztem. Néhányan megtapsolták Lindát, mások hangosan füttyentgettek. Linda elvigyorodott, majd visszasétált hozzám és felsegített.
- Jól vagy?
- Azt hiszem…
- Jobb lesz, ha elkíséred a nővérszobába – szólalt meg egy hideg, kemény hang, mely az angoltanárhoz tartozott. A nő bizonyára nemrég ért a helyszínre és rémülten konstatálja a helyzetet, miszerint már az első tanítási napon könnyebb sérüléseket okozó incidensek történnek.
Linda elkísért a nővérszobába. Az ápolónő rám parancsolt, hogy maradjak nyugton egy ideig. Megmérte a vérnyomásomat, ellenőrizte a pulzusomat és megvizsgálta, hogy megfelelően reagálok-e a fényre, aztán morgott még néhány keresetlen szót, majd közölte Lindával, hogy értesítenünk kell a szüleimet a történtekről. Igazság szerint nekem a legkevésbé se akaródzott felhívni anyát és apát, hogy ilyesmivel zaklassam őket, de kénytelen voltam megtenni.
Anyám, aki a szomszédos óvodában dolgozott, hamar megérkezett. Szélvészként rontott be a nővérszobába. Gyönyörű arca eltorzult a dühtől, homokszőke haja összekuszálódott futás közben.
- Mi történt? – kérdezte Lindához fordulva, miközben megölelgetett.
- Lottével az emeleti folyosón beszélgettünk, közel a lépcsőhöz – kezdte Linda kicsit indulatosan, de elég udvariasan ahhoz, hogy anyám ne fintorogjon. – Aztán megjelent Kristóf a hülye haverjaival és meglökték Lottét, aki elvesztette az egyensúlyát és… Linda nyelt egyet, majd folytatta – szóval… leesett a lépcsőkről. Nem tudtam megtartani… engem is próbáltak lelökni, de.. én csak egy-két lépcsőfokot estem…
- Átkozott lépcsők… csak a baj van velük… - nevettem halkan, s még anyám is elmosolyodott. Bizonyára eszébe jutott a kölni eset.
Apa hangulata se volt sokkal rózsásabb, mint korábban anyámé. Ijesztő és dühös volt. Rögtön beszélt az iskola igazgatójával és a tettesek azonnali hatállyal történő eltanácsolását követelte. Az igazgató nem mert ellenkezni vele. Apám befolyásos ember volt, tudta, milyen szálakat kell megmozgatni ahhoz, hogy a gimnázium új igazgatót keressen, s ezt nem is mulasztotta el a férfi orra alá dörgölni. Az igazgató elég rendesen megijedt, s fogadkozott, hogy intézkedik az ügyben. Ő maga is meglátogatott a nővérszobában, s előttem jelentette ki ítéletét.
- Nos… beszélek az új diákkal… Tóth Linda, igaz? Ő majd megnevezi a tetteseket, akik a holnapi nap folyamán elbocsátásra kerülnek… Így megfelel?
- Nem – hangzott anyám rideg, kemény felelete. Az igazgató megrémült, s még apám zöld szemei is elkerekedtek.
- Mit beszélsz, Emma? – kérdezte hitetlenkedve.
- Azt akarom, hogy a lányom új osztályba kerüljön. Nem szeretném, ha bántódása esne.
- Természetesen… mi sem szeretnénk, ha ehhez hasonló incidensek történnének a közeljövőben – bólogatott az igazgató, majd kijelentette, hogy azonnal nekilát az adminisztrációnak. Szemlátomást hálás volt a szüleimnek, amiért nem írattak ki az iskolából.
- Erre a lépésre hamarabb is elszánhatta volna magát, uram – vetette oda apám, majd átkarolta a vállamat és kikísért a kórteremből, míg anyám Lindához fordult és beszélgetni kezdett vele.
A hazafelé vezető út feszült csendben telt. Anyám dühösen pillantgatott apámra, aki szégyenkezve sütötte le a szemeit. Tudtam, hogy bántja a lelkiismeret, amiért nem engedte, hogy új iskolát válasszak magamnak.
Néhány órával később a szobámban tartózkodtam. Linda lefirkálta az MSN-címét, így vele beszélgettem, közben pedig arra gondoltam, hogy Florenz tudja-e már, mi történt.
Megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva láttam, hogy Florenz óhajt beszélni velem, így gyorsan felvettem.
- Szia, Florenz – kezdtem a tőlem telhető legvidámabb hangon, közben pedig az alkonyi szürkületet bámultam az ablakomból. Biztosra vettem, hogy Flor már kellően berendezkedett az új lakásában.
- Anya csak most szólt! – sápítozta a nővérem. – Tudtam, hogy ez lesz! Megmondtam! Figyelmeztettelek, ugye? És már az első napon! Mondd, jól vagy? Anya azt mondta, nincs komoly bajod, de…
- Jól vagyok – biztosítottam kicsit nevetve, bár a helyzet cseppet sem volt vicces. Florenz nagyon aggódott.
- Remélem, megkapják a magukét azok a tetűk!
- Biztosra veszem – sóhajtottam és fáradtan hátradőltem. A fejem már nem fájt és a látásom is egész jól helyrejött, úgyhogy nem volt ok az aggodalomra, bár az orvos két hétre szóló igazolást nyomott a kezembe.
- Minden rendben lesz – mondtam végül Florenznek, aki nagy nehezen képes volt lenyugodni.
Jólesett, hogy aggódik értem, hogy törődik velem. Meséltem neki Lindáról és a határozott fellépéséről, Florenz pedig arra biztatott, hogy barátkozzak össze vele.
Miközben hallgattam a hosszabbnál hosszabb tanácsokat, figyeltem, ahogy a monitor jobb alsó sarkában felvillan egy apró üzenet:
...
B-Kay bejelentkezett
...
Félbeszakítottam Florenz mondatát és egy átlátszó trükkel elköszöntem tőle, majd megragadtam a laptopot és lázasan pötyögni kezdtem a billentyűzeten. Tudnom kellett, mi az a bonyolult dolog, amit Bill nem mondott el nekem. Rég nem beszéltünk már, de ennek az információnak a hiánya néha még mindig fejtörést okozott.
...
Lotte Kerstina üzenete:
Szia. Nem gondoltam volna, hogy válaszolsz a múltkori üzenetre.
...
Bill már gépelte is a választ.
...
B-Kay üzenete:
Szia. Miért ne írtam volna vissza? Én is ember vagyok! Azzal beszélek, akivel akarok
...
Lotte Kerstina üzenete:
Tudom és ne haragudj, csak… számomra ez még olyan fura… Eddig annyira elérhetetlen voltál. Tudom, hogy nem beszélhetsz arról, miért választottál épp engem… mármint, hogy miért adtad meg az MSN-címedet, de értsd meg, kíváncsi vagyok… tudni szeretném…
...
B-Kay üzenete
Igen… valóban… Nagy dolgot kérsz, lány. Nem lehet. Idegen vagy még számomra… Nem beszélhetek…
:...
Lotte Kerstina üzenete:
Tudom, hogy nagy dolgot kérek, de… Rólam van szó, Bill! Túlságosan szánalmas voltam? Nevetni akartál rajtam? Vagy egész egyszerűen csak szórakoztat, ha játszadozhatsz a naív kis csitrikkel?
...
Tudtam, hogy nagyon kemény voltam, mégsem bántam. Muszáj volt megtudnom, s megfogadtam, hogy így, vagy úgy, de meg fogom tudni…
…
B-Kay üzenete:
Először is, nem tartalak csitrinek. Másodszor, nem tartalak szánalmasnak. Harmadszor, nem szeretek játszani. Negyedszer, nem jó másokon nevetni, mert könnyen visszakapod. És végül, de nem utolsó sorban: aki kíváncsi, hamar megöregszik.
…
Majd’ felrobbantam dühömben. Bill! Miért csinálod ezt? Nem ismerlek, a francba is!
...
Lotte Kerstina üzenete:
Közel jársz a tűréshatáromhoz, Kaulitz…
…
B-Kay üzenete:
Komolyan? Ilyet is rég mondtak már nekem… pláne egy rajongó… Ők általában hisztiznek és sikoltoznak. Nem tartanak arrogánsnak…
...
Lotte Kerstina üzenete:
Nem mondtam, hogy arrogánsnak tartalak. Csak nagyon elviselhetetlen tudsz lenni.
…
B-Kay üzenete:
Mondd csak, lány. Biztos, hogy rajongó vagy?
…
Lotte Kerstina üzenete:
Ha továbbra is így viselkedsz, nem sokáig leszek már az…
…
B-Kay üzenete:
Hű, most aztán megijedtem… Később folytatjuk, rendben? Szólít a kötelesség. Egyébként tetszik, hogy ilyen vagy. Nem tűnsz átlagosnak… Emlékeztetsz valakire…
…
Nem volt időm, hogy választ írjak neki. Csak meredtem magam elé, s azt próbáltam kitalálni, kire emlékeztethetem… Igyekeztem rájönni, miért viselkedtem vele olyan keményen, hisz úgy gondoltam, ha személyesen beszéltünk volna, egész biztos összeesek, vagy valami… de ez így más volt… Teljesen más…
Az este folyamán meglátogatott Linda, akit körbevezettem a lakásban. Elámult a hatalmas tükrön, melytől Florenztől örököltem. Tizenöt percig nézegette magát benne, majd átsétált a Florenz szobájába, amit jelenleg raktárnak használtunk. A szobában nem maradt túl sok holmi, Florenz igyekezett minden számára fontos dolgot elvinni, de a bútorokat mégsem pakolhatta be a bőröndjeibe.
– Azta! – ámuldozott Linda, mikor kijöttünk a nővérem szobájából – Ez most is tele van mindenféle jó cuccal. El se tudom képzelni, milyen volt akkor, mikor a testvéred még itt lakott.
– Mindent mégse vihetett el, hiszen néha haza fog jönni – világosítottam fel. Visszamentünk a szobámba és leültünk az ágyamra.
– Szereted a Tokio Hotelt? – kérdezte csodálkozva és a laptopomon látható képre mutatott, mely a kölni koncerten készült.
– Igen. Nyáron a koncertjükön is voltam. Ez a kép is ott készült.
– Én is nagyon szeretem a zenéjüket, meg őket is – vigyorgott Linda – Nem voltam a koncerten, amit nagyon sajnálok. Nem regisztrálhattam, mert tuti nem vitt volna el senki.
Ezen fellelkesedve elmeséltem neki, hogy én hogyan jutottam a jegyhez.
- Hát, anya hetekig tartó győzködés után megengedte, hogy regisztráljak. Persze azt nem tudtam, hogy ők is megtették. Sajnos nem nyertem, de ők igen.
- Fantasztikus! Megmutatod a képeket és a videókat?
- Természetesen!
– Első sor, mi?
– Igen. Az egyik szlovák lány ismerte a biztonsági őrt, így hamar sorra kerültünk.
– Autogram?
– Van – vágtam rá és már majdnem elővettem, mikor eszembe jutott, hogy azon van az MSN cím, ezért inkább kihúztam egy fiókot, hogy értelmet adjak a feleslegessé vált kézmozdulatomnak.
– A fenébe, nem tudom, hová tettem – játszottam meg magam. Linda nem erőltette, hogy megkeressem, megelégedett azzal is, hogy azt mondtam, van aláírásom tőlük.
– Annyira jó neked. Én egyszer voltam Tokio Hotel koncerten és szerintem soha többé nem fogok elmenni, pedig Tomot újra látnom kell.
– Tomot? – kérdeztem kíváncsian. Egy pillanatig féltem, hogy Linda Billt mond, mert azzal romlottak volna a barátságunk esélyei.
– Igen – mondta bátortalanul. Előhúzott egy fényképet, a zsebéből, melyen Tom volt látható az új, fonatos hajával.
– Mindig nálam van – magyarázta lelkesen. – Erőt ad és segít, ha nehéz helyzetbe kerülök. Hülyeség, igaz?
– Szerintem nem – mosolyodtam el. Aranyosnak találtam, hogy tartott magánál egy képet Tomról, akit nem is ismert.
– Köszi. Te vagy az első, aki ezt mondja.
– Tom jófej, csak hát... vannak nőügyei...
– Sajnos – sóhajtott – de nem is csodálom. Annyira édes, mikor mosolyog és ahogy néz, na meg persze, remekül gitározik. A nőügyek megbocsáthatók – tette hozzá csak úgy mellékesen.
Este tíz körül azonban elment, én pedig egyedül maradtam. Anyám bejött a szobámba és örömét fejezte ki Lindát illetően. Tetszett neki, hogy szert tettem egy barátra.
Én is örültem, mert Florenzt pótolta valaki, egy barát, az első igazi barát
....
Lotte Kerstina üzenete:
Szia. Képzeld, az új lánnyal – akiről már hallottál, tudod, aki felpofozta az idióta osztálytársaimat – Nagyon jó barátok lettünk, ma itt volt nálunk, nemrég ment el.
...
Florenz válasza rövid volt.
...
Flor üzenete:
Örülök.
...
Kíváncsi lettem, vajon mi van Johannesszel, így rákérdeztem, de rájöttem, hogy nem kellett volna.
...
Lotte Kerstina üzenete:
Mi a helyzet Johannesszel?
...
Úgy tűnt, Florenz kisregényt gépel. Megállt, majd újra írni kezdett, de végül elküldte a választ.
...
Flor üzenete:
Én úgy gondolom, hogy csak barátok lehetünk, legalábbis ezt olvasom ki a reakcióiból. Nagyon sokat beszélünk és e-mailezünk, de nem hiszem, hogy valaha több lesz a dologból. Mostanában azt hajtogatja, hogy egy új szerelem lépett az életébe, de még nem merte elmondani a lánynak, mit érez. Alig ismeri és fél, hogy a lány elutasítaná a közeledést, de ő teljesen meg van veszve érte. Megpróbáltam tanácsot adni, de hát tudod, milyen nehéz, mikor azt szeretném, hogy az a lány én legyek?
...
Valahogy el tudtam képzelni, milyen lehet, de teljesen mégse, hiszen én még soha nem éltem át ilyet.
…
Flor üzenete:
És mi a helyzet Billel?
...
Florenz emlékezett rá, mikor izgatottan mutattam neki az MSN címet az autogramok mellett, így érthető volt, hogy kíváncsiskodik.
...
Lotte Kerstina üzenete:
Beszéltem vele… Furcsa dolgokat mondott… Bonyolult dolgokat… Megkérdeztem, miért adta ide az MSN-címét és erre azt felelte, hogy most még nem mondhatja el.
...
Flor üzenete::
Komolyan ezt mondta? Ez… meglepő… Azt hiszem, bízni szeretne benned. Fontos vagy neki… és talán már kezdeményezett is, csak nem vetted észre…
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése