A május első három napja hamar eltelt, főleg azért, mert szinte végig Ralphfal voltam. Mivel Santiago és Sabine nem utazott nászútra, be szerették volna pótolni a hiányosságot, így pár napra Ausztriába utaztak. Sabine nagyon aggódott, hogy mi lesz a kicsivel, ha elutaznak, de megnyugtattuk, hogy ne rágódjon ezen, inkább élvezze az utazást. Végül beleegyezett és Santiagóval együtt kocsiba pattant.
Ralph tehát hozzánk költözött. Szerettem volna, ha az én szobámban alszik, de Sofie néni nem volt hajlandó megengedni. Azzal érvelt, hogy nekem iskola van és pihennem kell. Így viszont jobban jártam, mert a keresztfiammal töltöttem a délutánokat. Rengetek fotót készítettem róla, melyeket szinte azonnal el is küldtem lindának, aki olvadozott tőlük. Imádta nézni Ralphot. Megszerette, pedig még egyszer sem tartotta a karjában.
Mikor levittem Ralphot Sofie néniéknek, engedélyt kértem, hogy elmehessek Magdeburgba – Johanneshez. Tudtam, ha azt mondom, hogy Johanneshez megyek, nem fognak kérdezősködni, hiszen máskor sem tették. Az engedélyt természetesen kifogás és ellenvetés nélkül megkaptam, s miután visszarohantam a szobámba, felhívtam Johannest, hogy tudjon a dologról, ha a nénikémék esetleg nála keresnének. Nem helyeselte ugyan, de megígérte, hogy falaz nekem.
Reggel, amíg készülődtem, rájöttem, hogy már nem azért akarok elmenni Billékhez, hogy leskelődjek, hiszen láttam őket a TV-ben. Valami más hajtott. Látni akartam Billt, beszélni akartam vele. Ha ezt Anninak, vagy Lindának elmondtam volna, biztosan nem tartották volna helyes cselekedetnek. Magam is úgy gondoltam, hülyeség így tennem, hiszen fájdalmat okozok Billnek. Valami mégis arra bírt, hogy elinduljak és véghezvigyem mindazt, amit elterveztem. Út közben azon gondolkodtam, mi miatt keresem fel azt a helyet, ahova annyira vágytam és amit legjobb lett volna messzire kerülni. Kitaláltam az okot. El akartam mondani Billnek, mi volt a valódi probléma, miért kellett eldobnom őt. Ha arra a kétségbeesett arcára gondoltam, melyet akkor vágott, mikor utoljára beszélt velem, a döntésem még erősebbé vált. Nem hagyhattam, hogy tévedésben éljen. Ennyi azért járt neki.
Elsőként ugrottam le a buszról, mikor felfedeztem egy ismerős utcát. Négy lépcsőfokot ugrottam, de nem estem el. Nagyon elcsodálkoztam, de nem volt időm, hogy önmagam dicsérgetésével foglalkozzak. El kellett jutnom a stúdióhoz, és ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Mindig autóval hoztak és vittek. Nem is gondoltam bele igazán, hogy egyszer másképp is történhet. Az ismerős utca azonban támpontot adott. Végiggyalogoltam az egyenes útszakaszon, majd befordultam egy fákkal szegélyezett kisebb utcába. Innen már gyerekjáték volt a stúdió közelébe férkőzni. Tudtam, melyik épületet kell néznem. Aggódtam, hogy a kapu zárva lesz, de szerencsém volt. A zsanérok nyikorogtak,ahogy kinyílt a súlyos vasszerkezet, de a benti zajból ítélve senki nem hallhatta meg. Mivel tisztában voltam azzal, hogy az épületen belül hogyan helyezkednek el a helyiségek, tudtam, hova kell állnom, hogy mindent halljak. Azonnal berontani ugyanis nem mertem. Úgy döntöttem, hallgatózom egy kicsit, csak aztán sétálok be és adom elő a mondanivalómat. Az épület mögé futottam. Volt ott egy pad, melyre a fiúk bizonyára nyáron szoktak leülni, hogy cigizzenek – ezt a környéken szétszóródott cigicsikkekből gondoltam. Közelebb húztam a padot a falhoz. A próbaterem ablaka nagyon magasan volt, de a padra felágaskodva láthattam, mi zajlik bent. Tom, Georg és Gustav a terem közepén állt – illetve a dobos ült. Figyelmesen hallgattam az éppen gyakorolt dalt, melyet nem Bill, hanem Tom énekelt. Ez nagyon meglepett. Nem is figyeltem, hogy Tom áll a mikrofon mögött. Kezében nem volt gitár, a dalból hiányzott a megnyugtató basszusalap, hiszen Georg átvette Tom szerepét, így a basszusgitáron senki nem tudott játszani.
A terem sarkában magányos alak kuporgott. Fejét a térdeire hajtotta, a lábait felhúzta a szék szélére. Olyan volt, mintha aludna. Révedve néztem, de egy mérges kiáltás kizökkentett mélázásomból.
– Bill, a fenébe! – kiáltotta Tom. – Állj már fel és tedd a dolgod!
Bill felnézett. Nem láthatott engem, de ha látott volna, akkor sem vett volna észre. Barna szemei a semmibe bámultak.
– Jó ez így – mondta halkan, de az ablak résnyire nyitva volt, így hallhattam a szavait. – Jól énekelsz, Tom.
– A fenét – morogta Georg és letette a gitárt.
– Megcsináltam a turnét, most mi bajotok? – kezdte hangosabban Bill. – Megtettem, amit kértetek. Vigyorogtam, jópofiztam, csináltam, amit kellett.
– És ennyi? – kérdezte Gustav, miközben felállt a dobok mögül. – Ennyi? Megcsináltad a turnét és kész? Vége? Nem érdekel a banda, a rajongók, a barátaid?
– Rajongók? – kérdezte gúnyosan Bill. – Olyan rajongók, akik késsel szaladgálnak és majdnem megölnek valakit? Csak azért, mert az a valaki szeretett engem? Hát milyen rajongó az ilyen?
– Vonatkoztass már el a problémáidtól! – könyörgött Georg. – Mi itt vagyunk! Itt vagyunk veled. Segíteni akartunk, de eldobtál minket. Mégis mit akarsz kezdeni magaddal? Nem ülhetsz ezen a nyavalyás széken örökké és nézhetsz ki a fejedből. Az mire lesz jó? Mi az értelme, hogy ülsz és a bánatodba süllyedsz, mikor az élet szép és talán élhetnéd?
– Mégis miért szép? Valaki azt mondta, nem kellek. Nem kellek neki... Tom, te tudod a legjobban, hogy vesztettem már el valakit… valakit, akit nagyon szerettem… Féltem, hogy újra megtörténik… és megtörtént… Nem kellek neki…
– Elég már! – fakadt ki Tom. – Bill, nem mondtam el, de láttam Lottét!
A kezem megcsúszott és nem sok hiányzott, hogy leessek a padról. Úgy döntöttem, nem kockáztatok és leültem a pad szélére. Hallani még ígyis hallottam a beszélgetést.
– Mikor? – suttogta Bill álmélkodva.
– Lotte fotózgatott – kezdett bele Tom. Nagyon hadart, úgy gondoltam, hamar túl akar esni a dolgon. – Utazgatott. Berlinbe, Magdeburgba, Kölnbe... Az egyik út során ... egy erdőbe tévedt, hogy vadállatokat fotózzon.
– Nincs esze? – vágott közbe Bill felháborodva, de mindenki figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
– Elment a Berlin melletti erdőbe. Délután öt körül felhívta a nénikéjét, hogy eltévedt. Linda felhívott és értesített a történtekről... talán ti is emlékeztek, hogy Elmentem a Marcello-házba, ahol szembetaláltam magam az ideges rokonokkal, a síró Annival és a némán aggódó Lindával. Elmondta, hogy nem tudja, hogy Lotte mit forgat a fejében, de valami nagyon rosszul fog elsülni. Másnap reggel rendőrök hozták haza a kiscsajt... Akkor láttam, mikor a bácsikája a szobája felé vitte. Nagyon ki volt merülve…
– Hogy nézett ki? – érdeklődött Bill. Hangja rémültnek hangzott.
Elővettem azt a dalszövegvázlatot, melyet azon a vasárnap délutánon kértem el tőle, mikor hivatalosan is járni kezdtünk. Könnyes lett a szemem, miközben olvastam és hallgattam Tomot, ahogy jellemzi a külsőmet.
- Az arcát erősen felhorzsolták az ágak… és azt hiszem, az egyik keze is csúnya sebeket kapott. Rémült volt. A rendőrök azt mondták, hogy elaludt a kocsiban és álmában Gittyt emlegette.
Hallottam, ahogy valami csörömpölve összetörik. Senki nem törődött vele. A terem ajtaja kinyílt és ismerős hang szólította meg a srácokat.
– Minden rendben? – kérdezte David Jost.
– Minden oké – válaszolta Georg. – Bill eltört egy tányért, de különben minden rendben van.
A törött tányérral senki nem foglalkozott.
– Beszélni akarok veletek – jelentette ki David. – Fontos, hogy tiztázzunk egy-két dolgot.
– Nem megy – vágta rá Tom. – Bill nem hajlandó tudomást venni rólunk...
Mégegyszer felálltam a padra, hogy lássam, milyen arcot vág Bill ezen szavak hallatán. Azonban nem voltam elég óvatos. Tom észrevett. Az ajka elé tartotta egyik mutatóujját, majd intett Gustavnak és Georgnak. David is érdeklődve sétált hozzájuk. Bill visszaült a székére.
– Srácok, mutatnom kell valamit – mondta fennhangon Tom. – Azt hiszem, van kint valaki. Bill, téged talán nem érdekel?
– Nem – morogta Bill és lehajtotta a fejét.
Tom nem kérlelte, hogy tartson velük.
Hamarosan kinyílt a bejárati ajtó és hallottam a lépteket, melyek egyre csak közeledtek felém. Nem álltam fel a helyemről, vártam, hogy ők érjenek oda hozzám.
– Lotte, gyere el onnan – szólított meg David.
Engedelmesen feléjük sétáltam. Mikor elhaladtam a három srác mellett, féltem, hogy hidegen néznek majd rám, de a tekintetükben csak sajnálkozást láttam.
– Semmi baj – suttogta David és megölelt.
Azt hittem, erősebb vagyok, de tévedtem. Ennyi is megtört. Elég volt látnom, hogy Bill mennyire tönkrement, pedig a TV nem ezt mutatta pár nappal ezelőtt. Hát persze, gondolhattam volna, hogy jó színész. Tom esetlenül megveregette a vállamat. Elengedtem Davidot és őt kezdtem ölelgetni. Mégsem álom volt az az idő, amit velük töltöttem.
Most, hogy Tom vállának dőlve magyarázkodtam, végre tudatosodott bennem, hogy minden valóság volt, pedig reméltem, hogy ebből a rémálomból is lesz egyszer ébredés.
– Nem értelek, mi a baj? – kérdezte Tom, miután akadozva elmondtam neki, mit tervelt ki apám.
Nem kezdhettem el újra, mert csörögni kezdett a mobilja. Felvette. Hallottam, hogy a túloldalon Linda majdhogynem ordít az idegességtől.
– Lotte ott van, ugye? – kérdezte a lány hisztérikusan. – Elment hozzátok? Megmondtam Anninak, hogy ne hagyja egyedül! Hogy még nekem se szólt!
Tom arrébb ment, hogy a szirénaként üvöltő Linda hangjától ne süketüljön meg mindenki.
Linda mondhatott valamit, mert Tom arckifejezése állandóan változott.
A gitáros lassan felénk sétált, a srácok pedig érdeklődve fürkészték. Tom kihangosította a telefont és megkérte Lindát, hogy ismételje el mindazt, amit mondott. Linda készséggel megtette ezt.
– Nem tudom, Lotte valóban ott van-e, vagy sem, de már mindegy. Elmondom, amit tudok. Ti azt hiszitek, Lotte azért hagyta el Billt, mert megijedt a támadástól. A fenét! Lotte nem olyan lány, akit vissza lehetne tartani! Az apja azonban megzsarolta a rokonait, akiknek így nem volt más választásuk, minthogy rávegyék Lottét, hogy tegye azt, amit az apja kér…. Tehát, hogy… pápá, Bill… . Herr Krüger diplomata, hozzáfért volna olyan adatokhoz, melyekkel nagy bajba sodorhatta volna Herr Marcellót. Már régi ügy, de Martin Krügert ismerve újra előhozhatják és pereskedés lenne a vége, vagy ami mégrosszabb, kitoloncolás. De ez már legalább húsz éves ügy. Lotte nem akart gondot okozni, így megtette, amire kérték. Fogalmatok sincs, mennyi erőfeszítésembe került, hogy vigyázzak rá és őrködjek minden lépése fölött! Többször tett kísérletet arra, hogy elmegy hozzátok. Néha még velem sem beszélt. Egész nap csak aludt vagy sírt... Mindegy, ezt nem részletezem... csak azért mondtam el, hogy ha látjátok, kérlek, ne essetek neki, mert tényleg nem tehet semmiről. Tom, sajnálom, hogy hazudtam és kerültem a válaszadást, mikor rákérdeztél, de nem mondhattam semmit, mert úgy hittem, talán jobb lesz így. Azt hiszem, be kell látnom, hogy tévedtem. Beszélniük kell. Sürgősen.
Tom elbúcsúzott Lindától és eltette a telefont. Körbenézett a meglepett társaságon. David már a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön járt. A fiúk nem szaladtak utána. Biztosra vettem, hogy Bilt próbálja kikönyörögni a próbateremből.
– Tudtam, hogy nem önszántadból tetted – mosolygott Tom és újra átölelt. – Nem lettél volna képes bántani Billt.
– Én ezt nem értem – motyogta Georg. – Csak azért gyötörtétek magatokat, mert az apád hülye?
– Nem tehettem mást, Georg – magyaráztam, mikor Tom elengedett. – Tartoztam Rodolpho bácsinak, hiszen befogadott, mikor kitettek otthonról. Nem keverhettem bajba, így kénytelen voltam apámra hallgatni. Higgyétek el, nem ment könnyen.
– Komolyan azt hittem, a csaj támadása után ijedtél meg... – motyogta Gustav. – Ez érthető is lett volna.
– Egyáltalán nem féltem tőle. A berlini erdőben újra találkoztunk.
A fiúk rémülten néztek össze. Még Tom is pislogott kettőt, pedig ő mesélte el a történetet.
– Ugyan, Tom, hiszen te mondtad el nekik – néztem rá csodálkozva.
– Oké, elmondtam a tényeket, de azt hittem, hogy a rendőrök túloznak...
– Szerintem menjünk be – javasolta Georg. – Ezt a sztorit Billnek is hallania kell.
– Azt hiszem, megyek – hadartam és az utca felé indultam, de Georg és Gustav visszarántott.
– Te mondod el neki – nézett szigorúan Gustav. – Neked kell kirángatnod ebből a búskomorságból.
Hitetlenkedve néztem rájuk.
– Ti megbolondultatok? – tettem csípőre a kezem. – Bill egy életre meggyűlölt, amiért úgy bántam vele.
– Szerintem te vagy a bolond, kiscsaj – mondta Tom és a lépcső felé húzott. Georg és Gustav addigra eltűnt az ajtó mögött, s mire beértünk, a srácok már a próbaterem ajtaja előtt álltak.
–Kint maradunk egy kicsit – magyarázta Tom. – David és a fiúk előkészítik a terepet, aztán bekísérlek.
– Tom, nem kéne...
– Csss – pisszegett. – Ne akard, hogy erővel segítsek rajtad. Látom, hogy akarod még, és hidd el, ő sincs ezzel másképp. Gondolom, Linda mondott erről ezt-azt.
– Igen, mondott... Tom, hidd el, hamarabb is jöhettem volna, de nem engedtek el. Se Linda, Se Anni, legfőképpen pedig Mike nem.
– Mike? – nézett fel a gitáros. – Az a Mike?
– Igen. Ha akarod, nem említem Billnek, de nagyban Mike-nak köszönhető, hogy nem követtem el ostobaságot. Mike nem hagyta, hogy a stúdiótok közelébe jöjjek. Ha a lányok eljöttek hozzátok, mindig rábíztak és Mike lelkiismeretesen végezte a dolgát.
– Szerintem mondd meg Billnek – tanácsolta Tom. – Akkor végre megbékél Mike-kal. Tudom, hogy csak… azért mondtál róla olyanokat, hogy elhitesd a hazugságot… Bill… nos… hát… eléggé ki van akadva a srácra…
Eszembe jutottak azok a szavak, melyeket a kórházban mondtam Billnek. Mike-ot említettem és azt, hogy ő jobban megfelel nekem. Elhúztam a számat, Tom pedig megértően mosolygott
- Hajrá, kiscsaj.
Bólintottam, de nem voltam túl bizakodó. Önzőnek tartottam magam. Hát mégiscsak itt vagyok és beszélni szeretnék Billel,de talán olyan mély fájdalmat okoztam neki, hogy többé gondolni sem akar rám.
Hallgattam, mi zajlik odabent.
– Nem érdekel! Menjen el, akárki is az – hangzott Bill mérges elutasítása.
– Máshogy kell megoldani – töprengett Tom.
Bement a próbaterembe és fennhangon szólt a többiekhez, hogy jelezze a terv megváltozását.
– Georg, Gustav, gyertek, van valami, amit meg akarok mutatni nektek. David, a mai napra vége a megbeszélésnek
– Mi? – háborodott fel a menedzser. Úgy gondoltam, nem fogta fel, hogy Tom csellel próbálja rávenni a távozásra. David hangja valóban dühösen csengett.
– Vége – nyomatékosította Tom.
– Ööö... Jaa – kapott észbe a menedzser és nagy egyetértéssel helyeselt. – Igen, vége. Mindenki mehet a dolgára.
Kinyílt az ajtó, a srácok pedig kiviharzottak. Utolsóként David hagyta el a próbatermet. Szomorúan hátranézett Billre, majd becsukta az ajtót.
– Lotte, itt már tényleg csak te segíthetsz – sóhajtozott és az ajkait harapdálta. – Várj még. Ne menj be. Mindenkit hazaküldök. Silke!
– Tessék – lépett ki az irodából a szőke asszisztensnő. – Óh, Szia...
– Csitt – szólt rá David. – Bill nem tudja, hogy itt van.
– Oké – bólintott meglepetten Silke. – Mi a baj?
– Menj haza, rendben? – kérte a férfi, szinte suttogva.
Silke hitetlenkedve meredt rá.
– Hiszen még csak dél van. Biztos vagy ebben, David?
– Igen. Szólj Patricknak, Dave-nek, Rebeccának és Peternek. Mindenki menjen. Ha Dunja itt van, őt is küldd el.
Silke nagyot nézett, de mindenkit értesített. Szórakozottan figyeltem, ahogy a TH-staff tagjai lassan elhagyják az épületet. Dunja az autója felé rohant, Patrick telefonált, miközben kisétált az ajtón, Peter egy fontosnak tűnő iratot olvasott, Silke a Blackberry-jén pötyögött, Dave kíváncsi pillantással mért végig engem, majd biccentett és távozott.
Mikor majdnem mindenki elhagyta a stúdió környékét, David komoly arccal hozzám fordult.
– A srácok itt lesznek a közelben. Én is csatlakozom hozzájuk. Hívhatsz bárkit, ha gond van. Kérlek, ne menj be hozzá. Egész biztos ki fog jönni. Akkor próbálj meg beszélni vele. .
David hamarosan elment, én pedig egyedül maradtam.
Hallottam Bill dúdolását. A Zoomot énekelte. Nem bírtam ki, hogy ne énekeljem vele. Tudtam, hogy a hangom nem hallható, így nyugodtan dudorászhattam. Járkáltam a szobák között, nézegettem a sok-sok gitárt, bementem a hangkeverő terembe, felmentem Bill szobájába. Minden unalmasnak tűnt így, a srácok nélkül.
A próbaterem ajtaja kinyílt, a dúdolás már közelebbről hallatszott. A lépcső tetején álltam és figyeltem. Kezeim görcsösen szorították a korlátot. A szemem égett, ajkam kiszáradt. És tudtam, hogy csöndben kell maradnom. Éreztem, hogy nem jött még el az idő arra, hogy felfedjem magam. Néma kínlódás volt nézni Billt, s közben semmiféle jelet nem adni neki. Láttam a szenvedését. Újra és újra belém mart a felismerés, hogy én tettem ezt vele. Csakis én!
...
Messze innen
Térben és időben
Közelíts felém
Látlak téged
Te látsz engem?
Messze innen
Térben és időben
Közelíts felém
Közelíts felém
Én közelítek feléd
Túl a viharon
A hideg éjjelen
És a benned lévő félelmen
Messze innen
Térben és időben
Közelíts felém
(Tokio Hotel – Zoom)
…
- Látlak téged, Bill – suttogtam halkan és letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Az énekes lassan eltűnt a szemem elől. A konyhába sietett. Követnem kellett. A lélegzetemet is visszafojtottam, miközben elindultam utána a kivilágított folyosón. Szerencsére az edzőcipőim nem vertek zajt, így észrevétlen tudtam maradni.
Néha azon kaptam magam, hogy némán könyörgök Billnek, hogy forduljon meg. Ha hátranézne, meglátná, hogy itt vagyok…
De ő nem nézett hátra. Csökönyösen sétált tovább.
– Tom? Georg? Gustav? David? – próbálkozott az énekes. – Hol vagytok? Patrick, peter? Silke, Rebecca? Dunja?
Természetesen nem kapott választ, én pedig nem mondhattam el, hogy már mindenki elment. Felvett egy poharat, de azon nyomban el is ejtette.
– A francba! Átkozott üveg!
Az egyik szilánkdarab megvágta az ujját, de nem törődött vele.
– Bill, vérzik a kezed! – rémüldöztem. A hangom furcsán csengett
Hirtelen megfordult. Tekintete találkozott az enyémmel. Nagyon meglepett volt, de cseppet sem gyűlölködő. Ez kissé felbátorított, így közelebb mertem lépni hozzá.
– Köszönöm – válaszolta, de nem nézett a kezére. Ismerős, gyengéd tekintete sápadt arcomat fürkészte. El se mertem gondolni, milyen pocsékul festhetek.
Szerencsétlenül vállat vontam. Fogalmam se volt, mit mondjak. Őszintén szólva nem terveztem el, hogyan fogok belekezdeni a helyzet ismertetésébe. Bill csak állt, nézett, de nem mondott semmit. Szemlátomást várta, hogy elkezdjem. Végül hozzáfogtam, bár gyanítottam, hogy kicsit értelmetlennek hangzik, amit mondok.
– Mondani szeretnék valamit. Hallgass meg, és ha befejeztem, rögtön elküldhetsz. Nem látsz többé, ha azt akarod. Viszont úgy gondoltam… jobb, ha megtudod az igazat… Egy fájdalmas hazugság áldozata vagy, ami hatalmas kárt okozott benned és bennem is. Engedd, hogy megmagyarázzam, mi vezetett ahhoz, hogy végül azt kellett mondanom: nem akarlak többé. Ülj le kérlek, mert hosszú lesz.
Engedelmesen helyet foglalt. A mosogatóhoz léptem, vizet csepegtettem egy ott felejtett szalvétára, majd Bill vérző keze felé nyújtottam, aztán én magam is helyet foglaltam.
– Hazudtam neked. Egy szó sem igaz abból, amit mondtam... ott, a kórházban... Apa miatt kellett úgy tennem... Tudod, hogy nem tetszett neki, hogy együtt voltunk. Megzsarolta a nénikéméket... Rodolpho bácsi olasz állampolgár volt... mikor huszonvalahány évvel ezelőtt eljött Firenzéből, illegálisan lépte át az országhatárt. Elvette Sofie nénit, így rövidesen megkapta a német állampolgárságot. Apa azonban elő tudna ásni pár régi adatot, mely nagy bajba sodorhatná a bácsikámat meg a barátait, ugyanis az illegális bevándorlás ügyesen el lett tussolva. Apa koholt vádak alapján is bíróságra viheti az ügyet. Nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek a rokonaim, hiszen befogadtak, mikor kitettek otthonról. Sajnálom. Hidd el, nekem sem volt könnyű. Először el akartam mondani az igazságot. Arra gondoltam, hogy együtt kitalálunk valamit, de... láttam az arcodat... aggódtál, ideges voltál... miattam... Féltettél… Nem hagyhattam, hogy így érezz. Nem mehetett a munkád rovására az, hogy aggodalmaskodsz miattam. Belátom, hogy rosszul döntöttem, mikor eldobtalak. Már tudom, hogy nem volt helyes, amit tettem... de akkor nem mérlegelhettem... a kés, Gitty, az arcod...
– Így most jobb? – kérdezett érdeklődve. Nem hallatszott dühösnek. – Szerinted nem ment a munkám rovására?
– Reméltem, hogy hamar túljutsz a dolgon... reménykedtem, hogy mégiscsak egy trófea voltam... persze ez csak reménykedés maradt... tudtam, hogy szenvedni fogsz, de álltattam magam... Nem volt könnyű. Bár nem kellett figyelnem arra, mit mutatok a kamerák előtt, mert én csak egy egyszerű, hétköznapi ember vagyok. Tudnod kell, hogy mindennap kísérletet tettem arra, hogy eljöjjek... először könyörögni akartam, hogy felejtsd el, azokat a dolgokat, amiket a fejedhez vágtam, aztán... aztán csak látni akartalak... és végül azért jöttem el, hogy mindezt elmondjam. Anninak és Lindának sok erőfeszítésébe került, hogy visszatartsanak. Nem tudják, bár Linda sejti, hogy itt vagyok. A nagynéném hozzánk költöztette őket... még Mike-ot is elhívták... két hónapig velünk lakott... Néha erővel tartott vissza, mikor úgy döntöttem, hogy útnak indulok és csak azért is eljövök...
Szünetet tartottam. Nem akartam részletekbe bocsátkozni, mert fájdalmas lett volna. Vártam, hogy kérdezzen. Ő pedig csak bámult. Nem tudta, mit mondjon. Még Mike említésére sem kapta fel a fejét. Végül halkan megkérdezte.
– Tehát... ha jól értem... még mindig szeretsz?
Mindenre számítottam, csak erre nem. Átfutott az agyamon, hogy Bill megőrült, de eszembe jutott Tom egyik mondata. Biztosított arról, hogy Bill is szeret még.
– Igen. Jobban, mint akkor, mikor velem voltál, habár nem hittem, hogy lehet még fokozni azt.
Apró mosoly suhant át az arcán, de gyorsan eltüntette. Ismét komoly lett.
– Miből gondoltad, hogy jobb lesz nekem nélküled? – érdeklődött. A hangja nyugodtsággal telt meg. Édesen simogató, lágy, dallamos volt.
Nem igazán tudtam felelni, ezért ügyesen kitértem a válaszadás elől.
– Láttam rajtad, hogy minden egyes szót elhittél... először nem vetted komolyan... de mikor megemlítettem szegény Mike-ot... Tudtam, hogy csak úgy hitethetem el veled a hazugságot, ha Mike-ról beszélek… Nem volt más választásom… És aztán nem kérdeztél többet. Nem mondtál semmit, csak elmentél... úgy gondoltam, eleged van az egészből...
Bill pedig felállt és közelebb lépett. Ajkain ismét mosoly táncolt, de már nem próbálta leplezni az örömét.
– Hogy te mennyit bírsz beszélni – vigyorgott. Értetlenkedve néztem rá.
– Csak elmondtam...
– Csitt – intett csendre. – Csak egy percig ne mondj semmit.
Nem igazán tehettem mást, így vállat vontam. Sokáig nézte az arcomat. Zavaros kifejezésekkel teli, lázas pillantással fürkészett. Úgy éreztem, visszatért belém az élet.
- Minden rendben van – mondta végül és mégegyszer végignézett az arcomon.
– Semmi sincs rendben – ellenkeztem. A hangom megremegett az elfojtott sírástól. Úristen, csak nehogy most bőgjem el magam!
Édesen mosolygott, ingatta a fejét. Arca piros lett, szemeiben fény csillant.
– Lotte... Mi legyen a folytatással? Akarod?
El se hittem, hogy komolyan azt hallottam, amit mondott. Még szép, hogy akartam!.
– Ha csak ennyi lenne, örömmel mondanék igent. De... úgy gondolom, nincs több esélyem. Eljátszottam a kártyákat... Bántottalak… tudnod kell, hogy megvetem magam, amiért így tettem… mert te soha, de soha nem érdemelted ezt… Ismertelek… tudtam, hogy fájdalmas emlékeid vannak… mégsem kíméltelek… gyenge és esetlen voltál, mikor kibotorkáltál az ajtón… és én nem mentem utánad… csak néztelek…
– Megint kezded? – gúnyolódott és elsétált mellettem.
Meglepődve felálltam. Bill az ablaknál állt és szórakozottan bámulta a lemenő naptól rózsaszínre festett eget.
– Mindent elmondtál... apáddal ne törődj… majd csak elintézzük valahogy. A nénikédék nem bánják, ha velem vagy, ugye?
– Nem, dehogy – vágtam rá rögtön. – Igazság szerint nagyon örülnének, ha….
Nem tudtam befejezni a mondatot. Bill megfordult és lendületesen átölelt. Nem jutott el a tudatomig, hogy tényleg ennyi volt. A karjában tartott és én még csak fel se fogtam. Éreztem az ismerős parfüm illatát és a sokat szenvedett szív zakatolását. Mégsem hittem el. Bill ismét az enyém volt! Megfogadtam, hogy soha, de soha semmi nem állhat közénk többé.
– Megbocsátasz nekem? – kérdeztem reménykedve.
– Te kis buta – nevetett – hát nem ezt teszem legalább félórája?
– És tényleg ennyi volt? Úgy értem...
– Igen – fojtotta belém a szót. – Vége van. Minden rendben lesz.
– És te is akarod? – hitetlenkedtem. – Nem utálsz? Tényleg nem csak miattam akarod fojtatni?
– Sokkal önzőbb vagyok annál, minthogy belebonyolódjak egy számomra kellemetlen kapcsolatba. Nem utállak. Soha nem utáltalak. Hogy mondhatsz ilyet?
– Hát... mert amit mondtam... akkor sem gyűlöltél, mikor kisétáltál a kórteremből?
– Dehogy. Zavart voltam és rosszul esett, amit mondtál, de próbáltam megérteni a helyzetedet. Tudtam, hogy Gitty támadása mély nyomot hagyott benned és úgy gondoltam, jobb, ha eltűnök. Nem tehettelek ki újabb veszélynek.
– Nem tartott volna vissza. Ha megöl, akkor se!
Rosszallóan nézett, de nem mondott semmit. Még mindig körülöttem tartotta sovány karjait és nekem eszem ágában sem volt azt mondani, hogy engedjen el.
– Bill, te megbíztál bennem – mondtam inkább a pulóverének. – Látod, mi a feltétlen bizalom ára?
– Az, hogy most megint itt vagy és épp erről vitatkozunk? – kérdezte félrenézve.
– Nem.
Tudtam, hogy már nem lehet vele beszélni….
– Akkor?
– Mindent elhittél. Ne tedd ezt többé! Ne higgy nekem!
– Azt bajos lesz megoldani… nem tudom, talán elkaptam valami egészen furcsa betegséget… már nem tudok nem hinni neked…
Egyikünk sem szólalt meg, a csend szinte fülsértő volt. Még az autók zaja sem hallatszott, talán épp senki nem járt az utcán.
– Várj – szólalt meg kis idő múlva Bill.
Elengedtem, ő pedig elsietett, majd visszatért, karján a kabátjával. Azt hittem, már menni készülünk, de tévedtem. Óvatosan előhúzott egy apró dobozkát. Egyből felismertem a karácsonyi ajándékomat.
– Nem bontottam fel – magyarázta. – Azt mondtad, karácsonykor nézzem meg, de én... nos... nem mertem kinyitni.
– Nincs benne bomba – mosolyogtam és néztem, ahogy elszakítja a szalagot és finoman lefejti a csomagolópapírt a dobozról. Lassan felnyitotta a tetejét és kivette a szépen összehajtogatott papírlapot. Széthajtotta és olvasni kezdte. Figyeltem őt. Arcán a meghatottság összetéveszthetetlen jelei rajzolódtak ki. Miután elolvasta, összehajtotta a papírt és a zsebébe rejtette.
– Ez gyönyörű, angyal – suttogta. Észrevettem, hogy ismét angyalnak nevezett. Utoljára azon a végzetes napon hívott így, mikor elhagytam őt.
– Újra angyalnak hívsz? – kérdeztem, de ő csak nevetett.
– Nem tetszik talán?
– Hmm... hiányzott.
Annyira boldog voltam. Bill magához ölelt és megcsókolt. Hagytam neki. Úgy éreztem, most már mindent hagynék, csináljon, amit akar, tartson ketrecben, zárjon el a világtól, ha úgy tartja kedve. Minden apró rezdülése az enyém volt már. Csókja ismét titkokat mesélt… szomorú, borzalmas titkokat…
Mégis édes volt és könnyed, szinte játékos. Mintha várta volna, mintha tudta volna, hogy előbb-utóbb újra megtörténik…
Mindig megadom magam…
– Hol vannak a többiek? – kérdezte pár perccel később, miközben a konyhai rendrakással foglalatoskodtam. Természetesen nem segített, csak az ajtóból nézte, mit csinálok.
– A közelben – vigyorogtam. – Készenlétben. Azt mondták, telefonáljak, ha gond van.
Ugrott egyet, vidáman tapsolt, majd fölvette a kabátját.
– Hagyd a konyhát. Elmegyünk és megnézzük őket.
Úgy tettem, ahogy kérte. Felvettem a kabátomat és egymás kezét fogva sétáltunk ki az ajtón. Nem tudtam, hova mentek a srácok, de Bill nagyon biztos volt a dolgában.
– Fel se hívod Tomot? – kérdeztem érdeklődve. – Azt mondták…
– Nem – rázta a fejét Bill. – Ők is meglepetést okoztak, mert nem mondták, hogy itt vagy.
– Bill... Mi változott? Úgy értem... mikor kintről figyeltem, mit csináltok, durva és elutasító voltál… most meg olyan vagy, mint amilyennek lenned kell...
– Ez egyértelmű – felelte egyszerűen. Meghallottam a hangodat. Gondoltam, hogy nem semmiért jöttél el... Éreztem, hogy nem voltál őszinte a kórházban, de nem tudtam hideg fejjel végiggondolni a dolgokat, pedig az sokat segített volna... Na és mi van Mike-kal? Mikor azt mondtad, hogy jobban járnál vele, hittem neked.
– Sejtettem, hogy nem hagyod ki – morgolódtam és elmeséltem neki, hogyan került Hamburgba Mike és mit csinált, amíg nálunk vendégeskedett.
– És soha, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy járjak vele – nyomatékosítottam a beszámolóm végén. Bill csak ingatta a fejét.
– Köszönettel tartozom neki – ismerte be. – Úgy gondolom, szerét kell ejtenünk egy oroszországi látogatásnak. Méltóképpen ki kell fejeznem a hálámat, hogy vigyázott rád. Mit szólsz hozzá, angyal?
– Komolyan? – hitetlenkedtem. – Még sosem jártam Oroszországban. Mike-nak tényleg nagy meglepetés lenne.
– Ha mondom, úgy lesz – bizonygatta. – De nehogy szólj neki. Még nem tudom, mikorra tudom elintézni, de megígérem, hogy még a nyáron meglátogatjuk.
A levegőbe bokszoltam. Nagyon jó kedvem lett.
– Ott vannak – szólalt meg Bill és kezével a park felé mutatott. Néhány pillanat múlva megláttam Tom, Georg, Gustav és David sziluettjét. Elég mély beszélgetésbe merülhettek, mert nem vettek észre minket. Lassan odaértünk hozzájuk, de még mindig nem néztek fel. Bill és én is sejtettük, hogy rajtunk csámcsognak. Nem is tévedtünk. Összenéztünk és mosolyogtunk, míg hallgattuk az eszmecserét.
– Szerintem megölték egymást – morfondírozott Georg. – Bill bedühödött, Lotte meg nem hagyta magát. Ismerjük mindkettőt, tudjuk, hogy nem a nyugalmukról híresek.
– Te hülye vagy – fejezte ki véleményét Gustav. – Szerintem megbeszélték a dolgokat. Valószínűleg egymást ölelgetik valamelyik eldugott sarokban.
– Bill hívott volna, ha… – kommentálta Tom és idegesen pillantott a telefonjára.
– Bill nem hívott volna, ha… – szólalt meg Bill és rávigyorgott a testvérére.
Mind a négyen felénk néztek, majd egyszerre tört elő belőlük az örömkiáltás. Hozzánk futottak és megöleltek, mindenfélét mondtak, de semmit sem értettem, mert teljesen összeolvadtak a szavaik, ahogy egymást túlkiabálva próbáltak érvényt szerezni saját véleményüknek.
– Óh, Bill, már újra a régi leszel? – kérdezte David.
– Azt hiszem – biztosította Bill. – Sőt, igyekszem mégjobb lenni.
– Ez a beszéd! – kiáltotta Gustav. – Nem mondom el Anninak, Lotte. Ezt a feladatot meghagyom neked.
– Végre – sóhajtott fel Georg. – Azt hittem, sose fog bekövetkezni a Happy End.
– Elmondom Lindának. Magán kívül lesz az örömtől! – határozott Tom és a telefon után nyúlt, de Bill megragadta a kezét.
– Ne tedd! Meglepetést akarok neki, elvégre is, annyit gürcölt ezért az egészért. Elmegyünk Budapestre Lotte apjához, hogy közöljünk vele ezt-azt. És ha már ott vagyunk, beugrunk a te Lindádhoz is.
Nagyon elcsodálkoztam a tényen, hogy Bill látogatást kíván tenni Lindánál, de boldog voltam a közelgő találkozás pezsdítő gondolatától. Linda még sosem látott együtt Billel.
Ahogy körülrajongtak minket és kérdésekkel bombáztak, rájöttem, hogy a rémálomból mégiscsak van ébredés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése