22. Fejezet: A legkisebb Marcello

A kis kalandom után napokig az ágyat nyomtam. Három napig harminckilenc körül volt a lázam, az orvos naponta többször is eljött, hogy ellenőrizze, nem fordult-e komolyabbra az állapotom.

Ugyanakkor a kíváncsiság is furdalt, hogy Tom miről akart beszélni velem. Linda biztosított arról, hogy nem mondta el a valódi okot, amiért elhagytam Billt, de sejtettem, hogy az idősebbik Kaulitz erről akart beszélgetni. Nem jött vissza, hogy megkérdezzem tőle. Hiába kértem Lindát, hogy hívja el, hadd beszéljek vele, ő annyira ellenezte ezt, hogy két napi könyörgés után feladtam és nem próbálkoztam többé. Nem akartam magamra haragítani a lányt. A telefonom naponta többször is csörgött. Az utóbbi időben nem tartottam a kapcsolatot Florenz-cel, de a nagynénémék minden velem kapcsolatos információt megosztottak vele. Florenz megígérte, hogy hamarosan meglátogat, úgyis el kell jönnie Johanneshez. Na igen, arról se tudtam, hogy Johannes időközben visszatért. Igazán meglátogathatott volna.

Nemcsak Florenz volt az egyetlen, aki naponta keresett. Mike, amint meghallotta a kalandom hírét, azonnal utazni akart, de sem az időjárás, sem a szülei nem engedték, így naphosszat azzal nyugtatgattam, hogy minden rendben van.

Hétfő este Linda szomorú hírt közölt. Tudtomra adta, hogy vissza kell mennie Budapestre, mert nagyon le van maradva a tananyaggal és ha tovább húzza az időt, félő, hogy évet kell ismételnie. Ezt semmiféleképpen nem akartam, és természetesen megértettem. Láttam rajta, hogy nehezére esik a búcsúzás és nincs ínyére, hogy itt kell hagynia. Én éppen csak elkezdtem iskolába járni. Már nem voltam annyira beteg és különben is, a tanulmányaimmal Lindához hasonlóan én is el voltam maradva.

Másnap reggel linda elhagyta Hamburgot. Tom vitte ki a reptérre, de a házba nem jött be, így nem volt esélyem kérdezni. Gondolom, ez is Linda ötlete volt, hiszen Tomot ismerve nemcsak a csomagokat, de magát Lindát is az ölében vitte volna el az autóig. Szomorúan integettem nekik az ablakból. Anni is elszomorodott, hiszen az együtt töltött hónapok alatt ő is megkedvelte Lindát, ahogy Linda is Annit.

Ketten maradtunk a lánnyal. Ő figyelt rám, holott úgy éreztem, nincs szükségem rá. Nem állt szándékomban elmenni a próbateremhez, hiszen értelme se lett volna, ugyanis a fiúk csak néha ugrottak haza. Linda távozását követően ők is elhagyták Németországot, hogy folytassák az európai turnét. Tudtam, hogy április végéig felesleges meglátogatnom a velük kapcsolatos helyeket.

Az iskola folyosóján nap mint nap egymást ölelgető párokkal találtam szembe magam. Az osztályban is szövődtek szerelmek, szinte minden második lánynak jutott egy fiú. Újra visszatért az a fajta szomorúság, mely a szakítás legelején kínzott. Bill pótolhatatlan volt számomra. Úgy hittem, sosem lesz vége ennek és mindig érezni fogom a hiányát. Tudtam, hogy amint ránézek valakire, őt fogom keresni benne, mint ahogy azt Mike esetében is tettem. Azt is tudtam, hogy ez így nem lesz helyes, hiszen magamnak és másoknak is fájdalmat okozok. Felejtenem kell, bármennyire nehéz. Lehetetlennek tűnik, de sok lehetetlen kalandot éltem már túl, most ezen kell átküzdenem magam.

Délutánonként Lindával és Mike-kal beszélgettem. Mindketten segíteni próbáltak, hogy nagyjából egyben tudjak maradni. Nem akarták, hogy újra olyan legyek, mint decemberben. Én is igyekeztem, hogy elkerüljem ezt. Florenz, ígéretéhez híven, meglátogatott. Nagyon megrémült, mikor meglátta, hogy nézek ki. Megnyugtattam, hogy ez már sokkal jobb, látott volna január környékén.

– Ennél is rosszabb volt? – kérdezte ijedten.

– Persze. Várj, van valahol egy kép... Linda csinálta...

Florenz felsikoltott, mikor meglátta a képet.

– Úristen! Lotte, ez borzalmas!

– Florenz, nem tudom, milyen állapotban lettél volna, ha el kellett volna hagynod Johannest.

– Igazad van – nyugodott le kissé. – Valóban nem tudhatom, min mentél át. Johannesszel sokat beszélgettünk erről, főleg, miután láttalak a kórházban. Nagyon féltem, hogy komoly bajod lesz.

– Ugyan már – legyintettem könnyeden. – Egy fanatikus rajongó nem árthat nekem, még akkor se, ha késsel járkál.

Elnevette magát, de az arca ismét komoly lett.

– Van még valami? – néztem rá érdeklődve. Túlzottan fürkésző pillantással figyelte az arcomat.

– Igen, van. Nemcsak azért jöttem, mert útban vagyok Johanneshez. Apa küldött.

Apámat hónapok óta nem említettem senkinek, szinte el is felejtettem, hogy létezik. Összehúztam a szemöldökömet és fintort vágtam, mikor a nővérem említést tett róla.

– Nem a döntése miatt visszakozik – tájékoztatott Flor. – Tudja, mi történt és hogy milyen állapotban voltál a szakítás után. Nem igazán hatja meg. Azt mondja, jobb lesz Bill nélkül, de csak később fogod megérteni, miért. Üzeni, hogy mindenki lemond az első nagy szerelméről, mert sok utat kell bejárni addig, amíg megtaláljuk az igazit. Ezt legjobban éppen az ő példájából láthatjuk, hiszen húsz évig élt egy nővel, akit nem is szeretett igazán, mert... na mindegy, szóval ezt magyarázta. A lényeg, hogy találsz magadnak mást.

– Érdekes, nekem jó volt az első is. Nem akarok másikat – duzzogtam egy kicsit.

– Jaj, Lotte. Annyira szeretnék segíteni, de sajnos nem tudok. Nincs túl nagy tapasztalatom az ilyesmiben. Volt pár pasim, de a legtöbb kapcsolatom mindössze hetekig tartott. Végre megtaláltam Johannest és eszemben sincs lemondani róla. Persze, mint mindenkinél, nálunk is előfordulnak viták és veszekedések. Most is azért jöttem, mert tisztáznunk kell valamit, de ne aggódj, ettől még nem fogunk szakítani.

– Azért jött vissza? – kérdeztem és Florra pillantottam.

– Igen. Megsértődött és meg sem állt anyuci szoknyájáig – nevetett fel ismét. Na jó, nem. Vissza kellett jönnie, hogy elintézzen valamit. És…

– Közölni akarsz még valamit – jelentettem ki, mert elharapta a mondatot és láttam az arcán, hogy nem mondott el mindent. Fájdalmas fintort vágott, csak aztán kezdett bele.

– Kistesónk lesz – nyögte ki. – Rosanette terhes. És... igazad volt... anya betegeskedett. A baleset azért következett be, mert elájult a volán mögött...

Tudtam, hogy anya beteg volt, ezt már korábban elfogadtam. Sokszor mondtam is Florenznek, de nem akarta elhinni. Minden áron apát hibáztatta a történtekért – amit persze teljesen megértettem. A Rosanette-tel kapcsolatos információi azonban csak nagyon lassan áramlottak végig a fejemben. Nem tudtam felfogni a szavak értelmét. Annyira hihetetlennek tartottam az egészet. Aztán felébredt bennem a düh, majd a sajnálat a születendő kicsi iránt.

– Rosanette-nek nem való gyerek – mondtam, mikor meg tudtam szólalni.

– Nekem mondod? – kérdezte nagy szemeket meresztve. – Tudom, milyen az a nő. Tegnap náluk aludtam, mert apa nem engedte, hogy Szegedről egyenesen ide repüljek. Azt hiszem, Rosanette most nyolchetes terhes... Ne tudd meg, hogy hisztizett, mikor apa közölte, hogy ott töltök egy éjszakát. Apa persze nyugtatta, hogy „Kicsi Rosie-m, ennyit igazán kibírunk, hiszen hamarosan érkezik a saját babánk is.” Mintha én nem az övé lennék! Na mindegy. Rosanette megnyugodott, mert megengedte, hogy ott maradjak.

– Nagyszerű – fintorogtam gyűlölködve. – Kistesó.

– Úgyse fogod látni – világosított fel Florenz. – Beszéltem rólad apának, de mondom, nem igazán hatotta meg, hogy mi történt veled. Azt mondta, küldött volna pénzt Sofie néniéknek, hogy fordítsák a kórházi kezeléseidre, de ők visszautasították és azt üzenték, hogy utálod őt. Megmondtam neki, hogy nem csodálkozom ezen. Azt mondja, nem bánt meg semmit, és ha visszamehetne az időben, mindent ugyanígy tenne.

A nővérem nálunk vacsorázott, majd továbbállt, mert Johannes már óránként hívta. Florenz csak kuncogott, s azt mondogatta, hogy Johannes bánja a veszekedést és bocsánatot akar kérni, ezért türelmetlenkedik ennyire. Örültem, hogy nincs komoly gond közöttük, mert bennük a világ egyik legszebb párját láttam. Összeillettek úgy, ahogy voltak. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha bármi is közéjük állhat. Volt idő, hogy Billről és magamról is ezt gondoltam, de rájöttem, hogy ez teljes képtelenség. Hiú ábrándokat kergettem, mentem az álmaim után, de azok lassan elúsztak és egyedül maradtam. Bill egyáltalán nem volt hibás, őt sosem okoltam volna, hiszen minden az apám hibája, és az ő hibáit nem hozhatom helyre.

Másnap megtudtam valamit, mely végre a valódi örömre adott okot. Santiago reggel tíz körül hívta fel Sofie nénit, hogy Sabine hamarosan megszül. Természetesen azonnal értem jöttek a sulihoz, hogy le ne maradjak a jeles eseményről. Mivel már Anni is családtagnak számított a nálunk eltöltött két hónapnak köszönhetően, ő sem maradhatott ki az ünneplésből. Rodolpho bácsi mind a kettőnket elkért, majd a kórházhoz hajtott.

Sofie néni már várt ránk. Teljesen magán kívül volt az izgatottságtól. Santiago egy széken kuporgott. Nem szólt semmit, mikor megérkeztünk, pedig általában olyan harsányan köszön és siet elém. Sofie néni elmondta, hogy gondolkodik és még csak most fogja fel igazán, hogy valóban apa lesz. Időt kell hagynunk neki. Sabine ezért nem engedte, hogy bent legyen a szülésnél.

– Mi a helyzet? – kérdeztem, mikor leültem mellé.

– Még bent van. A dokik azt mondták, nem lesz gond.

– Santiago, most örülni kéne – tanácsoltam nevetve. – Te meg olyan pofát vágsz, mintha meghalni készülnél.

– Dehogy készülök meghalni – védekezett és kicsit elmosolyodott. – Tudod, nehéz feldolgozni azt, hogy hamarosan a saját gyerekemet tartom majd a kezemben.

– Volt elég időd felfogni, nem? – kérdeztem, de úgy éreztem, nem kellett volna tovább feszegetni a témát.

– Volt, de... ezt még nem értheted. Majd ha a saját kisbabádat tartod a karodban, megérted, min megyek keresztül.

– Sajnálom – mentegetőztem visszakozva. – Nem kellett volna rákérdeznem.

– Semmi gond. Gyerek vagy még, nem érthetsz mindent.

Felháborodottan akartam tiltakozni a kijelentés ellen, de ilyen helyzetben nem voltam képes rá, hogy dacoljak vele. Hiszen valóban gyereknek számítok, de mindössze egy év és nagykorú leszek...

Megérkezett a rokonság és a szomszédság. Főleg azokat az embereket láttam, akikkel az esküvőn is találkoztam.

– Santiago, apám tudja, hogy gyereked lesz? – kérdeztem kíváncsian.

– Szerintem nem, én nem szóltam neki. Sabine meg úgy gondolja, hogy nem is érdemli, hogy akár csak megemlítsük neki, elvégre aki képes eldobni és kirakni a saját gyerekét... Szóval, ha anyám nem szólt neki, akkor nem tud róla. Én nem tartom többé a rokonomnak. Óh, de Emma néni mennyire örülne a hírnek! Folyton attól félt, hogy a rendőrök kezében végzem. Emlékszem, mikor kicsik voltatok és eljöttetek... akkor, mikor Budapestre költöztetek. Emma néni sokszor mondta anyának, hogy jó gyerek vagyok, csak figyelni kell rám. Végül igaza lett. Sabine miatt képes voltam megváltozni. Nem is tudom, hol tartanék, ha ő nem lenne.

– Santiago, lehet egy kérésem? – néztem rá könyörgően. Eszembe jutott, hogy milyen nevet gondoltak ki a babának. Most, hogy már csak percek kérdése, hogy valóban a világra jöjjön, fontos volt megjegyeznem valamit.

– Tessék, nyugodtan – nevette el magát a hirtelen támadt lelkesedésemen.

– Ha a baba fiú lesz, kérlek, ne nevezzétek Gianninak. Tudom, hogy Rodolpho bácsi olasz, meg minden, de a Gianni egy borzalmas név. Azt is tudom, hogy már eldöntöttétek, hogy ez lesz a neve, de kérlek, könyörüljetek meg szegény picin. Nem érdemli meg, hogy ilyen csúnya névvel kelljen élnie.

– Óh, te kis bohó! – vihogott Santiago. – Mintha csak Sabinét hallanám. Nem, a gyerek nem lesz Gianni, mert szerintem is borzalmas név. Mindenképp német nevet kap, hisz az olaszos családnévvel furcsa és egyedi hangzású lesz.

– De hát hogyhogy megváltoztattátok a döntést? – kíváncsiskodtam. Emlékeztem arra a napra, mikor Sabine Lindának és Anninak beszélt a babáról. Akkor említette a neveket is.

– Még aznap este döntöttünk, miután Sabine elmondta a lányoknak a névlehetőségeket. Azt mondta, kimondva a Gianni olyan szörnyűnek tűnt, hogy nem képes így nevezni a gyerekét. Teljesen egyetértettem vele. Bár mondtam, hogy apa talán megsértődik, de végül ő is elfogadta.

– És így mi lesz a neve? – kérdeztem lelkesen. Fel sem merült bennem, hogy a baba esetleg kislány.

– Így, ha lány, akkor Grete, az első döntés alapján. Ha fiú... nos, azt nem árulhatom el. Egy dolgot mondok, a neve hasonlítani fog a nagyapjáéra.

Elkezdtem gondolkodni azon, vajon mi hasonlítana a Rodolpho névhez, de nem jutott eszembe semmi értelmes.

Csak vártuk, hogy végre jöjjön valaki és mondjon valamit. A rokonok és a szomszédok virágokkal, apró ajándékokkal a kezükben álltak és egymással beszélgettek. Sofie néni és Rodolpho bácsi idegesen nézett egymásra, Anni pedig mellettem állt, hallgatta, miről beszélek Santiagóval. Úgy láttam, neki eszébe jutott a név, de Santiago egy pillantással csendre intette, így nem tudhattam meg, mire gondolt.

– Engedjetek, engedjetek! – harsogta egy ismerős hang a várakozással teli csöndben.

A hang irányába fordítottam a tekintetemet. Florenz hatalmas plüssmacival a kezében rohant felénk, maga után húzva a levegőért kapkodó Johannest.

– Nem késtünk még el, ugye? – kérdezte Florenz aggódva, miközben csúszva lefékezett előttem és végre elengedte Johannest is, aki újra levegőt vehetett.

– Még nem – nyugtattam meg mosolyogva.

– Jaj, de jó – sóhajtott megkönnyebbülten. – Azt hittem, elkésünk mert nem könnyű taxival jönni egy ekkora macival és Johannesszel, aki egyszerűen képtelen arra, hogy siessen.

– Ne engem szidj, Florenz – védekezett Johannes. – Nem tudom, ki válogatta a játékokat a boltban majdnem félórán keresztül.

– Jól van na! – csattant fel Florenz – Nem tudtam eldönteni, hogy babát vagy kisautót vegyek, így plüssmacit hoztam. Nem tudjátok, hogy fiú lesz-e vagy lány?

Santiago megrázta a fejét.

– Ahh, sejtettem – morgolódott a nővérem és ledobta a macit.

Johannes és Florenz körbenézett a várakozó társaságon. Ők sem ismertek több embert, mint én, sőt, talán kevesebbet is a szomszédok és a rokonok közül.

Körülbelül egy órát ültem, majd elsétáltam a büféig, hogy vegyek valami innivalót. Senki nem követett. Annyira izgultam, hogy végre megszülessen a kisbaba, hogy nem bírtam egy helyben maradni. Járkáltam, leültem, felálltam, de az idő annyira lassan telt, hogy az már idegtépő volt. Belegondoltam, ha nekem feszült a várakozás, akkor milyen lehet Santiagónak.

Nem tudtam, mennyi idő telt el várakozással. A várakozók székek híján a földön foglaltak helyet, ajándékaikat a kezükben tartották, vagy maguk mellé pakolták. Néhányan enni és inni kezdtek, mások járkáltak és telefonáltak, hogy beszámoljanak a fejleményekről az otthon maradtaknak. Johannes unaloműzésként az ujjaival csettintgetett, de miután Florenz rácsapott a kezére, abbahagyta és csöndben várt. Santiago morgott valamit Sabine óvatosságáról és elsietett. Nem is jött vissza. Úgy gondoltam, bement a lányhoz, hogy mellette legyen.

További két óra telt el, majd kinyílt a folyosó végén lévő ajtó és megjelent Santiago mosolytól sugárzó arca.

– Kisfiú – suttogta csendesen. – Megszületett Ralph Viktor.

Mindenkiből örömkiáltás tört elő. Florenz megölelte Johannest, Rodolpho bácsi Sofie nénit, engem pedig Santiago, aki időközben kijött és fogadta a gratulációkat.

– Nemsokára láthatjátok – újságolta vigyorogva. – Most elvitték, megvizsgálják, felöltöztetik, utána kihozhatom. Azt mondják, teljesen egészséges. Hamarosan Sabinéhez is bemehettek majd. Ő is jól van.

– Hogy viselte a szülést? – kérdezte Sofie néni.

– Azt mondja, az elején nehéz volt, de végül minden simán ment. Most kicsit ki van merülve, bár ezt nem csodálom. Az orvos szerint, a gyerek becsült súlya körülbelül négy és fél kiló.

– Úristen, szép nagy baba – csapta össze a kezét Rodolpho bácsi. – Gratulálok, fiam.

Odasétált Santiagóhoz és megölelgette.

– Köszönöm, papa. És neked is köszönöm, mama – Santiago Sofie nénihez lépett, aki egész egyszerűen elsírta magát.

Nem sokat kellett várni arra, hogy láthassuk a kis Ralphot. Igen, mint időközben rájöttem, a Ralph névalak tényleg hasonlított a Rodolpho névhez, ezáltal egyfajta tisztelgésnek számított a nagypapa előtt.

Sabine a karjában fogta a fiát, úgy mutatta mindenkinek, de meg is foghattuk, ha akartuk.

A kisbaba szemei pont olyanok voltak, mint a Sabinéé, de az orra és a szája formája teljesen megegyezett a Santiagóéval. Santiago le sem tagadhatta volna, hogy az ő fia.

– Sabine, megfoghatom? – kérdezte meghatódva Florenz, mikor Sabine anyja visszaadta Ralphot.

– Ezt kár volt megkérdezned – nevetett Sabine és Florenz felé nyújtotta a babát.

A nővérem átvette Ralphot és gyengéden a karjába emelte. Annyira jól állt a kezében, mintha neki találták volna ki az anyaságot. Persze Sabine kezében is aranyos volt, de Florenzt elnézve olyan volt, mintha ez a feladat pont ráillett volna. Természetesen még várhat ezzel, elvégre tanul.

– Szia, kis gyönyörű – gügyögte Florenz. Johannes is rámosolygott a picire – Te kis szépség. Ó, mosolyogsz. Szeretsz, ugye? Milyen szép vagy, istenem, mennyire picike és édes.

Johannes átvette a kisbabát, és a magasba emelte.

– Milyen itt kint, kisember? – kérdezte, mire a kicsi is mosolygott. Szemlátomást szimpatikus volt neki Johannes.

– Most már nekem is adjátok ide – követeltem, Johannes pedig átadta a kicsit.

Néhány másodpercig ficánkolt, mikor átvettem, de különben nyugodtan tűrte a költözködést. Rám nézett és még a szemei is nevettek. Apró kis hangot adott ki, ami gyönge volt még, de annál határozottabb. Tudtam, hogy a kisember kiereszti a hangját, ha szükségét érzi.

Florenz csinált pár képet rólam meg Ralphról. Sabine nevetett és mosolyogva nézte, hogyan ringatom a picit. Nem volt nehéz tartani, csak nagyon féltem, hogy elejtem, vagy bármi kárt okozok benne. Sabine megnyugtatott, hogy semmi baja nem lesz, úgyhogy sétálgatni kezdtem a kórteremben. Minden szem rám szegeződött, de ez csöppet sem volt kellemetlen. A karomban tartottam egy pici embert, ez pedig minden mást kizárt a tudatomból. Aggódtam, hogy ha nem jól tartom, a baba tényleg megsérülhet, de végül egy teljes kört sétáltam, mielőtt visszaadtam volna Sabinének.

Ezután Anni következett, aki gügyögve ragadta magához Ralphot. Ő sokkal bátrabban emelte föl és sétált vele, mint én. Látszott, hogy van tapasztalata az ilyesmiben.

– Gratulálok neked is, Sabine – mosolyogtam és az újdonsült anyukához sétáltam.

– Köszönöm, Lotte – mosolygott a lány. – Jaj, meg akartalak kérni valamire. Óh, Florenz, remélem, nem baj. Azt szeretném, ha Lotte lenne Ralph keresztanyja, mert Santiagónak nincs lánytestvére, a nővérem pedig New Yorkban él. Tudom, hogy te...

– Nem, dehogy baj – vágta rá határozottan Florenz. – Hadd legyen Lotte. Én majd leszek a másodiknak.

Tényleg nem látszott sértődöttnek. Az arca őszintén mosolygott, miközben Sabinére nézett. – Ugye, lesz második? – kérdezte bizonytalanul, mert Sabine egy pillanatig gondolkodott.

– Már csak miattad is – mosolygott Sabine. – Kislány lesz, rendben?

– Kislánynak örülnék. És nevezhetnétek mondjuk Fiorenzának , a keresztanyja után.

– Megegyeztünk – mondta Sabine és kézfogásra nyújtotta a kezét. Florenz megrázta, ezzel megkötötték a fogadást.

– Az első is csak pár órás, de már a másodikat tervezitek? – kérdezte nevetve Santiago.

– Florenz miatt muszáj lesz bevállalnunk egy kislányt is – nevetett Sabine, miközben átvette a kisbabát Annitól.

– Santiago, behoztad a ruhát, amit Lottétől kaptunk? – érdeklődött Sabine, miközben megvizsgálta, mibe öltöztették Ralphot.

– Természetesen – válaszolt készséggel Santiago. Kotorászott egy kicsit a mellette heverő táskában, majd előhúzott egy fehér ruhát. Azt a ruhát, mely a karácsonyi ajándékom volt számukra.

– Remélem, megengedik az orvosok, hogy ebben vigyük haza – mélázott Sabine. – Annyira szép ez a ruha, remekül állna a kis legényen.

Ralph mosolygott és két apró öklével össze-vissza kalimpált. Sabine levette róla a sapkát, hogy megigazítsa, mert sejtette, hogy ez az oka annak, hogy nyugtalankodni kezdett. Nem volt túl sok haja, de ami volt neki, az is olyan szőkés volt, mint Sofie nénié. A nénikém is észrevette ezt, s a szeméből ismét könnyár fakadt ki. Sabine anyja, Loise megveregette a vállát és elnézően mosolygott.

– Első unoka, igaz? – kérdezte Sofie nénitől.

– Igen – válaszolta Rodolpho bácsi, mert Sofie néni nem volt olyan állapotban, hogy beszélni tudjon.

– Akkor érthető ez a nagy meghatottság – bölcselkedett Klaus, Sabine édesapja.

– Mi is ugyanígy voltunk ezzel, Klaus, emlékszel? – nevetett Loise. – Mikor Ingrid lánya született?

– Vagy mikor Laurenz fia – tódította Sabine. – Akkor nagyobb hisztit csaptál.

– Ingrid és Laurenz a testvéreid? – faggattam érdeklődve Sabinét.

– Aha – válaszolt a lány kimérten. – Ingrid vagy tíz évvel idősebb nálam, Laurenz is úgy nyolccal. Én elég késői gyereknek számítok, de talán lassan utolérem őket a huszonnégy évemmel – kuncogott, miközben Ralph kicsi kezeivel játszott.

– Ők miért nincsenek itt? – kíváncsiskodtam tovább. – Az esküvődön ott voltak egyáltalán?

– Nem voltak ott – felelte Sabine. – Tudják, hogy férjhez mentem, a gratulációjukat és a nászajándékaikat meg is kaptam, de személyesen nem tudtak eljönni. Ingrid és a családja Amerikában él, Laurenz pedig Japánban telepedett le a feleségével és a fiával. Laurenz mindig a technika rabja volt, így következtetni lehetett arra, hogy olyan országot választ magának, mely tökéletesen megfelel az igényeinek. Nem mondom, hogy Japán pont a legjobb választás. Ingrid egy vállalkozást vezet közösen a férjével. A lánya, Friderike most tizennégy éves. Született még két fia is, de őket nem ismerem személyesen. A nevük talán...

– Richard és Götz – segítette ki őt Loise. – Nagyon édes gyerekek. Voltam náluk tavaly nyáron. Sajnos Sabine nem tudott velem jönni, mert nem hagyhatta félbe a diplomamunkáját. Richard és Götz sokat emlegetik, hogy szeretnék megismerni a nagynénit, de őszintén bevallva... Mikor Ingrid elköltözött, Sabine pont a lázadó korszakát élte, így nem sikerült valami barátságosra a búcsúzásuk. Közvetlenül indulás előtt csak tőlünk köszönt el, majd fogta az akkor három éves Friderikét és távozott.

– Tizenhárom voltam – háborodott fel Sabine. – Nem értem, miért akadt ki annyira. Csak megmondtam a véleményem a korai gyerekvállalásról.

– Ő pedig huszonhárom volt. Nem volt még igazán felnőtt – dorgálta Loise.

– Na tessék, hát mégis nekem volt igazam – diadalmaskodott Sabine, Santiago pedig elvette az öléből Ralphot.

– Laurenz már érettebb volt. Tanult a testvére hibájából – mesélte tovább Loise, már nem is Sabinének, sokkal inkább mindenkinek. Ő két éve költözött el, mert állást kapott Japánban. Tudta, hogy remek lehetőség, nem hagyhatta ki. A fia még egészen kicsi volt.

– Igen, emlékszem – fintorgott Sabine. – Lukasnak akkor lett volna az első szülinapja, mikor elköltöztek. Pont azon a napon. Oda sem tudtam adni az ajándékomat. Bár az igaz, hogy Laurenz hosszú hetekig küldte a bocsánatkérő e-maileket, mégis nagyon rosszul esett, mert féltem, hogy vele is úgy járok, mint ahogy Ingriddel... Szerencsére ettől nem kellett tartanom. Laurenz azóta is az egyik legjobb barátom. Nagyon sajnálta, hogy nem tudott eljönni az esküvőre, de elkérte az összes fényképet és videófelvételt, hogy meg tudja mutatni a feleségének, Inkének. Azért nem jöttek az esküvőre, mert nem értesítettem időben őket, de sietnünk kellett, hiszen már úton volt Ralph.

Furcsa volt hallanom ezt a testvérháborút. Florenz-cel nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de soha nem gondoltam arra, hogy kihagyom az életem fontos eseményeiből. Mégha nem is voltunk igazán beszélő viszonyban, akkor sem jutott eszembe, hogy ne legyen ott az esküvőmön, vagy a gyerekeim születésénél – persze ezeken nem járt az eszem túl sűrűn, de néha megfordult a fejemben. És most, hogy Florenz egy stabil pont volt az életemben, egyszerűen lehetetlen lett volna bármiből is kihagyni őt. Ránéztem és láttam rajta, hogy hasonlókon gondolkodik.

Johannes Sabine ágya mellé tette Florenz-cel közös ajándékát, majd elhelyezte a virágcsokrokat az éjjeliszekrényen, melyeket a többiek nyomtak a kezébe.

Nem maradtunk túl sokáig, mert kint is várakoztak, hogy láthassák a kisbabát. Anni meg én hazamentünk. Sofie néni és Rodolpho bácsi a kórházban maradt, hogy tovább nézegethessék első unokájukat.

– Gyönyörű az a baba – hajtogatta Anni.

Mikor hazaértünk, meglepetésemre Florenz hívott. Áradozott a kicsiről és arról mesélt, hogy ő is szeretne kisbabát. Elnevettem magam és előadtam neki, miről gondolkoztam, mikor néztem, ahogy Ralphot tartja a karjában. Az egész beszámoló alatt hallani lehetett Johannes kismértékű méltatlankodását. Tudtam, hogy a gyerekvállalás nem Johannesen fog múlni, hiszen – kis rábeszélés után – szinte mindenre kapható volt, amit Florenz a fejébe vett.

– Persze nem most – mondta fennhangon Florenz – de az egyetem után természetesen tervbe van véve.

– És esküvő? – érdeklődtem nevetve.

– Az is – válaszolta kedélyesen. – Ugye, Johannes?

Johannes helyeslőleg morgott valamit, de a gondolatait még mindig az apaszerep töltötte ki. Nem akart ilyen fiatalon apává válni, bár megnyugtató volt számára, hogy Florenz megvárja a diplomaosztóját, ami három-négy év múlva lesz esedékes.

Amíg telefonáltam, Anni a hátam mögött pakolgatott valamit. Mint később kiderült, a ruháit. A lány költözni készült. Mikor letettem a telefont, érdeklődve néztem rá. Tudtam, hogy haza szeretne menni, én mégis visszatartottam volna. Sokszor mondtam, hogy menjen, nem kell figyelnie rám, jól vagyok, de most, hogy a távozása nagyon is valósnak tűnt, féltem, hogy egyedül hagy. Nem volt más támaszom, csak ő. Mike Oroszországban volt, Linda Magyarországon, hát kire számítsak ezután? Bár mindennap találkozunk majd a suliban és délutánonként is eljön hozzám, de borzasztóan elszomorodtam, ahogy láttam, miként pakolja tele a bőröndjét, hogyan vonszolja ki maga után a csomagokat és száll be az anyja autójába. Integettem, ő pedig mosolyogva intett vissza.

Tehát Anni is elment, kénytelen leszek saját magamra támaszkodni és erősnek maradni.

Nincs se Linda, se Mike, és most már Anni sincs. Persze ugrottak volna, ha hívom őket, de önzőségnek éreztem volna és egyáltalán nem tartottam tisztességesnek velük szemben. Elvégre nekik is volt családjuk, hozzájuk tartoztak, én csak egy barát voltam, aki az utóbbi időben nagy segítségre szorult, melyet ők adtak meg, ezzel pedig hosszú időre leköteleztek. Szerettem őket, mégha nem is mindig mutattam feléjük. Akkor is szerettem őket, mikor szövetkeztek ellenem és megakadályozták, hogy a próbaterem közelébe menjek. Tudtam, hogy segítettek ezzel, mégha akkor nem is láttam be ezt.

Florenz is hiányzott. Ő volt az egyetlen szoros családi kötelékem. Ugyan most nem volt messze tőlem, de tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennie az egyetemre. Talán Johannes lesz az, aki helyettesíteni fogja majd őt.

És ami a legfájóbb volt talán mind közül, az én egyetlen, drága anyám hiánya. A fájdalom még mélyen bennem élt, s az utóbbi hónapok fájdalmaival együtt keveredve a felszínre tört. Néha-néha úgy éreztem, csak anya hiányzik, máskor meg úgy, hogy kizárólag Billt akarom. Természetesen mindkét érzés hamis volt. Mind a kettőjüket akartam, de egyikőjüket sem kaphattam vissza. Anyát akarni esztelenség volt, hiszen a halottakat semmi nem támasztja fel. Billt akarni önzőség volt, hiszen eldobtam, akár egy rongybabát. Mindegy, miért, mi volt az indok, megtettem. Ahogy az utcán álltam és néztem a helyet, ahol Anniék autója lassan beleveszett a szürkületbe, eszembe jutott Mike egyik mondata. Most jöttem rá, hogy pont erre az önzőségre utalt, mikor azt mondta, eldobtam Billt és már rohannék utána. Akkor felpofoztam érte, de végre megértettem, mit akart mondani.

Hideg lett, így visszaballagtam a házba. Eldöntöttem, hogy minden fájdalmamat magam mögött fogom hagyni. El kell kezdenem élni.