12. Fejezet: A mostoha

A Johannesszel való találkozás némileg javított kedélyállapotomon, mert tudtam, hogy ő és Florenz bizonyára remek párt fognak alkotni.

Pár nappal később rá kellett szánnom magam arra, hogy mindent bevalljak Florenznek. Tudtam, hogy el kell mondanom, mit kotyogtam el Johannesnek, s tisztában voltam azzal is, hogy nem hallgathatom el a fiú válaszát sem.

...

Szia, Flor!

Sikerült megtalálnom Johannest. Már beszéltem vele. Kedves srác és már értem, miért szerethettél bele. Elképesztően jóképű. Na ne félj, nem csapom le a kezedről, én tökéletesen elégedett vagyok azzal, amim van. Lehet, hogy meg fogsz haragudni, de nem bírtam ellenállni. Nem kell rosszra gondolni, csak arról beszélek, hogy túlságosan is belefolytam az ügyetekbe, ugyanis elkotyogtam Johannesnek, hogy mit érzel iránta. Természetesen csak azután mondtam el, hogy közölte, a számodra igencsak kedvező hírt. Nem volt másik lány, te voltál az a lány. Félt, hogy túl nyíltnak találtad a kezdeményezést és megijedtél, nem tudta, hogy anya miatt nem írsz neki. Teljesen kétségbe volt esve. Bevallom, talán az én hibám is, hogy kicsit így érzett, hiszen rendőrökkel kerestettem meg… Nem volt más választásom…

Tényleg ne haragudj, hogy közbeavatkoztam, de mikor kijelentette, hogy szeret, nem lehetett nem elmondani neki. Sajnálom.

Üdv.

Lotte

...

Őszintén reméltem, hogy Florenz nem fog haragudni. Néztem, ahogy a böngésző lassan kiírja, hogy „A levelet sikeresen elküldtük minden címzettnek”, majd elővettem a telefonomat. Már egészen megszoktam a rajta lévő számtalan gombot, bár a legtöbbről fogalmam se volt, hogy mire való, ezért azokat nem is piszkáltam. Ahogy nézegettem a kijelzőt, a mobil rezegve megcsörrent a kezemben, majdnem elejtettem, annyira megijedtem.

– Tessék? – szóltam halkan, mialatt a szívem visszatért a normális ritmusba.

– Lotte, én vagyok – hallottam apám hangját – Mi újság?

– Semmi különös – válaszoltam közömbösen – még Párizsban vagytok?

– Igen, még egy ideig, de amint tehetjük, érted megyünk. November hatodikán, ha jól emlékszem.

Ennek nagyon örültem. November ötödikén, Berlinben lesz az Europe Music Awards 2009, és az egyik díjra természetesen a Tokio Hotel is esélyes. Látni akartam őket, sőt bizonyára látni is fogom. Nem mutattam, hogy örülök, megpróbáltam közömbös maradni.

– Aha értem.

– Minden rendben? – kérdezte színlelt aggódással a hangjában. – Nincs túl hideg? Beszéltél Florral?

– Minden oké, nincs hideg, jól vagyok, Florral is beszéltem.

Apa érezhette, hogy nem vagyok túl beszédes hangulatban, mert békén hagyott és letette a telefont. Mikor letettem a mobilt, ugrottam egyet, kifejezve az örömöt, hogy nyertem még pár napot.

Alig bírtam kivárni, hogy eljöjjön a november. Olyan izgatott voltam, hogy szinte magamra se ismertem. A nénikém csak mosolygott, a bácsikám hahotázott, én pedig nem törődtem velük.

Nemsokára, nemsokára…

Johannesszel is megvitattam, hogy mikor és hol találkozunk majd, ha Budapestre jön. Számot cseréltünk, hogy fel tudjon hívni, ha esetleg eltévedne. Látszott rajta, hogy úgy izgul, mint még soha életében. Szívből, őszintén szerette Florenzt.

Jó elfoglaltságnak tűnt kitalálni, hogyan fogok engedélyt kérni apától és Rosanette-től, hogy Florenzhez utazhassak. Végül arra jutottam, hogy apát igazából csak Rosanette érdekli, így nem valószínű, hogy túl sokat fog kérdezősködni.

Végre eljött a november. Vasárnap volt. Szürke, ködös időjárásra tekinthettem, ha kinéztem az ablakon. Nem volt nyomasztó. Ma még az esőnek is örültem. Emlékeztetett arra a napra, mikor Tom eljött és elvitt Billhez, felelevenítettem azt az ölelést, mikor hozzá rohantam, azt a beszélgetést, azt a kis bátortalan csókot, majd azt a követelőző másodikat, s végül a harmadikat, az első igazit, melybe mindent beleadtunk. A filmet, melyet együtt néztünk és azt, ahogy őszintén, nyíltan megkérdeztem tőle, hogy örökre velem marad-e. Elmosolyodtam a vidám emlékeken, alig vártam, hogy újra megtörténjenek, mert ma talán láthatom őt. Nem hívott fel, amíg Amerikában tartózkodott. Tudtam, hogy nem azért nem hív, mert nem akar, hanem azért, mert elvontam volna a figyelmét a munkától, és az volt az elsődleges, de megértettem és elfogadtam ezt. Nem jelezte, mikor jönnek haza, így csak sejthettem, hogy kapnak pár nap pihenőt, de nem reménykedhettem semmiben. Délután viszont megérkezett a várva várt SMS.

...

Feladó: Bill

Öt perc múlva legyél a ház előtt. Érted megyek.

...

Felsóhajtottam és emberibb formába hoztam a külsőmet. Lerohantam a lépcsőn, odakiáltottam Rodolpho bácsinak, hogy elmegyek, majd kiszáguldottam az ajtón, átfutottam az udvaron, kivágtam a kaput, s nekidőltem, hogy kifújhassam magam. Nem sokat kellett várnom, Bill pontos volt.

Megállt, kinyitotta a kocsiajtót, én pedig villámgyorsan bepattantam. Rám mosolygott, s én visszamosolyogtam rá. Ellöktem a kezét a kormányról és megöleltem. Olyan jó volt ismét megölelni, annyira hiányzott és erre csak akkor döbbentem rá, mikor újra mellettem volt.

– Hiányoztál – mondtam halkan, miközben a haját piszkálgattam.

– Te is nekem – helyeselt. A hangja olyan volt, mintha dúdolt volna, bár lehet, hogy csak azért éreztem így, mert két hete nem hallottam beszélni.

Megcsókoltam egyszer, kétszer, háromszor, majd elengedtem. Nevetett. Nagyon boldognak tűnt, pont olyan boldognak, mint amilyennek én éreztem magam. Eléggé fel volt pörögve, mert a szokásosnál gyorsabban vezetett.

– Meg kell ejtenünk a családlátogatást – mondta összeszorított fogakkal. – Sajnálom, de értsd meg, hogy a szüleim... régen láttam őket... Ne félj! Biztosra veszem, hogy kedvelni fognak. Tudják, hogy érted jöttem.

– Persze, talán nem gond – egyeztem bele határozottan. Nem érdekelt, hány embernek kell bemutatkoznom és megfelelnem. Velem volt, és ez könnyebbé tett mindent. Belegondolni is fájt, hogy pár nap múlva elszakadok tőle és nem is tudom, mikor láthatom megint. Csak éltem a pillanatokat, pont úgy, ahogy a régi mottója is tartotta.

„Leb’ Die Sekunde”

Megérkeztünk a házhoz. Tom az udvaron várt ránk. Kiszálltam és odarohantam hozzá. Felkapott és megpörgetett, mintha csak egy játékbaba volnék.

-Hellóka, havercsaj! – kiáltotta vigyorogva. – Nehéz volt nélkülünk, ugye?

– Túlságosan nehéz – csaptam a vállára, ő pedig nevetni kezdett.

A bejárati lépcsősor tetején megjelent egy nem túl magas, arányos alkatú, fekete hajú, szép arcú nő. Fürgén leszaladt a lépcsőn, s Billhez rohant, hogy szorosan magához ölelje a fiút. Vékony karjain festékfoltok látszottak. Bill elvigyorodott.

– Ő anya – kommentálta Tom. – Bill csak azért jött haza, hogy elvigye az autóját. Szinte azonnal érted ment. Anya még nem tudott köszönni neki. Úgy látom, túlságosan el volt foglalva a festéssel.

Figyeltem a nőt, aki boldog mosollyal ölelgette Billt, s közben minduntalan beszélt neki.

– Szólítsd csak Simonének – közölte Tom, természetesen feleslegesen, hiszen rendes rajongóhoz illően ezt is tudtam.

Simone felénk pillantott, valószínűleg hallotta neve említését. Tekintete elidőzött rajtam, majd visszafordult Billhez, és kérdezett valamit. Bill intett, hogy menjek oda. Engedelmesen sétáltam hozzájuk.

– Anya, ő itt a barátnőm, Lotte – mutatott be hadarva. – Lotte, ő itt az anyám, Simone.

– Szia, Lotte – mosolygott Simone. A hangja kedvesen csengett, olyan volt, mint egy édes tündér éneke. – Bill sokat mesélt rólad. Sőt, az nem kifejezés, mondjuk inkább, hogy állandóan rólad beszélt.

– Anya, ne túlozz – hárította Bill. – Azért nem állandóan.

Simone nem figyelt rá.

– Gyere be, drágám. Bill már megmutatta a házat, ugye?

Bólintottam.

– Abból, amit mondott – folytatta Simone – nagyon rendes lánynak tűnsz. Nagyon örülök, hogy most már itt vagy neki, hiszen tudod, hogy nagyon érzékeny tud lenni, az újságok meg mindenfélét írogatnak. Nem mindig lehetek velük – mutatott az ikrek felé, akik egymással vitatkoztak valami marhaságon – de igyekszünk kapcsolatot tartani. Akkor is, ha külföldön vannak. Ez nem könnyű a fellépések és a szoros időbeosztás miatt, különben sem szeretném, ha úgy éreznék, hogy túlzottan anyáskodom felettük. Ők már nagyfiúk, tudnak vigyázni magukra. Nagyon ideges vagyok, ha külföldre mennek, nehogy lezuhanjon a gép, vagy meghibásodjon valami. Féltem őket a csalódásoktól, a kudarcoktól. Annyira örülök, hogy Bill megtalált téged! Említette, hogy Tom is legyeskedik egy lány körül, de nem tudom… Tomot ismerve…

Simone bizonytalanul nézett Tom felé. Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom és beszélnem kell Lindáról – ha egyáltalán Linda az a bizonyos lány.

– Azt hiszem, tudom, ki az a lány. Remélem, nem csalnak a sejtéseim. A barátnőm, Linda.

Simone arca felderült.

– Komolyan? Jaj, de jó! Most nagy kő esett le a szívemről. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen is az a lány, de nem gondoltam volna, hogy a barátnőd. Biztosan ő is olyan tisztelettudó és csendes, mint amilyen te vagy. Meg kéne kérdezni Tomot, mikor óhajtja elhozni!

– Nem biztos, én csak sejtem… – kezdtem, de Simonét nem lehetett túlzottan lecsillapítani.

– Remélem, őt is hamarosan megismerhetem – mondta fennhangon. – De mit állunk itt kint? Gyere csak be!

Simone a nappaliba vezetett és leültetett.

– Kérsz teát, kávét, vagy süteményt? – kérdezte élénken.

– Nem, köszönöm – válaszoltam megilletődötten. Úgy éreztem, Simone kedvel, ami hatalmas megkönnyebbülés volt számomra.

Simone kiment, majd pár perc múlva visszatért, kezében egy tálca süteménnyel. Letette a tálcát az asztalkára, és leült a kanapéra.

– Annyira vártam, hogy megismerjelek – mondta lelkendezve. – Mesélj egy kicsit magadról! Bill soha nem mond semmit, hiába kérdezem.

Elmeséltem neki az eddigi életemet, beleértve anyám halálát is.

– Jaj, istenem – sopánkodott, mikor befejeztem. – Szegénykém! És mégcsak nem is olyan régen történt. Hogy bírod, kicsim?

- Eleinte nagyon nehéz volt. Megtudtam, hogy apa elhagyta anyát... Már egy új nővel él...

– Minden könnyebb lesz egyszer – simogatta meg az arcomat Simone . – e felejtsd el, hogy mi itt vagyunk veled.

Bill és Tom berontott az ajtón. Körbenéztek, de a konyhában senkit nem találtak. Bill feltépte a nappali ajtaját.

- Épp megismerkedünk a barátnőddel, úgyhogy ne zavarj – mondta Simone és Billre mosolygott.

- Jobb, ha nem hagylak kettesben vele – biccentett Bill és helyet foglalt a kanapén. Simone rosszallóan rápillantott.

-Miért? – kérdezte sértődötten.

- Te is tudod – Bill töretlen jókedvvel bámulta anyját. – Hogy is fogalmazzak… Különlegesen tudsz viselkedni, ha a barátnőjelöltemről, ebben az esetben a konkrét barátnőmről van szó…

A bejárati ajtó hangos csattanással vágódott ki. Simone felpattant, és kisietett az érkezőhöz.

– Gordon! – hallottam a köszönést. – Be szeretnék mutatni valakit. Illetve nem én, hanem az egyik fiad. Bill, Lotte, bújjatok elő!

Felálltunk, és kisétáltunk az ebédlőbe. Simone már a késői ebédet hozta Gordonnak. A nő ügyetlenül manőverezett a megrakott tálcával, de azért sikerült megtartania. Gordon nevetett rajta. Bill odafutott a férfihoz és átölelte. Gordon megpaskolta mostohafia hátát.

– Kit mutatsz be nekem? – érdeklődött, mintha nem venné észre, hogy Bill mellett egy ismeretlen lány álldogál.

– Lotte Krüger, Gordon Trümper – hadarta Bill. – Lotte a barátnőm, Gordon.

Gordon alacsonyabbnak tűnt, mint az ikrek. Farmert és kinyúlt fekete pólót viselt, sötét haja össze-vissza kuszálódott. Úgy festett, mintha legalább egy hete nem fésülködött volna. Arcát sötét borosta fedte, de kedvesen csillogó szemei és csodálkozó kis mosolya biztatónak látszott.

- Azt hiszem, Simone már mindent elmondott Billről és a családunkról – mondta barátságos, mély hangján.

– Igen – hangsúlyozta Simone. – Nem tudom, mit tehetnél még hozzá.

– Semmit sem akartam hozzátenni –biccentett Gordon és az ebédje felé fordult.

– Gordon, végre! – hallatszott Tom hangja, aki már egy ideje az ajtóban állt. Ő is odasietett mostohaapjához, és Billhez hasonlóan megölelte őt.

Boldog családnak tűntek együtt. Tudtam, hogy én és Rosanette soha nem leszünk ennyire közel egymáshoz, mint az ikrek és Gordon.

– Milyen volt Los Angeles? – kérdezte Gordon, miközben lötykölni kezdte a levest a csészéjében.

– Nem jó – mondták az ikrek egyszerre. Gordon kérdő tekintettel meredt rájuk.

– Huszonegy év a korhatár – magyarázta Tom. – Nem ihattunk alkoholt!

Gordon helyeslőleg bólintott.

– Ez így is van rendjén – szólt közbe Simone.

Az ikrek nem nyilvánítottak véleményt.

Simone a konyhában csörömpölt az edényekkel, Gordon, Bill és Tom Amerikáról beszélgetett. Én csak álltam ott, figyeltem őket. Olyan volt, mintha külső szemlélője lennék egy családi idillnek. Végül úgy döntöttem, csatlakozom Simonéhez és segítek neki a mosogatásban.

– Meguntad a hülyeségeiket? – kérdezte kuncogva, mikor megálltam mellette.

– Elég unalmas hallgatni, ahogy a csinos lányokat, a miami strandokat meg a pörgős bulikat emlegetik – válaszoltam. – Segíthetek?

– Nem kell, köszönöm – mondta, miközben egy újabb adag mosatlant rakott a mosogatógépbe. Halkan szitkozódott, mikor az evőeszközök fülsértő csörömpöléssel landoltak a padlón.

- A fenébe… - morogta és nekilátott, hogy felszedje az elhullatott tárgyakat, de a kezében egyensúlyozott tányérok veszélyesen inogni kezdtek a mutatvány közben.

- Majd én – ajánlkoztam és összeszedtem a villákat meg a kanalakat, majd a mosogatógépbe dobáltam őket.

- Köszönöm.

Csak most vettem észre, hogy a szekrény tetején családi fotók sorakoznak.

– Aranyosak voltak – jegyezte meg Simone, mert látta, hogy az egyik olyan képet nézem, melyen az ikrek még kisbabaként voltak láthatóak. A képek sorrendje bemutatta a srácok egy-egy életszakaszát, a fontosabb családi eseményeket és az egyszerű hétköznapokat, mikor valakinek fotózni támadt kedve.

Egy nagyobb keretű esküvői képet vettem a kezembe. Simone a vállam fölött rápillantott.

– Ez tizenkét éve volt – mondta kacagva. – Milyen fiatal voltam! Oh, és nézd csak Gordont!

– Szinte semmit nem változtatok – jegyeztem meg. Kicsit zavarba jöttem, mert eddig nem gondolkodtam azon, hogyan szólítsam meg Simonét, de biztosra vettem, hogy nem lenne okos dolog magázódni.

– Csak a hajam változott – nevetett és a képre mutatott, melyen még vörös tincsek vették körül szépen metszett arcát.

– Jobban áll a fekete – vigyorogtam, mosolyt csikarva ki belőle.

– Köszönöm. E ddig te vagy az első, aki ezt mondja. Az esküvőre csináltattam –tette hozzá és levett egy másik képet, mely jóval újabbnak tűnt.

– Végre, most igazán megnézhetem – jegyeztem meg. A kép az augusztus elsején tartott esküvőn készült. Az újságok is lehoztak egy néhány soros cikket az eseményről, de az illusztrált fotón Gordon és Simone nem látszott túl jól.

A pár elegánsan mutatott a képen. Simone fehér menyasszonyi ruhát viselt, Gordon barna öltönyt, hozzá pedig kicsit idétlen kalapot, ami szerintem inkább vicces volt, sem mint ünnepi. Mindketten szívből mosolyogtak, Simone integetett a virágcsokorral, amit a jobb kezében tartott.

– Az esküvőt azért kellett megismételni, mert megfogadtam, hogy amennyiben tizenkét évig együtt maradunk,. újra fogadást teszünk. Miután Jörg és én elváltunk, nem igazán bíztam a kapcsolatokban. Magamban kerestem a hibát. Az járt a fejemben, hogy kudarcot vallottam feleségként és anyaként. Túlságosan lefoglalt a munkám. Szétszórt voltam. Távol állt tőlem, hogy logikus mederbe tereljem a cselekedeteimet. Pont, mint most! Aztán megérkezett Gordon. Nagyon féltem az elkötelezettségtől. Próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen volt Jörggel. Tudnod kell, Lotte, hogy az ikrek apja nagyon türelmetlen ember. Pedáns háziasszonyt kívánt faragni belőlem. Belőlem, aki házasságunk kezdetén majdnem gyerek volt még! Az ikrek születése újabb krízishelyzeteket teremtett az amúgyis instabil párkapcsolatunkban. A kicsik sokat bömböltek, Jörg pedig nem bírta elviselni az ordítást. Mikor nagyobbak lettek és nyafogtak valamiért, Jörg nem tartotta vissza magát és volt néhány olyan eset, mikor a gyerekek arcán csattant a keze. Nem nézhettem tétlenül, mi folyik a családomban, ezért léptem ki a házasságból. Egyedül is jobb volt, mint vele. Gordon viszont más volt. Tudta, hogy gyerekeim vannak, mégis szeretett. Bill és Tom nagyon kedvelte őt, hiszen már jóval azelőtt tanította őket, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz. . Elbűvölt, ahogy törődött velük, ahogy szép lassan kibontakoztatta zenei tehetségüket. Az ikrek felnéztek rá. Úgy gondoltam, ez talán megkönnyítheti az elhatározásomat… Találkozgatni kezdtem Gordonnal, mígnem azon kaptam magam, hogy nagyon egymásba bonyolódtunk, s ezt már nem lehetett titkolni a srácok előtt… Rettegtem, hogy mi fog történni, de az ikrek türelmesek voltak, bár Tom nem egyszer vágta a fejemhez, hogy: mi lesz apával? Nem tudtam elmagyarázni neki, de Billl mindig ki tudott segíteni a bajból. Sokszor csatáztam Tommal, ami nem volt egyszerű, de a háborút mégis én nyertem. Abban az időben Magdeburgban laktunk. Gordonnal úgy döntöttünk, hogy amint hozzánk költözik, veszünk egy házat a város közelében, Loitschében. Újabb harcok következtek, s ezúttal Bill nyilvánította ki nemtetszését a költözést illetően. Gordon azonban jött és már nem volt mit tenni. A költözés után Jörg emléke csendesen süllyedt vissza a kicsik elméjének hátuljába… tudom, hogy nem volt jó ötlet elidegeníteni őket az apjuktól, de mi mást tehettem volna? Jörg felpofozta őket, ha úgy tartotta kedve! Nem bírtam volna nézni, hogy álszent módon ellenem neveli mindkettőt… Tudnod kell, hogy a bíróság nem véletlenül helyezte el nálam az ikreket. Szóval, eljött az idő, mikor Gordon már velünk élt… úgy viselkedett a srácokkal, mint egy testvér. Azok az évek gyönyörűek voltak… Később Gordon bírta rá Billt és Tomot, hogy kezdjenek komolyabban foglalkozni a zenével. Nagyon büszke volt, mikor az ikrek elhatározták, hogy együttest alapítanak. Gordon mindenben támogatta őket. Azt hiszem, hálás lehetek, amiért oly sok viszontagság után helyrejöttek a dolgok. Gordon jó férj és remek apa.

Simone mosolyogva tette vissza a képet a helyére.

– Gyere. Mutatok valami mást is – mondta csevegve. Nagyon sokat tudott beszélni, de egy cseppet sem volt fárasztó. Tanulságos dolgokat mondott, elmesélte az életét és egyben az ikrekét is.

Simone elszántan kutatott egy fiók mélyén, majd díszes képkeretet húzott elő.

– Az első esküvőm – nevetett csilingelve. – Sose hittem volna, hogy többször is férjhez megyek. Ijesztően hangzik, ugye?

Lelkesen nevettem fel.

- Ugyan, dehogy. Már jó ideje tartod magad mellett Gordont.

- Ebben igazad van – biccentett a nő és átadta a fotót.

A képen Simone fehér ruhát viselt, Jörg pedig fekete öltönyt. Nem kulcsolták össze kezeiket. Egymás mellett álltak. Simone kicsit nekidőlt Jörg vállának, aki a nő feje felé billentette a sajátját. Boldogan mosolyogtak. Akkor még nem sejtették, hogy a boldogságuk mindössze hat évig fog tartani.

Jörg magas, világos hajú, hosszú arccsontú, csinos férfi volt. Megnyerő külseje ellenére valamiféle felsőbbrendűségtudat sugárzott belőle. Ellenszenvesnek tűnt.

Miután alaposan megnéztem a képet, visszamentünk Gordonhoz és a fiúkhoz, akik időközben átköltöztek a nappaliba és épp azon vitáztak, hogy Gordon gitárja jól van behangolva, vagy sem.

Amint beléptünk az ajtón, a vita abbamaradt.

– Haza kéne vinnem Lottét – elmélkedett hangosan Bill.

– Ne már – tiltakozott Tom. – Még nem is tudtam beszélni vele.

– Igaza van, Bill – csóválta a fejét Gordon. – Miért vinnéd haza? Nemsokára úgyis visszamegy Budapestre, szóval használd ki az időt, amíg veled van.

- Hiányzott neked, te pedig neki – vetette közbe reménykedve Simone. – Vétek lenne éppen az utolsó napokat külön töltenetek.

Bill végül belátta, hogy a családnak igaza van, így csak megvonta a vállát és elvigyorodott.

Tom felugrott a harmadik lépcsőfokra, és mire odanéztem, hogy hol jár, már el is tűnt az emeleti folyosón.

– Hova ment? – kérdezte Bill, miközben magunk mögött hagytuk a lépcsősort.

Benyitottam a szobájába, a válasz pedig ott volt. Tom az ágyon ült és Bill telefonjával játszott.

– Végre – mordult fel, mikor becsukódott mögöttem az ajtó. – Már azt hittem, sose értek ide. Beszélni akarok veled, Lotte. Bill, kérlek, maradj itt.

Úgy, mint két megszeppent gyerek, leültünk Tommal szemben. Tom vigyorgott.

– Nem kell úgy megilletődni – mondta vigyorogva. – Lindát érinti a dolog.

Bill kuncogott és szája elé tartotta a kezét, hogy a nevetés ne törjön ki belőle.

– Miért, mi történt Lindával? – érdeklődtem kicsit aggodalmasan.

– Semmi, ne aggódj – rázta meg a fejét Tom. – El szeretnék mondani valamit… úgy gondolom, most már itt az ideje…

Bill tovább vihorászott, én azonban érdeklődve fordultam Tom felé.

– Mondd csak – biztattam, ő pedig idegesen tördelni kezdte a kezét. Látszott rajta, hogy nagyon kemény vallomás fog következni. Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon mit akar mondani és felrémlett bennem egy képtelen ötlet, miszerint talán bevallja, hogy szereti Lindát, de ezt hamar elvetettem. Tom nem lehet olyan, mint Bill! Vagy mégis?

Az idősebb Kaulitz hallgatott még egy darabig, közben Bill is megnyugodott. Vihogós hangulata érdeklődéssel cserélődött fel. Kíváncsian bámult a testvérére, akit feszélyezett a hirtelen támadt érdeklődés. Tom megköszörülte a torkát, majd belefogott a mondókájába:

– Nos, mint említettem, Lindáról van szó. Be kell vallanom valamit… nagyon rondán bántam szegény kiscsajjal…

– Mi? – kapta fel a fejét Bill és dühösen megvillant a tekintete. – Tom, mit mondtam, mikor megkérdeztem, hogy megadhatom-e a lányoknak azt a nyomorult Skype-nevet? Emlékezz!

– Tudom, mit mondtál, tesó – védekezett Tom és felemelte a kezeit. – Nem csináltam semmit!

– Akkor mi történt? – érdeklődött suttogva Bill.

– Aznap, mikor itthagytam Lottét, már tudtam, hogy valamit… máshogy kell csinálnom… Beszélni akartam Lindával, de… olyasmiket zagyváltam össze, hogy azt se tudom, értett-e belőle valamit… Azt mondtam, összevesztem a producerünkkel … Aztán elmentem Andreashoz…

– Te jó ég – sápítozott Bill – Miért csináltad, Tom?

– Várj, mindjárt mondom – sóhajtott a gitáros. – Mikor elkezdtem haverkodni Lindával, úgy gondoltam, hülyítem egy kicsit, aztán lelépek. Tudtam, hogy Lotte barátnője, mégse számoltam a lehetséges következményekkel, elvégre a te fejedben is megfordult, hogy eltűnsz Lotte közeléből. Azt hittem, együtt fogunk lelépni. De Frau Krüger halála után lényegesen megváltoztak a dolgok a kiscsaj körül és látnom kellett, hogy Linda mindent kézben tart. Olyan… olyan volt… úgy éreztem, nem csaphatom be.

– Mondtál neki valamit? – kérdezte Bill megenyhült arccal.

– Egyáltalán nem – rázta a fejét Tom. – Azt hiszi, összevesztem a producerünkkel és ki vagyok készülve. Talán elmondom neki az igazat.

– Ez így helyes, Tom – biztatta Bill. – Büszke vagyok rád, tesó!

– Köszi – vigyorgott Tom. – Ne haragudj, Lotte… Nem akartam, hogy…

– Semmi vész, Tom – nyugtattam mosolyogva. – Nem mondtál olyat, amitől megbántódhatott volna. Azt hiszem, az, hogy elmondod neki mindazt, amit a tudtunkra adtál, bölcs cselekedet. Az ilyet talán lovagiasságnak nevezik?

– Egész biztos – kontrázott Bill és hagyta, hogy Tom elvonuljon.

– Hihetetlen – csóváltam a fejem. – Nem gondoltam volna, hogy Tom ilyen is tud lenni.

– Az elején féltettem Lindát – ismerte el Bill. – Tom néha nagyon fura és sokszor bunkó is.

– Őt ugyan ne féltsd. Meg tudja védeni magát még egy Kaulitz-cal szemben is.

– És te? – kérdezte élénken, fura hangsúllyal ejtve a szavakat.

– Mit én? – értetlenkedtem nagy szemeket meresztve.

– Te meg tudod védeni magad egy Kaulitz-cal szenben?

– Talán – húztam el a szám. – Miért, kellene?

– Nem ártana – vigyorgott, majd felállt és kisétált a szobából. Követtem a földszintre.

Simone a konyhában szitkozódott és türelmetlenül söpörte fel a valószínűleg nemrég eltört tányér szilánkjainak maradékát, Gordon a kisebbik nappaliban TV-t nézett, Bill és én pedig leültünk az emeleti lépcső alsó fokára és mindketten azon gondolkodtunk, hogyan kéne folytatni ezt az abszurd beszélgetést. Végül Bill ügyesen elterelte a témát.

– Menjünk? – kérdezte, fejével a bejárati ajtó felé bökve.

– Mehetünk – hagytam rá. Szerettem volna, ha jut egy kis ideje a családjára. Nem akartam előtérbe kerülni, nem akartam, hogy miattam ne foglalkozzon a szüleivel.

– Már is elvinnéd? – kiáltotta a konyhából Simone. – Bill, ezt nem teheted!

– De igazán, mennem kellene.

Simone villámgyorsan előttünk termett. Kezében még mindig görcsösen szorongatta a seprűt. Bill kuncogott rajta. Gyengéden végigsimított a nő arcán és hátrasöpörte a rakoncátlan, fekete tincseket, melyek eltakarták azokat a szép, barna szemeket.

– Maradj vacsorára – invitált kedvesen Simone.

– Nem tudom, mit szólnának a nagynénémék – kezdtem, de elegánsan leintett.

– Óh! Azzal ne törődj. Gordon, hívd fel...

– Marcellóékat – mondtam habozás nélkül a családnevet.

– Szóval Marcellóékat – fejezte be Simone, Gordon felé dobva a telefont, aki ügyesen elkapta azt, pedig a kisebbik nappali ajtajában állt.

Lediktáltam a rokonaim telefonszámát, majd izgatottan vártam, míg Gordon tárcsázott.

– Jó estét. Sofie Marcellóhoz van szerencsém? Gordon Trümper vagyok. Bizonyára tudja, hogy az unokahúga nálunk van. Bill fiam már haza akarta vinni, de a feleségemmel azt szeretnénk, ha velünk vacsorázna ma este. Szóval később érne haza. Remélem, nem okozunk kellemetlenséget ezzel.

Hallottam, ahogy a nagynéném mond valamit a vonal másik végén, de nem értettem a szavakat. Gordon arckifejezése azonban biztató volt.

– Igen, köszönöm – mondta végül és letette a telefont.

A család várakozóan nézett rá.

– Maradhatsz – biccentett felém, mire Simone diadalmas arckifejezést vágott és visszamasírozott a konyhába. Néhány másodperc múlva edények halk csörömpölése jelezte, hogy a nő ismét megkezdte eddigi ténykedését.

- Elfelejtette a seprűt – súgta Bill nevetve és anyja után sietett. Gordon kedélyesen nevetett. Értetlenkedő pillantásomat látva azonban gyorsan magyarázatba fogott.

- Simone most még a szokásosnál is szétszórtabb – mondta kedvesen és összefonta karjait maga előtt. – Ha az ikrek itthon vannak, képtelen koncentrálni. Legtöbbször tányérok és poharak esnek áldozatul szélsőségesen rossz koordinációs képességének… Tudnod kell, Lotte, ő sosem volt az a köténykés, otthon ülő, tipikus feleség. Nem tud megbirkózni egy egész háztartással.

- Ezért akart Jörg pedáns háziasszonyt faragni belőle – a kijelentés csak úgy kicsúszott a számon. Nem tudtam visszatartani, de nem is volt szükség rá. Gordon készséggel elmesélte Simone élettörténetének azon részeit, melyeket a nő kihagyott.

- Jörg egy művészeti kiállításon ismerkedett meg a gyönyörű, fiatal festőnővel, Simonével. Nagyon megkedvelték egymást és ahogy ez már lenni szokott, néhány hónap múlva össze is házasodtak. Simone félig gyerek volt még. Szeszélyes, meggondolatlan, tüzes kisfelnőtt, aki nem volt még érett arra, hogy asszony legyen. És Jörg asszonyt akart. Távol akarta tartani Simonét a festéstől és a művészek érzéki világától. Simone csendesen tűrte a sorsát. Megfeledkezett az ecsetekről, a palettákról és a vásznakról, helyettük inkább szakácskönyveket és merőkanalakat forgatott a kezében. Igyekezett jó feleségnek látszani, különösen az ikrek születése után. Imádta Jörgöt és kétségbeesetten szeretett volna a kedvében járni. Jörg kényelmes életet élt Simone mellett. Megszokta, hogy minden este szép, fiatal feleség és jó vacsora várja. Az újszülött ikrek azonban alapjaiban rengették meg ezt a kényelmes életet. Simone anya lett. Jobbnak látta, ha többet foglalkozik a fiaival, mint a férjével. Jörg nem tudta elviselni, hogy visszaszorult a második helyre. Nem volt türelme a gyerekekhez, az ikrek pedig különösen sokat nyafogtak. Jörg ordibált velük és néha nem sajnálta a pofonokat sem. Simone egyre többször vitázott vele emiatt. Gondolom, sejted, minek kellett következnie a végén…

- És te hogy kerültél a képbe? – kérdeztem érdeklődve.

- Ó, az nagyon érdekes történet! – lelkesedett Gordon. – Egyik nap Simone elhozta a Rocksuliba az akkor hét éves Tomot. A hanyagnak tűnő fiúcska feltűnően csinos édesanyja értésemre adta, hogy szeretné beíratni a gyereket a zeneiskolába. Mikor megkérdeztem a fiút, hogy mégis milyen hangszeren óhajt megtanulni, dacosan mondta: gitáron, természetesen. Tom nagyon tiszteletlen és flegma volt. Komolyan azt hittem, Simone ott helyben lekever neki egyet. Dühös volt rá és kemény szavakkal szidta, amitől Tom majdnem sírva fakadt. Aztán Simone csak átölelte azt a megszeppent kis fickót. Úgy csókolta a gyerek arcát, meg a félhosszúra növesztett haját, mintha évek óta nem tette volna. Tudod, Lotte, ez fogott meg benne. Néhány hét múlva a csinos anyuka egy másik gyerekkel érkezett a Rocksuliba. Tomnak épp órája volt velem, s míg előkészítette a gitárját, én az ajtóból lestem Simonét. Tom sosem mesélt a családjáról, szóval fogalmam se volt arról, hogy van egy ikertestvére. A hajviselettől és az öltözéktől eltekintve a Simone mellett álló gyerek olyan volt, mint Tom, bár nem tűnt annyira elevennek. Komolyan, felelősségteljesen kihúzta magát az anyja mellett. Tom észrevette, hogy túlságosan feltűnően bámulom őket és… emlékszem, erősen megbökte a könyökömet és azt mondta: anyukám most íratja be az ikeröcsémet. Bill énekelni akar. Tom gyorsan tanult, remek esze és hatalmas tehetsége volt a zenéhez, így magától értetődik, hogy a testvére is felkeltette az érdeklődésemet. Az egyik legkedvesebb kollégám vállalta el Bill hangjának képzését és mivel tudta, hogy az ikerpár másik fele nálam tanul, rendszeresen beszámolt a kisfiú rohamos fejlődéséről. Néhány hét múlva én magam is elkezdtem foglalkozni Billel, noha nem voltam gyakorlott énektanár. Egyszerre tartottam órákat az ikreknek… meg kell jegyezni – féláron. Ki akartam hozni belőlük a maximumot. Nem érdekelt, hogy fizetnek-e érte, vagy sem. Biztos voltam benne, hogy egy napon sokra viszik majd. Nos… éppen az ár miatt kerültem összetűzésbe Kaulitz-asszonnyal. Nem volt ínyére, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni az órákért járó teljes összeget. Elmagyaráztam neki, hogy a fiait rendkívüli tehetséggel áldotta meg a sors. Egyébként se volt szükségem arra a pénzre… Ezután Simone egyre többször látogatta meg az órákat és figyelte fiai fejlődését. Néha vázlatfüzetekkel és rajzceruzákkal megpakolva érkezett. Egyszer megkérdeztem, mi a csudát csinál, Bill pedig nevetve közölte: téged akar lerajzolni! Simone ijedtében elejtette a füzetet… Láttam a rajzot és csak mosolyogtam. Nem tettem megjegyzést, de ahogy múltak a hetek, egyre többször pillantgattam Simone felé, aki már állandó vendégnek számított az órákon. Néhány hónappal későb, egy óvatlan pillanatban, mikor az ikrekre vártunk és még csak ketten voltunk a hangszerszobában, bátorkodtam megjegyezni, hogy még egyszer sem láttam az ikrek apját. Szerettem volna megismerni, mert úgy hittem, talán tőle örökölték az elképesztő fogékonyságukat és tehetségüket. Simone örömtelenül kacagott fel. Gúnyosan vállat vont és azt mondta: Sosem fogja látni azt a férfit. Fél éve váltam el Jörg Kaulitztól. Kétlem, hogy a fiaim bármit is örököltek volna tőle. Ők sokkal inkább az enyémek! Az a ragaszkodás, amivel a sajátjainak tekintette a gyerekeit… Lotte, ezt el sem tudom magyarázni… úgy vonzott, mint egy mágnes. Igyekeztem a legjobb formámat hozni, valahányszor találkoztam az ikrekkel, akik kedveltek ugyan, de csak úgy, mint egy tanárt. Simonének nagyon imponált, hogy különleges bánásmódban részesítem a gyerekeit… Próbáltam a közelébe férkőzni, de a srácok miatt nem mertem nyíltan lépni. De a véletlenek nagyban hozzásegítettek a győzelemhez. Egyik nap Simone meglátogatott és közölte, hogy Tom nagyon megbetegedett, ezért le kell mondania az órát. Tudomásul vettem, majd azt mondtam: Rendben, de a kollégám bizonyosan várni fogja Billt. Ha az egyik iker nincs itt, hát érdemes egy kicsit külön foglalkozni a másikkal. Mire Simone azt felelte: nem hiszem, hogy be tudom hozni. Nem beteg, de a tiltásom ellenére is sok időt tölt Tommal. Lehet, hogy hamarosan el fogja kapni tőle. Nem szeretném, ha lappangó vírusfertőzéssel jönne órára. Aztán… hm… nem is tudom, hogyan történt pontosan… Nagyon fiatal voltam még és… támadtak furcsa ötleteim… Azt mondtam: nem baj, akkor nélkülük tartunk órát. Felkaptam a gitáromat és belekezdtem egy teljesen idióta gyerekdalba. Simone nevetett, ez pedig újabb és újabb hülyeségekre sarkallt. Rájöttem, hogy jókedvvel fogadja a humort, így megpróbáltam minél viccesebbnek tűnni, ami igazából nem ment nehezen. Egy idő után véletlenül, vagy szánt szándékkal, néha összefutottunk az utcán… általában olyankor, amikor nem voltak vele a srácok… Néha-néha beültünk egy kávézóba… és így tovább… Egyszer csak azt vettem észre, hogy már a közös jövőnket tervezgetjük. Simone hamar megbarátkoztatta az ikreket a ténnyel, hogy a gitártanár hamarosan hozzájuk költözik… Emlékszem, Tom nehezen viselte…

- De, mint ahogy látom, most már nincs kifogása – jegyeztem meg kuncogva.

- Nincs bizony – bólintott Gordon. – Kalandos történet, nem igaz?

- Olyan romantikus – feleltem óriási elragadtatással.

- Sose voltam oda a romantikáért – morogta a férfi és finoman átkarolta a vállam, majd fejcsóválva megjegyezte: - Igazán nem néztem volna ki Billből, hogy éppen most fog becsajozni…

- Miért? – kérdeztem érdeklődve.

- Hmm… nem tudom… Nem adta jelét, hogy érdeklődik valaki iránt… De őszintén mondhatom, te igazán nagyszerűen mutatsz mellette. Remélem, jó sokáig együtt maradtok!

- Azt én is nagyon remélem – bólogattam helyeslőleg.

- Éhes vagyok! – nyafogta Tom, aki ekkor lépett ki a kisebbik nappali ajtaján.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha segítek Simonének – mondtam ajánlkozva, majd a konyhába siettem. Bill az asztalnál ült és szórakozottan firkált valamit. Fel sem nézett, mikor elhaladtam mellette.

- Segítsek? – kérdeztem Simonét.

- Azt nagyon nagyon megköszönném – felelte a nő és gondterhelten hátrasimította a haját.

Nekiálltam zöldséget aprítani, rizset főzni, miközben Simone a terítéssel és a hús sütésével volt elfoglalva.

Félóra múlva készen volt a vacsora.

- Mennyivel hatékonyabb két nő, mint egy – állapította meg Tom, miközben helyet foglalt az asztalnál és telepakolta a tányérját. – Lotte, mondd csak, nem akarsz hozzánk költözni?

- Szívesen – nevettem el magam. – Beszéld meg apámmal!

- Azért csak várj még azzal a költözéssel – jegyezte meg jókedvűen Simone.

- Igen, igen – tette hozzá Gordon – hiszen mi lesz akkor, ha néhány hét múlva úgy összevesztek Billel, hogy soha többé nem akarjátok majd látni egymást?

- Az nem fordulhat elő – jelentette ki Bill és csókot nyomott az arcomra.

- Úgy legyen! – harsogta Tom és a hűtőhöz csoszogott, hogy kivegyen belőle egy üveg sört. Egy hajtásra kiitta az üveg tartalmának közel felét.

- Bill, te nem kérsz? – kérdezte Gordon, miközben elvette Tomtól az üveget és ő maga is nagyot húzott belőle.

- Majd iszom, ha végeztem a fuvarral – felelt Bill kedélyesen. – Előbb vissza kell vinnem Lottét Hamburgba.

Felálltunk az asztaltól. Bill vette a kabátját és tudtam, hogy indulnunk kellene. Félt a nagynénémtől, de a világért se ismerte volna el. Viszont nem mert tovább Loitschében tartani, ez pedig meglehetősen arra engedett következtetni, hogy a fiatalabb Kaulitz szeretne megfelelni a rokonaim elvárásainak.

Simone méltatlankodott egy kicsit a – szerinte – korai távozás miatt, de megígértem neki, hogy holnap is eljövök. Elbúcsúztam a családtól és Bill társaságában kiléptem a sötét udvarra. Míg a kocsihoz sétáltunk, igyekeztem kiszedni belőle, miért tart annyira a nénikémtől, de mindent tagadott, pedig látszott rajta. Kinyitotta az ajtót, majd elfordította a kulcsot és elhagytuk a Kaulitz-ház udvarát.

Sötét volt már, csak az utcai lámpák világítottak. Bill hófehér arcát csupán -egy-egy pillanatra láthattam.

– Nem kell tartanod Sofie nénitől – mondtam megnyugtatásként, mert a kezei idegesen szorították a kormányt.

– Nem tartok – kérte ki magának, de a hangja kissé remegett.

– Na ne mondd! Ismerlek – néztem rá szigorúan. – Látszik rajtad!

– Oké, tartok – morogta – de még mennyire, hogy tartok. Elvégre ilyen későn még sose vittelek vissza. Meg kell mondanunk nekik, mi a helyzet.

– Szerintem tudják – világosítottam fel. – Ahhoz már tényleg nagyon ostobának kell lenniük, hogy ne vegyék észre. Mindennap veled vagyok!

Sóhajtott egyet, de nem nyilvánított véleményt.

Sokáig csendben ültünk, csak az autó halk zaja volt az egyetlen, állandó hangforrás. Néha-néha rápillantottam az arcára, mely egyre inkább feszültebb lett, ahogy közeledtünk Hamburghoz.

Meg akartam nyugtatni, de ahogy néztem az arcát, engem is nyugtalanság töltött el. A torkom összeszorult, egy hangot sem tudtam kipréselni magamból. Az út fogyott, míg végül már majdnem a háznál jártunk.

– Autó áll a ház előtt – jelentette Bill, mikor behajtottunk abba az utcába, ahol Sofie néniék laktak.

– Biztos Santiago van itt – legyintettem, és kibámultam az ablakon.

– Az unokatesód autóját felismerem – morogta az énekes.

Ha Santiago átjött, Bill mindig messzebb állt meg, nehogy az unokatesóm is rájöjjön, hol kószálok. Sofie néni és Rodolpho bácsi semmit nem mondott neki, úgy gondolták, ez csak rám tartozik.

– Akkor a Sabine kocsijával jöttek – válaszoltam egykedvűen, mert szomorú voltam, hogy már el kell válnom tőle. Igaz, csak pár óráról volt szó, mégis rosszul esett, hiszen olyan rég találkoztunk.

– Lehet, de ez a kocsi nagyon... hogy is mondjam... inkább tűnik egy luxusautónak. Az unokatesód barátnőjének nem lenne pénze ilyesmire. Ha innen jól látom, talán az egy... te jó isten, jól látom? Az egy Ferrari!

Már én is láttam az autót. Nem ismertem fel, de kizárt dolognak tartottam, hogy Sabine tulajdona legyen. A gyomrom apróra szűkült, mert szörnyű gyanúm támadt, de egyelőre nem mertem megemlíteni Billnek, hiszen ígyis ideges volt. Nem tudom, mit tett volna, ha elárulom, hogy talán az apám érkezett meg, hozzáteszem hamarabb, mint ígérte.

– Valami vendég lehet – suttogtam bizonytalanul, mert magam sem hittem el, amit mondok. Bill megvonta a vállát, és tisztes távolságra az autótól, leparkolt egy szomszédos ház kapubejáróján. Amint leállította a motort és kiszállt, hogy kisegítsen engem, láttam, hogy valaki elhúzza a függönyt Sofie néniék házának egyik ablakáról. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó és sietős léptek tartanak felénk. Billen látszott, hogy legszívesebben most azonnal visszaülne az autójába és elhajtana, de a büszkesége meggátolta ebben. Nem mertem odanézni, hogy megtudjam, ki siet hozzánk, de Bill látta az érkezőt és az arckifejezéséből ítélve cseppet sem volt boldog. Tudtam, hogy nem a nagynénémet vagy a nagybátyámat látja, hanem valaki mást.

– Azt hiszem, az apád az, Lotte – szűrte a fogai között. Nem ismerte apámat, de Martin Krügert nem volt nehéz felismerni. Túlságosan hasonlított rám. – Vele van a nője. Jönnek a nagynénédék is.

– Vigyél el, kérlek, kérlek, kérlek – könyörögtem szinte önkívületben. – Úristen, mi lesz ebből. Vigyél el.

– Ne csináld, hiszen az apád – mondta, jókedvet színlelve, de ő is pont annyira félt, mint én.

– Nekem végem – sóhajtottam lemondóan. – A fenébe, azt ígérte, hatodikán jön!

– Csss. Engedd el a kezem, mert ha meglátják, hogy fogod, nem lesz jó vége az estének.

– Nem! – ellenkeztem és erősebben fogtam meg a kezét.

– Lotte, nem akarom, hogy még nagyobb bajba kerülj – suttogta ijedten. – Nem megyek el. Megígérem. Kérlek, engedd el a kezem.

– Itt maradsz?

– Természetesen.

Elengedtem a kezeit, melyeket hanyagul a zsebébe ejtett. Valamiért gyanítottam, hogy azok a kezek görcsös ökölbe szorultak a bőrdzseki rejtekében.

– Lotte Kerstina Schönemann Krüger – hangzott apa suttogása a hátam mögött. Ha suttogott, az sosem jelentett jót, pláne akkor nem, ha a teljes nevemet használta. Elhúztam a számat, miközben nagyon lassan megfordultam, hogy szembenézzek a családommal.

– Mi ez? – sziszegte apa dühtől lángoló arccal – Hol voltál?

– Martin, hagyd! – förmedt rá Sofie néni – Nem látod, hogy teljesen meg van ijedve? Hogy neveled te ezt a gyereket? Hiszen fél tőled, nézz csak rá!

Hálás voltam Sofie néni közbeszólásáért, mert apa elfordult pár másodpercre, így volt időm odasúgni Billnek.

– Mondtam, hogy a nagynénémmel nem lesz gond.

Nem válaszolt, csak merev arccal, komoly tekintettel figyelt. Gyorsan apa felé fordultam, nehogy még ebből is baj legyen.

– Dehogy fél – legyintett apa. – Csak örül, ugye, kislányom?

– Pont úgy, mint az akasztófának – morogtam magam elé, s figyeltem, ahogy apa magyaráz valamit Rosanette-nek.

– Miket hordasz össze? – sziszegte Bill.

– Semmit – mondtam halkan, miközben apa újra visszafordult felém.

– Lotte, nem válaszolsz? Kérdeztelek.

– Martin, elég! – erősködött Sofie néni.

– Persze – válaszoltam, inkább Sofie néninek, mint apának.

– Nekem ne parancsolj, Sofie! Este tizenegy van, a kisasszonynak már ágyban a helye!

Apa eddig észre sem vette Billt, aki a hátam mögött egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta ezt.

– Azt hiszed, nem tudok gyereket nevelni? – fortyant fel Sofie néni.

– Nem úgy látom – vetette oda apa. – Nézd meg, mi lett a fiadból.

– Santiago becsületes ember lett! – keltem az unokatestvérem védelmére.

– Nem téged kérdeztelek, de ilyenkor bezzeg képes vagy választ adni – dörrent rám apa.

– Elég, vagy komolyan rendőrt hívok – fenyegetőzött Rodolpho bácsi. Úgy hangzott, már nem először mondja ezt, tehát apa azelőtt is balhézott, mielőtt megérkeztem.

– Kit érdekel? – kérdezte apa és felmutatott egy kis igazolványt, ami eddig még biztosan nem volt meg neki.

– A mentelmi jogodra hivatkozol? – hüledezett Sofie néni. A hangja annyira magas volt, hogy már szinte sértette a füleimet. Apát tehát előléptették. Vajon kinek is köszönhetően?

– Lotte, hazajössz velünk – vetette oda apa, nekem címezve a szavakat.

– És ha nem? – kérdeztem bátran. Tudtam, hogy az utca közepén úgyse merne megütni.

– Indulás befelé – a hangja már annyira halk volt, mint a megrögzött gyilkosé egy horrorfilmben.

– Nem megyek – feleseltem és hátrapillantottam. Megnyugtató volt látni, hogy Bill a kocsijának támaszkodva vár.

- Ő meg ki? – érdeklődött apa, mikor látta, merre nézek.

– Bill – feleltem egykedvűen. – Bill Kaulitz. Emlékszel? Meséltem róla a kölni koncert után.

Apa gondolkodott egy ideig, majd megvonta a vállát.

– Az az énekes, ugye? – morogta maga elé meredve.

– Igen. A Tokio Hotel énekese.

– Mit keres itt? – kérdezett és újra Billre bámult.

- Semmi közöd hozzá – feleltem félvállról. – Úgyse hinnéd el, ha elmondanám!

Apa mereven nézett, aztán Billhez fordult:

– Nos, Bill, eredj haza – biccentett kicsit gőgösen. – Örülök, hogy megismertelek, de semmi keresnivalód a lányom közelében.

Bill előrelépett. Sápadt arcán nyoma sem volt idegességnek. A teljes elszántság megváltoztatta amúgy meglepően finom vonásait. Olyan kifejezést öltött, melyet még talán soha nem láttam rajta.

Átfutott az agyamon egy jó kis tömegverekedés gondolata, de hamar elvetettem a gondolatot, mikor láttam, hogy apa is határozottan indult el Bill felé. Az erőfölény természetesen apámnál volt, aki jóval nagyobb testtel rendelkezett, mint Bill. Az énekes lépett még kettőt. A szemeiben megcsillant az egyik utcai lámpa fénye.

– Na ne! – telt be nálam a pohár, mikor apa ismét közelebb lépett Billhez. Gyorsan közéjük ugrottam. Természetesen nem apámat féltettem.

Sofie néniék is látták, hogy gond van. Ő és Rodolpho bácsi közrefogott engem és Billt, Rosanette pedig védőbástyaként állt apa mögött.

– Itt mindenki megőrült? Bill, mit akartál tenni? És te, apa? Nem ismerek rád! Kezet mertél volna emelni rá? – kérdeztem, Bill felé mutatva.

– Már értem, mit keres itt! Vele voltál, mi? – dühödött be apa – Undorító!

– Martin Krüger! – kiáltotta Sofie néni olyan hangosan, hogy néhány szomszédos áz ablakain is kinéztek a lakók, hogy megtudják, mi folyik az utcán. – Te nem ismered ezt a fiút! Igenis rendes gyerek és nagyon jól bánik a lányoddal! Ez volt az első alkalom, hogy későn hozta vissza, de tudtam róla, mert beszéltem az apjával! A család kért engedélyt, hogy Lotte tovább maradhasson náluk!

Apát hideg zuhanyként érte a hír. Ledermedt, majd teleszívta a tüdejét. Rosanette megpaskolta a vállát, amitől kissé megnyugodott és kiengedte a levegőt.

– Ne légy dü’ös, kedvesem – trillázta borzalmas hangján a nő.

Apa kivételesen nem törődött a nő nyugtatgatásával. Rosanette még mindig a férfi vállán pihentette a kezeitekkor pedig megláttam azt, amit jobb lett volna meg sem látni. A jobb kezén gyémántokkal kirakott aranygyűrűt viselt. Apa kezére pillantottam. Az ő gyűrűsujján is ott díszelgett egy kevésbé hivalkodó ékszer.

– Elvetted – suttogtam erőtlenül. – Te elvetted ezt a nőt!

– A neve Rosanette – javított ki apa. – Ezentúl légy kedvesebb vele. A mostohaanyád, ha nem tűnt volna fel. Rosie-t nagyon bántotta a viselkedésed, melyet a legutóbbi találkozásotokkor tanusítottál. Hidd el, számára sem könnyű ez az új helyzet. Szeretne megfelelni az elvárásaidnak.

– Kár, hogy nem jött össze – morogtam, de apa nem hallotta, Bill azonban jót nevetett rajta, melyet apa kissé félreértett és most az énekest vette célba.

– Te? – nézett rá villogó szemekkel. – Hogy mersz nevetni?

– Miért ne nevethetnék? – mondta Bill hűvösen – Nem magán nevettem, uram.

– Indulj haza, vagy nem állok jót magamért.

Bill finoman arrébb lökött, hogy újra szembekerülhessen apámmal.

– Menj – mondtam suttogva. – Holnap beszélünk. Addigra elcsitulnak a dolgok és kitaláljuk, mit tegyünk.

- Nem is beszélhettek – mondta apa és megfogta a karomat.

Bill harciasan fogott meg a másik oldalról.

– Bill, menj.

Igyekeztem olyan kétségbeesett arcot vágni, amilyet csak tudtam. Szemei tele voltak aggódással, miközben elengedte a csuklómat.

Ha most elmegy, nekem annyi – gondoltam magamban – De nem tehet mást. Jaj, istenem.

Mikor a keze elhagyta az enyémet, azt hittem, beül az autóba és elhajt, mint ahogy azt tennie kellett volna. Elindult az autó felé, beült, bezárta az ajtót, de nem indított. A kezem ökölbe szorult, és észrevettem, hogy a kulcs nálam van. Belecsempészte a kezembe, hogy biztosítson, nem hagy itt. Észrevétlenül a zsebembe csúsztattam a kulcsot, mialatt apa és Rosanette szenvedélyes csókot váltott, Sofie néni és Rodolpho bácsi pedig fintorgott.

Teljes nyugalommal fordultam vissza apáék felé. Sofie néni aggódó pillantást vetett a kocsijában üldögélő Billre, majd kérdően tekintett rám, szemlátomást érdekelte, miért nem hajtott el Bill. Megzörgettem a zsebemben lévő kulcsot. Bólintott, hogy érti és elmosolyodott.

– Gyere, Lotte – utasított apa és megfogta a kezem.

– Már megmondtam, hogy nem megyek sehova – válaszoltam egykedvűen.

– Dehogynem – nevetett és húzni kezdett.

– Mégis mit képzelsz, Martin? – lépett elő Rodolpho bácsi.

– Állj arrébb, Rodolpho – mordult rá apa.

A bácsikám nem mozdult.

– Engedd el Lottét – susogta vészjóslóan.

Apa elengedett, én pedig Sofie nénihez szaladtam, aki átkarolta a vállamat.

– Mire készülsz, Rodolpho? – incselkedett apa. Rosanette fagyos tekintettel meredt rám a háta mögül.

Rodolpho bácsi nem felelt. Hatalmas jobb kezét apám felé lendítette, és ökle eltalálta a férfi orrát. Rosanette felsikoltott, és apa elé ugrott, hogy felfogja az esetleges következő ütést. Rodolpho bácsi megvonta a vállát és elvigyorodott, majd visszasétált hozzánk. Hátranéztem. A BMW még ott állt, Bill kiszállt belőle. Ugrált, tapsolt, ökleivel az ég felé csapkodott.

- Igeeeen! Igeeen! Igeeeen! Ez hatalmas volt, Herr Marcello! Fantasztikus ütés!

Apa felemelte a fejét. Nem tudtam elég gyorsan eltüntetni a vigyort az arcomról, ő pedig vérző orra után kapott. Rosanette gyorsan a segítségére sietett és egy zsebkendőt tartott elé.

– Tudod, merre van a mosdó – vetette oda Rodolpho bácsi.

Apa nem válaszolt, hanem Rosanette társaságában besietett a házba.

– Sajnálom, hogy ekkora gondot okoztam – siránkoztam, mikor becsukódott az ajtó.

– Ne okold magad – legyintett Sofie néni. – Már azóta szerettük volna megleckéztetni, mióta megtudtuk, mit tett Emmával.

Könnyek csorogtak le az arcomon. Nem akartam kellemetlenséget okozni a nagynénéméknek. Amíg náluk vendégeskedtem, mindig azon voltam, hogy ne legyek útban, próbáltam minél kevesebb vizet zavarni. Erre most, a távozásomkor kell tennem valami olyasmit, amit mindvégig megpróbáltam elkerülni.

– Ne sírj – vigasztalt Rodolpho bácsi. Fekete bajsza alatt mosoly bújkált.

– Annyira sajnálom – csukladoztam. – Billt is el akartam mondani. Ma akartam bemutatni.

– Óh, őt nem kellett volna, te kis buta – ölelt meg a nénikém. – Szerinted nekem nincs szemem?

– Na igen, remek kis kocsija van – jegyezte meg Rodolpho bácsi. – Santiago is megmondta.

– Ő is tud róla? – szipogtam összezavarodva.

– Persze. Sabine figyelte az autót, de akkor már tudtunk az egészről.

– Az elejétől kezdve tudtam, hogy nemcsak baráti a viszony köztetek – büszkélkedett Sofie néni. – Már akkor gyanítottam, mikor először jött érted a testvére.

– Nem haragszol? – kérdeztem óvatosan.

– Dehogy haragszom! – nevetett fel. – A szerelem csodálatos dolog. Szaladj oda hozzá, nézd csak, még mindig az autónál vár. Esetleg visszaadhatnád neki a slusszkulcsot.

– Mikor jöhetek legközelebb? – kíváncsiskodtam lemondóan.

– Elintézzük, hogy hamar – biztosított Rodolpho bácsi.

Elvigyorodtam és célba vettem Bill kocsiját, kezemben hintáztatva a kulcsot. Sofie néni és Rodolpho bácsi egymást átkarolva sétált be a házba. Rendes volt tőlük, hogy hagytak még néhány percet a búcsúra.

Odafutottam Billhez és a kezébe dobtam a kulcsot. Elkapta és elmosolyodott.

– Nagy voltál – dicsért meg, miközben átölelt.

– Ugyan már, semmiség – visszakoztam, s éreztem, már alig állok a lábaimon.

– Fáradt vagy? – kérdezte udvariasan.

– Dehogy, csak kimerült és zaklatott. Van egy mostohaanyám, hát nem szuper. Mit meg nem tennék egy olyan mostoháért, mint amilyen neked jutott.

- Szerencsésnek mondhatom magam, mert Gordon remek ember. Talán Rosanette is az, ha jobban megismered.

– Ezt nem gondolod komolyan – motyogtam fáradtan.

– Persze, hogy nem – vigyorgott gúnyosan.

– Nem tudom, mikor láthatlak megint – komolyodtam el ismét. – A beszélgetési lehetőségünk pedig egyenlő lesz a nullával.

– Ne félj, angyal. Megoldjuk – próbált nyugtatni.

– Mégis, hogyan? Eljössz és elrabolsz?

– Nem is rossz ötlet.

Az idő sürgetett és még annyi mindent akartam mondani. Elmeséltem volna neki, mennyire megijedtem, mikor elengedte a kezem és hogy nagyon meglepődtem, mikor rájöttem, hogy nem hagyna itt. A percek azonban vészesen fogytak.

– Menj – suttogta Bill. – Találkozunk még, ne félj. Ígérem.

Kedvem lett volna örökre ott maradni vele, csak állni az utcán, miközben körülölelnek a karjai. Felemeltem a fejem és apró, bizonytalan csókot nyomtam az ajkaira.

A ház ajtaja döngve kicsapódott, én pedig gyorsan eltávolodtam Billtől. . Átfutottam az úttesten, így apa nem láthatta, hogy mit csináltam. Mert hiszen ki más is jöhetett volna ki az ajtón, ha nem az apám. Átugrottam a kis betonfalat, mely körbevette a Marcello-ház udvarát és leültem az egyik bokor árnyékába. Apa tekintete először az utcát fürkészte, talán ott keresett, vagy azt ellenőrizte, elment-eBill. A BMW-nek akkor már nyoma sem volt.

– Lotte – emelte fel a hangját – Merre vagy?

– Fél lábbal a sírban – morogtam magam elé.

– Gyere elő, kislányom!

– Nem kéne ordibálni, itt vagyok – léptem át a betonfalat.

Apa a ház felé intett és elindult. Követtem. A nappaliban Sofie néni és Rodolpho bácsi egyetértésben sértődött arckifejezést öltve figyelte, ahogyan apa végigvezetett a konyhán.

– Menj fel, aludj – parancsolt rám.

Nem is tehettem volna mást, hiszen már annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam járni. Elvonszoltam magam a lépcsőig, de az első foknál megálltam és nem tudtam továbbmenni.

– Nem hallasz, igyekezz, holnap korán indulunk – mordult apa. – Aki az éjszakákat egy vadidegennel tölti, az ne játsza meg a beteget vagy a fáradtat.

– Martin – dörrent Rodolpho bácsi és felállt. – Vigyázz az orrodra.

– Nem látod, hogy tényleg fáradt? – méltatlankodott Sofie néni. – Nem is csodálom, hogy ennyire kimerült szegénykém, hiszen hatalmas sokk érte.

– Miféle sokk ? – kérdezte felmérgesedve apa – Azt ne mondd, hogy én sokkoltam!

– Elég... – nyögtem erőtlenül és éreztem, hogy dőlni kezdek a lépcső felé.

– Rodolpho, nézd! – kiáltotta Sofie néni.

Rodolpho bácsi még időben elkapott.

– Nem megmondtam, hogy fáradt – gúnyolódott a nénikém.

Apa arcát nem láttam. Már csak a hangokat hallottam és éreztem, hogy valaki felvisz a lépcsőn.

– Mindjárt ott leszünk – mormogta Rodolpho bácsi mély hangján, ami nagyon álmosítónak hatott.

Kinyitotta a szobám ajtaját. A megnyugtató hang azonban hirtelen tigrisüvöltéssé vált.

– Mi a fenét keres a gyerek szobájában? – förmedt rá valakire, aki nem lehetett más, csak Rosanette.

– Elrhákom á kislány ’olmiait – nyekeregte a mostohaanyám. – ’olnap rheggel korhán indulunk ’aza.

– Menjen ki. Most azonnal! – parancsolta Rodolpho bácsi ellentmondást nem tűrő hangon.

Rosanette felhúzta az orrát és távozott. Rodolpho bácsi az ágyra fektetett és betakargatott.

– Aludj jól – suttogta és kiment a szobából. Én természetesen azonnal álomföldön találtam magam, de az alvás nem hozott megnyugvást, csak mégtöbb szenvedést. Bill végleg el fog szakadni tőlem, Rosanette lett a mostohaanyám, mi jöhet még?