25. Fejezet: A vihar után

Este hét körül Bill vitt haza. Úgy határoztunk, hogy először én lépem át a ház küszöbét. El akartam mondani a nénikémnek, hogy nem Johannesnél voltam – mint ahogy azt ő gondolta.

Sofie néni azonban rögtön látta, hogy valami jó dolog történt. Vállvonogatások közepedte vallottam be, hogy merre jártam.

– Sajnálom, hogy átvertelek titeket, de nem engedtetek volna el. Billéknél voltam… Éppen próbáltak...

Sofie néni nagy szemeket meresztett.

– És... mi történt? – kérdezte óvatosan. Még szélesebben elmosolyodtam és kitártam az ajtót, hogy beengedjem Billt. Sofie néni felkiáltott örömében. Billhez szaladt, megölelte, össze-vissza puszilgatta, majd vacsorával kínálta. Bill udvariasan elfogadta a meghívást és készséggel válaszolgatott a töménytelen mennyiségű kérdésre, melyeket Sofie néni és Rodolpho bácsi kórusban tett fel neki.

– Tudtad, hogy megszületett az unokánk? – kérdezte Rodolpho bácsi.

– Nem – nézett rám Bill. – Lotte még nem említette.

Elszaladtam a telefonomért, hogy képeket mutassak Ralphról. A keresztfiam Billt is egyből levette a lábáról és kijelentette, hogy minél hamarabb látni szeretné. Nagyon örült, mikor megtudta, hogy én vagyok a keresztanya, mert kinevezte magát keresztapának. Nos, az tény, hogy nem tudtam, ki Ralph keresztapja... Sabine nem közölte, hogy kire esett a választásuk. Sofie néni lelkendezve hívta fel Santiagót, hogy elújságolja a jó hírt, miszerint Bill és köztem minden rendben van. Tanácsára én is telefont ragadtam, hogy értesítsem Florenzt a történtekről.

– Végre, végre, végre! Tudtam, hogy előbb-utóbb feladjátok ezt a marhaságot! Óriási hülyeséget csináltatok, ugye tudod? Teljesen felesleges volt az egész! Hónapokig kínoztátok magatokat a semmiért! Jaj, de hogy valami jót is mondjak… Képzeld, hamarosan Johanneshez költözöm. Már el is intéztem a papírmunkát az egyetemen. Az Otto von Guericke-re megyek.

- Add ide a telefont, angyal – kérte Bill, s elegánsan nyújtotta egyik kezét a készülékért, de elhúzódtam a közeléből.

- Hadd beszéljen, ha már ennyire akar – hallottam Florenz vidám hangját a vonal másik végén. – Na, Lotte, hagyd neki!

- De Flor! – méltatlankodtam és rosszalló pillantást küldtem Bill felé, aki még mindig kinyújtott kézzel állt előttem.

- Csak egy percet – kérte Florenz.

Bosszúsan sóhajtottam, majd átadtam a telefont Billnek, aki valami olyasmit mondott, hogy „Enchantée, mademoiselle, merci”, aztán franciául társalgott a nővéremmel. Tudtam, hogy csak bosszantani akar. Biztos voltam benne, hogy Florenz egyszer úgyis elmondja majd, miről beszélgettek, ha Billből nem sikerül kiszednem.

Miután az énekes letette a telefont, felballagtunk a szobámba, ahol közölte, hogy holnap feltétlenül el kell mennem hozzájuk egy újabb családlátogatásra.

– Hazamegyek és beszámolok a helyzetről anyámnak. Teljesen fel fog pörögni. Valamiért még mindig kedvel téged, angyal.

– Ami azt illeti, tudja, miért hagytalak el – vágtam közbe. – Linda elment hozzá és mindent elmondott neki.

Bill szemei elkerekedtek.

– Anya tudta, és egy szót sem szólt?

– Nos, ezt én sem értem – vallottam be őszintén. – Majd holnap megkérdezzük, mi volt ennek az oka. Simone elmondta volna… talán még akkor is, ha Linda titoktartásra kérte volna...

– Miért, kérte? – kérdezte Bill.

– Szerintem igen – feleltem elgondolkodva. – De nem tudom biztosra. Linda nem mondott semmit. Ezt is csak a naplójában olvastam.

– Te olvasod mások naplóját? – csodálkozott, gúnyos vigyort eresztve felém.

– Linda direkt hagyta feltűnő helyen – védekeztem ártatlanul. – Mondtam már neked, hogy el akartam jutni hozzád. Linda mindent leírt a naplóba… a bejegyzések rólunk szóltak… Megőrizte a veled töltött napjaim emlékét… úgy, ahogy tőlem hallotta… aztán a szakításunkat is megörökítette… és… utána… rólad írt… Nem kellett, hogy lássalak, mert tudtam, hogy rosszul vagy… néha mégis úgy éreztem, muszáj szembenéznem veled és…bevallom, nem egyszer próbáltam átverni Annit, hogy kijussak a házból… remélem, idővel megbocsát majd…

Kibámultam az ablakon. Májusi zápor kopogott a párkányon. Színes vízcseppek táncoltak a betonon, nekem pedig kedvem lett volna kiállni az esőbe és hagyni, hogy teljesen eláztasson. Kicsi, szürke gomolyfelhők jelentek meg az égen, s egyre csak ontották magukból a hatalmas cseppeket. Az ég könnyezett. Tudtam, hogy most örömében sír… Elmúlt a vihar…

Hamarosan Bill hazament. Miután végighallgattam a rokonaim lelkes szavait, melyekben kifejezték örömüket a rendbehozott kapcsolatomat illetően, felvánszorogtam a szobámba. Nem bírtam ki, hogy senkinek se mondjam el a jó hírt. Annival kezdtem. Persze, előbb bocsánatot kellett kérnem tőle és meg kellett megnyugtatnom, hogy Billéknél jártam. Bizonyára már nagyon ideges lehetett. Sejtettem, hogy Linda is tőle értesült a hirtelen eltűnésemről.

...

Lotte [Ismét angyal] üzenete:

Szia. Képzeld, ismét járunk... Bill és én újra együtt... Igen, elmentem a stúdióhoz... Sajnálom, de megérte!

...

Anni üzenete:

Mi? Jártok! Elmondhatom Lindának?

...

Megnyugodva vettem észre, hogy nem is érdekelte, hogy bevallottam az átverést.

...

Lotte [Ismét angyal] üzenete:

Ne mondj neki semmit! Billel úgy tervezzük, hogy meglátogatjuk. Meglepetés lesz. Apához készülünk, hogy jól beolvassunk neki.

...

Anni kikérdezett mindenről, csak utána búcsúzott el. Ezután Mike következett. Ő is örült, bár tudtam, hogy némileg szomorú. Nem erősködött, de sejtettem, hogy addig volt boldog, amíg egyedül voltam... Reménykedett egy kicsit, hogy talán Bill és köztem soha nem jönnek helyre a dolgok, én pedig előbb-utóbb megunom az egyedüllétet és őt választom. Persze nekem csak az örömöt mutatta, ami jólesett, bár fájt, hogy annyira meg kell játszania magát.

Másnap valóban elmentem a Kaulitz-házba. A hangulat remek volt, de Simonéből nem tudtuk kiszedni, hogyan sikerült megtartania a titkot. Örült, hogy minden ott folytatódott, ahol abbamaradt és ez volt a lényeg.

A következő néhány napban lázasan tervezgettük, hogyan megyünk el Lindához. Tudtam, mikor van egyedül – Bill és én szerettünk volna olyan időpontot választani, mikor csak ő van a lakásban. Gondolkodtunk, hogy vigyük-e Tomot, de a gitáros azt mondta, majd egy későbbi alkalommal látogatja meg Lindát, hogy több időt tudjanak együtt tölteni. Véleménye szerint ez úgyis a mi napunk lesz, ő csak elterelné a lány figyelmét. Végül beláttuk, hogy Tom érdekesebb lenne Linda számára, mint mi, így nem könyörögtünk, hogy tartson velünk.

– Júliusban pedig mehetünk Oroszországba – közölte Bill péntek délután, mikor a hamarosan piacra kerülő album dalait válogatták, bár hozzá kell tenni, nem túl lelkesen.

A Best Of album megjelenése csak a fiatal menedzsert tette boldoggá. David borzasztóan vidám volt, s napjában vagy háromszor megölelt, ha összefutottam vele.

– Este maradsz egy kicsit, Bill? – kérdeztem érdeklődve. Nem is vettem észre, hogy Oroszországot emlegette.

– Igen, ha akarod. Miért?

– Sabine elhozza Ralphot – tájékoztattam büszke mosollyal.

- Na, te kis keresztapa – vigyorgott Tom. – Jól fog állni a kezedben, Bill!

- Fotózd le, Lotte – tette hozzá Georg. – Feldobjuk a netre!

A srácok nevettek, de miután elcsendesedtek, Bill ismét megszólalt.

- Hát nem figyelsz rám, Lotte? Az előbb mondtam, hogy júliusban mehetünk Mike-hoz.

– Hallottam, igen. Örülök.

– Nem úgy látszik – vont vállat Bill. El akarta rejteni, hogy mosolyog, de észrevettem.

– Mit vársz? Sikoltozzak?

– Azt ne tedd, mert talán mégis meggyűlölöm Mike-ot – húzta össze a szemöldökét.

– Tudom – bólintottam vigyorogva. Kezdtem hozzászokni, hogy féltékeny Mike-ra. Már szinte természetesnek vettem. Amíg nem volt velem, rájöttem, hogy még a féltékenységi jelenetei is hiányoztak. Nem kellett, hogy megváltozzon. Ő pont így volt tökéletes, a féltékenykedéseivel és az önzőségével együtt. Eszem ágában se volt, hogy megváltoztassam.

– Régi szép idők – sóhajtotta Georg és várta, mikor lép közelebb Bill, hogy megöleljen. Az énekes azonban a helyén maradt, a terem hátsó végében, az egyik számítógép takarásában.

– Nézek pár e-mailt. Jó válogatást! – köszöntem el és az iroda felé vettem az irányt. Silke most is ott ült, mint ahogy mindig, és épp egy e-mailt nézegetett.

– Helló, Silke – köszöntem, miután becsuktam az ajtót.

– Szia, Lotte – mosolygott az asszisztensnő. – Hallom, minden oké Billel. Örülök. Az utóbbi időben nehéz volt elviselni őt.

– Sajnálom. Nem fordul elő többet. Minden oké lesz.

– Azt ajánlom is – mondta Silke és újra a képernyő felé fordult. Kíváncsian olvastam végig a levelet, mely annyira vonzotta a nő tekintetét.

...

Kedves Tokio Hotel – főleg Tom!

Sajnálom, hogy buta kis levelemmel zaklatlak Titeket, de meg kell tudnom, mi a helyzet. Tom, úgy hallottam, barátnőd van. Titkos forrásom arról tájékoztatott, hogy egy csinos, szemüveges lánnyal látott valamelyik hamburgi étteremben. Ismersz engem, tudod, hogy vannak kapcsolataim – így tudtam meg a hírt. Tényleg igaz? Sokan kérdezik és nem tudom, mit feleljek. Ezért gondoltam úgy, hogy írok és személyesen érdeklődöm meg a dolgot. Mégegyszer bocsánat, hogy raboltam az időtöket!

Üdv:

Catherine

...

– Catherine? – néztem kíváncsian Silkére. – Ő nem Tom volt barátnője?

– Jól mondod – bólogatott a nő. – Úristen, ha Tom megtudja... Várj, szólok neki.

Elrohant a próbateremig, út közben már kiabálta Tom nevét. Hamarosan visszatért, a gitárossal a nyomában, aki igencsak kíváncsi arcot vágott. Miután a srác is végigolvasta a levelet, mondott pár szép szót Catherinére.

– Rohadt kis lotyó. A fenébe. Catherinétől számítani lehetett volna ilyesmire... Figyelmeztetnem kell Lindát, hogy vigyázzon...

– Ne aggódj – szóltam közbe – Linda tud vigyázni magára. Nem lesz baja

– Elmegyek hozzá – jelentette ki Tom. – Holnap indulok. Nem érdekel, ha Davidnak nem fog tetszeni. Nem akarom, hogy úgy járjon, mint te, Lotte.

Már teljes mértékben igazat adtam neki. Silke is helyeslőleg bólogatott. Tom kiviharzott az irodából és visszarohant próbálni.

Silkével további e-maileket nézegettünk, de nem találtunk több – a Catherine leveléhez hasonlót, így azok tartalmáról nem értesítettük a fiúkat.

Este Sabine valóban elhozta Ralphot. Bill közel félórán keresztül le sem tette az öléből. Ralph nagyon megkedvelte őt, ragaszkodott hozzá.

– Sabine, mondd csak, ki Ralph keresztapja? – kérdezte Bill, miközben karján ringatta a csecsemőt.

– Laurenz – válaszolta készséggel Sabine – a bátyám. De ne aggódj, lehetsz Ralph másodkeresztapja. Lotte a keresztanya, így közel azonos jogaid vannak, mint neki.

Bill elvigyorodott és tovább gügyörészett a babának. Sétált vele, fotózta, énekelt neki, amíg végül Ralph feladta és mély álomba merült. Bill óvatosan visszaadta őt Sabinének. Ralph mocorgott kicsit, mikor Bill karjai elengedték, de azonnal meg is nyugodott, mikor érezte az anyja ölelését.

Bill este nyolc körül hagyott magamra, majd Sabine is elindult Ralphfal.

– Autóval jöttél? – sietett utána Sofie néni. – Ne vigyen haza Rodolpho?

– Nem kell, köszönöm. Santiago autójával jöttem.

– Hát ő meg hol van? – kérdezte kicsit rosszallóan Rodolpho bácsi.

– Meccsen – felelte Sabine, miközben takarókba bugyolálta Ralphot. – Megengedtem neki. Régen találkozott már a haverjaival.

Sofie néni és Rodolpho bácsi még mindig rosszallóan nézett, de Sabine csak mosolygott, majd elindult az utca felé, ahol az ütött-kopott Volkswagen parkolt. Néztük, ahogy óvatosan a gyerekülésbe csatolja Ralphot, majd beül a volán mögé és lassan elhajt.

Alighogy visszaértem a házba, a telefonom csörgésére figyeltem fel. Bill keresett. Bizonyára autóban ült még, mert egyenletes háttérzajt képezett a motor búgása és a rádióból halkan szóló zene macskanyávogásra emlékeztető dallama. Bill ódákat zengett a kisbabáról, valamint bejelentette, hogy Tom holnap elutazik Lindához, így holnapután mi is mehetünk. Megnyugtatott, hogy Tom egy szótsem szól Lindának, különben hatalmas testvércsaták fognak bekövetkezni.

Másnap reggel úgy mentem iskolába, hogy Lindára gondoltam és arra, hogy milyen boldog lesz, ha találkozik Tommal. Megkönnyebbülésemre, Anni személyesen sem neheztelt rám azért, amiért cselhez folyamodtam és mégis elmentem a stúdióhoz. Azt mondta, a helyemben ugyanezt tette volna. A napi témánk természetesen Linda és Tom találkozása volt. Anni nem mondta el a lánynak, hogy Bill és én kibékültünk – bár elmondásából arra következtettem, hogy nagyon is nehezére esett, mert legszívesebben világgá kürtölte volna.

– Tom Lindánál van? – hökkent meg, mikor közöltem, hogy a gitáros az egyik volt barátnője merényletétől tartva elutazott Lindához, hogy figyelmeztesse a lányt.

– Igen. Catherine küldött egy e-mailt. Semmi fenyegető nem volt benne, csak megjegyezte, hogy nem tudta, hogy Tomnak új barátnője van... azt mondta, látták Tomot egy lánnyal… valamelyik hamburgi étteremben… Talán épp ott, ahol akkor voltatok, mikor rólam meg Billről tárgyaltatok…

Anni tekintete elsötétedett.

– Na igen, Catherine sose volt a kedvencem – morogta. El is felejtettem, hogy ő ismerte Tom előző barátnőjét.

– Miért, milyen volt? – érdeklődtem.

– Igazából nem sokat beszélt – töprengett a szőke lány – olyasmi volt, mint Rita... Emlékszel Ritára, ugye?

Rita Georg exbarátnője volt. Először remélhetőleg utoljára aznap találkoztam vele, mikor Annival és Mike-kal. Rita viszont korántsem volt barátságos.

Aznap délután moziba mentünk.

Csak Bill és én…

Egy apró, nem túl zsúfolt loitschei mozira esett a választása mondván, ott nincs szüksége testőrökre. Nem is tudtam, hogy moziba akar vinni, de örültem neki. Mondhatjuk úgy, hogy a mozi csodás randihelyszín tekintve, hogy sose randiztunk még. Rájöttem, hogy túlságosan kevés időt töltöttem vele, mégis kimondhatatlanul ragaszkodtam hozzá.

A film nem kötött le. Átlátszó bőrű, ronda zombik vették célba az emberiséget, de néhány vállalkozószellemű fiatal igyekezett megváltani a világot és megszabadulni az élőhullák hadseregétől. Undorítónak találtam az egészet, de nem érdekelt, mert Bill is ezen a véleményen volt.

Az énekes úgy gondolta, ennünk is kéne valamit. Loitsche nem valami nagy szám, szóval az ember keresve se találna benne nívós kávézókat és pompás szállodákat, úgyhogy beültünk a McDonald’s-ba, mely egyedüli gyorsétteremként volt fellelhető a faluban. Bill sültkrumplit és kólát rendelt, én pedig szórakozottan majszoltam egy sajtburgert, hozzá pedig epres shake-et kortyolgattam.

Vacsora után sétáltunk még egy kicsit Loitschében és néztük a naplementét, mely most már nem a nap halálát juttatta eszembe.

Bár szebb és romantikusabb lett volna, ha a tenger hullámzó vizéről visszatükröződő horizontot kémleljük, nekünk mégis tökéletesen megfelelt a loitschei vasúti töltés mellett kókuszos csokit enni és üldögélni az átforrósodott betonon.

Miután besötétedett, Bill kötelességtudóan hazavitt. Az ajtóig kísért, majd biccentett, intett a nagynénéméknek és elment. Sofie néni sokszor fejezte ki nemtetszését az efféle búcsúzkodás miatt, hiszen a barátnője vagyok. Ilyenkor csak legyintettem, mert tudtam, hogy Bill kényelmetlenül érezné magát, ha meg kellene csókolnia a rokonaim szeme láttára.

Másnap korán indultunk. Bill reggel hétkor már az ajtómon kopogtatott és türelmetlenül toporzékolt.

– Megyek már! – kiáltottam. – Várj egy kicsit!

– Siess, Lotte. Nem akarok elkésni.

Nagy duzzogva felöltöztem és összepakoltam a holmimat. . Mikor elkészültem, kissé erősebben vágtam ki az ajtót, mint ahogy terveztem. Mérges voltam Billre, amiért siettetett, és ezt meg is akartam mondani neki. Azonban, mikor szembenéztem nevető arcával, minden dühöm elszállt. Mosolyogva öleltem magamhoz őt. A szemeibe néztem és eszembe ötlött, hogy van egy mondat, melyet soha, de soha nem hallott még tőlem. Érezte, tudta, de soha nem hallotta. Elfogott a viszolygás, hiszen hogy voltam képes megfeledkezni erről? Miért nem mondtam neki? Ő hányszor meg hányszor mondta és írta, a válaszom azonban mindig csak annyi volt, hogy „Én is”.

Ez nem mehet így tovább!

Kíváncsi pillantással mért végig, én pedig az ajkamba haraptam és úgy, mintha most tudatosodna bennem az egész, erőtlenül rebegtem:

– Szeretlek, Kaulitz.

Most láttam csak igazán, mekkora jelentése van ennek a szónak. Hiába tudta, hiába érezte, hallania kellett. Mellkasának dőlve hallhattam szívének szapora dobogását, éreztem légzésének gyorsuló ritmusát.

– Én is szeretlek, angyal. Jobban, mint eddig bármikor.

A mondat színtisztán őszinte volt. Bill gyengéd csókot nyomott az ajkaimra és abban a pillanatban nem kívántam többet. Nem kellett az ajkak forró, vad csatája, a testek egymásnak feszülése. Elég volt, hogy ott volt és hogy velem volt.

Sosem hittem volna, hogy boldognak fogom érezni magam, ha apám közelébe kell utaznom. Márpedig boldog voltam.

– Hol kezdünk? – kérdeztem, mikor elfoglaltuk a helyünket a repülőn.

– Úgy gondoltam, Lindához – felelte tűnődve. – Jobb, ha először örülnek nekünk, mintha egyből az ellenszenvvel találkozunk.

Egyetértettem vele. Hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét, én pedig az ablak felé fordítottam a tekintetemet. Néztem, ahogy a rózsaszínes felhők elúsznak a gép mellett. Gyönyörködtem, milyen szép is a kora reggeli égbolt. Kicsit úgy festhettem, mint aki soha nem ült még repülőn. Azt azonban el kell ismernem, hogy ez volt az egyik legszebb utazásom. Kihozták a reggelinket, de észre sem vettem addig, amíg Bill a kezembe nem nyomta a szendvicset és rám nem parancsolt, hogy egyek.

Boldog mosollyal hagytam el a gép fedélzetét, mikor megérkeztünk Ferihegy 2-re. Mivel nem voltak csomagjaink, nem kellett várakoznunk. Taxit hívtunk és egyenesen Lindáékhoz hajtottunk. Eszembe jutott, hogy a lány talán iskolában van, így azonnal felhívtam. Felvette a telefont és közölte, hogy beteg. Nem válaszoltam, csak megszakítottam a hívást és Billt magam után húzva besétáltam a tömbház előterébe. Az ajtón még mindig ott díszelgett a Tóth családnév, így esélyem se volt, hogy eltévesszem a lakást. Bekopogtam és vártam. Bill a hátam mögött állt, kezeit a derekam körül tartotta, állát a vállamnak támasztotta. Kinyílt az ajtó és Linda dugta ki a fejét. Arca mély döbbenetet sugárzott. Gondoltam, hogy meglepettségét nemcsak az okozza, hogy maga előtt lát összefonódva Billel, hanem az is, hogy az imént szó nélkül letettem a telefont, mégcsak el sem köszöntem tőle. Mikor tudatosult benne, mit lát, hatalmasat sikított. Egyszerre ölelt át minket. Berángatott a lakásba, becsapta az ajtót, miközben nevetett és táncolt.

– Istenem! – kiáltotta. – Újra együtt? Végre! Jaj, de örülök! És, hogy Tom ezt nem is mondta! Abszolút nem említette, mi van veletek! Én hülye, hogy rá se kérdeztem!

– Így jár, aki mással van elfoglalva – kuncogott Bill. Linda kicsit dühösen nézett rá, de szélesen mosolygott.

– Látom, , jól vagy – nézett rám. – Örülök... nem is tudod... most nagyon megkönnyebbültem... Mondtam Anninak, hogy ne hagyjon egyedül, de ilyenkor persze rá se lehet számítani.

– Ne vádold – szóltam közbe. – Neki is van családja. Hiszen te is eljöttél.

– Oké, csak vicceltem – nevetett és újra megölelt. – Jó, hogy így történt. De most már halljam, hogy is volt? Tényleg elmentél a stúdióba? Fogadok, pont ott voltál, mikor felhívtam Tomot.

Billel felváltva meséltünk el neki mindent. Izgatottan hallgatta, majd mikor a történet végére értünk, lelkesen tapsolt, mintha valami jó sztorit hallott volna.

– Na és, mi volt tegnap? – kajánkodott Bill.

Linda mérgében hozzávágott egy párnát. Erre én felkaptam egy másikat és egyenesen Lindához dobtam. Bill, ahelyett, hogy engem védett volna, felém dobott egy harmadikat. A párnacsatával elment vagy tíz perc, ezzel is kevesebb idő jutott arra, hogy Linda megossza velünk, mi mindent csináltak Tommal.

– Na jó, győztetek – mondta Linda kifulladva, miután felszedte és a helyére tette az utolsó párnát is. – Elmondom. Hát... gondolom, tudtátok, hogy el fog jönni. Persze nagyon meglepődtem. Elmondta, miért jött... azt hitte, megrémülök, de csak nevettem. Tényleg félt...

Linda az utolsó két szónál elpirult és még szélesebben mosolygott.

Hamarosan búcsúznunk kellett a lánytól, hiszen hátra volt még az apám. Linda vigyorgott és sok sikert kívánt, miközben kikísért minket.

Fintort vágtam, majd elnevettem magam.

Bill és én gyalog indultunk egykori otthonom felé. Emlékeztem rá, mikor először tettem meg ezt az utat. Akkor sötét volt, a környék pedig ijesztően festett. Most viszont barátságosan mosolygott minden, amire csak ránéztem.

Remegett a kezem, mikor megálltam a harmadik emelet kilences ajtaja előtt. Végül Bill kopogtatott párat, de válasz nem érkezett. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem engedett. Úgy tűnt, senki sincs itthon. Ekkor kinyílt a szomszéd lakás ajtaja és egy jóságos öregasszony, Zsuzsika néni dugta ki a fejét.

– Lotte! – kiáltotta és felém rohant. – Kicsim! Hogy vagy?

– Köszönöm, jól – feleltem kicsit bizonytalanul. – Apáék?

– Ők dolgoznak, drágám – világosított fel kedvesen az asszony.

– Hűha, akkor mennem kell... beszélnem kell apával – mondtam és megpusziltam a hölgy arcát. – Köszönöm, Zsuzsika néni!

– Most hova megyünk? – kérdezte Bill, mikor kiléptünk az utcára.

– Apa munkahelyére – válaszoltam vállvonogatva. Őszintén szólva utáltam a Német Nagykövetségre menni, mert mindenki olyan idiótán tudott vigyorogni, hogy az már túlzottan is idegesítő volt.

A követségre természetesen taxival utaztunk. Mikor odaértünk, megkérdeztem a recepciós kisasszonyt, hogy merre találom Martin Krüger irodáját. A hölgy először flegmán válaszolt, majd mikor közöltem, hogy Krüger úr lánya vagyok, mindjárt megváltozott a hozzáállása. Szívélyesen kísért el apám új irodájáig.

Bekopogtam és vártam, hogy beszólítsanak.

– Tessék – hallottam a hivatalos hangot. Sosem hallottam még így beszélni apámat.

Kézen fogtam Billt, majd benyitottam az irodába. Apa a hatalmas ablaknak háttal ült. Asztalán papírok, fontosnak tűnő iratok és dossziék hevertek. Távolabb, egy kisebb asztalon számítógép foglalt helyet. Az asztal mellett Rosanette ült. Ahogy hátradőlt a széken, láthattam gömbölyödő pocakját. Próbáltam nem fintorogni.

– Lotte? – hitetlenkedett apa. – Mi történt, kislányom? Nem bánnak jól veled?

– Igenis jól bánnak – válaszoltam gyorsan. – Csak közölni szeretnék valamit. Nem állsz közém és Bill közé. Többé már nem.

Szavaim nyomatékosítása érdekében felemeltem a Billével összekulcsolt kezemet.

– Soha nem szedhetsz szét minket – mondtam tagoltan. – Egyébként gratulálok a harmadik gyerekedhez. Sok boldogságot!

Apa nem válaszolt. Bambán bámult, Rosanette pedig még levegőt venni is elfelejtett.

– Szeretem Billt, apa. Igenis szeretem! Elmondom százszor, ezerszer, akárhányszor! A mai alkalmat leszámítva sosem mondtam neki. Fel tudod fogni? Sosem mondtam, hogy szeretem! Tudta, de sosem hallotta… Nem is sejtettem, mit jelenthet, ha hangosan is kimondom… Fogalmam se volt, milyen hatással bír… . És te örökre meg akartál fosztani ettől!

Apa még mindig nem felelt, Rosanette-nek azonban megjött a hangja.

– Egyszerhű diákszerhelem – nyekeregte és előredőlt, hogy elrejtse pocakját. – Nem ’ittem vólná, kisi Lotté. Áh, á múltkorh nem adodót le’etőségem bemutátkózni á fiátálemberhnek. Rhosanette de Rhénal – Krhüger vágyók. Lotté mosto’aanyja.

– Rosie, ugyan. A fiú nem is méltó arra, hogy szóba állj vele, drágám. Lotte, kívánsz még mondani valamit?

– Gyűlöllek – suttogtam halkan.

Bill már nyitotta az ajtót és kitessékelt. Gyorsan elhagytuk a követséget, majd pár óra múlva Magyarországot is. Határtalanul boldog voltam, hogy végre szembe mertem szállni apámmal és megmondtam neki a véleményemet, bár gyávaságnak tartottam, hogy nem vártam meg a reakcióját. Bill roppant büszke volt rám, hogy ilyen bátran viselkedtem. Ő nem tartott gyávának. Úgy vélte, hogy ha megvártam volna apa válaszát, még most is az óriási iroda közepén állnánk és bámulnánk a hatalmas ablakokat arra várva, hogy valaki megszólaljon végre.

Hazatérésünk után a rokonaim vidám hírekkel szolgáltak.

– Magdeburgba költözünk – jelentette be a nénikém. – Rodolpho bácsi jó állást kapott. Úgy gondoltuk, hogy te is jobban örülnél annak, ha ott lakhatnál, hiszen közelebb lennél Billhez. Nem kell majd órákat utazgatnod, ha el akarsz menni Loitschébe... persze ezzel a költözéssel messzebb kerülsz a stúdiótól… de valamit valamiért, nem?

Hálásan öleltem át Sofie nénit és Rodolpho bácsit.

– Mikor költözünk?

– Egy hónap múlva – válaszolta Rodolpho bácsi vigyorogva. – Most pedig menj és szórakozz!

Értetlenül néztem rá, de Bill már karon is ragadott.

Az utcán az ismerős Cadillac parkolt. Tom vigyorogva integetett a volán mögül. Bepattantunk az autóba és meg sem álltunk Hamburg egyik legnépszerűbb szórakozóhelyének parkolójáig. A kocsisorok között ott állt Georg és David autója is.

– Mindenki itt van? – hüledeztem.

– Igen – mondta kedélyesen Bill. –Megünnepeljük, hogy minden helyrejött... hogy minden rendben lesz...

– Ez remek ötlet! Tom, hát te nem jössz? – kérdeztem, mikor kiszálltunk az autóból.

Tom vállat vont.

– Érezzétek jól magatokat. Asszem, nem tartok veletek. Mi értelme lenne bulizni, ha Linda nincs itt?