Bill távozása után borzasztóan egyedül éreztem magam. Minden gondolat, minden érzés gyötrelmesen édes volt. Tudtam, hogy sosem éreztem még ilyet. És a rejtély, a megfejthetetlen rejtély…. Kire hasonlíthatok, kit keres bennem? Végül arra jutottam, keressen csak akárkit, ha úgy akarja. Mit bánom én! Fogta a kezem, nézte az arcom, beszélt velem, nálam járt… Ezek a tények mindennél többet értek.
Réveteg álmodozásban töltöttem a délutánt. Arra sem emlékszem, hányszor csörgött a telefon, de a kijelzőre pillantva újabb és újabb nem fogadott hívásokra lettem figyelmes. Egyszer sem vettem fel, pedig gyanítottam, hogy Linda keres.
Összekulcsolt, remegő kezeimre bámultam. Te jó isten, valóban ezeket a kezeket fogta? Szívem vad tánca féktelen volt, lélegzésem ritmusa kétszeres sebességre kapcsolt.
A telefon újra csörögni kezdett.
Nem vettem fel, inkább tovább járattam az agyam a történteken. Apránként elemeztem az eseményeket, s hirtelen rám tört a tudat, hogy Bill talán mindezt direkt csinálta.
Az erőlködés, hogy mondjon valamit, s aztán a terelés, hogy mégse kelljen megszólalnia. A ziháló lélegzés, ha közelebb léptem hozzá, a gyakori félrefordulás, a kíváncsi pillantások, a gyönyörű mosoly. Bill, Bill, Bill, s megint csak Bill!
Merre járhat, mit csinálhat? Hazaért már? Beszélni fog Tommal? Elmondja neki, mit gondol rólam?
Éjszaka meglehetősen sok baromságot álmodtam, s minduntalan Bill szemeit láttam. A szemek a sötétből figyeltek, óvtak… féltettek…?
Másnap reggel olyan lassan készültem el, ahogy csak lehetett. Mikor felébredtem, anya meg apa már nem volt otthon, pedig általában nyolcra vagy kilencre jártak dolgozni. Nem értettem, hova tűntek, de nem nagyon foglalkoztam ezzel, mert iskolába kellett mennem. Összeszedtem a cuccaimat és elhagytam a lakást.
Az iskola folyosóján Linda mosolygós arccal integetett felém. Megkönnyebbülve futottam hozzá. Igazság szerint kicsit féltem a találkozástól, elvégre nem vettem fel a telefont, ha keresett és nem szóltam neki, hogy Billel voltam.
– Tudom, kivel voltál – suttogta, mikor odaértem mellé.
– Engedj, Linda. Hadd vigyem be a táskámat.
– Majd később – rázta a fejét és lehúzta a vállamról a súlyos táskát. – Mesélj! Mindent el kell mondanod!
Elmeséltem neki mindent, de tényleg mindent. Még azt is, hogy Billel hogyan néztünk egymásra, hogyan vártuk, hogy megszólaljon a másik. Linda ámulattal hallgatta és diadalmasan jelentette ki, hogy ő igenis tudta, érezte, hogy ez lesz.
– Teljesen összeillenétek. Elmondásodból ítélve Bill totál beléd van esve. Istenem, de édes lehetett! Egyébként Tomtól tudom, merre jártál, de…
Elhallgatott és szúrós szemmel pillantott rám. Tudtam, hogy komoly leszidás következik.
– Egész délelőtt a frász kerülgetett – suttogta halkan. – Nem tudtam, hol vagy, nem tudtam, mit csinálsz! Hívtalak, de eszedbe se jutott felvenni a telefont, vagy SMS-t küldeni, vagy felhívni, vagy bármi! Nagyon paráztam és már azon gondolkodtam, bemegyek anyukádhoz és megkérdezem, hogy jól vagy-e, de nem volt lyukas órám, így nem tehettem meg. Hazafelé menet benéztem hozzátok, de senki nem volt otthon, az ajtót kulcsra zárva találtam. Gondolhatod, mit éreztem! Kétségbeesetten hívtalak, de magasból tettél rám! Hazamentem, Tom pedig MSN-en mondta el, kivel vagy. Természetesen mindent megértettem és rájöttem, miért nem vetted fel a telefont, miért nem jöttél suliba, de… el nem tudod képzelni, mennyire nyugtalan voltam! Komolyan azt hittem, egy busz alá estél, vagy elütöttek, balesetet szenvedtél, leestél a lépcsőn…. már a legrosszabbtól tartottam!
– A legrosszabbtól? – emeltem fel az egyik szemöldököm.
– Attól féltem, hogy összetalálkoztál Kristófékkal és esetleg ők intéztek el – vallotta be kicsit szégyellősen. – Értsd meg, volt okom félni!
– Óh, Linda… köszönöm és nagyon sajnálom… – motyogtam és átöleltem a lányt.
– Jól van – nevetett kedélyesen. – Már minden rendben van. Bill pedig… őszintén szólva… Hihetetlen, mit művelt.
– Szerintem is – bólogattam, miközben besétáltunk a tanterembe és leültünk a hátsó padba. – Olyan leírhatatlan érzés volt… megfogta a kezem… még azt is hallottam, hogy gyorsabban veszi a levegőt a közelemben… Bár lehet, hogy csak én képzeltem, mindenesetre egyszerűen fantasztikus volt. Linda, azok a szemek! Úgy nézett… annyira kíváncsian figyelt… Azt mondta, hasonlítok az egyik barátjára és azért ragaszkodik a szeretteihez, mert elvesztett egyet közülük… mármint azt a barátot, akire olyan nagyon hasonlítok… magyarázott valamit a feltépett sebekről, de képzelheted, alig figyeltem arra, mit mond… Annyira lekötött, hogy ott volt! Velem volt!
- Ajaj, Lotte. Ez komolyabbnak hangzik, mint gondoltam.
- Ne beszélj hülyeségeket, Linda! Billel csak barátok vagyunk!
- Egyelőre – biccentett a lány és vállat vont.
Lesúlytottnak éreztem magam, mégis mosolyra görbültek ajkaim. Igen, igen, igen, igen! Nem érdekel, ki mit gondol. Bill tegnap velem volt, s azt mondta, sosem hagy magamra.
– Lotte, kedvesem. Meg tudnád ismételni a görög-perzsa háborúk három szakaszának fontosabb csatáit? – kérdezte a töri tanár, én pedig hirtelen levegőt sem kaptam a megdöbbenéstől. A kérdés teljesen kizökkentett eddigi ábrándjaimból. Görög-perzsa háborúk? Elő se vettem a könyvet, honnan tudhatnám, miről van szó?
– Nem, tanárnő – jelentettem ki határozottan. A tanárnő nem felelt, csak összecsücsörítette ajkait.
– Figyelj jobban, kedvesem. Azt hiszem, már felépültél a sérülésedből – mondta és a könyvébe lapozott. Rápillantottam Lindára, aki ökleit a szájába tömködve vihogott.
Az órák végeztével elsőként rohantunk az utcára. Futnunk kellett a busz után, de sikerült elérnünk és hangosan zihálva kapaszkodtunk fel a járatra.
– Úristen… hogy mi állandóan futunk… – köhögte Linda.
– Hát… ez a szerencsénk – válaszoltam, de gondolatban egészen máshol jártam. Alig vártam, hogy hazaérjek.
Linda nem jött át, én pedig egyedül voltam a lakásban. Sötét volt, villanyt kellett kapcsolnom. Az eső is rákezdett, ez pedig nyomasztóan hatott rám. Miközben kaját csináltam, arra gondoltam, hogy anya hány meg hány ilyen délutánt töltött már el, míg Florenzt és engem várt haza az iskolából. Unaloműzésként kivittem a laptopomat a konyhába, de akárhogy próbálkoztam, az ősöreg masina nem mutatott hajlandóságot a működésre. Mérgemben majdnem földhöz csaptam, de még időben lenyugtattam magam és visszatettem a szobámban lévő íróasztalra. Úgy gondoltam, ha anya hazajön, nyavalygok neki egy kicsit, hogy végre új laptopot kaphassak. Soha nem kértem semmit, de egy hordozható számítógépre nagyon fájt már a fogam.
Hamar feltaláltam magam, hiszen a nappaliban lévő számítógépet nyugodtan használhattam, így arról bömböltettem a Tokio Hotel aktuális slágereit. Miután elkészült az ebéd, felléptem MSN-re. Természetesen Billt kerestem, de csak egy üzenetet találtam, melyet Tom írt.
…
tomkaulitztheofficial@windowslive.com üzenete:
Ne várd Billt. Nincs jól. Beteg. Ne keresd és semmiképp se akarj segíteni neki! Maradj távol tőle!
…
Mi az, hogy nincs jól? Mi baja? Mi történhetett vele? Istenem, istenem, remélem semmi komoly! Teljesen összezavarodtam. Kérdések cikáztak a fejemben. Mi az, hogy maradjak távol tőle? Talán nem tettem jó benyomást? Talán csalódott bennem? Talán nem kellett volna személyesen találkoznunk? Kétségbeesetten írtam Lindának.
…
Lotte üzenete:
Linda! Tom azt üzente, hogy Bill nincs jól… Tudsz erről valamit?
…
Linda üzenete:
Csak néhány dolgot tudok. Tom azt mondta, hogy maradj távol az öccsétől. Billt felkavarta, hogy nálad járt… ahogy néztetek egymásra, meg minden... szóval Kaulitzunk fél, hogy megijeszt, ha túlzottan közeledik, mit tudom én? Tom valami ilyesmit magyarázott.
…
Nem válaszoltam, mert megnyikordult a bejárati ajtó zsanérja. Sokáig nem mentem ki megnézni, ki ért haza, de mikor hallottam, hogy az a valaki a konyhában csörömpöl az edényekkel, rájöttem, hogy anya az. Kisiettem hozzá, hogy elpanaszoljam a laptopom ügyét, de nem jutottam szóhoz.
– Szép, hogy észreveszel – mondta köszönés gyanánt.
– Elnézést, anya. Beszélgettem.
– Csak viccelek. Örülök, hogy vannak barátaid, akikkel beszélgethetsz. Legalább nem vagy egyedül. Bevallom, mikor Florenz elköltözött, nagyon aggódtam, hogy mi lesz veled. Linda megváltoztatott mindent. És nemcsak Linda, ugye?
– Nem teljesen – mondtam enyhén ferdítve az igazságon, hiszen Linda is megváltoztatott mindent, ahogy anya mondta, de Bill azt a már megváltoztatott mindent formálta át valami sokkal tökéletesebbé.
Néztem, ahogy anya a mosogatónál áll. A lámpa halvány fénye megvilágította az arcát. Valami nem volt rendben vele. Ez eddig fel sem tűnt, hiszen alig láttam, néha nem is találkoztunk csak reggel és este. Úgy el voltam foglalva Lindával és Billel, hogy a saját anyámras em figyeltem. Ez borzalmas érzéssel töltött el. Most azonban tanulmányoztam minden vonását. Sokkal öregebbnek tűnt, szemei kissé beestek, elvesztették azt a csillogást, amit úgy szerettem nézni. Mintha a teste is megtörtebb lett volna. Nem voltam biztos benne, hogy csak a fényhatás teszi ilyenné, vagy valóban beteg. Az eső még mindig zuhogott, a lakásban elég sötét volt. Felkapcsoltam a konyhai villanyt. Nem a fény játszott az érzékeimmel. Anya az erős fényben még betegebbnek tűnt.
– Anya, mi van veled? – kérdeztem, s a hangom nagyon rémültnek hangzott.
– Mi lenne? – értetlenkedett. Felvonta egyik szemöldökét, de nem nyugtatott meg a gesztus. Egészen biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben… Valami nagyon nincs rendben!
– Te beteg vagy – állapítottam meg. Újra meg újra végignéztem rajta. Vékony, megtört alakja volt. Úgy éreztem, sosem felejtem el, ahogy akkor kinézett.
– Dehogy – védekezett. Felemelte egyik kezét,s láttam, hogy erőlködnie kell, hogy szilárdan tudja tartani. Sajogni kezdett a mellkasom és bűntudatot éreztem.
– Dehogynem – erősködtem csendesen – beesett az arcod, teljesen meg vagy törve. Óh, anya, úgy sajnálom. Nem figyeltem rád mostanában.
Tudtam, hogy sírni fogok. Nem lehetett megállítani, a könnyeim potyogni kezdtek. Annyira szerettem anyát, s féltem, hogy komoly baja van. Magamat vádoltam, amiért nem vettem észre korábban, hiszen minden másra figyeltem, csak rá nem. Átölelt a karjaival. Ahogy átfogtam a derekát, éreztem, hogy valóban megtörtebb, mint máskor. A pulóver amit viselt, lötyögött a karján, olyan volt, mintha három számmal nagyobb lett volna a méreténél. Ő csak simogatta a hajamat, mondogatta, hogy semmi baj. Sejtettem, hogy valami nincs rendjén, de őt hiába is kérdeztem volna. Mindig megkímélt minket, ha beteg volt. Nem mutatta, ha fájt valamilye, nem kérte, hogy segítsünk neki, ha nem volt jól. Igazi anya volt, aki még akkor is azt nézte, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon a gyerekeinek, mikor valami annyira kínozta, hogy az már szinte elviselhetetlen volt számára. Elhatároztam, hogy apát fogom kérdezni a dologról.
Apa azonban nem jött haza aznap este. Először úgy gondoltam, sokáig dolgozik. Az elmúlt pár hétben gyakran előfordult ilyesmi.
A konyha felé sétáltam, mikor meghallottam, hogy anya sír. Még soha nem hallottam sírni. A földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam, adjam-e a tudtára, hogy hallom, amint zokog, vagy menjek vissza a szobámba és tegyek úgy, mint aki semmit nem hallott.
A második lehetőségre nem is gondoltam, hiszen úgysem tudtam volna megtenni. Ha akkor este nem is, de másnap reggel biztosan rákérdeztem volna, miért sírt annyira, és az talán még fájdalmasabb lett volna, mintha egyszerűen „rajtakapom”.
Tétován indultam a szobája felé. Az ajtó félig nyitva volt. Óvatosan belestem rajta. Anya az asztalnál ült. Egy nyitott könyv hevert előtte, de úgy látszott, már régen nem olvasott bele, a lapok össze-vissza hajtódtak, ahogy a nyitott ablakon beáramló levegő mozgatta őket. A szobában nagyon hideg lehetett, hiszen ősz volt, de anyát nem zavarta, hogy a szél tépi a függönyt és a növények leveleit.
Nem vette észre, hogy őt nézem, én meg nem mertem megszólalni, így csak tovább bámultam. El sem tudtam képzelni, miért sír ennyire. Arra gondoltam, hogy talán Florenz-cel van valami, de rájöttem, hogy azt egyből közölte volna velem. Anya zsebkendőért nyúlt, addig tapintatosan elfordultam. A tekintetem az ágyra tévedt és láttam, hogy csak a fele van megvetve, tehát apa reggel sem jön haza. Ez kezdett aggasztani. Ha éjszaka dolgoznia kellett, reggel mindig hazajött. Csak nem vele van valami? Már uralkodnom kellett magamon, nehogy eláruljam a jelenlétemet. Nem sokáig bírtam. Úgy tettem, mint aki nagyon álmos, és – ezúttal direkt – elbotlottam a szőnyegben. Anya felkapta a fejét és picit mosolygott az ő szerencsétlen lányán. Én is nevettem, majd, miután meggyőződtem arról, hogy az átverésem sikeres volt, felálltam és beléptem a szobába.
– Apa dolgozik? – kérdeztem kicsit aggodalmasan.
– I-igen – dadogta sírástól elcsukló hangon.
– Reggel se jön? – mutattam a vetetlen ágyrészre.
– Nem – válaszolta anya. Határozatlan volt a hangja, de már nem zokogott.
– Értem. Csak ennyit akartam.
– Csak emiatt jöttél? – érdeklődött kedvesen. Nem látszott rajta, hogy bánkódna, amiért a szobája felé tévedtem.
– Nem. A fenébe. Tényleg nem tudok hazudni.
– Azt nem – nevetett, kicsit feljebb emelte a fejét és kinyújtotta a kezét, hogy közelebb húzzon magához. Odamentem hozzá és leültem a szőnyegre.
– Azért jöttem be, mert hallottam, hogy sírsz.
Nem válaszolt egyből. Tekintetét lassan körbejáratta a szoba berendezésén, s pillantása megállt a nyitott ablakon. Felpattant és bezárta, majd visszaült a székébe.
– Semmiség, Lotte. Sajnálom, hogy hallanod kellett.
Az önfeláldozása itt nem sokat segített. Én már teljesen elfelejtettem, hogy az elromlott laptopomról akartam panaszkodni még valamikor délután, de ahogy először láttam a mosogató lámpájának fényében, minden buta kis problémám kiment a fejemből.
– Ha semmiség lett volna, nem zokognál – közöltem tényként. Megint nem válaszolt. Felállt, levette az ágyról a paplant és rám terítette.
– Apád nem jön haza többé. Legalábbis most nem. Ne aggódj, nincs baja. Elköltözött. Azt hiszem, holnap reggel még benéz és elviszi a holmiait – mondta végül. A hangja ismét nagyon remegett.
– Mi? – hökkentem meg, mert ez nyilvánvaló képtelenség volt számomra. Apa volt a család feje, aki reggeltől estig dolgozott. Fáradtan is leült velünk beszélgetni, TV-t nézni, társasjátékozni.
– Észrevettél valamit mostanában? – érdeklődött anya. Még tartotta magát, nem sírt.
Elgondolkodtam az utóbbi pár hét eseményein. Próbáltam kizárni Billt és Lindát, csak a szüleimre fókuszálni.
Az utóbbi időben sokat veszekedtek. Látszólag apróságokon ment a vita. Viszont ezek egyre többször és többször előfordultak. Emlékeztem, hogy akkor is vitáztak, mikor arról volt szó, hogy melyik gimnáziumban kezdjem a tanévet, vagy akkor, mikor Görögországba utaztunk.
– Néhány apró vita – böktem ki bizonytalanul. Anya kibontotta hosszú copfját. Homokszőke haja a vállára omlott, kísérteties keretet adva beesett arcának.
Az az arc eddig úgy nézett ki, mintha tulajdonosa valamelyik ókori festményből lépett volna elő, most pedig... Anyám gyönyörű, kék szemei mélyebben ültek az átlagnál, dús, élettel teli ajkai vértelenek voltak és teljesen kicserepesedtek.
– Mi ez az egész? – türelmetlenkedtem kétségbeesetten.
Anya rám nézett. Láttam a szemeiben az apró könnycseppeket, melyek megremegtek a szempilláján, majd legördültek az arcán.
– Elhagyott.
A világ zuhanni kezdett. Ez volt az a kijelentés, melyre először gondoltam, mikor benéztem anya szobájába. De ez nem lehet, a családom nem eshet szét. Lehetetlen. Egyek voltunk, egyeknek kell maradnunk.
– Nem – tiltakoztam elhalóan – az hogy lehet?
– Egyszer majd megérted – anya már közel állt a síráshoz, ezért úgy gondoltam, hagynom kell a további kérdéseimet. Felálltam, a takarót pedig visszatettem az ágyra és csendben kivonultam a szobából. Becsuktam az ajtót, és azon nyomban meghallottam anya feltörő zokogását. Kétségbeestem. Most mit tegyek?
Legjobbnak láttam, ha felhívom Florenzt. Igaz, hogy már biztosan alszik, de e pillanatban ez a legkevésbé sem tudott zavarni. Elővettem a mobilomat, majd kikerestem a számát a névjegyzékben. Sóhajtottam, mikor megnyomtam a hívás gombot. Hármat csörgött, majd Florenz álmos hangja hallatszott a vonal másik végéről.
– Lotte, mi van?
– Tudtad, hogy... apa elköltözött? – kérdeztem. A hangom kicsit megcsuklott. A saját számból hallva ez a hír méginkább sokkoló volt. Florenz nem válaszolt rögtön, majd végül kibökte.
– Tudtam. Sajnálom, hogy nem mondtam el. Anya megkért rá. Meg akart védeni. Nem akarta, hogy szomorú legyél, mikor mostanában mindig olyan vidámnak lát.
– Te tudtad? – háborodtam fel – Tudtad! Nekem pedig úgy kell megtudnom, hogy anyát sírni hallom! Annyi mindennel el voltam foglalva, csak rá nem figyeltem! Észrevehettem volna!
– Elég már! – csitított mérgeskedve. – Nem volt mit észrevenni! Apa tegnapelőtt reggel jelentette be, szóval még veszekedni se volt idejük!
– Oké, oké. Csak… most elég rosszul érzem magam, hogy nem figyeltem.
– A saját életedet kellett élned és örülök, hogy ezt tetted. Hallom, nálunk járt az énekesed. A fenébe, hogy nem találkoztam vele. Mit keresett ott egyáltalán??? Nem úgy volt, hogy nem is beszéltek egymással?
– Ne tereld a szót, Flor – szóltam rá mérgesen, mert most, hetek óta, először éreztem, hogy Bill egyáltalán nem érdekel. A családom volt veszélyben.
– Rendben. Ne aggódj, minden megoldódik. Túléljük. A hétvégén hazamegyek, hogy segítsek anyának és neked... és persze... magamnak is... Veletek kell lennem, úgy nekem is könnyebb. Sose hittem volna, hogy a szüleink egyszer el fognak válni.
Ebben maximálisan egyetértettem vele. A szülők voltak az életem egyik biztos támaszai. Ha a családra gondoltam, mindig anya és apa mosolygós arca jelent meg előttem, ahogy egymás mellett állnak, kezeik összekulcsolva ölükben pihennek. Ennek mindörökre vége lesz. Apa elment, nem is jön vissza, mert elhagyta anyát. Mi lesz ezután? Anya és apa együtt voltak egészek. Apa miatt valahogy nem aggódtam, elvégre ő lépett ki ebből az egészből. Anya viszont tehetetlen lesz egyedül, ebben biztos voltam. Elköszöntem Florenztől, mert már panaszkodott, hogy fáradt.
Én nem tudtam elaludni. Nyugtalanná váltam a sok információtól, ami merőben megváltoztatja majd az életemet. Vártam a reggelt. Szembe akartam nézni apával, akit bármennyire is szerettem, egy pillanatra mégis meggyűlöltem. Ő tette tönkre anyát, ezt pedig soha nem fogom megbocsátani neki. Mégis miért kellett elhagynia? Hisz megvolt mindene. Család, feleség, gyerekek. Mire vágyhatott? Mi kellett neki, amit mi nem tudtunk megadni? Forgolódtam még egy darabig, majd végül elaludtam, de még az álmaimban is a kérdéseken gondolkodtam.
Mikor felébredtem, figyelni kezdtem, hogy hallok-e beszélgetést, vagy bármi más zajt a lakásban. Teljes volt a csend. Kisétáltam a szobából, majd átmentem anya szobájába és kinyitottam apa ruhásszekrényét. Üres volt. A látvány méginkább tudatosította bennem, hogy mit is hallottam előző nap. Apa elment, a ruháit is elvitte. Berohantam a fürdőszobába, ahol nem találtam apa tisztálkodási szereit. Keserűség öntött el, ahogy néztem a félig üres polcot…
A számítógép, mely szintén az övé volt, még a nappaliban lévő asztalon állt. Sejtettem, hogy megtarthatom. Ez azonban nem változtatott a dolgokon: apa elment, és minden nyomát igyekezet teltüntetni. Még a kedvenc bögréjét és tányérját is magával vitte.
Nehéz szívvel indultam iskolába. Linda várt rám a kapu előtt. Nagyon kellett a jelenléte. Egy barát, aki megvigasztal.
– Apa elment – suttogtam, mikor odaértem hozzá.
Megdöbbent, kerekre nyíltak a szemei, de nem mondott semmit. Átkarolta a vállaimat és bekísért a tanterembe. Úgy gondolom, nem tudta, mit kéne ilyenkor mondani.
Az órák unalmasan teltek, úgy éreztem, megfulladok, eltűnök egy sötét alagútban és nem jövök ki onnan. Egykedvűen néztem a tanárokat, ahogy magyarázták a tudnivalókat, a kezem automatikusan írt mindent, amit kellett, de nekem fogalmam sem volt, hogy tényleg azt írom-e, amit hallok. Mikor vége lett a harmadik órának, felálltam a helyemről, hogy kinyújtóztassam elmerevedett tagjaimat. Linda is felállt, de nem mozdult el a helyéről, nem hagyott egyedül. Megrezzent a mobilom. Előszedtem a zsebemből, s a kijelzőre pillantottam, melyen egy olvasatlan üzenet ikonja villogott. Kíváncsian végigolvastam az SMS-t, s úgy éreztem, hogy a világ egész egyszerűen ellök magától…
...
Feladó: Apa
Kislányom, szörnyű hírt kell közölnöm. Édesanyád autóbalesetet szenvedett. Nem élte túl.
...
Hatalmas sikoly tört fel belőlem, elnyomva minden más zajt, a zsibongást, a nevetgélést, a beszélgetések halk moraját.
– Nem, az nem lehet! Anya, nem! Nem teheted! Nem hagyhatsz itt! Jaj, anya!
Sírásra fakadtam és gyengének éreztem magam. Olyan voltam, mint egy bőgő kisgyerek. Visszaültem a helyemre és a padra hajtottam a fejem, de előbb még Linda elé toltam a telefont, hogy lássa, mi miatt készültem ki ennyire. Egy darabig csak feküdtem. Linda csendesen átkarolta a vállamat. Nem érdekelt, hányan látnak szenvedni, nem érdekelt, hogy Linda itt van velem, nem érdekelt, hogy a földrajz tanár hatalmas szemeket mereszt rám és kérdően néz az osztálytársaimra, akik értetlen tekintettel válaszolnak. Nem bírtam tovább. Kiszabadítottam magam Linda karjaiból és elkiáltottam magam.
– Anya halott!
Az osztály teljesen megfagyott. A földrajz tanárnő rémülten pislogott párat. Én pedig még mindig nem fejeztem be a kitörést.
– És ezt képes volt egy SMS-ben közölni! Egy nyamvadt SMS-ben! Hát ennyit sem ért már neki?
Felemeltem a telefont és teljes erőből földhöz vágtam, majd rá is léptem. Éreztem az apró, elektronikai alkatrészek teljes megsemmisülését. Linda a karjaimnál fogva felemelt a székről és kivezetett a tanteremből. Átvágtunk a folyosón, melynek csendjét csak a tanárok magyarázatainak moraja és az én szakadatlan zokogásomtörte meg.
– Hova megyünk? – kérdeztem, mikor kiértünk az épületből.
– Hozzátok – felelte egyszerűen.
– Busszal? – rémüldöztem. Olyan állapotban, mint amilyenben voltam, nem mehettem emberek közé.
– Dehogy – legyintett türelmetlenül. – Taxival.
A taxi, melyet telefonon rendelt, hamar megérkezett. A sofőr nem kérdezte, miért sírok, csak a címre volt kíváncsi. Nem is nézett rám, mikor kiszálltunk a Rákos utca 5-ös számot viselő háztömb előtt.
A lakásban sem volt jobb a helyzet. Minden bútor, az egész berendezés anyára emlékeztetett. Szobájának ajtaja nyitva volt, láttam a ruháit félig kilógni a szekrényből, láttam az ágyát, mely még mindig meg volt vetve, láttam a könyvet, melyet tegnap olvasott, láttam azt a felsőt, amit akkor viselt, mikor utoljára találkoztunk. Nem, anya nem lehet csupán emlék többé. Letérdeltem a nappali közepén és összekuporodtam. Próbáltam védeni magam az iszonyatos tehertől és a fájdalomtól, de minden rámzúdult, teljes erőből nyomott össze. Tudtam, hogy itt a vég, innen nincs tovább, ennyi volt, befejeztem.
Úgy éreztem, hogy a fájdalmam elég ahhoz, hogy eltűnjek, hogy meghaljak.
Tévedtem.
Órákig kuporogtam a nappali padlóján. Hallottam a hétköznapi zajokat, melyeket Linda okozott. Teát főzött, majd – megrökönyödésemre – felhívta Florenzt. Az elcsépelt válaszokból és a telefonkagylóból kiszűrődő halk morajból arra következtettem, hogy Florenz tudja a hírt és már úton van. Linda bekapcsolta a számítógépet. Ez már kezdett érdekelni. Felemeltem a fejem, de a testtartásomon nem változtattam. Láttam, amint fellép a saját MSN-jére és azonnali üzenetet ír Tomnak. .
...
tomizmus.linda@hotmail.com üzenete
Lotte édesanyja meghalt. Szólj Billnek. Nem érdekel, hogy kerüli őt, mert nem érti saját magát, de Lottének szüksége van rá. Én nem vagyok elég ahhoz, hogy segítsek. A földön kuporog és sír… már órák óta. Segítenetek kell. Ha elolvasod ezt az üzenetet, küldj egy e-mailt, a telefonom jelezni fogja. Köszönöm.
...
Kikapcsolta a monitort és engem nézett. Kezdett nagyon idegesítővé válni. Hirtelen kiabálni akartam vele, minden dühömet és keserűségemet rá akartam zúdítani. A vágy annyira erős volt, hogy össze kellett szorítanom az ajkaimat, nehogy valami olyasmit mondjak, amit percekkel később megbánnék. Ő nem tett semmit, csak figyelt. Szemeiben szomorúság és együttérzés keveredett.
Azt reméltem, hogy apa eljön és vigasztalni próbál, de hiába vártam. A fejem ismét a térdeimen pihent. Mikor újra felnéztem, Linda már nem ült a számítógép mellett. Odakint teljesen sötét lett. – Biztos hazament – gondoltam és még ezért is vádoltam őt. Miért ment haza, mikor szükségem van rá? Miért megy el, mikor az kell, hogy itt legyen? Ringatni kezdtem magam, csakhogy csináljak valamit. A könnyeim ismét potyogni kezdtek.
Azt sem hallottam, mikor a nővérem végre megérkezett. Mintha kizártam volna az egész világot. Az érintéseket azonban nem tudtam kizárni. Akkor tudatosult bennem, hogy Florenz valóban mellettem van, mikor átölelt. Tudtam, hogy ő is sír. Már ketten kuporogtunk a padlón, saját de mégis közös fájdalmunkba mélyedve. A forgalom elcsendesedett odakint, mintha mindenki megérezné, hogy ebben a házban két gyerek az anyját síratja.
Agyam kétségbeesetten keresett összefüggő rímpárokat annak kifejezésére, hogy anya élt és nagyszerű volt, most pedig nincs és… és nincs… De nem ment. Nem tudtam elgondolni, mi nincs többé… A sötétség puhán ölelt körbe bársonypalástjával, én pedig egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Testem ernyedt volt és fáradt. Halottnak éreztem magam. Rágódtam azon, miért nem tudok két nyomorult sort összehozni anya emlékének, hisz néhány napja Billről zengtem hosszú-hosszú verset. Anyámhoz fűződő érzelmeim azonban mélyebbek, erősebbek voltak annál a rajongásféleségnél, melyet az énekes iránt éreztem…
– Nem... hiszem el – csukladozta Florenz, megtörve a mély csendet.
– Egy SMS – suttogtam halkan. – Egy SMS-sel elintézte.
Gondolataim azonnal visszakanyarodtak apámhoz.
– Tudod, mi történt? – kérdezte Florenz, még mindig körülöttem tartva vékony karjait.
– Nem – válaszoltam őszintén, kissé vállat vonva.– Apa még csak el se jött, pedig régóta itthon vagyok. Linda is velem volt...
– Igen, tudom – nyugtatott, mert ismét a sírással küzdöttem – beszéltem vele. Nemrég ment el. Addig volt veled, amíg tehette.
– Egyedül voltam, miután elment?
– Nem. Megkérte a szomszédban lakó Zsuzsika nénit, hogy figyeljen rád.
– Észre sem vettem.
– A konyhában volt. Úgy gondolta, kiáltasz, ha baj van. Nem akart zavarni. Nemrég ment el.
– Mi történt? – kérdeztem, visszatérve arra a témára, ami igazán érdekelt. – Anyával... Hogy...?
Sóhajtott, letörölte könnyeit az arcáról, majd belekezdett.
– Csak a rendőrök álláspontját ismerem. Anya a munkahelyére hajtott… és eddig ismeretlen okokból átsodródott a szemben lévő sávba… aztán belerohant egy teherautóba. Nem lett volna halálos az ütközés, de anya amúgyis gyenge és törékeny volt... Még élt, mikor kórházba szállították. Az utolsó szavai a neveink voltak.
Az utolsó információt Florenz igazán elhallgathatta volna. Küzdöttem a sírással, nem volt szabad többet sírnom. Életemben először, most nemcsak felnőttként kellett gondolkodnom, de felnőttként kellett viselkednem. Ránéztem Florenzre, aki hasonlókon gondolkodhatott, mert ő sem sírt.
– Mikor lesz a temetés? – kérdeztem aránylag nyugodt hangon. Talán fel sem fogtam, hogy anyám temetéséről beszélek.
– Szombaton. Én... én... ha meglátom apát, esküszöm, hogy...
– Nyugi, Flor – csitítottam és a vállára tettem a kezem. – Nem kéne balhézni.
– Miatta van az egész – erősködött Flor. – Ha nem teszi ezt, anya még élne!
– Nem, Florenz. Te nem láttad anyát... beteg volt... nagyon beteg. Nem úgy értem, hogy lelkileg... Mostanában nem figyeltem rá, így nem vehettem észre, hogyan megy szinte teljesen tönkre. Mikor Bill itt volt, mosolygott, sugárzott pont úgy, ahogy mindig tette. De akkor már biztos, hogy volt valami gond. Nem láttad, milyen volt az arca. Rémisztően nézett ki. Vajon apa miért hagyta el? miért hagyott el minket? Támogatnia kellett volna anyát! Tudnia kellett, hogy beteg!
– Nőért, mi másért – válaszolta meg a kérdést Florenz.
Kérdően néztem rá, mire keserűen felnevetett.
– Emlékszel arra a francia ügyére, ami miatt júliusban kiutazott Párizsba?
Még szép, hogy emlékeztem. Majdnem egy teljes hónapot töltött Franciaországban.
– Megismerkedett valami üzletkötővel. Rosena, vagy Rosanette de Rénallel. Mikor hazajött, már együtt voltak, de apa nem tudott választani közte és a családja között. Nem akarta elhagyni Rosanette-et, de nem hagyhatta, hogy darabokra essen a családja, hiszen ha Rosanette elhagyja, mi még megmaradunk neki. A nő nem is igazán jött Budapestre, inkább interneten tartották a kapcsolatot. Apa azt az életformát választotta, amit az 1800-as években az előkelő hölgyek. Szeretőt tartott. Csakhogy ez egy idő után sok volt neki. Mind a két helyen jópofizni, hát nem is csodálom. Egy hete a nő elment apa munkahelyére és megkereste. Megunta, hogy ő csak egy szerető. Többet akart. Választás elé állította apát, aki haladékot kért. Azalatt az idő alatt Rosanette az országban volt. Pár napja apa meghozta a döntést. Íme a végeredmény.
Az egész beszámoló gunyorosra sikerült, érezhető volt benne a gyűlölet.
– Honnan tudod? – kérdeztem megrökönyödve.
– Utánanéztem. A titkárnő segített benne. Tegnap reggel, miután anya Kétségbeesve felhívott, hogy mi történt, azonnal telefonáltam apa munkahelyére, hogy számon kérjem rajta a dolgot, de csak a titkárnője vette fel. Elkezdtem kérdezgetni, hogy nem látott-e valami furcsát apán, és mindent elmondott. Apa vele küldetett virágokat Rosanette-nek. Drágábbnál drágább éttermekben foglaltatott asztalt… Felháborító! És még ezután is meg merte szólítani anyát!
Florenz felállt, s járkálni kezdett a szobában. Az órára néztem. Éjfél volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése