Eljött a temetés napja. Az időpont – mint reggel megtudtam – déli 12 óra volt. Búskomoran készülődtem. Szerettem a fekete színt, most mégis utálattal töltött el, hogy fel kell vennem egy fekete ruhadarabot. Florenz is készülődött. Megbeszéltük, hogy felhívjuk apát, hogy megkérdezzük, melyik temetőben temetjük el anyát. Felháborítónak tartottam, hogy apa semmit nem volt hajlandó közölni, még csak fel sem hívott, hogy legalább pár vigasztaló szót mondjon. Mikor Florenz felhívta, csak hivatalosan közölte a temetés helyét és időpontját, majd sürgős dolgaira hivatkozva letette a telefont, de megígérte, hogy értünk jön, amint végez. Apáról kialakított képem két nap alatt teljesen átformálódott. Már nem éreztem iránta szeretetet, pedig ő volt, aki mindig megnevettetett, ha szomorú voltam, játszott velem, ha unatkoztam, megoldotta a házi feladataimat, ha nem volt kedvem megcsinálni őket. A mostani apámat nem ismertem, idegen volt számomra.
– Készen állsz, húgocskám? – lépett be az ajtón Florenz. Szándékosan használt babusgató kifejezést éreztetve ezzel, hogy neki kell pótolnia anya hiányát.
– Nagyjából – mondtam és végigsimítottam sápadt arcomon.
Florenzre pillantottam. Egyszerű fekete ruhát viselt. Arcát nem sminkelte ki, szőke haját pedig szolidan copfba fogta. Kezében fekete táskát lóbált.
Elhagytuk a lakást. Szinte minden lépcsőfordulóban találkoztunk valakivel, aki részvétet nyilvánított. Sok szomszéd és lakó feketében állt a ház előtt, ők bizonyára a temetésre készültek. Nem gondoltam volna, hogy ennyien eljönnek majd.
– Mégcsak nem is ő jött – prüszkölte Florenz és egy szürke taxira mutatott.
Nem foglalkoztam ezzel, igazából még örültem is neki, hogy nem kell látnom apát.
A sofőr tudta, hova vigyen és pénzt sem fogadott el, tehát apa előre kifizette az utat. A temető utáni sarkon kipattantunk az autóból. Már nagyon sok autó sorakozott a parkolóban, feketébe öltözött emberek sokasága tódult befelé a kapun. Elindultunk a tömeg után. Mögöttünk sürgős léptek kopogása hallatszott, amit egy női cipő okozott. Florenz és én egyszerre fordultunk meg. Kata volt, anya egyik munkatársa.
– Ó, gyerekek, annyira sajnálom! – kiáltotta már messziről. Látszott, ahogy könnyei végigcsorognak pufók arcán.
– A gyerekek sírnak – mondta, mikor odaért hozzánk. – Reggel közöltem velük a hírt. Bár nem tudják, mit jelent, hogy halott, de azt már értik, hogy többé nem látják.
Megölelte Florenzt, majd engem is.
– Jól vagytok? Hogy viselitek? Mi lesz veletek? Hogy bírja apátok?
– Apa jól – dörmögte Florenz. – Rosanette de Rénal társaságában biztos nagyszerűen érzi magát.
Kata szürkés szemei elkerekedtek.
– Micsoda?
– Apa elhagyta anyát. Valószínűleg ez is közrejátszott a balesetben. Anya nem tudott megfelelően koncentrálni az útra – közölte Florenz.
– Florenz, mondtam már, hogy nem az okozta.
– Nem tudhatod – pirított rám a nővérem.
Kata elfehéredett és úgy gondoltuk, most jobb lenne egyedül hagyni.
– Mennünk kellene – szóltam, és megrántottam Florenz karját.
– Persze, persze – bólogatott Kata – menjetek csak.
Beálltunk a kapu felé áramló tömegbe és csakhamar bejutottunk a temetőbe. Anya koporsója egy lépcsősor tetején állt. A koporsó oldalát virágok díszítették. Fehér, fátyolszerű anyag takarta el anya testét. Furcsamód nem éreztem késztetést a sírásra, szerdától szombatig volt időm kiadni magamból mindent. A tömegben megláttam Lindát és a szüleit. A lány félve intett egyet, én pedig visszaintettem neki.
– Megnézzük? – kérdezte Florenz csendesen, a koporsó felé mutatva.
Bólintottam. A koporsót körülvevő tömeg közelébe sétáltunk. Mikor észrevették, hogy mi vagyunk azok, lökdösődve félreálltak, helyet engedve nekünk. Florenz és én megfogtuk egymás kezét, úgy indultunk el. Féltem, mit fogok látni, ha belenézek a koporsóba. Mindig azt mondták, hogy a halál megtöri az embert, de az én anyám már ígyis megtört volt. Odaértünk a koporsóhoz. Florenz finoman félrehajtotta a fátylat és ránézett anya arcára. Én nem mertem odanézni, de fájt volna, ha nem teszem meg. Anya arca fehér volt, akár a márványszobor. A szemei csukva voltak, mintha csak aludna. A szája egy félmosolyra húzódott. Teljesen nyugodt volt. A testén kerestem a törések nyomait, de a kedvenc télikabátja volt rajta, így nem látszott sérültnek.
– Az arca épen maradt – suttogtam Florenznek – pedig ettől féltem.
– Az arca igen, de sok testrésze nem – suttogta Florenz és visszahajtotta a fátylat. – Viszlát, anya. Remélem, jobb helyre kerültél. Csak tudd, hogy van a földön két lányod, akik nagyon szeretnek.
Florenz búcsúzó szavai mindent magábafoglaltak, így nem mondtam semmit. Ahogy elfordultunk a koporsótól, szembetalálkoztunk apával, aki egy hatalmas csokor virágot tartott a kezében. Az oldalán egy répavörös hajú, szemüveges nő lépkedett, aki mintás zsebkendőt szorított a szája elé. Úgy tűnt, megviselték a körülmények, de messziről látszott, hogy színjáték az egész.
– Ő Rosanette – fintorgott Florenz.
Apa észrevett minket és megszaporázta lépteit.
– Lányok – sóhajtotta – sajnálom, hogy nem mehettem értetek. Ne aggódjatok, minden rendben lesz. Oh, kis Lottém! Tudom, milyen nehéz ez neked!
– Apa, tizenhét éves – emlékeztette gúnyosan Florenz. – Nem kisbaba már.
– Tudom, tudom – mondta zavartan apa, miközben a vörös nő kezébe lökte a virágcsokrot és hozzám fordult. – Ne félj, kicsim. Minden rendben lesz. Anya örökre ott él majd a szívedben. Jaj, el is felejtettem! – nézett kedvesen a mellette álló nőre. – Hadd mutassam be Rosanette de Rénalt.
Florenz és én színpadiasan kezet ráztunk Rosanette-tel.
– Tudjátok – kezdte felélénkülve apa. A hangjában nem csengett szomorúság, sem fájdalom, pedig éppen anya koporsója mellett cseverészett.
– Legalább álljunk arrébb – morogta Florenz és elhúzott anya koporsójától. Apa és a nő követtek minket.
– Tudjátok – ismételte előbb megkezdett mondatát – Rosanette és én... nos, mit szépítsem... Ő az én...
– Á fiátálók nyelvén, barhátnő – kuncogott Rosanette. – Enchantée.
Idegesítően magas hangja volt, akár egy kislánynak, s nem tudtam elvonatkoztatni borzalmas akcentusától.
– Köszönöm, Rosie – dúdolta apa. – Tehát barátnőm...
– Eleget hallottunk – vágtam közbe és most én húztam el Florenzt, aki nem tiltakozott. Apa csak nézett utánunk, de a nő megölelte és a fülébe súgott.
– Rosie – fuldokoltam – ez... ez...
– Higgadj le – csitított Florenz, de a hangján érezhető volt a düh és a megvetés.
– El merte hozni! – hőbörögtem tovább.
– Csitt már, kezdődik a szertartás.
A szertartás nem volt hosszú, a hidegre való tekintettel nem lehetett órákon keresztül a fagyott talajon álldogálni. A búcsúztatás is rövid volt, hiszen anya nem köszönt el túl sok családtagtól: az aacheni és a Hamburgi rokonok nem értek ide, de mindannyian részvétüket küldték. Az oberhauseni unokatestvérek és nagybácsik pedig semmit sem reagáltak a nekik küldött értesítőre.
Szomorúság és fájdalom kavargott bennem, mikor Florenztől és tőlem búcsúztatták a halottat, azon viszont felháborodtam, hogy a szöveg egy gondos, szerető férjnek állította be apát. Mi tagadás, sokáig az volt, de az utóbbi időben nem igazán viselkedett így.
– A szerető férjes részt átjavítottam volna – morgolódott Florenz a szertartás után, mikor kifelé sétáltunk a temetőből.
– Csss, Flor. Itt jönnek mögöttünk.
– Kit érdekel? – csattant fel a lány. Már eléggé eltávolodtunk a temetőtől, majdnem egy teljes sarokra voltunk a bejárattól. – Tudja csakmeg mindenki! Apa egy szemét, kiszámíthatatlan, faragatlan tuskó!
– Florenz Vanessa, most már elég! – kiáltotta apa és odafutott hozzánk. Azt hittem, felpofozza Florenzt. – Mit képzelsz, kislányom? Itt mindenki előtt? Nem kell aggódni – szólt a tömeg felé – így adja ki magából a fájdalmait. – Apa műmosolyt erőltetett az arcára és megsimította Florenz vállát.
A tömeg követett minket, messzebb és messzebb jutva a temetőtől.
– Ne érj hozzám! – suttogta Florenz, de a beálló csendben tisztán lehetett hallani ezt is.
– Nem értesz semmit, Flor – magyarázta apa. – Ez nem úgy működik, ahogy gondolod.
– Oh, nem? Eldobod anyát, akit éveken át szerettél, ezért a nőért? Tényleg nem tudom... Magyarázd el!
– ’Agyjuk ezt inkább máskórha, ez nem jó ’ely ennek – csicsergett közbe Rosanette, de Florenz dühös pillantását látva inkább elhallgatott.
– Nem tudsz te semmit, apa – vetette oda Florenz és felszegte a fejét, mint egy győztes.
Azt vártam, hogy apa felhív minket az incidens miatt, de két teljes napig nem jelentkezett. Azalatt az idő alatt Florenz gyűlölete mindinkább nőtt apa és Rosanette iránt. Bevallom, hogy Rosanette-et én sem kedveltem és hasonló módon éreztem apával kapcsolatban is, de teljesen meggyűlölni mégsem tudtam őt.
– Visszamész? – kérdeztem Florenztől hétfő este, mikor a nappaliban ültünk és csak néztünk ki az ablakon.
– Muszáj – válaszolta szomorkásan.– Szívesen elvinnélek, de láttad, milyen pici a lakásom. Valószínűleg új iskolát is kellene keresnem neked, és azt hiszem, nem szívesen hagynád itt Lindát. Unalmas lenne ott.
– Jobb, mint itt – motyogtam és átkaroltam a vállát.
– Elhiszem. Tényleg megtenném, de nem én vagyok a gyámod. Semmit sem tehetek.
– De hát mit gondolt apa? Egyedül hagyott minket. Az nem is jutott eszébe, hogy te vissza fogsz menni Szegedre? Mi lesz velem? – néztem rá kérdő tekintettel.
– Ha azt a nőt idehozza – füstölgött Florenz. – Nem, azt nem. Meg kell akadályoznod.
– Én?
– Félsz?
– Dehogy.
– Akkor?
– Mit tehetnék apa ellen? Álljak az ajtóba és mondjam azt, hogy bocsi, a nőt ne hozd?
- Nem – gondolkodott el Florenz. – De… Megnehezítheted az életüket…
- Hogyan?
- Hát… Eléggé kiállhatatlannak kellene lenned és…
- Flor, nekem ez nem menne – szakítottam félbe. – Tudod, hogy nem vagyok ilyen!
- Tudom, tudom. Épp ezért lesz pokoli nehéz. De nem akarom, hogy Rosanette befészkelje magát ebbe a lakásba!
- Pedig tudod, hogy így lesz. Apa nem hagyhat magamra és… szóval… biztos, hogy hozni fogja Rosanette-et is.
Florenz fel-alá járkált a nappaliban. Zaklatott tekintettel nézett körbe, s folyton-folyvást igazgatta ezüstszőke haját.
- Kitalálok valamit, ígérem – mondta végül és leült a helyiség közepén.
Néhány órával később összeszedtük anya ruháit, mert úgy gondoltuk, Rosanette azt a szekrényt választja majd magának. Florenz minden ruhát összehajtott, és bőröndökbe csomagolt.
– Jó lesz ez még valakinek – suttogta, miközben bepattintotta a bőrönd csatját.
Kedd reggel telefoncsörgésre ébredtem. Florenz gyorsabb volt nálam, így ő vette fel.
– Apa? Mi van? Nem kérek bocsánatot, ha... minek keresed? Hagyd békén... Oké, szólok neki, de csak hogy tudd, még alszik... Lotte, ébredj, apa keres!
– Jövök – szóltam álmosan és kibotorkáltam a telefonhoz.
– Tessék, apa.
– Hol a mobilod? – kérdezte egyből. Eszembe jutott, hogy még senkivel sem közöltem a telefonom csúnya halálát.
– Tönkretettem – válaszoltam egyszerűen – az SMS-ed után.
Sóhajtott egyet. A háttérből hallottam Rosanette trillázását.
– Marhtin, ez terhmészetes, ’a túl nagy sok’atás érhi áz emberht, előforhdúl’at ilyesmi. Ezérh’ nem kell mérhgesnek lenned.
– Tudom, Rosie – mondta apa szelíden.
– Van még valami? – kérdeztem közbe, mert nem bírtam hallgatni, ahogy apa becézgette ezt a nőt.
– Ja, igen, igen. Tudsz róla, hogy odaköltözünk? Tudom, hogy elhoztam a dolgaimat a lakásból, de a helyzetre való tekintettel vissza kell költöznöm. Téged nem költöztethetlek, mert az túl nagy teher lenne számodra.
Jelentőségteljesen Florenzre néztem, aki mellettem állt, s fejét nagyon közel hajtotta az enyémhez, hogy hallja, miről beszélünk. Mikor megtudta a költözés hírét, arcán apró gúnymosoly jelent meg.
– Most már tudom – feleltem. Igyekeztem nyugodt hangon beszélni, de egyre inkább remegtem a dühtől.
– Akkor délután ott leszünk – vidult fel apa.
– Vigyázz mágádrha, kisi Lotté – vihogott Rosanette.
Elhúztam a számat és eldobtam a telefonkagylót. Florenz még mindig mellettem állt. Most, hogy rápillantottam, láttam, hogy utazáshoz volt öltözve.
– Oh, nem. Máris mész?
– Nem tehetek mást – ingatta a fejét. – Veszítek egy félévet, ha nem megyek be egy előadásra.
Természetesen megértettem. Én mindig mindent megértettem. Gondolkodtam, hogy meddig bírom ezt folytatni. Florenz átölelt, megpuszilt, majd bőröndjét maga után húzva kisétált az ajtón. El akartam kísérni a taxiig, mely már bizonyára lent várta, de nem engedte. Egyedül maradtam a lakásban.
Hallottam, mikor megérkeztek apáék, de nem keltem fel, hogy üdvözöljem őket. Legszívesebben mindent összetörtem volna. Elképzeltem, ahogy földhöz vágom az elromlott laptopot, mely még mindig az íróasztalomon hevert. De jó lenne nézni, ahogy meghal, ahogy darabokra esik.
– Lotte, Lotte, hol vagy? – kérdezte apa, miután, a hangokból ítélve, kellően berendezkedtek.
– Meghaltam – morogtam a párnáim közé.
– Valami nagyon fontosat akarok mondani! Azonnal gyere elő!
– Marhtin – nyekeregte Rosanette – nem le’etsz ennyirhe érhzéketlen. Á gyerheknek anya kell. Ne légy rhá dü’ös sak azérh’, merh’ nem ’ajlandó előjönni. Majd megprhóbálom én.
Apa nem válaszolt, de a léptek hangja erősödött, tehát beleegyezett és most Rosanette közeledett a szobám felé.
– Lotté, édesem? – nyájaskodott a nő.
– Halott vagyok – motyogtam, de nem hallotta. Belépett a szobámba, Halkan becsukta maga után az ajtót, majd leült az ágyam szélére. Elővillantotta hibátlan fogsorát. A gesztust biztató mosolynak szánta, mégis vicsorgásnak tűnt. Anyáskodva megsimogatta a kezemet.
– Oh, végrhe, ’ogy méltóztátsz egy fél perhcrhe rhám figyelni. Ígérhem, gyorhs lesz, amit mondók.
– Hallgatom – mondtam fagyosan, szándékosan magázva. Az arca nem változott, még mindig mosolygott.
– Apádnak el kell utáznia párh ’étrhe Párhizsba, velem. Áddig el kell menned á nénikéd’ez, Németorhszágba. Amint visszajöttűn”, érhted megyün’.
Elöntött a düh. Még csak most halt meg anya, de apa már Párizsba megy az új nőjével.
Dühömben nagyot kiáltottam:
– Apa, gyere ide!
A hangom végigzengte a lakást, lehetetlen volt nem meghallani. Rosanette összerezzent, s eltűnt arcáról a vigyor. Apa berohant a szobába.
– mi a baj? – kérdezte idegesen, de nem rám, hanem Rosanette-re nézett.
– Semmi – mondta vékony hangján a nő – ’sak elmóndtám Lottének, ’ogy elmegyűn’.
– Lotte, csak egy hónap – meredt rám apa mogorván.
– Jó – mondtam végül. – Legalább nem kell látnom titeket. És most ha megtennétek, kifáradnátok? Enyhén szólva elegem van a társaságotokból.
Rosanette felállt, és könnyű léptekkel elhagyta a szobámat, de apa nem mozdult. Arca lilára, majd vörösre változott.
– Lotte Kerstina Schönemann Krüger!
– Ajaj – gondoltam magamban. Ha képes volt kimondani ezt a hosszú nevet, az általában azt jelentette, hogy nagy szidás következik.
– Tessék – néztem nyugodtan az arcába. – Nem érdekel, ha leszidsz, kimondtam a véleményem. Ez van. Elmegyek Hamburgba, sőt, ha kell, ott is maradok.
– Mit beszélsz? – dörrent apa hangja.
– Ott is maradok – ismételtem meg az utolsó három szót.
A keze felém lendült, de most nem voltam ügyetlen. Elkaptam, és erősen eltartottam magamtól. Apa még soha nem próbált megütni, ez pedig valamiféle adrenalinlöketet adott nekem.
– Hajrá – susogtam vészjóslóan – üss csak meg.
Apa arca szürkévé vált.
– Sa-sajnálom – dadogta – nem is tudom, mi ütött belém. Bocsánat, kislányom. Nem így kellett volna reagálnom. Tudod, hogy ez nekem is nehéz.... Ez az új helyzet...
Nem várt válaszra, egyszerűen kiment a szobából.
Este hat körül jött be ismét, vacsorát hozott, amihez hozzá sem nyúltam.
– Mikor megyek Németországba? – kérdeztem, mikor visszatért, hogy elvigye az érintetlen tálcát.
– Holnap reggel. Sofie néni érted jön. Miért nem ettél semmit? – kérdezte, ahogy ránézett a tálcára. – Ne aggódj, nem Rosie főzte.
Ez némileg arra ösztökélt, hogy mégiscsak egyek valamit. Kikaptam a kezéből a tálcát, és hozzáláttam a vacsorámhoz. Egy-kettőre megettem, bár a rendelt kajákért sem voltam oda, de még mindig jobb volt, mintha Rosanette főztjét kellett volna ennem.
– Nem jössz ki hozzánk egy kicsit beszélgetni? – kérdezte, amint befejeztem az evést és visszaadtam neki a tálcát. – Legalább próbáld meg megismerni Rosanette-et.
– Majd máskor – mondtam mogorván. – Sok volt ez mára.
Apa nem erősködött, kivitte a tálcámat, becsukta az ajtót és aznap este nem is jött a szobám környékére.
A következő nap arra ébredtem, hogy valaki gyengéden rázogat, próbál felkelteni.
– Ébredj, hétalvó.
Kinyitottam a szemem és szembetaláltam magam Sofie néni érzelemteli pillantásával. Szőke haja mesterségesen göndörítve adott keretet pirosló arcának.
– Álomszuszék – dúdolta, mikor látta, hogy magamhoz tértem.
– Sofie néni! – kiáltottam és átkaroltam a vállát.
– Mást vártál? – nevetett, miközben kiemelt a takarók alól.
– Dehogy! Tudtam, hogy jössz!
– Milyen nagyra nőttél! Olyan régen láttalak! És most egy teljes hónapig nálunk leszel! Na, hamar pakolj össze pár cuccot, nem akarom lekésni a repülőt.
– Mi lesz a sulival? - kérdeztem csalódottan. – És Lindával?
– Velem minden oké lesz – hallottam egy ismerős hangot. Az ajtó felé pillantottam. Linda ott állt, az iskolatáskája félig lecsúszott a válláról.
– Linda!
Kipattantam az ágyból és odacsúszkáltam hozzá.
– Én megleszek – nyugtatott nevetve. – Csak hát hiányozni fogsz, az biztos.
– MSN… Mindennap, oké?
– Oké – csapott a tenyerembe. – Amúgy... jobban vagy már?
Tudtam, hogy az anyát ért balesetre érti, hiszen ő látott a legjobban szenvedni.
– Jobban – nyugtattam meg, mert az arca feszültté vált.
– Oké – vigyorodott el. – Most mennem kell. Florenz felhívott és mondta, hogy elmész... szóval búcsúzni jöttem… Ja és amúgy... az egész suli részvétét küldi.
– Köszönöm – mondtam higgadtan.
Linda biccentett, majd elhagyta a lakást, és az iskola felé vette útját.
– Pakolás, egy-kettő – sürgetett Sofie néni, így végül hozzáláttam összeszedni a legszükségesebbeket.
– Nehogy még fogkefét és fogkrémet is hozz! – parancsolt rám, mikor kiszaladtam a fürdőszobába, hogy bepakoljam a tisztálkodási szereimet. – Szerinted nem készültünk fel a látogatásodra?
Visszamentem a szobámba és bedobáltam még néhány dolgot a táskába.
– Készen állsz? – kérdezte Sofie néni.
– Persze – mosolyodtam el. Most először éreztem anya halála óta, hogy némileg jó kedvem van. Németország. Hamburg. Bill. Oh, láthatom Billt? Megragadtam a nagynéném kezét.
– Óh, kérlek, Sofie néni – kezdtem elég hevesen, amit a nénikém nem nagyon tudott mire vélni, de azért figyelt. – Van egy barátom, akiMagdeburgban lakik, de Hamburgban dolgozik……. Esetleg... ha beszélek vele és értem jön... szóval… találkozhatunk?
– Persze, hiszen nem börtönbe mész, de jöjjön érted, mert még nem ismered a várost.
Örömömben ugrottam egy nagyot, de azonnal megbántam. Anya még csak nemrég halt meg és én már annak örülök, ha láthatom Billt? Úgy éreztem, ez önzőség, de nem tudtam palástolni az örömömet. Sofie néni észrevette a hangulatingadozást és megkérdezte.
– Mi a gond?
– Semmi... csak... Anya... nemrég halt meg és én már örömömben ugrálok, csak mert...
– Elég ebből – szólt rám szigorúan Sofie néni. – Ne okold magad. Anyád is azt akarná, hogy éld tovább az életed. Ebbe beletartozik az öröm is. És ha te örülsz annak, hogy láthatod azt a barátodat, hát örülj.
– jó, de... lelkiismeretfurdalásom lesz.
– Hagyd ezt abba – tanácsolta Sofie néni. – Azzal csak rosszabb lesz.
Már a taxiban ültünk és a repülőtér felé haladtunk. Elnéztem a várost, ahogy ébredezik. Egy hónapra elhagyom Budapestet. Hihetetlen érzés volt, ennek még a Billel való találkozás halvány reménye sem tudott a nyomába érni. Ez kell nekem. Elhagyni a fájdalmak színhelyét, egy időre új világba csöppenni, kicsit kikapcsolódni.
– Hogy van Rodolpho bácsi? – kérdeztem, mikor már a repülőtéren vártuk, hogy ellenőrizzék a csomagjaimat.
– Vár téged – biztosított Sofie néni. – Azt mondta, valami finomat főz, mire hazaérünk.
Rodolpho bácsi vérbeli olasz volt, így a főzéshez is nagyon jól értett. Ennek csupán az volt a hátránya, hogy kizárólag olasz ételeket tudott elkészíteni.
– Remélem, nem pizzát csinál – kezdtem aggodalmaskodni.
– Ne félj! Valami igazán különlegessel akar meglepni, de mondtam neki, hogy ne csináljon spenótos raviolit, mert azt nem szereted.
Hálásan rámosolyogtam.
– Köszönöm, hogy befogadtok. Remélem, nem fogok túl nagy gondot okozni.
– Ne butáskodj – legyintett könnyedén. – Santiago úgysem lakik már velünk. Helyed lesz bőven, nekünk pedig lesz társaságunk. Legalább megtudom, milyen érzés, ha az embernek lánya is van.
– Nehéz – sóhajtottam. Közben a hangosbemondó közölte, hogy a hamburgi járat utasai fáradjanak a hatos kapuhoz, így elindultunk a kijelölt hely felé.
– Hol lakik most Santiago? – érdeklődtem, mikor elfoglaltuk a helyünket.
Santiago Sofie néni és Rodolpho bácsi fia volt, aki már kiskorában sem a jó magaviselete miatt tűnt ki a tömegből.
– A barátnőjével – újságolta Sofie néni büszkén. –De hiszen te nem is tudod. Az én fiamnak barátnője van! És képzeld, már nem olyan haszontalan, mint amilyen akkor volt, mikor utoljára láttad. Mikor is volt az?
– Hatéve – emlékeztettem. Akkor láttam Santiagót és úgy az egész Marcello családot, mikor elköltöztünk Prágából.
– Igen, tényleg. A prágai költözés után. Szó, mi szó, Santiagót nagyon megváltoztatta az a lány, Sabine.
– Ennek örülök – mosolyogtam, mert most tényleg örültem. Boldog voltam, hogy Santiago végre révbe ért és nem egy börtönben végzi, mint ahogy azt sokáig gondoltam.
A repülőút nem volt hosszú, nem is fáradtam el. Frissebbnek éreztem magam, különösen a leszállás után, mikor körbenéztem a hamburgi repülőtéren. Ehhez az épülethez nagyon régi, kellemes emlékeim fűződtek még kiskoromból, így elsősorban azokat próbáltam előszedni. Nem volt megerőltető, hiszen az emlékek kérés nélkül is előtörtek.
– Rodolpho bácsi kijön elénk?
– Nem. Santiago jön. Remélem, hozza Sabinét is, így talán őt is megismerheted.
És valóban, a repülőtér előtt ott állt Santiago ősrégi Volkswagenje. Ez a kocsi már akkor is megvolt, mikor utoljára találkoztunk.
– Hey, Lotte! – kiáltotta felém rohanva – De megnőttél!
Felemelt, megpörgetett, majd újra letett, hogy szemügyre vehessen.
– Milyen csinos hölgy lettél.
Kedvessége és jópofa humora ellenére Santiago elég félelmetesen nézett ki. Ijesztőbbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem. Először is, hihetetlenül magas volt. Kusza, sötétbarna tincsei égnek meredtek, s anyáméhoz hasonló kék szemeiben volt valami alattomos ragyogás. Izmos karjait fenyegető tetoválások fedték, orrában és ajkában piercingek csillogtak.
– Kösz – mondtam kissé megszeppenve.
Santiagót egy középmagas, az átlagnál kicsit teltebb, rövid, fekete hajú lány követte, aki nem tűnt olyan ilyesztőnek, mint a srác, bár neki is piercing volt a bal szemöldökében és egy fekete rózsát mintázó tetoválás díszelgett a jobb karján.
– Bemutatom a barátnőmet, Sabinét – intett a lány felé, aki barátságosan mosolygott. Sötétbarna szemeiben vidámság csillogott, s ezt látva úgy gondoltam, hogy a zsák valóban megtalálta a foltját. Sabine tökéletesen illett Santiagóhoz.
– Sabine, ő itt az unokatesóm, Lotte. Már meséltem róla.
– Igen – bólogatott Sabine. – Részvétem… anyukád halála miatt… El akartunk menni a temetésre, de Santiago még soha nem járt Budapesten, így nem mertük bevállalni az utat.
– Semmi gond – mondtam kicsit meglepődve. Melegséggel töltött el, hogy Sabine is részvétét fejezte ki anyámat illetően; ezt mutatta fekete öltözéke is. Természetesen Santiago is talpig feketébe volt öltözve; bár a külsejét elnézve biztosra vettem, hogy ez nála mindennapos.
– Ja, tényleg – szontyolodott el egy kicsit Santiago. Az előbbi vidámság teljesen eltűnt az arcáról – de bunkó vagyok. Én is sajnálom Emma nénit... és...
– mondtam, hogy nincs gond – megpaskoltam a vállát, amitől egy kicsit jobb kedve lett.
– Hogy viseled? – kérdezte, mikor beültünk a kocsiba.
– Egész jól, csak az első pár nap volt nehéz.
– És Martin bácsi? – érdeklődött szomorúan. Megvetésem jeléül prüszköltem egyet.
– Mi történt? – kérdezte Sofie néni.
– Apa elhagyta anyát egy másik nőért. Valami franciáért. Flor szerint ennek tudható be anya balesete is... de ez nem így van… Anya beteg volt… nagyon beteg…
– Úristen! – csapott a kormányra Santiago – Te jó ég!
– Santiago, az utat nézd! – kiáltotta Sabine és rémülten kapott a kormány után.
– Oh, oké – Santiago visszakormányozta az autót arra, amerre annak mennie kellett.
– El se hiszem ezt Martinról... Hogy volt képes ilyesmire... Ha legalább kíméletesebb lett volna... Nagyon jól tudta, hogy Emma mennyire érzékeny… és ráadásul betegség is kínozta… Istenem, istenem… A nővére vagyok, de nem is tudtam… Nem telefonált, nem írt…
- Mi sem tudtuk – próbáltam nyugtatni a nénikémet. – Nem beszélt róla… de látszott rajta… Meg akarta tartani a titkot… addig, amíg lehetett… csak túl késő volt… Florenz nem akarja beismerni, hogy anyával nagyon nem volt rendben valami… mert ő nem látta… ő apát hibáztatta…
– Tényleg, hogy van az én kis Florom? – kérdezte Santiago pár percnyi csönd után. Sabine dühös pillantást vetett rá, mire a srác elnevette magát.
– Ne féltékenykedj, Cara mia! Florenz Lotte nővére. Tizenkét évesen láttam utoljára! ! Csinos kis fruska volt… Nem tudom, honnan örökölhette azokat az ezüstszőke fürtöket…
Sofie néni és Sabine hahotára fakadt, Santiagónak pedig piros lett az arca.
- Valószínűleg apa anyjától – feleltem félig nevetve. – Úgy emlékszem, Apolline-nak volt olyan szőke haja… Egyébként Flor is jól van… tanul…
- Nézd már… még okos is – vihogott Santiago és bevett egy kanyart.
Háromnegyed óra múlva megérkeztünk az ismerős utcába. A ház nem volt teljesen olyan, mint amilyenre emlékeztem, de az apró részletektől eltekintve a környéken semmi nem változott. Sofie néni előrement Santiagóval, hogy bevigyék az utazótáskámat, én és Sabine pedig követtük őket.
– Buongiorno! – kiáltotta Rodolpho bácsi, kissé lehangoltabban, mint ahogy az egy olaszhoz illik.
– Szia, Rodolpho bácsi – köszöntem neki csendesen.
– milyen szép nagy lány lettél! – veregette meg a vállamat. – Kis pöttöm voltál, mikor utoljára találkoztunk.
Rodolpho bácsi megigazította világoskék baseballsapkáját, végigsimított fekete bajuszán, és csak azután folytatta.
– Ugye tudod, hogy teljes mértékben melletted állunk? Nem lehetett könnyű elveszíteni édesanyádat.
– Talán megbirkózom vele – válaszoltam és a ház bejárata felé indultam. A többiek követtek.
– Ez lesz a szobád – vezetett Sofie néni az emeletre. – Régen Santiago lakott itt, de azóta kipofoztuk a helyiséget.
Santiago utánunk hozta a táskámat. Mindenki megállt az ajtóban, nézték, ahogy kipakolom a ruhákat a szekrénybe, elhelyezem az apró dolgaimat a szobában.
– Fürdőszoba is van az emeleten – mondta Rodolpho bácsi. – Az első ajtó jobbra a folyosó végén.
– Köszönöm – biccentettem. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy anya halála tette őket ennyire figyelmessé, de azért jólesett a törődésük.
Félóra elteltével egyedül hagytak, így SMS-t írhattam Florenznek. Röviden tájékoztattam őt az utazás eseményeiről, majd kicsit elnyújtóztam az ágyon és lehunytam a szemem. Teljesen nyugodt voltam.
A horizont vörösben játszott már, mikor lementem vacsorázni. Sofie néni tanácsára Rodolpho bácsi nem csinált raviolit, helyette spagettivel és paradicsomos tésztával lepte meg a családot. Az asztalnál olyan volt a hangulat, mint egy hamisítatlan olasz családban. Rodolpho bácsi és Santiago fokozott hangerővel, ráadásul olaszul vitatkozott a legutóbbi Bajnokok Ligája mérkőzésről és egymást túlharsogva igyekeztek véleményt formálni arról, hogy miért kapott ki a Milan. Sofie néni és Sabine egy új üzletközpontról beszélgetett, mely Berlinben nyílt, s állítólag nagyon olcsón lehet vásárolni benne. Én nem csatlakoztam egyik társasághoz sem. Nagyon fáradt voltam, de nem akartam elvonulni addig, amíg Santiagóék társasága szórakoztatott. Este fél tíz körül aztán elmentek. Segítettem Sofie néninek összeszedni a mosatlan edényeket, majd jó éjszakát kívántam neki meg Rodolpho bácsinak, és felsiettem az emeletre. Úgy éreztem, furcsa lesz megszokni ezt a vidám kis családot, de tudtam, hogy pontosan ez tesz majd jót nekem. Egy hónap múlva felfrissülve térhetek haza, csak még azon kell gondolkodnom, hogyan távolíthatnám el Rosanette-et apám közeléből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése