15. Fejezet: Bill-dublőr

Mondanom sem kell, hogy az elkövetkezendő néhány napot majdnem teljesen átaludtam.

Mikor ritka pillanataimban mégis rákényszerültem, hogy felkeljek, rendszerint Florenz-cel beszéltem, aki nagyon fel volt háborodva apa viselkedésén. Alig tudtam lenyugtatni, de valahogy mégiscsak sikerült. Sofie néni is mérges volt, mindenáron fel akarta hívni, de apa nem volt hajlandó felvenni, így kénytelen volt magában mérgelődni. A buli óta Billéket sem láttam, bár gondoltam, hogy nagyon elfoglaltak, interjúk interjúkat követtek, nem lehettek mindig velem.

Megnyugodtam, mikor Linda levelét olvastam a szobámban. Sofie néniék nagy gonddal válogatták, melyik gimnáziumba írassanak, így a vasárnap reggel a házi feladatok megoldása helyett az e-mail olvasásával indult. A levelet Linda még pénteken elküldte ugyan, de nem volt időm elolvasni, s örültem, hogy most megtehetem.

A lány levele tele volt megértéssel és sajnálattal, tehát egyáltalán nem vette zokon, hogy búcsú nélkül távoztam.

...

Szia

Nagyon nagyon sajnálom, de tudom, hogy sokkal jobb lesz neked. Egyedül érzem magam, de az osztálytársak próbálnak vigasztalni és természetesen az MSN-nek köszönhetően veled is tarthatom a kapcsolatot ami sokat javít a helyzeten. Nem gondolom, hogy apukád viselkedése értelmes lett volna, egyszerűen elítélem ezt az egészet. Ne aggódj miattam, minden rendben lesz. Kicsit irigyellek, hiszen Hamburgba költöztél… azaz a srácok közelében lehetsz. Talán bevallanám, hogy nagyon is érdekel Tom… de minek valljam be, ha úgyis tudod? Mázlista vagy, hogy mindennap találkozhatsz vele! Kérlek, üsd le a nevemben, ha csajjal látod!

Üdv:

Linda

...

Nagyon aggódtam, miként fogja fogadni a dolgot, hogy végleg eljöttem, de boldog voltam, hogy megérti, miért kellett így tennem. Sajnálatot éreztem, ha arra gondoltam, hogy egyedül ül a helyünkön.

Halkan kopogtattak.

– Tessék?

Az ajtó nyikorogva kitárult és egy félénk hang szólított meg.

– Bejöhetek? – kérdezte Sabine.

– Persze – mondtam meglepetten, Sabine pedig óvatosan becsukta az ajtót. Egy pillanatig nem is tudtam elképzelni, mit akar mondani, hiszen soha nem beszéltünk zárt ajtók mögött.

Leült az ágyam szélére és finoman elmosolyodott. Értetlenül néztem rá, mire belekezdett a mondókájába.

– Ne haragudj, hogy így rád törtem – tördelte a kezeit. – Csak nem tudtam, kinek mondjam el …Santiagóval úgy döntöttünk…

– Történt valami? Ugye nem azt akarod mondani, hogy szakítottatok?

– Nem, jaj, dehogyis – nyugtatott nevetve. – Csak Santiago tart a szüleitől.

– De hát...

- Nem kell aggódnod. Santiagóval össze fogunk házasodni.

- Ez fantasztikus! Gratulálok…

– Ne kiabálj, kérlek. Köszönöm a gratulációdat, de nem ez a legnagyobb hír. Várnunk kellene az esküvővel, de sajnos nem lehet.

– Miért nem lehet?

Felállt, s felhajtotta túlméretezett felsőjét. Láttam, hogy pocakja igencsak gömbölyű. Sokáig kellett néznem, hogy rájöjjek, mi az oka ennek. Sabine gyereket várt.

– Ez... ez... komoly?

– Komoly – bólintott, miközben visszaengedte a felsőt és megsimogatta a hasát. – Ez a siettség oka. Santiago fél, hogy ha a szülei megtudják, hogy a gyerek miatt akarunk összeházasodni, ellenezni fogják.

Igazság szerint az én véleményem az lett volna, ha egyben elmondanak mindent, de nem akartam beleszólni, így csak bólintottam. Furcsa volt elképzelni Santiagót apa szerepben, pedig nagyon is kézzelfogható jelei voltak ennek belátható időn belüli bekövetkeztének.

Sabine elmosolyodott és kiment. Gondoltam, hogy odalent is elmondják a hírt. Óvatosan kisétáltam a szobából és leültem a legfelső lépcsőfokra, hogy halljam, mi történik.

Hallottam, hogy Sofie néni magán kívül van az örömtől és nekem kiabál, de Sabine nyugtatja, hogy már tudom. Rodolpho bácsi is meghatódott, a csattanásokból ítélve pedig jól hátbaveregette a fiát.

– Gratulálunk – mondta sírósan Sofie néni. – Santiago, el se hiszed, mennyire örülök. Azt hittem, soha nem fogom elérni ezt a pillanatot.

– Várj csak, amíg megtudod, hogy úton van az unoka – jegyeztem meg nagyon halkan.

Visszamentem a szobámba. Alighogy bezártam az ajtót, Sofie néni és Sabine egyszerre kiáltott.

– Lotte, megérkezett Bill!

Ez a hír meglepett. Bill mindig szól, ha értem jön. Lesétáltam a lépcsőn és gyorsan körbenéztem.

– A konyhában – jelentette Sofie néni, futó pillantást vetve rám.

– Bill, miért... – kezdtem, mikor megláttam az énekest.

– Majd elmondom – intett és már nyitotta is a bejárati ajtót.

Meglepetésemre nem a BMW állt a ház előtt, hanem az a mikrobusz, mellyel a Music Awardsról jöttünk haza. A buszban természetesen mind a négy srác helyet foglalt – és nem voltak egyedül, a sofőrön kívül is csatlakozott hozzájuk valaki. Az a valaki egy középmagas, arányos testalkatú, szőke göndör hajú lány volt.

Bill látta, hogy megakad a tekintetem rajta, és arrébb tessékelt. Beültem az ablak mellé, pont a lány mögé. Bill mellém ült és Tom kihajolt, hogy bezárja az ajtót. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, a busz elindult. Kérdően néztem Billre, ő pedig megkopogtatta az előtte ülő Gustav baseballsapkás fejét.

– Mi van? – fordult hátra Gustav.

Bill nem válaszolt, csak rám, majd a szőke lányra mutatott.

– Szia, Lotte – kezdte félszegen Gustav. – Látom, észrevetted... a barátnőmet... Annit...

Anni hátrafordult és szélesen mosolygott.

– Szia, Lotte. A nevem Anni Lichtkopf.

– Helló. Lotte Krüger – válaszoltam és kezet fogtam vele.

– Már sokat hallottam rólad – folytatta Anni lelkesen. – Mióta te vagy Bill barátnője, folyton rólad mesélnek. A srácok interjút adnak a BRAVO-nak, természetesen nem kell bejönnöd, én sem megyek, csak elkísérjük őket. Georg barátnőjét később vesszük fel.

– Georg, hát neked is van barátnőd? – kiáltottam, a basszeros pedig hátrafordult, szájában egy fél szendviccsel.

– Van – mondta tele szájjal. – Igazából még nem akartam bemutatni, de a fiúk erősködtek, így megteszem.

– Ha már én is itt vagyok – szólt Anni vádlóan.

– Jól van, Anni, ülj le – mondta dörmögősen Gustav és a derekánál fogva leültette a lányt, aki kicsit méltatlankodott, de nyugton maradt.

Felálltam és Georghoz sétáltam.

– Na, mesélj. Ha már a fiúk ismerik a titokzatos hölgyet.

– Jól van, meggyőztél – sóhajtott elnézően. – A neve Rita Klopstock. Már ismerem egy ideje, de komoly kapcsolatról még csak pár hónapja van szó.

– Annyira örülök! – lelkendeztem és a basszerosra vigyorogtam.

– Gyere vissza – hajolt előre Bill.

– Miért? – kérdeztem megütközve.

– Mert elfoglalod Rita helyét.

– Mennyi baj van a lányokkal – nyújtózott el Tom.

Mindannyian rámordultak, a srác pedig olyan picire húzta össze magát, amilyenre csak tudta.

Visszaültem Bill mellé. Nemsokára megálltunk. Georg kipattant, hogy pár másodperc múlva egy karcsú, barna hajú lánnyal térjen vissza. A lány mosolygott, de zöld szemei hidegek maradtak. Anni és én nyájasan bemutatkoztunk neki, de csak egy fejbólintással jelezte, hogy hallotta a neveket. Idegesítő volt, hogy ránk sem nézett.

Sokáig zötykölődtünk, egészen Hamburg másik végéig. Mikor végre megálltunk, a fiúk kiszálltak, majd kisegítettek minket. Rita azonnal Georg nyakába borult és kérte, hogy ne hagyja egyedül.

– Georg, kérlek. Én inkább bemegyek veled.

– Ugyan, Rita! Ne butáskodj – veregette meg finoman a lány vállát. – Ezek a lányok Gustav és Bill barátnői.

– Engem nem érdekel – hisztizett tovább a lány. – Neeeem akarooook velüüük maradniii!

Georg szelíden ellökte, és gyorsan beszaladt az épületbe. A többiek vihogva követték. Anni és én Ritához sétáltunk, de a lány faragatlan modora miatt inkább hátat fordítottunk neki, és az utcát kémleltük.

– Nekem van egy kis elintéznivalóm – jegyezte meg Anni, akivel a buszút során egészen jól összebarátkoztam.

– Menj csak.

– Sajnálom – szabadkozott és kicsit el is pirult az arca – de meg kell látogatnom a nagymamámat. Tudod, nagyon ritkán van időm, hogy beugorjak hozzá.

Természetesen megértettem. Figyeltem, ahogy egy éppen beérkező busz után rohan, melyre még időben sikerült felkapaszkodnia. Ritát keresve hátranéztem, de a lány már nem volt sehol. Helyette egy idegen fiú közeledett felém. Ha nem tudtam volna, hogy Billnek azóta többször is új hajstílus tetszett meg és hogy nemrég ment interjút adni egy csomó újságírónak, egyből a srác nyakába vetettem volna magam. Mintha a fiatal Bill lépdelt volna felém.

A kíváncsiságom hajtott, és közelebb sétáltam a sráchoz. Meglepődött, de még tett pár lépést. Felnéztem az arcára. Közelről nézve már nem tűnt olyan Bill-szerűnek. Zöld szemei ugyanúgy ki voltak festve, mint az énekesnek, s öltözéke is hasonló ruhadarabokból és kiegészítőkből állt. A legmegdöbbentőbb azonban a haja volt. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a tizenhét éves Billt láttam volna magam előtt. Tépett, fekete hajjal, egyszerű, fekete körmökkel és nagyon csodálkozó arccal.

– Szia – szólítottam meg bátortalanul és közben azt reméltem,, nem vett észre és talán továbbáll. – Keresel valamit? Segíthetek?

– Én keresek semmit nem – mondta kemény, orosz akcentussal. Magas hangja volt, s beszéd közben finoman gesztikulált.

– Oké – legyintettem, és kitértem volna az útjából, ha elenged. Elém tartotta egyik kezét jelezve, hogy maradjak.

– Mégiscsak szeretnél valamit? – kérdeztem zavartan.

– Láttam, hogy jöttél Billel és a többiekkel ide – magyarázta, közben kifürkészhetetlen pillantással mért végig. – A testvérem rajongó. Akartam kérdezni tőle, kaphatok-e aláírást. A nevem Mike Müller.

– Szia, Mike – nyújtottam felé a kezem és még egy apró mosoly is kiült az ajkaim szélére. – A nevem Lotte Krüger.

– Akarok kérdezni tőled, honnan ismered Billt.

– Ez eléggé bonyolult – kezdtem elgondolkodva. – Egy koncerten találkoztam vele. Bill a kedvesem.

– Gondolok ezt – nevetett gúnyosan. – Tesóm van oda érte nagyon. Fedezi fel, hogy hasonlítok rá néha sminkben, ezért állandóan teszi azt, hogy öltöztet fel úgy. Neki hagyok ezt, szinte még gyerek. Hadd csinálja… Van videó a neten rólunk, nagyon viccesek. Nem szólok Billről Lenocskának, ha ez így jó lesz….

– Köszönöm a diszkréciódat – mosolyogtam hálásan Mike-ra. Alig bírtam levenni a tekintetemet az arcáról. Sápadt, durva vonású, korántsem dekoratív arca volt. Felfigyeltem az állán lévő gödröcskére és hirtelen nagyon mulatságosnak találtam, hogy ott van. A furcsa hatást keltő arcból mélyzöld szempár meredt rám. Átható, tüzes pillantásuk egy másodpercre megfagyasztották a véremet.

– Ha Bill kijön, beszélek vele, hogy adjon neked egy autogramot – mondtam halkan, megtörve a kínos csendet. – Meg lesz lepve, mennyire hasonlítasz a régi önmagára.

Fejbólintással köszönte meg a próbálkozásomat. Valamiért féltem tőle.

Sóvárogva pillantgattam a szerkesztőség épülete felé. Szurkoltam, hogy Billék minél előbb végezzenek, vagy legalább Anni érjen vissza. Kényelmetlen volt egy olyan srác társaságában lenni, aki a kedvesem hasonmásának gondolja magát.

Járkálni kezdtem, a kezeimet tördeltem közben. Nézte egy darabig, majd megkérdezte.

– Ideges vagy?

– Igen – válaszoltam túlzottan hadarva. –. Nem szeretem, ha Bill magamra hagy.

– Ne aggódj, biztosan vége lesz hamar. Beszélgess velem.

Na hát, éppen ettől féltem, de nem sérthettem meg, így odamentem hozzá. Találtunk egy padot és leültünk. Remek kilátás nyílt a szerkesztőség épületére, így ha Bill kilép az ajtón, egyből észreveszem és könnyedén elmenekülhetek Mike-tól.

– Ne félj tőlem – nyugtatott Mike. – Látom, hogy félsz.

– Nem – tiltakoztam erőtlenül.

– Félsz – jelentette ki határozottan.

– Mesélj magadról – kértem hirtelen ötlettől vezérelve. Legalább addig is szóval tartom.

Ő pedig lelkesen fogott hozzá.

– A nagyszüleim kis faluban, anyáék Szentpéterváron élnek – magyarázta, gondosan figyelve minden szóra. – Anya költözött apával, velem és a testvéremmel el kis faluból oda. Apa itt élt… de anya ide nem akart jönni…

– Miért jöttetek el? – érdeklődtem és csodák csodájára oldódni kezdett a gyomromba költözött jeges gombóc.

- Nem jó történet. Szomorú történet. Családi dolgok, nehezek… Muszáj volt, nem lehetett tenni mást már akkor… Ölték meg nagynéném férjét és menekülni kellett mindenkinek.

– Sajnálom. Nagyon sajnálom.

– Nem kell, most jó – legyintett nevetve. – Az már rég volt. Most már más. Jó. Szórakozás… Találtam barátokat és kitaláltunk velük vicces dolgokat. Erre kell, hogy Billhez hasonlítsak. Látod? Videókat csinálunk és sokan szeretik. Majd nézd meg őket!.

- Rendben. Meg fogom nézni őket.

Őszintén szólva már kíváncsi voltam rá. Nem tűnt olyan ijesztőnek a közelsége, mint eddig.

– Szentpéterváron, ha megyek utcán, jönnek oda hozzám rajongók és letámadnak, hogy én Bill vagyok. Mondok nekik, nem, de nem hiszik nekem.

– Azt nem csodálom – nevettem el magam. – Ha nem tudnám, hogy Bill már nem egészen így néz ki, talán engem is megtévesztettél volna. Olyan távolságból, amilyenből először láttalak, egész biztosan.

Felnevetett.

– Lehetetlen, ismered őt.

Megvontam a vállam. Ez igaz volt, de mégis elhittem volna, hogy ő Bill.

Kérésére elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg Billel és a többbiekkel. Ez eltartott egy ideig. Nem is vettem észre, hogy a Tokio Hotel tagjai időközben előkerültek. Arra lettem figyelmes, hogy Bill felém integet. Felpattantam és odaszaladtam hozzá. Mike kicsit lemaradva követett. Bill érdeklődve fordult az idegen srác felé. A pupillája hatalmasra tágult, mikor meglátta őt.

– Mike Müller – mutattam be a furcsa szerzetet. – Csak egy autogramot szeretne.

– Mindenkitől – szólt közbe kedvesen Mike.

Bill és a többiek készséggel teljesítették a kérést. Ráfirkantották a neveiket Mike feléjük nyújtott papírjára.

– Köszönök – mosolygott Mike és elfutott. Boldogságg volt látni, hogy egy papírra firkált névtől is jobb kedve lett.

– Én már nem is vagyok elég? – kérdezte szemrehányóan Bill, mikor Mike eléggé távol járt már. A többiek egy szempillantás alatt eltűntek, az épület előtt csak ketten álltunk.

– Mi? – kérdeztem értetlenül és a pad felé indultam, ahol az előbb Mike-kal ücsörögtünk.

– Jól tudod – morogta. Arcán ezúttal igazi féltékenység volt látható.

– Bill. Megint kezdjük?

– Nem kezdek semmit.

– Dehogynem. Ugyanaz, mint Tomnál.

– Tom más volt. Ő a testvérem.

– Mike pedig egy idegen – mondtam, kezét a kezembe véve. – Teljesen idegen!

– Mégis egymás mellett ültetek – fújtatott tovább.

– Beszélgettünk.

– Miről?

– Rólad, ha épp tudni akarod. Megjegyeztem, mennyire hasonlít rád, ő pedig megkérdezte, honnan ismerlek.

– Hasonlít rám? – tette csípőre a kezét.

– Csak külsőre – nyugtattam kicsit nevetve. Nem hittem volna, hogy bolhából is képes elefántot csinálni. – Bill, hiszen ismerhetnél már. Szerinted érdekel bárki is, ha te itt vagy nekem? Ne legyél már ennyire kishitű! Úgy tudtam, hogy egoista idióta vagy!

Láttam, hogy kezd megenyhülni. Még fel is nevetett, mikor azt mondtam, hogy egoista idióta.

– Ne haragudj – szabadkozott és az ajkába harapott. – Mondtam, hogy féltékeny természetű vagyok. Rá pedig különösen az leszek…

– Mármint Mike-ra? – érdeklődtem, oda se figyelve.

– Igen – mondta, ökölbe szorítva a kezét.

– Éspedig, miért?

– Te nem néztél rá? – háborodott fel – Nem láttad, hogy nézett téged?

– De igen, láttam.

– Akkor? Miért kérdezed?

– Szerinted érdekel, hogy nézett? – kérdeztem vissza. Abszurdnak találtam, hogy még mindig ezen a semmiségen vitázunk.

Nem válaszolt, csak motyogott. Sikerült megnyernem az első csatánkat. Tudtam azonban, hogy a háború még korántsem ért véget, mert mindenkire féltékeny lesz, akit meglát a közelemben. Még szerencse, hogy nem tudott Johannesről.

– Menjünk – sóhajtott és fel akart állni, de visszatartottam.

– Addig nem megyünk sehova, amíg nem tisztázunk egyet s mást.

– Mit kéne még tisztázni? – érdeklődött és felvonta a szemöldökét. – Elmondtad, mi a helyzet, én pedig hiszek neked.

– Nem, Bill. Itt nem arról van szó, hogy hiszel-e nekem, vagy sem. Előbb-utóbb sokan fognak úgy nézni rám, mint ahogy Mike nézett. Nem hiszem, hogy túl szép lennék, de a helyzet mégiscsak olyasmit mutat, hogy az vagyok. Nem fejezhetsz le mindenkit, aki éppen csak rám pillant.

Végre elnevette magát és akkora lendülettel ölelt meg, hogy beleestem az ölébe. Ezen pedig mindketten, önfeledten nevettünk.

– Most már menjünk – próbáltam kiszabadítani magam a karjaiból. – Itt fognak hagyni minket.

Versenyt futottunk a buszig. Kivételesen én nyertem, de talán csak azért, mert hagyta, hadd legyen némi sikerélményem. Beültünk a hátsó üléssorba. Én megint az ablakhoz kerültem, mellettem Bill, mellette pedig Tom ült. Előttünk Gustav és Anni foglalt helyet, legelöl pedig Georg ült, ölében a barátnőjével, aki még mindig nem volt hajlandó ránk nézni.

– Enyhén magánakvaló – mutattam Rita felé.

– Nos, igen – suttogta cinkosan Bill. – Naná, hogy mi is észrevettük, persze egy szót se szóltunk Georgnak. Nem akarjuk, hogy miattunk legyen vége a kapcsolatának. Ő mindig pórul jár, szóval örülünk, hogy végre van egy lány, aki két hétnél tovább bírja vele.

– Én vagyok a legrégebbi tag – vigyorgott Anni, és feltérdelt az ülésen, hogy szembenézhessen velünk. – Ismertem Tom régi barátnőjét, Catherinét is.

– Tomnak sok nője volt – szólt hátra Georg.

– Ne irigykedj, Georg – mondta Tom, miközben előredobott valamit, ami eltalálta a basszerost. Georg felkapta az összegyűrt zacskót és visszadobta Tomnak. A következő néhány perc hangos káromkodással és heves dobálózással telt. A papírzacskó végül elszakadt, így hamarosan fel kellett adni a két éveseknek való játékot.

Hosszú és fárasztó utazás után megérkeztünk Loitschébe. Az ikrek és én elhagytuk a kocsit és vidáman integettünk az autóban maradtaknak. Néztük, ahogy a jármű lassan eltűnik az A alakú utca kanyarulatában, majd elindultunk a Kaulitz-ház felé.

– Anya boldog lesz – kommentálta Tom. – Már régen látott, havercsaj. Félt, hogy az apád nagyon kiakadt Bill miatt, hiszen tudod, hogy ő is tudja, mi történt.

Megvontam a vállam.

– Már nem kell aggódnia, hiszen végleg itt maradok. Nem történhet semmi baj.

A Kaulitz-ház földszintje teljesen üres volt.

- Hol a pokolban van anya? – kérdezte felháborodva Tom.

- Valószínűleg az emeleten – válaszolt Bill és felsietett a széles, hófehér lépcsősoron.

Simonét a kicsi, festékszagú műteremben találtuk. Nem vette észre, hogy megérkeztünk. Arca óriási koncentrációról árulkodott, homlokán apró ráncok jelentek meg. Gondolataiba mélyedve skiccelt valamit egy festőálványon lógó vászonra.

Némán néztük egy darabig, aztán Tom hangosan sóhajtott egyet. Simone felfigyelt a hangra.

– Végre – emelte fel a fejét a nő. Észrevette, hogy Bill mellett ácsorgok. Félredobta a kezében tartott ecsetet, hogy karjai közé zárhasson. – Óh, Lotte, annyira jó, hogy megint itt vagy! Azt hittem, nagy gubanc lesz az apáddal. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen mogorva ember. Állandóan erről beszéltem az ikreknek! ! Ugye, fiúk? Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha soha többé nem látunk!

– Nem kell aggódnod – nyugtattam meg. – Nem megyek vissza többé.

– Hálistennek. Az az ember nem érdemli meg, hogy a lánya legyél. Nektek hogy ment az interjú? – érdeklődött Simone, fiaira emelve pillantását.

– A szokásos – mormogta Tom.

– Mike Müller – hallottam Bill motyogását, aki ezek szerint még mindig nem tette túl magát azon, hogy egy idegen fiú társaságában látott.

– Kicsoda? – kérdezte egyszerre Simone és Tom.

– Senki – válaszoltuk Billel kórusban.

– Hey! Mike nem az a srác, aki autogramot kért tőlünk? – kapott észbe Tom. – Aki pont úgy nézett ki, mint te tizenhét éves en?

– De – fintorgott Bill. – Amíg interjút adtunk, szépen megpróbált Lotte közelébe férkőzni.

– Ez erős túlzás – szóltam közbe.

Láttam, hogy Tom és Simone finoman összenéz. Ők is tudták, hogy Bill hajlamos túlzásokba esni.

– Mit vigyorogtok? – mérgelődött Bill, majd elvonult, amiért senki nem méltatta válaszra az igencsak fontos kérdését.

– Bill képes túlreagálni bizonyos dolgokat, különösen, ha a nagyon is féltett barátnőjéről van szó – közölte Simone.

– Rá kell hagyni – adott tanácsot Tom.

– Úgyis az van, amit ő akar – folytatta Simone.

– A lényeg, hogy ha állít valamit, ne ellenkezz, csak hagyd rá. Ő is tudja, hogy nincs igaza. Előbb-utóbb be is fogja látni. Akkor pedig édes lesz a bosszú.

Megköszöntem a jótanácsokat, majd elhagytam a műtermet, hogy az énekes keresésére induljak.

A szobájában találtam rá.

– Ne hisztizz – nevettem és megcsípkedtem az arcát.

– Nem hisztizek – duzzogott és felhúzta a lábait, majd összefont kezeivel átkulcsolta őket.

– Tényleg nem – gúnyolódtam. – Olyan vagy, mint egy hisztis liba, aki megsértődött, mert nincs igaza.

– Hogy viselkedjek másképp? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

– Nos, ezt nem tudom megmondani. Én csak ilyennek ismerlek. Vicces, bohókás, néha kicsit hisztis és túlzottan önimádó vagy. Tudod, hogy nem hagynálak el. Ugyan, Kaulitz, miért is tenném? Szeretem, ahogy felhúzott orral fintorogsz, mikor édesanyád húst süt a vacsorához, vagy mikor hatalmasra nyílnak a szemeid. Szeretem a mosolyodat és az összes tetoválásodat, meg a ferde fogsorodat. És szeretem, mikor nem rejtőzöl smink mögé, mikor önmagadat adod. Szeretem, mikor azt mondod „angyal”, mikor hideg kezeid a derekamra fonódnak… Jaj, Bill, olyan buta vagy! Miért dobnám el mindazt, amim van? Mert vannak a világon szőkék és kék szeműek? Mert van olyan, aki koppintja a stílusodat? Kit lehetne veled egy sorba állítani? Egy bronzbőrű kaliforniai szörföst talán? Nem mondom, lenyűgöző, ahogy repül a hullámokon, ahogy megfeszülnek az izmai… De hiszen ő csak egy üresfejű idióta! Ki tudna olyan szívfacsaró dalokat írni, mint amilyeneket te írsz? A Spring Nicht több száz rajongót ríkatott meg annak idején… a fenébe, még engem is! Fogd már fel, hogy nekem épp ez kell… Lehet, hogy mások érzelgősnek, nyálasnak, kifigurázhatónak tartják a stílusodat… azt, ami igazán te vagy… de én mindig hasonlót kerestem… Bill, kérlek, ne tarts ketrecben… engedd, hogy találkozzak másokkal… netalántán Mike-kal… Ne féltékenykedj, Kaulitz! Rá meg aztán végképp ne…

– Meglátom, mit tehetek – gondolkodott hangosan. Elengedte görcsösen szorongatott térdeit és rám emelte a pillantását.

– Ezt már szeretem – diadalmaskodtam és puszit nyomtam az arcára.

Válaszul megcsókolt. Látszott rajta, hogy teljesen megnyugodott, kezdte elfelejteni Mike-ot.

Kopogtak. Gyorsan átültem az ággyal szemközti fotelbe, Bill pedig az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Tom állt előtte.

– Bejöhetek? – pillantott körbe kíváncsian. Olyan volt, mintha azt szeretné látni, hogy megzavart valamit. Csalódott képet vágott, mikor meglátott a fotelben kuporogni.

– Persze – bólintott Bill és kitárta testvére előtt az ajtót. Tom belépett, lehuppant az ágyra és gúnyosan mosolygott.

– Azt hittem, rosszkor jövök – csevegett, megerősítve az előbbi gyanúmat. Tom már csak Tom marad.

Bill vigyorogva csapott a testvére hátára és meghúzta annak egyik fekete, afrofonatos tincsét.

– Mi van ezzel a Mike gyerekkel? – érdeklődött Tom, miközben felült.

– Semmi – válaszoltam, mert Bill már kezdte elfelejteni a dolgot, de Tom kérdése ismét felidézte benne Mike arcát, amitől megint dühös lett.

– Annyira bámulta Lottét! – dühöngött. – Nézni is rossz volt!

– Óh, mert körülbelül három másodpercig láttad? Féltékeny vagy – jelentette ki Tom. – Lotte már megmutatta, mit érsz neki. Elhagyta a családját miattad! Gondold végig!

– Tudom – bólogatott Bill. – Tudom, hogy nincs igazam. Te is tudod, hogy be fogom látni, csak idő kell.

Délután négy körül Bill hazavitt. Már búcsúzkodhattunk volna a szokásos módon a nénikémék előtt is, hiszen mindent tudtak. Azonban diszkrétek maradtunk, és csak kezet fogtunk, mikor kiszálltam az autóból.

Sofie néninek is elmeséltem Mike történetét. Miközben beszéltem, rájöttem, miért féltékenykedett Bill annyira. Mike hasonlított rá, az énekes pedig úgy hihette, a gyors megismerkedésünk több lesz a puszta barátságnál – csak úgy, mint egykor az ő esetében.

Persze ez hatalmas baromság volt!

Másnap délután, miközben hazafelé tartottam, megint összefutottam Mike-kal. A srác nézése ezúttal is rémülettel töltött el, kedvessége, nyíltsága és őszintesége azonban ismét arra bírt, hogy ne tartsak tőle.

- Szia – rohant felém nevetve. – Örülök, hogy találkozunk.

- Én is örülök – biccentettem és együtt sétáltunk tovább a napfényben fürdő utcán. – Mi járatban erre?

- A nagyszüleim küldtek boltba – magyarázta és felemelte a kezében tartott bevásárlószatyrot.

- Óh, értem. Ha gondolod, szívesen elkísérlek – ajánlkoztam, bár nem tudtam, miért.

- Azt köszönök. A nagyiéknak és Lenának, a testvéremnek bemutatlak!

Mike édes kis mosolya teljesen meg tudott győzni arról, hogy a srác pont olyan ártatlan, amilyennek tűnik. Hosszú, fekete haja az arcába lógott, mélyzöld szemeit félig lehunyta, s nem nézett rám; valószínűleg észrevette, hogy megrémít, valahányszor találkozik a tekintetünk.

Egy közeli társasház negyedik emeletére sétáltunk. Mike nagyszülei kedvesen fogadtak, csakúgy, mint a srác húga, Lena. A lánynak durva vonású arca, fekete haja és ugyanolyan zöld szeme volt, mint a bátyjának. Nem neveztem volna szépnek, de mikor elmosolyodott, szinte az egész külseje megváltozott. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű mosolyt.

- Már sokat hallottunk ám rólad – nevetett Mike nagymamája, aki alacsony volt, s rövid, hullámos, ősz haját néhol mintha aranyszálak szőtték volna át. Aprócska kezében tartotta az enyémet egészen addig, míg Mike el nem távolított a közeléből.

- Te a bátyámat igazán meg tudod bolondítani – kedélyeskedett Lena, mikor bő egy óra múlva búcsúzkodni kezdtem a Müllerektől. – Mike nem ilyen. Általában nem.

- Csend, Lenocska – mordult rá Mike, majd kikísért az ajtón. – Viszlát, Lotte. Remélem, találkozunk.

- Biztosan – búcsúztam, majd hazaindultam.

A Müller-testvérpár úgy döntött, szerda reggel utaznak vissza Szentpétervárra, így kedd este igazi kis búcsúünnepséget rendeztek maguknak, melyre természetesen én is hivatalos voltam.

- Bill mit szól, hogy velem itt vagy? – kérdezte kajánkodva Mike, miután elfogyasztottuk a desszertnek szánt fahéjas tekercseket.

A váratlan kérdés hallatán kis híján félrenyeltem a falatot, így gyorsan leküzdöttem egy nagyobbfajta köhögőrohamot, csak aztán válaszoltam.

- Az igazat megvallva nem is tudja. El fogom mondani neki, de… nos… vasárnap délután óta nem találkoztam vele…

- Én szívesen olvasok azt a hírt, hogy orosz srác lecsap német énekes kezéről barátnőjét. Vicces lenne, nem igaz? – vihogott Lena és üdítőt töltött magának.

- Lenocska, már mondok neked! Senki se csap senkit le más kezéről! Világos?

- Jó, jó – sóhajtott bosszúsan a lány, majd hosszú copfját hátralebbentve felállt az asztaltól.

- Lottének mennie kell – komorodott el Mike. – Igaz, Lotte?

- Igen – bólintottam és magamra kaptam a dzsekimet. – Örülök, hogy megismerhettelek, Lena. Remélem, máskor is összefutunk még.

- Ha Mike akarja, biztosan – vigyorgott a lány, majd eltűnt a belső szobák felé vezető ajtó mögött.

- A mihamarabbi viszontlátásra – köszöntek el Mike nagyszülei. Bájos integetésük egészen a lépcsőházig kísért minket. Mikor a harmadik és negyedik emelet közötti fordulóhoz értünk, Mike hirtelen szembefordult velem, s két kezébe vette a kezemet. Arcát kísértetiesen világította meg a hatalmas ablakokon át beáradó koraesti fény. Zöld szemei érdekesen csillogtak.

- Köszönök mindent, hogy megismertelek. Ez a néhány nap nagyon különleges volt veled. Igazán különleges – motyogta és közelebb hajolt hozzám. A helyzet kezdett kényelmetlenné válni, így hátrébb kellett húzódnom tőle.

- Mike, ezt nem lenne szabad – kezdtem, de ő addigra már el is engedett, s zavartan pislogott.

- Sa-sajnálom – mentegetőzött felemelt kezekkel. – Jobb, ha mész.

- Viszlát, Mike – köszöntem el, majd elsétáltam a srác mellett és lesiettem a lépcsőkön.