Másnap kihagytam a sulit, apa úgyis elintézi majd a kiíratkozásomat. A szegedi útra készülődtem. Korán kellett indulnom, de apa már nem volt otthon, mikor reggel fél hat körül elhagytam a lakást. Fél kilencre a reptérre értem. Nézegettem a kirakatokat és az utasokat, ahogy sietve igyekeznek megtalálni a helyüket. Johannes gépe pontos volt, a hamburgi járat hétkor landolt. Tudtam, hogy várnom kell, hiszen az ellenőrzés hosszadalmas folyamat, de végül fél nyolc körül feltűnt a srác alakja. Széles vállán egy kisebb méretű utazótáska lógott, tehát úgy tervezte, több napig marad. Észrevett és már távolról integetett felém.
– Helló – köszöntem, mikor odaértem hozzá. – Indulhatunk?
– Persze... de apukád? Florenz mondta, hogy nehéz eset….
– Ne aggódj, elengedett. Florenz megbeszélte vele. Na gyere, hosszú lesz az út.
Csodálkozva pislogott, de követett. Úgy határoztam, vonattal utazunk, ami – hát mit szépítsem – tényleg nagyon hosszú volt.
Nem beszéltünk. Johannesen láttam, hogy csak arra gondol, mit mondjon majd Florenznek. Nekem lett volna kedvem beszélgetni, de Johannes feszültségét látva inkább nem kezdeményeztem. Pár óra elteltével ő maga szólalt meg.
– Vettem valamit neki. Remélem, eltaláltam az ízlését – mondta idegesen és előhúzott a zsebéből egy apró kabalát. A fehér kis jegesmedve egy hatalmas szívet tartott a kezében, melyre nem a szokásos „I love you” szöveg volt írva, hanem csak annyi: „Johannes”.
– Hol találtál ilyet? – ámuldoztam, kezeim közt forgatva a figurát.
– Az egyik ismerősöm csinálta. Játékgyárban dolgozik. Megkértem, hogy írja rá a nevem. Mégiscsak személyesebb, mintha valami átlagosat vettem volna. Mikor annak idején… megismerkedtünk… még Oberhausenben… láttam, hogy tele volt aggatva a táskája ilyenekkel… Szerinted tetszeni fog neki?
– Viccelsz? – néztem rá hitetlenkedve – Imádni fogja!
Megkönnyebbülten mosolygott és visszatette a zsebébe a kabalát. Ezután ismét csöndben voltunk. Órákon meg órákon keresztül való zötykölődés árán végre megérkeztünk Szegedre. Akadt némi problémám, de nem akartam felhívni Florenzt, így a járókelőktől próbáltam segítséget kérni. Tudtam, hogy nem fogom tudni, hogyan találok el Flor lakásáig, azaz a Tiszavirág utca 76-ig, ezért már az utazás előtti éjszakán a kérdést gyakoroltam, hogy magyarul is fel tudjam tenni. A választ is értettem, úgyhogy végülis nem volt gond megtalálni a háztömböt. Felsétáltunk a harmadik emeletre és vártunk. Nem tudtam, hogy Florenz otthon van-e, vagy sem. Kopogtam, de nem jött válasz. Bekukucskáltam a kulcslyukon. Odabent nem égett villany, így felhívtam, ő pedig közölte, hogy úton van. Nem akartuk, hogy sokáig gyalogoljon – azt nem szerette – úgyhogy elé siettünk, illetve csak Johannes sietett, én szép lassan lépkedtem mögötte, de szednem kellett a lábaimat, ha nem akartam lemaradni. Flor messziről észrevett, és persze mi is őt. Kiáltott valamit, de nem értettem, mert a távolság még elég nagy volt közöttünk. Futni kezdett, ezüstös haja lobogott mögötte. Egyik kezében táskáját lóbálta, s majdnem eltalált vele néhány arra sétálót, akik még időben félrehúzódtak, ugyanis Florenz nem igazán törődött velük. Körbenézni se nagyon volt időm, mert a nővérem teljes lendülettel rám vetette magát és ölelgetni, puszilgatni kezdett. Nem szerettem különösebben, ha így tett, de tűrtem, mert tisztában voltam vele, hogy nem tudja máshogy kimutatni az érzelmeit.
– Lotte, Lotte, de örülök, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy eljöttél és hogy...
– Ne engem ölelgess – suttogtam a szavába vágva. – Johannes talán azért utazott ennyit, hogy végignézze, ahogy darabokra töröd a csontjaimat?
Nevetni kezdett és végre elengedett. Ledobta a táskáját és ránézett Johannesre. Kék szemeiben furcsa tűz égett. Arca furcsa kifejezést öltött és nagyon, nagyon elpirult. Johannesen csak a mérhetetlen csodálkozást láttam. Úgy tűnt, el sem hiszi, hogy az a szőke lány tényleg miatta vörösödött el ennyire. Bátortalanul kezet nyújtott Florenznek, aki megragadta és megfogta azt. A srác ettől kicsit feloldódott és mosolyogva vette elő az állatfigurát. Florenznek tényleg nagyon tetszett a kabala, egyből fel is fűzte a táskájára, majd Johannes nyakába ugrott, aki meglepődött ugyan, mégis átfogta a derekát.
– El akartam mondani – mondta Florenz, miközben Johannes az ölébe kapta – csak nem tudtam, hogyan.
- Már Oberhausenben is tudtam, hogy találkozunk még… aztán Kölnben ismét velem voltál… Nem engedhettem, hogy újra eltűnj! Eszes húgod van! Nem hagyta, hogy szem elől veszítselek.
- Megígérte, hogy megkeres téged. Felhasználja a külföldi kapcsolatait… igaz, húgocskám?
– Miféle kapcsolatait – érdeklődött Johannes.
– Óh, hát nem is mesélte? A pasiját, vagy ha úgy jobban tetszik, a szerelmét – Florenz cinkos vigyort küldött felém. – Mikor utoljára találkoztam veled, Lotte a kölni Tokio Hotel koncerten volt. Emlékszel? Mondtam, hogy őt kísértem Németországba.
– Említetted – gondolkodott el Johannes.
– Na igen, de azt nem említettem, hogy a húgocskám Jár az énekessel!
Johannes maga is meglepődött, én pedig már kezdtem dühös lenni. Hogy lehet az, hogy mindenhol én vagyok a téma? Inkább egymással foglalkoznának! Ehelyett persze engem kezdenek kitárgyalni.
– Ezt nem mondtad, Lotte – nézett rám szemrehányóan Johannes. – Gratulálok. Hallottam már a srácról… Csak annyit tudok, amennyit a többség állít… mármint érted… hogy eddig én is azok közé tartoztam, akik ha csak meglátták a képét, nyomban lebuzizták… Most tehát elnézést kérek ezekért is… a srác jól megcáfolta az állítást, az már egyszer biztos… Ha Florenz örül annak, hogy együtt vagytok, tuti, hogy jófej…
Biccentettem, remélve, hogy ennyivel le lesz tudva a magánéletem.
A párocska helyet foglalt egy padon, kezeik egymásba kulcsolva pihentek ölükben.
– Azt hiszem, mennem kéne – vigyorogtam, és távolodni kezdtem tőlük.
Még láttam, ahogy megcsókolják egymást. Nem úgy, mint azok, akik épp az első csókon esnek át. Inkább olyan volt, mintha már régen együtt lennének, és ez egy mindennapos gesztus lenne köztük. Elgondolkodtam, hogy vajon korábban is csókolóztak már? Elvégre, semmi sem elképzelhetetlen, hiszen nem egyszer találkoztak már…
Legszívesebben táncoltam volna, hiszen minden tökéletes volt. Florenz boldognak látszott, én pedig visszaköltözhetek Hamburgba és megint Billel lehetek. El se tudtam képzelni, miért érdemlek ennyi jót. Adtam a szerelmeseknek egy teljes órát, majd visszasétáltam a padhoz, ahol hagytam őket. Még mindig ott voltak, csak már nem voltak összecuppanva. Florenz Johannes mellett ült. Távolról megbántottnak tűnt: először kissé meg is rémültem, hogy összevesztek és a fáradozásom teljesen felesleges volt. Csak közelebb érve láttam, hogy Johannes egyik karja Florenz vállán nyugszik. Florenz közelről nézve nem megbántottnak, hanem idegesnek látszott. Amint meglátott, felpattant és elém rohant.
– Hol voltál?
– Sétálgattam – feleltem vállvonogatva.
– Ennyi ideig? El se tudod képzelni, mennyire aggódtam! Utánad akartunk menni, de… Johannes azt mondta, ne tegyük, mert talán visszajössz! Már rendőröket akartam hívni!
– Ami azt illeti, el tudom képzelni, hogy totál para voltál. Látszik rajtad.
– Johannes, mondj már valamit – kért segítséget újdonsült barátjától, de a fiú csak nevetett.
– Ne aggódj miatta – mondta Florenznek. – Lotte azért ment el, hogy kettesben maradhassunk.
– Ezt meg is értem, de órákra eltűnt! – tiltakozott Florenz, de az érv majdnem meggyőzte. Már nem volt ideges.
- Mondani akarok valamit, Florenz – vágtam közbe, csakhogy másra tereljem a szót. – El fogok költözni. Sofie néniék talán magukhoz vesznek.
– Gondoltam – mosolygott a lány és bólintott. – Csak azt vártam, mikor jelented be. Tudtam, hogy apa közelében te se bírod sokáig. Ráadásul ugye Bill is közelebb lesz... Oké, oké – emelte fel védekezően a kezét, mert dühösen néztem rá – nem szólok egy szót sem.
Hamarosan ki kellett találnunk, hogyan fogok hazajutni. Már elég sötét volt, Florenz pedig nagyon aggódott a hosszú vonatút miatt, melyet ezúttal egyedül voltam kénytelen megtenni. Végül rábeszéltem, hogy ne féltsen és engedjen el. Az állomásra Johannesszel együtt kísért ki, s mindketten megvárták, hogy felszálljak a megfelelő vonatra. Lelkesen integettek, mikor a vonat lassan mozgásba lendült.
Az utazás most sem volt rövidebb, én mégis úgy éreztem, alig pár percig tartott. Ebben közrejátszott az is, hogy aludtam, na meg az, hogy nagyon nem akartam hazaérni, és velem rendszerint az volt a helyzet, hogy ha valamit nem akartam, az mindig hamarabb következett be, mint amit nagyon szerettem volna.
A budapesti állomáson természetesen senki sem várt. Egyedül buszoztam haza. Meglepetésemre az ajtót zárva találtam. Két bőrönd feküdt a küszöbön. Kíváncsian belenéztem az egyikbe, s gyomrom apró labdává zsugorodott. A bőröndben ugyanis saját ruháimat pillantottam meg. Ez kissé kétségbeejtett, de nem volt időm gondolkodni. Magamnál tartottam az összes pénzemet, melyet két és fél éve gyűjtögettem, hogy normális laptopot vehessek magamnak. Tudtam, hogy a pénzt most másra fogom költeni. Felkaptam a csomagokat és visszautaztam a reptérre.
Az utolsó hamburgi gép két óra múlva indul – jelezte a hirdetőtábla.
– Könyörgöm, mondja, hogy lehet még jegyet kapni a hamburgi járatra – estem be az egyik pult elé. – Tudom, hogy ilyenkor már nem adhatnak helyfoglalást, de... kérem... életbevágóan fontos lenne...
A nő intett, hogy hallgassak már végre el. Pötyögött az előtte heverő billentyűzeten, majd ünnepélyes arckifejezést öltött.
– Egy úr éppen most mondta le az utazást. A jegy már ki van fizetve.... A Lufthanza légitársaság biztosan felveszi majd önnel a kapcsolatot a számlát illetően. Remélem, megfelel.…
– Persze – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Rendben – a nő előkotort néhány papírt. – Kérem, töltse ki és írja alá ezeket a nyomtatványokat. Business Class. Nem gond, ugye?
– Dehogy – biztosítottam, pedig igenis nagy gond volt. A fenébe, lényegében az összes spórolt pénzem rámegy a repülőjegyre, bár ez most nem számított... vagyis számított, de nem annyira.
A becsekkolás fájdalmasan sokáig tartott. A percek száguldottak, de én alig haladtam a sorban.
Végre megkaptam a beszállókártyámat és indulhattam a transzport felé.
Azon gondolkodtam, hogyan fogom értesíteni Sofie néniéket, hogy náluk szeretnék lakni, de nem volt ötletem. Végül arra jutottam, hogy ha sikerül eltalálnom a házukig, becsöngetek és kiderül, mit szólnak a dologhoz. Sokan furcsán néztek rám, amint vidáman foglaltam helyet az egyik széken. Ugyan mit keresne egy fiatal lány a reptéren? Ráadásul épp ilyenkor? Én viszont boldog voltam. Igaz, hogy most tettek ki otthonról, és átmenetileg hajléktalan vagyok, de mégis jó kedvem volt.
Hamarosan fel lehetett szállni a gépre. Elsőként mutattam meg a beszállókártyát a légikisasszonynak, aki szívélyesen mosolyogva megmutatta a helyemet. Nem kérdezte, mit keresek ott az éjszaka közepén, de láttam, hogy igencsak érdeklődne.
Miután felszálltunk, elaludtam. Szerencsére a gép csak Hamburgig vitte az utasokat, így nem kellett attól tartanom, hogy Franciaországban, vagy még messzebb kötök ki. Csak egy órát aludtam, de az épp elég volt ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. A leszállás után megnéztem, mennyi pénz van nálam.
Az összeg elég volt még arra, hogy kifizessek egy taxit. Szerencsém volt, mert egy TAXI feliratú szürke autó épp akkor állt meg mellettem, a sofőr pedig nyájasan megkérdezte, kérek-e fuvart. Bepakolta a cuccaimat az autóba, majd megkérdezte, hová parancsolom, aztán elindultunk, s magunk mögött hagytuk a repteret.
Megismertem a környéket, ahol Sofie néniék laktak. Megköszöntem az utat, majd fizettem, aztán kiszálltam és elindultam egy kisebb utca felé, magam után vonszolva a csomagokat .
Nem sokat kellett gyalogolnom, hogy elérjek az ismerős házig. Rápillantottam a szomszéd házra, és eszembe jutott, hogy ezen a helyen akart egymásnak ugrani apa meg Bill. Megrázkódtam a kellemetlen emléktől. Megnyomtam a kapucsengőt, bár a házban már teljes sötétség volt. Az első csengetésre pislákolva kigyúlt egy lámpa, majd még egy, míg végül az udvar már teljes fényárban úszott.
Remegve vártam a kapunál. Egyrészt, mert ideges voltam, másrészt már kezdtem fázni. Lassan, álmosan egy alak közeledett felém. Rodolpho bácsi volt az, látszólag legmélyebb álmából ébresztettem fel. Mikor meglátott, elkiáltotta magát.
– Lotte, te jó ég!
Gyorsan kinyitotta a kaput, hogy beengedjen és megöleljen.
– Mit keresel itt az éjszaka kellős közepén?
– Azt akarom – kezdtem nagyon nagyon akadozó nyelvvel – apa... azt mondta... vagyis Rosanette... és én is mondtam... szóval... itt akarok maradni veletek, persze csak, ha ti is megengeditek...
Rodolpho bácsi a mögöttem lévő két bőröndre tekintett.
– És pont éjjel kellett útnak indulnod? – húzta fel az egyik szemöldökét.
– Nem, a csomagjaim az ajtó elé voltak téve. Úgy találtam őket… Florenznél voltam, nem tudtam, hogy kiköltöztettek.
Rodolpho bácsi kiáltva káromkodott.
– Gyere be – mondta és felkapta a csomagokat. – Teljesen át vagy fagyva. Mit képzelt az az idióta apád? Kiteszi a holmidat, hogy menj, amerre látsz? Milyen apa az ilyen?
-Fogalmam sincs – motyogtam.
Átestem a bejárati ajtó küszöbén. Bent meleg volt, ami jólesett, mert tényleg kezdtem átfázni. A kabátom valószínűleg a bőröndben volt, de ebben nem voltam teljesen biztos. Nem tudtam, mit pakolt össze Rosanette.
Rodolpho bácsi letette a csomagokat, majd kiáltozni kezdett a nagynénémnek.
– Sofie! Sofie! Gyere gyorsan!
Hallottam, amint Sofie néni lassan feltápászkodik és megkeresi a köntösét. Nemsokára megjelent az ajtóban. Álmos szemeiben a csodálkozás mérhetetlen nagyságot öltött, mikor meglátott engem.
– Lotte?
Miközben a nénikém felém sietett és megölelt, Rodolpho bácsi röviden elmondta neki, mi történt. A nagynéném is illette az apámat pár nem túl kedves szóval, majd felkísért a szobába, ahol az előző majdnem egy hónapot töltöttem.
– Még minden ugyanúgy van, ahogy hagytad – mondta, miközben elhúzta a sötétítőt. – Meg sem kell kérdezned! Persze, hogy nálunk maradhatsz. Ne is képzeld, hogy ezek után visszaengedlek az apádhoz.
Ásított egyet, ebből pedig megértettem, hogy nagyon fáradt. Mivel már ismertem a járást, nem kértem, hogy maradjon. Csöndben kipakoltam az üres szekrényekbe és berendezkedtem a szobába. Mostantól ez lesz az otthonom.
A számítógép még mindig az asztalon állt, így gyorsan üzenetet írtam Lindának. Annyira sajnáltam, hogy úgy kellett eljönnöm, hogy nem találkozhattam vele. Reméltem, megérti majd a helyzetet.
Másnap délig aludtam. A szemeim hirtelen pattantak ki, mert lángot vetett bennem a felismerés: Te jó ég, november ötödike van, a meglepetés napja! Lerohantam Sofie nénihez, hogy hadarva engedélyt kérjek tőle a berlini kiruccanáshoz. Elmondtam, hogy miért szeretnék elmenni, s a nénikém láthatta az arcomon a kétségbeesett vágyakozást, mert nem ellenkezett. Azt mondta, ha az éjszaka közepén eltaláltam a házukig, semmi akadálya, hogy fényes nappal induljak Berlinbe. A díjkiosztó este kilenckor kezdődött, így ráértem délután öt körül elindulni – jó az, ha az ember számol a tömegközlekedés hátrányaival.
Azonban már a készülődés legelső fázisában megakadtam: Mit vegyek fel? Sofie néni egy alkalmi darabot javasolt, míg az időközben hazatérő Rodolpho bácsi a teljes lazaságot tartotta célszerűbbnek. Némi gondolkodás után kiválasztottam azt az összeállítást, melyben Bill először látott. A felső pontosan úgy mutatott rajtam, mint legutóbb, aminek nagyon örültem. Felvettem a kistáskámat és félve léptem ki az ajtón.
Már jóval elmúlt délután öt, de természetesen ismét szerencsétlenül jártam, mert a busz lerobbant, így csak félórás késéssel tudtam elindulni. Ezután minden simábban ment.
Nem volt gond, mert könnyen megtaláltam az arénát, ahol a díjkiosztót rendezték – a tájékozódási képességem bizonyára túlfejlett volt. A jegypénztárnál aztán majdnem szorult helyzetbe kerültem, mert egész biztosan nem lett volna pénzem a jegyre. Dobogó szívvel figyeltem az előttem várakozó két férfit, akik a jegyeiket igyekeztek megváltani.
A majdnem kínos helyzetből egy magas, elegáns öltönybe öltözött, markáns arcú, szőke férfi,Dave Roth mentett ki. Vele még nem találkoztam ugyan, de tudta, ki vagyok és széles mosollyal üdvözölt, mikor meglátott. A pénztárosnő megszólalni sem tudott, majd szó nélkül intett, hogy bemehetek.
– Egyből felismertelek ám – újságolta vidáman. – Ezek szerint Dunja leírása pontos volt.
Meglepődtem, hogy már mindenki rólam beszél, de örültem neki.
– Bill nem tudja, hogy itt vagyok – mondtam Dave-nek. – Kérlek, ne szólj neki.
– Tudom – mosolygott kedvesen. – . Azt mondta, hogy az apád magával vitt. Eléggé ki volt akadva, de szerintem, ha meglátja, hogy mégis eljöttél, egyből megváltozik a hangulata. És
ha megnyerik a díjat, az hatalmas erőt ad majd neki, hogy szembeszálljon akár még apáddal is.
– Természetesen megnyerik – bölcselkedtem vidáman.
– Remélem, kislány, remélem… erős a mezőny – motyogta Dave.
Elnevettem magam. Dave és én elvegyültünk a tömegben, bár ez az öltönyös férfinak nem igazán sikerült. A tanácsát megfogadva, nem álltam be az első sorba, mert akkor ellőttem volna a meglepetés poénját. Úgy gondolta, jó lesz, ha az öltözőnél várom meg a srácokat.
– Azért szólok Davidnak meg a többieknek, csak a négy srácnak nem – vigyorgott és kihátrált a tömegből.
Sorban következtek az együttesek előadásai és a díjak odaítélése. Mikor a legjobb csapat díjának kiosztására került a sor, a szívem olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy az már szinte fájt. Tudtam, hogy most több száz rajongó éli át ugyanezt. Most egy voltam közülük, nem voltam kivételes. Nem Bill barátnőjeként álltam a tömegben, csak úgy, mint egy rajongó.
– Tokio Hotel! – hallottam a konferáló hangját, aki talán Katy Perry volt, de nem igazán figyeltem. Csak teljes erőmből felsikoltottam, és ugrálni kezdtem. A fiúk felléptek a színpadra, Bill átvette a díjat. Zavartan megköszönte az elismerést a rajongóknak és hálálkodott egy sort a menedzsmentnek, majd mind a négyen távoztak. Ezután következtek a Live Performance előadások. A tokio Hotel a World behind my wall című számot adta elő. Egész végig Billt bámultam, néha-néha azért ránéztem Georgra is és próbáltam kitalálni, hogy a fenébe tudja követni, mikor kell gitároznia, és mikor a szintetizátoron játszania. Az előadás végefelé egyszerre kiáltottam fel a többiekkel, mikor hatalmas tűzcsóvák lepték el a színpadot. Lélegzetelállító volt! A csarnokot hangorkán töltötte be, a lángnyelvek melegétől pedig szinte izzott a levegő.
...
Oh, mondják nekem, ez csodálatos
Hiszek nekik, de én tudni fogom
A világ túl a falamon
Oh, úgy mint soha, a nap ragyogni fog
Egy nap majd én is készen állok
A világ túl a falamon
(Tokio Hotel – World behind my wall)
...
A műsor után lassan kiküzdöttem magam a tömegből. Természetesen senki sem óhajtotta közölni egy rajongóval, hogy merre találhatóak a Tokio Hotel tagjai, de ismét a segítségemre sietett valaki, méghozzá egy lezser öltönyt viselő, kusza, sötétbarna hajú srácnak látszó férfi, David Jost. Vidáman üdvözölt, s azt mondta, csinosnak talál, majd megemlítette, hogy ő is Dunjától tudja, ki vagyok.
Valahogy el tudtam képzelni, hogy már az egész menedzsment jól kitárgyalt engem.
– Az a szoba lesz – mutatott David egy teljesen átlagos, fehér ajtó felé. – Csak várj idekint.
Bólintottam. Leültem egy székre és vártam. Eltelt tíz perc, majd finoman kinyílt az ajtó és Gustav arca jelent meg. Elvigyorodott, majd visszahúzta a fejét és becsukta az ajtót. Reméltem, hogy semmit nem mond a többieknek. Hamarosan ismét kinyílt az ajtó , és újra Gustavot pillantottam meg. Kijött, megölelt és biztosított, hogy senkinek sem szólt rólam
– Itt is maradsz? – kérdezte kíváncsian.
– Úgy tűnik, igen – válaszoltam széles vigyorral. – Végleg.
Felugrott, majd megropogtatta az ujjait. Az ajtóban ekkor jelent meg Georg. Ő is megölelgetett. A kezében pezsgőspoharat tartott, majd szórakozottan a kezembe nyomta azt.
– Gratulálok – nevettem , és megemeltem a poharat.
– Köszi! – mondták egyszerre.
– Mi ez a koccintgatás? – kérdezték az időközben csatlakozott ikrek.
Georg és Gustav igyekezet telrejteni a Kaulitzok szeme elől, de nem voltak elég magasak hozzá. Gyorsan visszaültem a székre, így éppen megúsztam Bill egyik oldalpillantását. Gustav jelzett Tomnak, aki észrevette, hogy ott vagyok.
– Srácok – szólt Tom Georgnak és Gustavnak – nem megyünk az After Partyra?
– De – helyeselt a két fiú – máris mehetünk. Bill, maradsz?
– Mindjárt megyek én is, egy pillanat – mondta Bill, s ekkor felfedtem magam, hogy maradásra bírjam.
– Biztos, hogy el akarsz menni?
Bill megfordult, hogy szembenézzen velem.
– Lotte... te... itt?
– Gratulálok a díjhoz – vontam vállat és odasétáltam hozzá, hogy megöleljem. – Jó volt a műsorotok. Két éve eláztattátok, most pedig felgyújtottátok a színpadot. Nagyon tetszett.
Nem válaszolt, csak nézett.
– Hogy kerülsz ide, angyal? – kérdezte kíváncsian.
Bevezetett a tágas, világos öltözőbe és leültetett a kanapéra. Elmeséltem neki, miként kellett eljönnöm otthonról. Biztosítottam arról, hogy már nem kell aggódnia, mert többé nem megyek vissza Budapestre.
– Itt maradsz? – hitetlenkedett. Szemei hatalmasra nyíltak. – Tényleg megengedték, hogy örökre Németországban maradj? Hát ezt el sem hiszem!
- Pedig jobb, ha hozzászoksz, mert nem szabadulsz tőlem. Egyébként nem megyünk az Afterparty-ra?
– Menni akarsz? – érdeklődött cseppet sem lelkesen.
– Kíváncsi vagyok – vontam meg a vállam. – Még soha nem voltam ilyenen.
Tapsolt egyet, és előreszökkent. Megvárt az ajtónál, majd kézen fogva elindultunk arra, amerre a többiek is mentek.
– Szerintem engedd el a kezem – kértem aggódva. – Túl sokan fognak látni.
– És? Mi van akkor? – húzta fel az orrát, de elengedett.
Szótlanul ballagtunk tovább, majd az énekes megállt egy fényes tölgyfaajtó előtt.
– Nézd csak, milyen is egy After Party – hangsúlyozta drámaian, miközben kinyitotta az ajtót.
A hatalmas helyiség egy diszkó hangulatát idézte. Oldalt székek sorakoztak, kisebb sor állt egy büfé előtt, de a tömeg nagy része a terem közepén táncolt. Egyből fel lehetett ismerni Tomot, aki magánprodukciót adott elő, sok más híresség szórakoztatására.
Hatalmas szemeket meresztve néztem körbe. Az összes általam kedvelt előadó jelen volt! Meg persze azok is, akiket nem kedveltem annyira.
Láttam Christina Stürmert koktélt iszogatni, LaFee-t – azaz Christina Kleint - táncolni. A lány alig két évvel volt idősebb nálam. Hosszú, szőkés, göndör haja ide-oda hullámzott mögötte, ahogy a zene ritmusára ringott formás csípője. Sok srác állt a közelében és kigúvadt szemmel leste az apró mozdulatokat. Thomas Godoj egy csapat lány gyűrűjébe veszett, s csak fel-feltörő mély hahotáját lehetett hallani, míg a Silbermond gitárosai – azaz a Stolle-testvérek kiskölyök módjára kergették egymást.
- Biiiiill! – böktem meg az énekest , aki Tomot és a többieket kereste a tekintetével.
- Tessék?
- Az ott nem Samy Deluxe? – mutattam egy bárpultnál áldogáló alak felé. Samy Deluxe a német hip-hop műfaj egyik kiemelkedő művelője, mellesleg Tom kedvenc előadójának számított.
- De igen, az ő – mondta Bill, különösebb figyelemre nem is méltatva a rappert.
Tovább nézelődtem, s újabb ismerős arcokat fedeztem fel.
- Hé, Kaulitz! Nézd! Az ott Stefanie Kloß, a Silbermond énekese! Fantasztikus dalaik vannak! Nem értem, miért nem fedezték fel őket külföldön is.
Bill csak nevetett. Tetszett neki, hogy ennyire lefoglal a celebek nézegetése.
- Úristen, nézd! Curse! Az ott meg a Ramstein dobosa! Jézusom, még Lukas Hilbert is itt van? Nem tudom, ki olyan elvetemült, hogy zenének nevezze azt a macskanyávogást, amit művel…
- Csss, angyal! Még meghallja! – intett csendre Bill, de azért ő is vigyorgott jelezve, hogy teljesen egyetért velem.
- Az Eisblume énekese! – kiáltottam ismét és egy távoli sarokban álldogáló, fekete ruhába öltözött női alak felé mutattam. – Hihetetlen! Azta, Jimi Blue! A 2008-as Cometen nagyon durva táncos belépője volt! Biztosan láttad, hiszen ott voltál!
- Hűha, te aztán tájékozott vagy – csodálkozott Bill.
– Srácok, tánc! – kiáltotta Gustav – és közénk vetette magát, elragadva Billtől.
A legnagyobb tömegbe rángatott. Táncolni kezdtünk. Meg kell hagyni, a fogása elég erős volt, de nem zavart. Hagytam, hadd forgasson úgy, ahogy neki tetszik. Nem tudom, milyen táncot produkálhattunk, mert Bill arcán hol azt láttam, hogy mindjárt elneveti magát, hol meg úgy tűnt, nem sok hiányzik neki ahhoz, hogy közénk álljon és elragadjon tőle.
– Nagyon félt – bölcselkedett Gustav, mikor egy fél pillantást vetett Billre, aki az egyik bárpultnál állt és csendesen nézett minket.
– Tudom. Túlzottan is félt.
– Hé, Gus! Ki akarod sajátítani magadnak a kiscsajt? – ért oda hozzánk Tom, és pillanatokkal később már az ő kezei között forogtam.
– Csinos a ruhád – jegyezte meg, mikor egy fénysugár megcsillant a strasszokon, melyek a felsőmet díszítették.
– Oh… köszönöm….
- Hogy van Linda? – érdeklődött halkan. Valamiért sejtettem, hogy nem a puszta jókedve volt az egyetlen ok, ami miatt elkért Gustavtól, bár meglepett, hogy Linda felől érdeklődik.
– Jól… legalábbis azt hiszem… Bár kissé rosszul érzem magam miatta… Mikor eljöttem, nem tudtam elbúcsúzni tőle, mert az éjszaka közepén kellett indulnom. Ne kérdezd! Bill majd elmeséli.
– Várj – gondolkodott el a gitáros – te végleg itt maradsz?
– Szerinted?
Tom füttyentett egyet.
– Georg! – kiáltott, s a basszeros már ott is volt mellettünk. Természetesen ő sem maradhatott ki a táncból. Elegánsan átvette a kezemet Tomtól, majd szépen, nyugodtan vezetett a parkett közepére.
Táncolni kezdtünk. Sok pár mellett haladtunk el, s néha-néha egy-egy hang talán ismerősen is csengett.
– Elegáns – szólt Stefanie Kloß, mikor mellette forogtunk. A nő Thomas Stollével táncolt.
– Köszönjük – vigyorogtam és egy pillanatig figyeltem a Kloß-Stolle tánclépéseket.
Miután megtettünk egy teljes kört, Georg ugyanolyan elegánsan visszavezetett Billhez, majd meghajolt, ezzel köszönve meg a táncot.
– Milyen illemtudó – jegyeztem meg, mire a másik három srác nevetőgörcsben tört ki.
– Persze, az – mondta Tom, miközben szendvicseket próbált a szájába tömni, ami természetesen nem sikerült. – Nézd csak, mit művel. Ezaz, Hagen!
Georg ott táncolt, ahol az előbb velem. A tánca most korántsem volt nyugodt és elegáns. Mint egy igazi vad rocker, úgy rázta a haját, össze-vissza ugrált, és még arra se figyelt, kit talál el kalimpáló karjaival. Hamarosan Tom is csatlakozott hozzá, majd végül Gustav és Bill is belevetette magát az ugrándozásba. Én csak álltam és görnyedtem a nevetéstől.
Az After Party hajnalig tartott. Úgy éreztem, ott helyben elalszom, mivel valljuk be, nem sokat aludtam az elmúlt két éjszaka.
A fiúk végre kitáncolták magukat, s odajöttek hozzám.
– Indulhatunk? – kérdezték egyszerre.
– Vártam, mikor kérdezitek meg – motyogtam, ásítással adva nyomatékot szavaimnak.
Nevetve kísértek át a termen, ahol már csak néhányan táncoltak.
– Hova megyünk? – érdeklődtem álmosan. – Hotelbe?
– Még mit nem – tiltakozott Tom. – Én otthon akarok aludni!
Mindenki ugyanezen a véleményen volt. Igaz, el kellett döntenünk, hogy miként fogunk hazajutni, hiszen most öten voltunk, egy autóba egészen biztosan nem fértünk volna el. A problémát David oldotta meg, aki rendelt egy mikrobuszt , melyben kényelmesen el tudtunk helyezkedni. Amint bepakoltak Bill és Tom közé, a fejem Tom vállára bukott és szinte azonnal elaludtam. Nem is ébredtem fel addig, amíg Bill és Tom rázogatni nem kezdett.
– Megérkeztünk – suttogta Bill. – Ideje felkelni.
– Nehéz a fejed – vigyorgott Tom. – Na jó, viccelek. Itt akarsz aludni az autóban?
Megráztam a fejem és kikászálódtam, persze ehhez komoly segítséget kaptam a négy sráctól. Reggel kilenc körül járt az idő. Rodolpho bácsi már kint téblábolt az udvaron, így hamar észrevette, hogy megérkeztem. Nagy szemeket meresztett, mikor látta, hogy négyen is támogatnak, de elnevette magát, mert tudatosult benne, hogy természetesen nem ittam le magam, csupán holtfáradt vagyok. Beestem a kapun – egyenesen a karjaiba. A fiúk nevetve elköszöntek, visszaültek az autóba és hamarosan elnyelte őket a reggeli köd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése