23. Fejezet: Tervek és elhatározások

Az eljövendő április kedvezett az elhatározásomnak. Szép virágok nyíltak, rügyeztek a fák, előbújtak az állatok téli rejtekhelyükről. A természet felébredt, s nekem is ébrednem kellett eddigi kórságomból. Minden reggel úgy keltem fel, hogy napsugarak melege simogatta az arcomat. Ez mindig feldobott, így vidáman tudtam elkezdeni a napot.

A kis keresztfiam, Ralph is szépen növekedett. Volt, hogy egész délutánokat töltöttem el vele, különösen, ha Sabine szeretett volna kimozdulni egy kicsit. Ilyenkor nagyon boldog voltam. Ralph tündéri gyerek volt. Alig sírt, viszont rengeteget mosolygott. Szerettem nézni, ahogy alszik, vagy ha felemeli a kezét és nevet. Tagadhatatlan, hogy Santiago is odavolt érte. Amint tehette, felvette és sétált vele, beszélt hozzá, ringatta, altatta. Sabine sokszor viccelődött vele, hogy teljesen kisajátítja. Emiatt Santiago néha színleg megsértődött és elvonult, általában Ralphfal a karjában, Sabine pedig csak kacagott rajtuk.

Egyik vasárnap este csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy apának és Rosanette-nek kisbabája lesz. A család úgy reagált, hogy az még engem is meglepett, de a véleményünk teljesen megegyezett, bár én finomabban fogalmaztam meg a sajátomat, mint ők.

Épp Sofie néniéknél ültünk az ebédlőben, az asztal körül. A két asztalfőn Rodolpho bácsi és Sofie néni foglalt helyet, Sabine és Santiago egymás mellett, ölükben Ralphfal. Én szemben ültem velük. Már megettük a desszertet is, s épp elmélyülten beszélgettünk Ralph rémisztő fejlődéséről, melyet az utóbbi két hétben produkált. Sabine kicsit meg volt ijedve, hogy túlfejlett, de az orvos és a szakértő Sofie néni megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baj. Erről a -témáról jutott eszembe a féltestvérem érkezése.

– Rosanette terhes – jelentettem be egykedvűen. Mindenki rám nézett.

– Ki az a Rosanette? – kérdezte kíváncsian Sabine.

– A mostohaanyám – feleltem vállat vonva.

– Mi? – pattant fel Sofie néni. – Martinnak gyereke lesz?

– Igen – válaszoltam és a tányéromba bámultam.

– Na ne – morogta Rodolpho bácsi. – Teljesen megőrült? Nem való gyerek neki, pláne meg a hisztis feleségének nem. Mi lesz abból a gyerekből, ha felnő? Talán őt is eldobja majd, mint ahogy téged, Lotte?

– Lehetséges – feleltem gyorsan – bár sajnálom azt a kicsit. Olyan szülők fogják felnevelni, akik meg se érdemlik őt.

– Látni szeretnéd? – kérdezte Sofie néni.

– Nem hinném – vontam vállat. – Florenz majd megnézi és elküldi a fényképeket. Én nem tudok apám közelében lenni. Amit novemberben tett, az megbocsáthatatlan. Bele se gondolt, mi lett volna, ha nincs nálam elég pénz a repülőjegyre. Ezzel nem magamat akarom sajnáltatni, csupán szerettem volna, ha látjátok, mennyire nem érdeklem már őt, pedig a lánya vagyok.

– Tudjuk – bólintott egyszerre mindenki.

– Hogyhogy volt nálad annyi pénz, hogy megvedd a jegyet? – érdeklődött Santiago.

– Nem kellett azonnal fizetnem, mert nemsokkal az indulás előtt valaki lemondta az utat... Később Bill intézte a fizetést… Amúgy meg gyűjtöttem valami egész másra és nem akartam, hogy apa megtalálja a pénzt és esetleg Rosanette-nek adja – mondtam ki végül az igazságot. Már régen elfelejtettem, hogy mindenáron venni akartam egy új laptopot. Legalább két és fél éve gyűjtögettem, hogy meg tudjam venni.

– Mire gyűjtöttél? – kérdezte udvariasan Sabine.

– Megörököltem ugyan apa régi laptopját, de az mindig lassú volt. Már vagy két éve terveztem, hogy veszek magamnak egyet, hogy ne kelljen Florenzre várnom, aki állandóan az asztali gépnél ült. Szóval, egy laptopot akartam. Rosanette megérkezése… na és anya halála után… a Bill-ügy kirobbanását követően apa eltiltott a géptől, a régi laptop meg teljesen tönkrement. Mindent elterveztem. Apa nem sejtett volna semmit, hiszen a dobozt Lindával cipeltük volna haza és eltüntettük volna, mielőtt megérkezik.

– Okos gondolat – dicsért meg Santiago. – Ezek szerint Martin bácsi már tényleg nem a régi.

– Az enyhe kifejezés – mondta Rodolpho bácsi. – Fiam, te nem láttad, mit művelt aznap este, mikor elvitte Lottét.

Erre én is nagyon kíváncsi voltam, hiszen csak a megérkezésemtől kezdve voltam részese az eseményeknek, de már akkor is gyanítottam, hogy apa korábban se viselkedett emberségesen.

– Meséld el, mit csinált, miután megérkezett – kértem érdeklődve. – Tudod, sejtettem, hogy nem volt valami barátságos, miután nem talált itt.

– Nemsokkal azután történt, hogy Trümper úr felhívott, hogy még egy kicsit náluk maradsz, mert szeretnék, ha ott vacsoráznál – kezdett bele Sofie néni. – Természetesen nem láttam semmi kivetnivalót ebben. Elvégre ismertem az ikreket, mégha csak futólag is, és tudtam, hogy Bill fontos neked. Megengedtem, mert egy udvarias kérést nem illik visszautasítani. Különben is, hány fiú apja hívta volna fel a másik családot, hogy engedélyt kérjen arra, hogy a lány ott vacsorázhasson? Mindenesetre nem aggódtam, tudtam, hogy jó helyen vagy. Letettem a telefont és előkészítettem a saját vacsoránkat. A ház előtt csikorogva állt meg egy autó. Először arra gondoltam, Santiagóék jöttek át anélkül, hogy szóltak volna, de mikor kinéztem, megláttam azt a luxusautót. Egyből gondoltam, hogy apád az. Nem is tévedtem. Kiszállt az autóból, kézen fogta azt a vörös nőt és az ajtó felé indult. Nem siettem eléjük, csak miután csöngettek, pedig, mint mondtam, láttam, hogy a ház felé igyekeznek. Martin nem köszönt, csupán annyit kérdezett, hol vagy. Elmondtam, hogy Loitschében, ő pedig nagyon dühös lett. Telefonálni akart, de nem engedtem. Nem akartam, hogy megijedj. Annyira kikelt magából, hogy többször is mondtuk, hogy rendőrt hívunk, ha nem fejezi be az örjöngést. Már a nőcske is mondta, hogy fékezze magát, így végül lenyugodott. Leült és várt. Minden elhaladó autó zajára felpattant és kinézett az ablakon, holott nem tudta, milyen autója van Billnek. Mikor megérkeztetek, ugyanúgy felállt, kinézett, majd felkiáltott. Gondolom, meglátott téged Kifutott elétek, mint az őrült, hiába szólongattuk, hiába kértük, hogy várjon. A nője is csitította, elnyávogta neki, hogy hagyjon még neked néhány percet, de Martin nem volt már önmaga. Hát, a többit te magad is mesélhetnéd… Nagyon megijedtem, mikor apád Billhez fordult és távozásra kérte őt. Jaj, az bátor dolog volt a sráctól, hogy nem ment el, de bevallom, féltem, hogy Martin komolyan kárt tesz benne. Hiszen olyan kis vézna szegénykém! Mikor a jelenetek után kint hagytunk téged, hogy elbúcsúzhass és visszaadhasd a kulcsot, Martin ismét tombolni kezdett, de Rosanette, vagy mi a neve, megnyugtatta, hogy ez az utolsó, ennyi jár neked. Ezért volt hajlandó öt percet adni, hogy mindent elintézz. Ugye, sikerült? Nem buktatok le?

Igennel bólintottam, mire sóhajtott és jelezte, hogy befejezte a történetet.

Santiago és Sabine csöndben volt, szemlátomást nem tudtak mit kezdeni ennyi – számukra új – információval. Sem Sofie néni, sem én nem mondtuk el nekik, mi történt pontosan akkor, mikor apa értem jött. Santiagót ismerve apa valószínűleg már darabokban lenne, ha a srác tudomást szerez a történtekről. Bár nem mondom, örültem volna neki.

Miután Santiago és kis családja elment, én is elvonultam a szobámba. Írtam néhány sort Lindának a suliról és arról, miként alakul az életem, és főleg arról, hogy van Ralph. Linda nagyon örült, mikor megtudta, hogy megszületett Santiago kisfia. Azóta mindennap az ő hogyléte felől érdeklődött és kinevezte magát másodkeresztanyának, amit Sabine is jóváhagyott, bár kikötötte, hogy Ralph nem hívhatja „keresztanyunak” Lindát, mert azzal biztosan megsértené Florenzt.

Ismét beszéltem Florenz-cel. Beszámolt, hogy Johannesszel teljes a béke, bár nem utazott vissza Szegedre, hiszen neki is tanulnia kell, de fontolgatja, hogy Szegeden fejezi be a tanulmányait, Florenz mellett. Ennek nagyon örültem és elhatároztam, hogy beszélek a sráccal az ügy érdekében. Az elmúlt két hétben amúgyis rendszeres vendég voltam nála, hiszen – átmenetileg – ő volt a Florenzpótlék. Pontosan ugyanazt mondtam el neki, mint amit Florenznek is elmondtam volna és a srác mindig megígérte, hogy továbbítja a nővéremnek a beszélgetésünk részleteit. Ő egyfajta postaszolgálatként működött, mivel Florenz szintén rajta keresztül küldte a tanácsait.

Másnap délután szokásosan Johannes apró konyhájában ültem, miközben egy bögre kakaót kevergettem és néztem, hogyan bajlódik a sütővel, ami sehogysem akart úgy működni, ahogy ő gondolta. Végül feladta és pizzát rendelt.

– Johannes, nem gondoltad, hogy jobb lenne, ha Florenz – mellett lennél? – kérdeztem, mikor a pizza is megérkezett, amit Johannes gyorsan félbe vágott és megkínált engem is.

– Gondolkodtam rajta – felelte Johannes. – Csak hát akkor ki figyelne rád?

– Ezt nem értem – néztem rá őszinte érdeklődéssel. Ez kicsit úgy hangzott, mintha Florenz kérte volna, hogy itt maradjon.

– Tudod, Florenz aggódik érted. Mindennél jobban szeret és belegondolni se mer, hogy mi lenne, ha nem kapna hírt rólad. Ritkán lép fel MSN-re, telefonálni se szokott túl sűrűn, de nem bírná ki, ha nem tudna minden egyes mozdulatodról. Nem volt ez mindig így, csak mióta... tudod, azóta...

Elbizonytalanodott egy kicsit, de mosolyogva bólintottam. Már nem fájt annyira, ha Billt emlegették. El tudtam viselni, ezzel pedig nemcsak magamnak, de a környezetemben élőknek is könnyebbséget okoztam, mert így Anni ismét beszélhetett a koncertturnéról.

– Nagyon megviselte, mikor meglátogatott a kórházban. Sírva mesélte, mit mondtál neki. Alig bírta felidézni néhány szavadat, melyek eléggé mélyen érintették. Azt mondta, a legrosszabb az arcod volt. Sápadt volt, ez természetes, hiszen akkora vérveszteség után csoda volt, hogy egyáltalán magadnál voltál. Először pont ezzel érveltem, de lehurrogott, hogy én nem láttam azt, amit ő.

– Miért, ő mit látott? – kérdeztem kicsit csodálkozva.

– A vonásaid nagyon eltorzultak, de szerintem ezt csak a feltörő sírás okozta. Ugye?

Ismét bólintottam. Egy kicsit talán rossz volt, hogy megtudtam, mennyire fájt Florenznek szomorúnak és elhagyatottnak látnia engem. Johannes azonban még folytatta. Elmesélte azt az időszakot, mikor nem igazán voltam tudatában a cselekedeteim következményeinek, ezáltal állandó felügyelet kellett mellém.

– Florenzt nagyon idegesítette, hogy nem kapott hírt rólad. . Folyton azt az arcot emlegette, amit a kórházban vágtál. Mindig mondogatta, mennyire ki vagy készülve és biztos, hogy hülyeséget fogsz csinálni. Párszor találkoztam a szomszéd lánnyal, azzal, aki elhozott, mikor először találkoztunk. Tudod, közben barátságot kötöttem a rendőrökkel. Azt hiszem, a magdeburgiaknak van egy ismerőse, aki a lány rokona, így kaptam némi információt rólad, melyeket továbbadtam Florenznek. Nem mehettem el hozzád, mert nem éreztem magam olyan közeli családtagnak, bár mindent megtettem, hogy azzá váljak. Bevallom, néha én se tudtam, mit mondjak, mikor olyan híreket kaptam, hogy egyedül útnak indultál volna Loitschébe. A legrosszabb talán az volt, mikor a mániákus fotózásaidról jött a hírözön. Hans, azt hiszem így hívják a lány rokonát, elmondta, hogy mindenki boldog, mert végre jobban vagy és azt csinálod, amit szeretsz. Florenz már az elején megmondta, hogy semmi jó nem sül ki ebből. És igaza lett! Eltévedtél az erdőben, rád támadtak, napokig betegen feküdtél...

– Várj, honnan tudod, hogy rám támadtak? – kérdeztem hitetlenkedve. . – Mert igazából nem volt támadás, csak...

– Ezt is a rendőröktől tudom – válaszolta egyszerűen. – A késelés után nemcsak a Hamburgi, hanem az országos rendőrség is Gittyt kereste. Tudták a nevét, s azt, hogy körülbelül milyen magas lehet, mivel Billék elég jó személyleírást adtak róla. A rendőrautóban elaludtál és álmodban motyogtál. Gittyt emlegetted és azt, hogy félsz tőle. A rendőrök úgy vették ki a szavaidból, hogy a lány megtámadott, bár sérülésnyom nem volt rajtad. Erősítést küldtek az erdőhöz, és megtalálták a csajt, de nem tudtak rábizonyítani semmit, így kénytelenek voltak elengedni.

– Nem bizonyítottak rá semmit? – háborodtam fel. – A rendőrségnek semmit nem ér a név és a személyleírás?

– Az a helyzet, Lotte, hogy Gitty most nem egészen úgy néz ki, mint akkor, mikor utoljára látták. A bujkálás megviselte, így a személyleírás nem sokat ért, hiszen a külseje nagyon eltorzult, a nevét pedig könnyen le tudta tagadni. Hans azonban megígérte, hogy a rendőrök továbbra is rajta tartják a szemüket és ha csak egy apró gyanús mozdulatot tesz, jó időre hűvösre teszik.

– Figyelni kell Billéket – motyogtam gondterhelten. – A házukhoz jár. Nem akarom, hogy Simonének vagy Gordonnak… vagy az ikreknek baja essen. Gitty mindennap ott van…

– Tudom, Billék beszámoltak erről is. Figyelik a házat.

– És a stúdió, vagy a próbaterem? – kérdeztem hisztérikusan. – Gitty elmebeteg. Rájuk törhet!

– Ne aggódj. A stúdiót ugyan nem figyelik, de elég forgalmas helyen van, így ha valaki megtámadná őket, biztosan észrevennék.

Nem válaszoltam, inkább arra a szelet pizzára meredtem, mely még mindig előttem hevert.

– Szereted még, igaz? – kérdezte Johannes. Hallatszott a hangján, hogy igyekezett elfojtani a kérdést, de nem tudott uralkodni magán.

– Igen – válaszoltam egyszerűen. – Jobban, mint akkor, mikor velem volt, bár nem hittem, hogy annál is jobban lehet szeretni valakit, de már tudom, hogy lehetséges. Boldog vagyok, mikor együtt látlak téged és Florenzt, mert arra gondolok, hogy nektek legalább összejött.

– Nem jött volna össze, ha te nem segítesz – mosolygott Johannes. – Ha nincs az az átverés, akkor talán még most is azon agyalnék, hogy Florenz miért nem ír nekem.

– Nem hinném. Florenzt ismerve, biztosan megkeresett volna egyedül is.

A srác felnevetett.

– Igazad van. – Abban is igazad van, hogy mellette van a helyem. Ideköltöztetem magamhoz.

Ezen pedig én kezdtem nevetni.

– Johannes, igazán ismered te a nővéremet? Láttad, mennyi tükre és piperecucca van? Elférne mindaz nálad?

Vigyorogva kitárta az egyik ajtót, mely az apró konyhából nyílt.

– Ide már majdnem beköltözött a nővéred – jelentette ki és színpadiasan a helyiség felé mutatott, mely valószínűleg nappaliként szolgált. A velem szemben lévő falon ott díszelgett Florenz falméretű tükre.

– Nézz csak körbe – kedélyeskedett Johannes.

Nekem persze nem kellett kétszer mondani. A nappali után a fürdőszobát néztem meg, ahova már beköltöztek Florenz kozmetikai kellékei, melyek körülbelül fele-fele arányban keveredtek el a Johannes cuccaival. Beléptem a kisebbik hálószobába, mely majdnem teljesen olyan volt, mint a Florenzé a saját lakásában. A szekrényen ott lógott a rózsaszínkeretes tükör, a sarokban ott állt a fésülködőasztal, a félig nyitott szekrényben pedig Florenz néhány ruhája sorakozott. Ámuldozva néztem a helyiséget. Johannes végig mögöttem állt és vigyorgott.

– Mikor hoztátok el a cuccokat? – kérdeztem nagy szemeket meresztve. – Ezek Florenz lakásából valók.

– Egy részét akkor hoztuk, mikor az esküvőre jöttünk. Azután megint hoztunk egy jó adagot, mikor miattad kellett jönnünk. A fésülködőasztalt és a tükröket én hoztam el, mikor eljöttem tőle, de ő is hozott még pár cuccot, főleg ruhákat, mikor utánam jött.

– Teherautóval, vagy mivel jártok Magdeburg és Szeged között?

– Apám kamionos – nevetetta srác. – Hidd el, meg lehetett oldani.

Miután mindent megnéztem és kellően csodálkoztam, hazaindultam. Tudtam, hogy Johannes beszélni akar Florenz-cel, így nem akartam tovább váratni. Sejtettem, hogy mindent el fog mondani a nővéremnek, amit megtudott tőlem.

Hazaérve elmondtam a nénikéméknek, hogy a közeljövőben esedékes Florenz költözése. Sofie néni kitörő lelkesedéssel fogadta ezt és azonnal tervezni kezdte Florenz esküvőjét is. Megnyugtattam, hogy nem kell ilyesmire gondolnia, hiszen Florenz még nem szándékozik férjhez menni.

– De hát összeköltöznek – csapta össze a kezeit Sofie néni.

– Olyanok lesznek, mint a lakótársak – magyaráztam. – Florenz külön szobát rendezett be magának...

– Még oda se költözött, de már berendezett egy szobát? – kérdezte diadalmasan Sofie néni.

– Igen – sóhajtottam, mert túl sokat árultam el.

Sofie néni a túlzott figyelmetlenségemen kicsit megsértődve inkább Rodolpho bácsinak magyarázta Florenz esküvőjének részletes tervét. A bácsikám türelmesen hallgatta bohókás feleségét.

Felmentem a szobámba és végiggondoltam, Miket hallottam Johannestől. Nem a költözésre, vagy a lakás berendezésére gondoltam, hanem azokra a dolgokra, melyek rólam szóltak. Gitty, a támadás, a Kaulitz-ház őrizete és a stúdió. Johannes hiába bizonygatta, hogy észrevehető lenne, ha valaki megtámadná ezeket a helyeket, de nem tudtam megnyugodni. Folyton Gitty járt a fejemben. Elképzeltem, ahogy beront a stúdióba. Persze a srácok meg tudnák védeni magukat, de ha egy őrült rajongó késekkel mászkál, nem hiszem, hogy lenne esélyük védekezni, főleg úgy, hogy a támadás valószínűleg véletlenszerű lenne. Elgondolkodtam, miért nem vesznek igénybe testőri védelmet.

Hívhatnák a rendőrséget, de mire a járőrök a stúdióhoz érnek, lehet, hogy már mindenki halott lenne...

Több se kellett, hogy az elhatározásom végleg porba hulljon. Helyette új döntés született. Amint visszatérnek a srácok, elmegyek hozzájuk. Az újságok mindig vezető hírként hozták, ha történt valami érdekes a Tokio Hotellel, így nem kellett aggódnom, honnan fogom megtudni a visszatérést. Természetesen Anninak egy szót sem szóltam a tervemről, ő úgyis ellenezte volna. Hallgattam Linda és Mike előtt is. Erről csak én tudtam. Ez jó volt. Megint volt egy titkom, egy célom, amiért küzdenem kellett.

A suliban maximálisan teljesítettem, hogy eltereljem Anni figyelmét. A lány meg is jegyezte párszor, hogy látja rajtam a javulást, aminek nagyon örül. Ennek én örültem, mert sikerült félrevezetnem őt, mégha ezt idővel ki is kell majd magyaráznom neki. Szorgalmasan tervezgettem, miként fogom megvalósítani a nagyszerű ötletet. Kellett egy olyan időpont, mikor Anni nem tartózkodik majd a fiúknál. Ezt könnyű volt kiderítenem, hiszen egyszerűen rá kellett kérdeznem, Anni nem gyanított semmit, készséggel válaszolt. Elmondta, hogy a fiúk április végén érkeznek haza, pár napot pihennek, majd ismét próbálni kezdenek egy közelgő ázsiai turnéra.

– Azt hiszem, május negyedikén nem tudok elmenni, mert anyámnak valami konferenciagyűlése lesz és a családot is meghívták a vacsira, szóval bárgyú mosollyal, sok-sok idióta között fogok ülni és olyan zagyvaságokat fogok hallgatni, melyek nem igazán érdekelnek. Viszont a bátyám, Arthur is szenvedni fog, nemcsak én. Haha, végre ő is megkapja! Anyám kijelentette, hogy ezúttal nem léphet le.

Elnevettem magam, ahogy elképzeltem Annit kiöltözve, bárgyú mosollyal az arcán. Természetesen nemcsak ezért nevettem, hanem azért is, mert könnyebbé vált a tervezés. Ha Anni negyedikén nem megy el a srácokhoz, nem lesz szemtanú, hogy ott jártam. A levegőbe csaptam, de Anni pont nem nézett felém, így nem láthatta, mert különben biztos magyarázkodhattam volna a furcsa viselkedésem miatt.

Délután a kezembe is akadt a megfelelő újság, melyben említés volt a Tokio Hotelről. Végigolvastam a cikket, hátha találok benne valami szokatlant, de az általános dolgokon kívül nem volt semmi érdekes.

...

HAZATÉR A TOKIO HOTEL

A világhírű német tinicsapat, a Tokio Hotel áprilisban befejezi európai turnéját és hazatér Németországba. Elmondásuk szerint a turné rendkívül fárasztó, sokat dolgoznak, de eddig minden show úgy sikerült, ahogy eltervezték.

„Elégedettek vagyunk a teljesítményünkkel, és remélem, ez ezután sem változik. Bízom benne, hogy minden koncerten a maximumot tudjuk nyújtani és a rajongók sem bánják meg, hogy eljöttek és megnéztek minket” nyilatkozta az együttes énekese, Bill.

A fiúk 32 állomáson mutatják meg, mit tudnak és mennyit fejlődtek az utóbbi két évben.

„Két évig alig voltunk Európában. Inkább Amerikára koncentráltunk, de a Humanoid album megjelenésével ismét berobbantunk az európai köztudatba. Ezt tetézi a külsőnk megváltozása, amit szerencsére a rajongók is lelkesen fogadtak” mondta el Tom, az együttes gitárosa.

Megtudtuk azt is, hogy pár nap pihenés után a fiúk ismét próbaterembe vonulnak és gőzerővel készülnek Ázsia meghódítására.

„Remélem, sikerül bekebeleznünk Tokiót és birtokba vehetünk néhány hotelt is” viccelődött Georg, a banda basszusgitárosa, mikor az ázsiai tervekről faggattuk a csapatot

Biztosra vesszük, hogy Tokió is a lábaik elé omlik úgy, ahogy eddig minden város tette.

.....

Teljes mértékben egyetértettem a cikkel. Félretettem az újságot és felmentem a szobámba, hogy tájékoztassam Lindát, mikorra várja Tomot. Linda nagyon örült, mikor megtudta, hogy április végén hazajönnek, hiszen nagyon hiányzott neki Tom.

Felhívott, hogy ne csak szövegesen, hanem ténylegesen beszélhessünk.

– Komolyan hazajönnek? – kérdezte, mikor felvettem a telefont.

– Annitól tudom – válaszoltam biztosnak tűnő hangstílussal.

– Jaj, de jó! – lelkendezett nevetve Linda. – Alig várom, hogy lássam Tomot. Biztosan eljön, hiszen pihennek néhány napot.

– Pihennek, Linda – ismételtem meg az utolsó szavakat. – Ha pihennek, nem utazgatnak.

– Tomnak ez nem fáradtság – torkollt le. – Billnek se volt az... hopp, bocsi….

– Semmi baj – nyugtattam nevetve. – Már nem zavar, ha emlegeted. Szép volt, jó volt, de ennyi volt.

Linda felsóhajtott. Nem tudtam eldönteni, hogy a lemondás vagy a megkönnyebbülés sóhaja volt-e.

– Tényleg így gondolod? – kérdezte csalódottan.

– Nem tudom, mit gondoljak – feleltem elbizonytalanodva. – Most megpróbálom így. Ezzel talán kivédem a késszúrásokat is.

Nevetett, majd leszidott, hogy ez igazán nem volt vicces.

– Gitty bármikor megtámadhat! – sikoltotta rémülten. – Szabadon járkál és te... te viccelődsz!

– Nyugodj meg, Linda. Nem lesz semmi baj.

– Beszéljünk másról – terelte el a témát az idegesítő részről. – Mi újság Ralphfal?

Negyedórán keresztül meséltem neki, mi mindent csinált a kis Ralph az elmúlt két napban. Igazából nem tudott sok mindent csinálni, de nagy szám volt, hogy felemelte a kezeit, nevetett vagy épp fintorgott.

Miután Linda végighallgatott, elbúcsúzott és letette a telefont. Tudtam, hogy sok lesz a számlája.

Aznap este unaloműzés gyanánt új falinaptárat készítettem. A régit levettem, mert az februári volt és már minden kockába X volt húzva. Most a május negyedikéig hátralévő napokat kezdtem számolgatni.

Az április lassacskán eltelt. Hónap utolsó napján a TV-ben is bemondták, hogy a Tokio Hotel visszatért Németországba. Néztem, ahogy a srácok lassan elvonulnak a kamera előtt. Fáradtnak tűntek, de jókedvűen osztogatták az aláírásokat. Bill is egészségesnek látszott.

Bizakodva gondoltam a jövőre. Most, látva Billt, sokkal inkább elhittem, hogy túljutott a nehezén, ezzel pedig nekem is könnyebb volt elfogadni, hogy van közös múltunk, de nem lesz közös jövőnk. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy Bill volt az első igazi szerelmem. Elképzeltem, hogyan fogok mesélni a gyerekeimnek és az unokáimnak az első fiúmról. Elmondhatom nekik, hogy híres énekes volt és őrülten szerettem, de a sors közbeszólt és más mellett kellett kikötnöm. Vajon tudom-e majd ugyanúgy szeretni azt a valakit, mint ahogy Billt szerettem? Nem fogom-e az énekest keresni benne? Ő a múlt, de ki lesz a jövő?