7. Fejezet: Váratlan vendég

7. FEJEZET

Váratlan vendég

Az ajtócsengő éles visítására ébredtem. Kipattantam az ágyból és felhúztam egy farmert meg egy fehér kardigánt, aztán kislattyogtam a konyhába, ahol nem mindennapi látvány fogadott.

A bejárati ajtó előtt anyám aprócska, sovány alakja állt, két kezét az ajtókeretnek támasztva. Bársonyos, kedves hangján beszélt valakihez.

- Értse meg, fiatalember. Nem engedhetem be. A lányom még alszik.

- Anya – szólaltam meg hirtelen, ő pedig ellépett az ajtóból, hogy farkasszemet nézhessek a vendéggel… A váratlan vendéggel…

- Bill – motyogtam hitetlenkedve és pislogtam kettőt, de az énekes továbbra is ott állt, ahol eddig.

Külseje igencsak megváltozott, mióta nem láttam. Megszabadult hosszú rasztatincseitől, melyek szétszórva omlottak a vállaira. A teljesen fekete tincsek most rendezetlenül meredeztek az ég felé. Újra pislogtam, s Bill elvigyorodott, megmutatva kissé csálé fogsorát, mely egyáltalán nem rontott megjelenésén.

- Bill – ismételtem és gépiesen elindultam az énekes felé, félrelökve anyám egyik védelmezően kinyújtott karját.

- Te ismered? – kérdezte anya és kék szemeit Billre függesztette.

- Igen – feleltem és az énekes keze után nyúltam, aztán rájöttem, mire készülök, így félbehagytam a mozdulatot.

- Óh, rendben… Elnézést – szabadkozott anyám és intett Billnek, hogy fáradjon be. Bill elmosolyodott és letelepedett az egyik konyhaszékre.

- Honnan ismered a lányomat? – kérdezte anya, miközben fürkésző pillantását továbbra is az énekesen tartotta.

- Kölnben találkoztunk – felelt Bill udvariasan. – Elnézést, amiért nem mutatkoztam még be… Bill Kaulitz vagyok.

Anyám szemében megvillant a felismerés.

- Lotte kedvenc énekese – suttogta és égővörösre gyúlt az arca. – Jaj, ne haragudj, hogy olyan udvariatlan voltam! Emma Krüger – nyújtotta finom kis kezét Bill felé, aki habozás nélkül megfogta azt. – Örülök, hogy megismerhetlek!

- Úgyszintén – biccentett Bill. – És természetesen nem kell bocsánatot kérnie a viselkedéséért. Az ön helyében én is ugyanezt tettem volna.

- Hogy kerülsz ide? – ragadtam magamhoz a beszéd jogát. Bill rám vetette nyugtalansággal teli pillantását, aztán így felelt:

- Dühös lettem. El kellett jönnöm, hogy lássalak. Nem tetszett, amit hallottam rólad… A suli, meg minden… Néhány éve elvesztettem az egyik legjobb barátomat… egy lányt… rá emlékeztetsz… Túlságosan ragaszkodom hozzád…

- Jaj, istenem, szegénykém! – sóhajtozott szórakozottan anyám, majd felkapta a kocsikulcsot, csókot nyomott az arcomra, újra kezet rázott Billel és sűrű bocsánatkérések közepedte elhagyta a lakást.

- Bántottak – jelentette ki Bill, s tekintete eszelős lett. – Sokszor megtették?

- Nem annyira – válaszoltam határozatlanul.

Igazság szerint nagyon megijesztett az az őrülten szikrázó szempár, ugyanakkor úgy vonzotta a tekintetemet, akár a mágnes…

- Mondd, hogy megkapták a magukét – sziszegte az énekes. – Mondd, hogy véres gyilkosság áldozatai lettek!

Idegesen felnevettem, csakhogy leplezzem feltörő rémületemet.

- Semmi ilyesmi – mondtam végül. – Kicsapták őket a suliból. Ennyi…

- Ez nem elég. Nagyon nem elég – rázta a fejét Bill. Lesütötte a szemét, s mikor ismét rám nézett, pillantása már nyugodt volt. Nem bírtam az arcára nézni, így inkább ölében összekulcsolt kezeire meredtem, s azon gondolkodtam, milyen jó lenne megfogni őket…

- Bárcsak elmondanád, miért…? – sóhajtottam kedvetlenül.

- El fogom. Ígérem, el fogom. De még nincs itt az ideje… Azt se tudom, miért jöttem el… a francba… tudnom kellett volna, hogy jól vagy… Miért is ne lennél jól? De nem tudtam mit tenni… A címedet Lindától kértem el… Repülőjegyet rendeltem és megkértem az egyik testőrömet, Stefant, hogy kísérjen el… Ő tud magyarul, így könnyedén tudott tájékozódni… Szóval, így kerültem ide…

- Hihetetlen, hogy itt vagy – mondtam halkan. – Nem tudtam, mi történt… mikor úgy elrohantál…

- Sajnálom, ha rád hoztam a frászt – nevetett. Kacagása édes és könnyed volt. – De muszáj volt… Fontos vagy nekem… A barátomnak tartalak…

- Miért? – bukott ki belőlem a kérdés. – Ne mondj ilyet, Bill… Nem ismersz…

Szemei hatalmasra nyíltak, úgy nézett, mintha minden vonásomat külön-külön szeretné értelmezni. Aztán hirtelen elfordította a fejét.

– Nem ismerlek – ismételte halkan. Sosem hallottam még ezt a hangszínét. Olyan… leírhatatlan volt.

– Igen, nem ismersz – helyeseltem, gyomrom pedig vad táncba kezdett. Úristen, ha csak megmozdítja a kezét, nem leszek képes ellenállni és utána fogok kapni! Azt pedig nem lehet!

– Nem volt jó ötlet idejönnöm – suttogta erőtlenül. – Régi sebeket tépek fel… nagyon, nagyon, nagyon régi sebeket…

– Bill, miről beszélsz? – kérdeztem, de ismét elnézett mellettem, s nem felelt. Réveteg pillantása azonban hamar visszatért hozzám. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam megszólalni. Az az arc, melyet annyi poszteren, annyi képen, megannyi videóban láttam már, most egyenesen rám bámult. A barna szemekben megfejthetetlen fény csillant, a vértelen ajkak pengevékonyra préselődtek. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, mégis csendben maradt. Csak nézett engem, s én is csak néztem őt.

– Menjünk el valahova – javasoltam végül. Hangom jókedvűen csengett, s túl gyorsan pattantam fel a székről kockáztatva azt, hogy hanyatt vágódom. Bill egyik keze megragadta a csuklómat és erőkifejtés nélkül késztetett arra, hogy leüljek.

– Még mondani akarok valamit – dadogta és az ajkába harapott.

– Út közben is megbeszélhetjük – ráztam a fejem. – Nem ülhetünk itt egész nap!

– Lotte, ezt nem lehet… meg kell értened… el kell mondanom… Fr… szóval… őt…

– Kit?

– Akire hasonlítasz… Mikor megláttalak azon a lépcsőn… én nem… én nem csaphatlak be, Lotte, nem tehetem, én nem…

– Bill, mi baj?

Hideg kezei erősen fonódtak a csuklómra, ettől pedig olyan érzésem támadt, mintha elhagynám a testem… mintha elhagynék mindent… Újra a kezemet fogta!

– Rejtély vagy számomra – jegyeztem meg akadozva.

– Nem érzed úgy, hogy meg kell fejtened a rejtélyt? – kérdezett és elengedte a kezem.

– Nincs hozzá jogom – hajtottam le a fejem. – Az MSN-cím, ezek a fura kijelentések, meg egyáltalán az, hogy itt vagy… Nem lehet véletlen… Ugye, hogy nem az?

– Nem – rázta a fejét – semmi sem véletlen… de várnod kell… még nem tudom elmondani… Kértelek már. Várj még.

– Sosem kérem, hogy elmondd – biztosítottam. – A te dolgod, nem az enyém.

– El akarom mondani, csak adj időt – kérte, én pedig ismét nem tudtam mire vélni a dolgot. Miért kér ilyesmit? Annyi időt kap, amennyi csak kell neki!

– Bill, nem kérlek semmire… annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz… de… egyvalamit meg kell, hogy ígérj…

– Mi az? – élénken rám pillantott, sápadt arcán két rózsaszín foltocska jelent meg. Izgatottnak tűnt.

– Felnézek rád, Bill. Azt kérem, hogy soha ne okozz csalódást.

– Neked? – értetlenkedett nagy szemeket meresztve.

– Igen, nekem. Nem akarom, hogy… hogy egy nap azt mondd, hogy… nem vagyunk többé barátok… Bill, azt már nem tudnám elviselni.

Lotte Krüger, hogy lehetsz ekkora idióta? Lejáratod magad!

Akár idióta voltam, akár nem, már mindegy volt. Kimondtam, amit akartam és egy szót se változtattam volna a vallomáson. Igaz és őszinte volt!

– Nem tenném… soha…

– Éjszakákat töltöttem ébren, azon gondolkodva, hogy miért tetted… miért adtad a címet… mit akarsz tőlem…

– Nem tudom elmondani… tényleg mennem kéne…

– Nem értelek… nem értem…

– Sosem fogod megérteni… Ez nagyon bonyolult…

– Képes vagyok felfogni a bonyolult dolgokat – kértem ki magamnak, eközben viszont úgy éreztem, talán azt se fognám fel, ha megkérdezné, mi a nevem…

– adj időt…

– Mondtam, hogy annyit kapsz, amennyit kérsz. Bill, ne csináld már… megijesztesz…

– Azt szeretném, ha nem kérdeznél… még nem…

– De…

– Ígérd meg… ígérd meg!

– Igen ,megígérem – nyugtattam, mert elég zaklatottnak látszott. Nem uralkodtam többé magamon. Megfogtam a kezét, ő pedig nem lökött el.

Annyi mindent akartam mondani. Be akartam számolni a vitáról, mely Florenz és köztem zajlott miatta, el akartam mondani, mit gondolok erről az egészről. Lehunytam a szemem, de néhány pillanat múlva határozottan néztem a szemébe. Tudtam, hogy nem kéne, mégis beszélni kezdtem, s elmondtam mindent, legalábbis majdnem mindent. Valóban nyitott könyv voltam.

– Bill… mi lesz, ha… ha összeszedsz valakit…?

Meglepődve nézett rám, ajkain azonban finom mosoly táncolt.

– Mi lesz?

– Én csak azt… én azt… nem… nem fogom… én… nem akarok tudni róla, oké?

– Nem akarsz tudni a barátnőmről? – kérdezett vigyorogva.

– Nem – ráztam a fejem.

– Miért nem?

– Mert nem… Nem érdekel… Nem fog érdekelni!

– Óh, dehogynem fog érdekelni… látom rajtad…

– Menjünk el valahova… Apa bármikor hazajöhet…

– Nem megyünk sehova… nem lehet… Nem járkálhatok az utcán… felismerhetnek… Reggel csak szerencsém volt…

- Bárcsak tudnám, miért vállaltál ekkora kockázatot – sóhajtottam és egymásba kulcsolt kezeinkre meredtem. – Én csak egy egyszerű lány vagyok…

Nem felelt. Az ajkait harapdálta, közben minduntalan máshová nézett. Úristen! Ahogy néztem, annyi meg annyi gondolat kavarodott fel bennem. Át akartam ölelni, meg akartam csókolni, nem akartam elengedni…

Zavartan nézett, lehunyta a szemét.

Hirtelen elengedte a kezem és ökölbe szorította a sajátját. Nem tudtam, mit mondjak, egyszerűen képtelen voltam szavakat formálni.

– Tudni fogod… – mondta és hátrébb húzódott, majd kibámult az ablakon. Arcát gyengéden világította meg a reggeli napsugár.

– Annyi mindent mondanék – jegyeztem meg halkan és elfordultam tőle. – Annyi mindent kérdeznék…

– Mondj… kérdezz…

– Megtenném, ha nem lennék ennyire összezavarodva…

– Én zavartalak össze? – kérdezte és ismét mosolygott.

– Mondhatni – vontam vállat. – Nem tudom, mit szólnál ahhoz, ha… arra ébrednél, hogy farkasszemet kell nézned a kedvenc énekeseddel…

– Én vagyok a kedvenc – Bill megszólalása inkább állítás volt, sem mint kérdés.

– Azt hiszem – motyogtam és csak azért se néztem rá.

- Tudtam. Illetve sejtettem.

Önelégültnek tűnt.

- Te mindig mindent tudsz…

- Hát, ez az én formám – csóválta a fejét és kicsit mosolygott. – Mindig mindent tudni akarok… legalábbis rólad…

- Már megint kezded? – kérdeztem és hátrébb léptem, de továbbra is az arcába bámultam.

Bill nem mondott semmit. Mosollyal az arcán nézett félre.

- Kérlek… csak tartsd be az ígéretedet – morogtam az orrom alatt.

– Ne félj. Sosem hagylak magadra! Nem fogom azt mondani, hogy nem vagyunk többé barátok. Nem tudnám megtenni… most már nem…

– Meg tudtad volna? – kérdeztem kíváncsian.

– Mielőtt eljöttem, talán megtettem volna. Elgondolkodtam rajta, hogy megteszem… eljátszottam a gondolattal, hogy azt mondom, frankó átverés az egész… de rögtön, ahogy elindultam, ahogy megláttam anyukádat, ahogy rád esett a pillantásom, ahogy figyeltél, ahogy hitetlenkedtél, ahogy fogtam a kezedet, ahogy néztem az arcodat… Nem, nem, nem, nem, nem… Nem lennék képes rá.

– Nem tudom, mit akartál, de mindent elértél. Nem viselném el… – vallottam be és lesütöttem a szemeimet.

– Nem, ne érts félre. Nem akartam, hogy így érezd. Nem gázolnék át rajtad.

– Eszembe se jutott… legalábbis még nem – hadartam és két lépést közeledtem felé. Úgy gondoltam, ebből a beszélgetésből vagy oltári nagy veszekedés lesz, vagy valami egészen más…

– Menjünk el valahova – indítványozta felderült arccal. Látszott rajta, hogy terelné a témát és tudtam, hogy jobb, ha beleegyezek a dologba, különben olyasmit teszünk, amit nagyon nem kellene.

Láttam, ahogy néz, ahogy kíváncsian figyel. Hallottam, ahogy izgatottan kapkodja a levegőt, ha közelebb lépek hozzá.

Úgy döntöttem, egy jó nagy bevásárlóközpontot választok, hogy Bill ne unatkozzon. A választásom az Arena Plázára esett.

Nem igazán tudtam, merre kell menni, hiszen a kerületet csak ritkán hagytam el, de nem akartam bizonytalannak tűnni, bár szerintem nem győztem meg arról, hogy gyakorlott vásárló vagyok. Az első probléma ott kezdődött, hogy fogalmam sem volt, melyik busszal kéne menni. Tudtam, hogy taxival Bill számára kényelmesebb lett volna, de mikor felvetettem, hogy hívjunk egyet, hevesen tiltakozott. Azzal érvelt, hogy már régen ült buszon és szeretné kihasználni az alkalmat. Egyszerű srácnak akart látszani. Tanácstalanul néztem körbe, míg megláttam egy magas, szőke lányt és bátran megszólítottam.

– Szia! Ne haragudj. Meg tudnád mondani, merre van a Kerepesi út?

A lány zavartan nézett körül.

– Oh, nagyon sajnálom. Nem beszélek németül.

Szerencsére feltalálta magát és azon a nyelven felelt, amelyen a világon szinte minden ember beszél.

– Nagyszerű – sóhajtottam, és angolul kérdezgettem tovább. – Meg tudod mondani, merre van a Kerepesi utca, vagy az Arena Pláza?

– Persze. Szálljatok fel arra a buszra, menjetek két megállót, és már ott is lesztek a bevásárlóközpont előtt.

A lány egy épp akkor érkező busz felé intett.

– Köszi – biccentettem mosolyogva. Bill megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a lány nem ismerte fel.

– Szívesen. És bocsi a szörnyű angol kiejtésemért!

Rávillantottam még egy széles mosolyt, és vonszolni kezdtem Billt a buszmegálló felé.

– Megtudtad, merre kell menni? – érdeklődött az énekes, miután feltuszkoltam a tömött járatra.

– Persze – mondtam magabiztosan, miközben feljebb léptem a lépcsőn, hogy az ajtó be tudjon záródni. Természetesen nem úszhattam volna meg elesés nélkül, de Bill megtartott, így nem történt bajom.

– A fenébe – motyogtam, mikor visszanyertem az egyensúlyomat. Billen látszott, hogy alig bírja fékezni a nevetését. A busz közben elindult.

– Le kéne ülnöd, nem? – kérdezte és lassan körbenézett.

– Tele van a busz.

– Nem lehetne megkérni valakit, hogy álljon fel? – erősködött tovább.

– Kibírom.

– Melléd állandó felügyelet kell – sóhajtott –pedig még oda se értünk. Képzelem, milyen lehet veled egy bevásárlóközpontban, ahol sokkal több az akadály, mint egy zsúfolt buszon. Például lépcsők, sőt mi több, mozgólépcsők.

– Jól szórakozol? – kérdeztem. Dühösnek akartam hallatszani, de a hangom nagyonis nevetős volt.

– Csak sajnállak – válaszolta könnyeden.

– Nem kell, elvégre az eddigieket is túléltem.

– Ez nagyon megnyugtató. Csak nehogy akkor történjen komolyabb baleset, mikor velem vagy.

– Ne aggódj már, minden rendben lesz.

Hamarosan megérkeztünk a plázához, és leszálltunk a buszról. Ezúttal nem kellett segítenie, kivételesen elkerült az elesés veszélye.

– Ügyes vagy – dicsért meg, mikor leléptem az utolsó lépcsőfokról.

– Azért ne hidd, hogy lépten-nyomon elesek – kértem ki magamnak durcásan.

– Akkor ez csak az én szerencsém?

– Ezt hogy érted?

– Mikor először találkoztunk, akkor is elestél. Most, hogy újra a közelemben vagy, ismét elesel.

– Csak majdnem – javítottam ki – és mikor először találkoztunk, nem miattad estem el. Nem vettem észre a lépcsőket. Azt se tudtam, hogy ott vagy.

– Tudom. Láttam, mikor rám néztél.

– Úristen, milyen arcot vágtam?

– Hát... – gondolkodott egy picit – azt nehéz lenne leírni. Meglepett volt, de dühös is, szóval elegánsan keveredtek rajta az érzelmek. Furcsa látvány volt, de igazán vicces.

– Mikor visszaértem a lányokhoz, csodáltak engem. Kényelmetlen volt.

– Irigyek voltak – javított ki – nagyon is irigyek. Sejtettem, hogy elmondod nekik, mi történt.

– Pedig éppen csak megemlítettem, hogy elestem és te segítettél fel. Nem akartam dicsekedni, vagy ilyesmi…

- A rajongóknak ez bőven elég. Megfogtam a kezed. A legtöbb lány bármit megadna, hogy ez vele történjen – mondta keserűen Bill. A hangjában csalódottságot és bánatot éreztem. – Ne érts félre, imádom, hogy sikeresek vagyunk, szeretem, ha a koncerten sikoltoznak a csajok, élvezem, hogy híres vagyok... Csak túl sok az árnyoldal is. Nem mehetek úgy az utcára, anélkül, hogy ne fussanak utánam. Néha még a házunk környékén is leskelődnek, csakhogy egy pillanatra láthassanak minket. Távcsövekkel és fényképezőgépekkel felszerelkezve jönnek, rendszerint többen. Kiabálnak, szerelmet vallanak, akár az éjszaka közepén is. Ami a legdurvább, hogy a szüleink után ugyanúgy járkálnak. Fényképeznek, kérdezgetik őket. Van egy nagyon kitartó lány… mindennap a házunk körül leskelődik. Már vagy egy éve ezt csinálja. Hiába teszünk panaszt ellene, mindig visszajön. Nem jelenthetjük fel, hiszen nem csinál semmit, csak egész álló nap az ablakom felé bámul, ami kissé frusztráló tud lenni.

– Megértem – néztem rá együttérzően, s megnyugodtam, hogy az a reggeli, feszélyezett beszélgetés egyikünkben sem hagyott túl mély nyomot. – Azt hiszem, engem is idegesítene.

- Én választottam – sóhajtott keserűen. – Együtt kell élnem a nehézségekkel… Csak… tudod… néha… könnyebb lenne, ha… nem lennék egyedül…

- De hát Tom veled van, nem igaz? – értetlenkedtem széttárt karokkal.

- Igen… de Tom a testvérem, Lotte. És azt hiszem… egy testvér már kevés nekem… túlságosan kevés…

- Akárkit megkaphatsz – mondtam biztatásképp, közben pedig összeszorult a gyomrom.

- Igen… akárkit – vont vállat Bill és elindult a pláza felé. – De nekem nem akárki kell…

Ezen szavak hallatán szörnyű gondolatom támadt. Te jó ég, Bill már választott… Ki lehet az a ribanc? Meg kellett tudnom…

- Tehát tetszik neked valaki – inkább állítottam, sem mint kérdeztem. Bill halványan elmosolyodott.

- Nekem minden lány tetszik.

- Szoknyapecér – morogtam dühösen, ő pedig hahotára fakadt.

- De ez nem azt jelenti, hogy mindegyiket meg akarom kapni – tette hozzá apró megjegyzésként.

- Ne csináld ezt! Ki jön be neked? – kérdeztem felindulva, amivel még őt is megleptem.

- Előbb-utóbb úgyis megtudod – kuncogott sejtelmesen. – Csak nem képzeled, hogy titokban marad? Ugyan, Lotte! Újságírók mászkálnak a nyomomban!

Nem mondtam semmit, mert szinte teljesen összetörtem. Próbáltam kitalálni, hogy ki dobogtatta meg Bill jéggé fagyott szívét, de nem tudtam rájönni…

A plázában nem volt túl nagy tömeg, így kényelmesen sétálhattunk. Végignéztük a kirakatokat. Bill szeme felcsillant, mikor megpillantott egy lemezboltot.

– Nézzünk be – javasolta – kíváncsi vagyok...

Tudtam, hogy arra kíváncsi, hogy vajon az új Tokio Hotel album megérkezett-e már ide is, de lehangoltan közöltem vele, hogy szerintem nem fogja megtalálni.

– Azért nézzük meg – mondta lelkesen.

– Felőlem – hagytam rá. – De figyelmeztettelek. Én már csalódtam lemezboltokban.

Nagy léptekkel indult a bolt felé. A szőke eladólány furcsán méregette, amitől hirtelen nekem nagyon fontos lett, hogy felzárkózzak mellé, és vigyorogva átkulcsoljam egyik kezemet a karján. Az eladó dühösen, fogát csikorgatva elfordult.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte Bill, mikor kiértünk a lány látóteréből. Elengedtem, szembefordultam vele és így válaszoltam.

– Azért, mert jólesett. Nagyon nézett téged, én pedig el akartam érni, hogy ne rád figyeljen. Ez pedig kézenfekvő megoldásnak tűnt.

– És mégis miért volt fontos, hogy ne rám figyeljen? Elvégre távcsővel lesik minden lépésemet. Ezt már igazán megszoktam.

A kérdése nagyon zavarba hozott. Féltékeny voltam, ez tény, de ilyen formában nem közölhettem vele, ezért ki kellett találnom valami hazugságot, ami nekem nem ment túl könnyen, hiszen borzalmas hazudozó vagyok.

– Idegesített, hogy olyan feltűnően csinálja – mondtam végül, de úgy éreztem, nagyon esetlennek hangzottam.

– Oh, értem – hagyta rám egyszerűen, de tudtam, hogy nem hiszi el.

Elégedettséggel töltött el, hogy Bill valóban nem találta meg az új lemezüket a boltban, így tíz perc nézelődés után felajánlotta, hogy mehetünk.

Meglepetésemre, amint kifelé sétáltunk a boltból, erősen megragadta a kezem és hatalmas vigyort eresztett meg a szőke eladólány felé, aki kissé elzöldült, majd rémülten kapta el a tekintetét, mert pillantása találkozott az enyémmel.

Miután a pláza következő szintjére mozgólépcsőztünk, Bill nevetőgörcsben tört ki. Annyira nevetett, hogy meg kellett kapaszkodnia a lépcsőkorlátban.

– Láttad... – fuldokolta – az... az... az arcát?

– Igen – mondtam, de az én ajkaim is remegtek. – Elzöldült, mikor rámosolyogtál.

Egyre jobban nevetett. Szája elé tartotta egyik kezét, hogy tompítsa a hangot.

– Nem azt! – nyögte könnyes szemmel. - Hanem azt, mikor ránéztél... Ahogy elkapta a fejét... Mintha meg akartad volna ölni... Teljesen megrémült. . Óh, miért nem figyeltem? Lemaradtam a parádéról!

Még szerencse, hogy nem nézte végig, hogyan pillantottam arra a lányra. Láttam magam a szemközti üvegajtó tükrében. Tekintetem ijesztőnek tűnt.

Úgy határoztunk, hogy nem látogatunk meg újabb boltokat, mert a végén valaki biztos szívrohamot kap a nézésemtől. Bill előszeretettel vihogott, én pedig csöndben hallgattam. Szerettem, ahogy nevet.

Otthon senkit sem találtunk. Bill a napsütésre való tekintettel az erkélyre sétált. Mikor kiléptem a hátsó üvegajtón, cigarettával a kezében találtam rá. Amint meglátott, eltette a gyújtót meg a cigit és szélesen rám mosolygott. A meleget már nem adó, de annál csodálatosabb napsugarak simogatták az arcát, az enyhe szél borzolta fekete tincseit. Ismét úgy nézett… pont úgy, ahogy reggel…

– Örülök, hogy eljöttem – mondta és finoman biccentett.

– Örülök, hogy eljöttél – mosolyogtam és közelebb léptem hozzá. Nem tudtam, jó ötlet-e feszíteni a húrt, mégis megtettem. Az arcára néztem és azt mondtam: – Jó, hogy a barátom vagy.

Bill nem tett semmit, a szívem mégis őrülten kalapált. Mosolygott, majd az órájára pillantott.

– Mennem kell. Hamarosan indulok.

– Eljössz még… valamikor? – kérdeztem csalódottan. Már majdhogynem elkínzottnak tűnt a hangom. Átkoztam magam. A fenébe, hogy ennyire elárulom az érzéseimet!

– Talán – bólintott és esetlenül felém nyújtotta a kezét. Nem tudtam, hogyan fogadjam, így az én kézmozdulatom is hasonlóan bénára sikerült.

– Köszönöm – suttogtam és az ajkamba haraptam. Előttem állt, s csak nézett, nézett, de nem szólalt meg.

– Én tartozom köszönettel, amiért megismerhettelek, Lotte – mondta végül lassan.

Elengedte a kezem, majd átsétált a lakáson, felvette a kabátját, a sapkáját és a napszemüvegét, aztán visszanézett rám, majd egy fekete ruhás, idegen férfi társaságában átlépett a bejárati ajtó küszöbén. Sóvárogva néztem utána, de a lépcsőházban teljes volt a sötétség, így alakja másodpercek alatt a homályba veszett. Miért pont most nem kapcsolják fel a villanyokat? Hát attól is megfosztanak, hogy végignézzem, ahogy távozik?