11. Fejezet: Az a bizonyos Johannes

Mikor Bill hazavitt, megpróbáltunk úgy viselkedni, mint ahogy kedves ismerősök szoktak, így a búcsúzásunk is rövidre sikerült. Bill megkérte a rokonaimat, hogy amíg Németországban tartózkodom, hadd töltsem náluk a délelőttöket. Sofie néni nem ellenkezett, hiszen legalább nem voltam egyedül és nem gondoltam anyára. Úgy vélte, ezek a Loitschében töltött napok segítenek majd feldolgozni a történteket. Igaza volt.

Már egy hete mondhattam Bill barátnőjének magam.

A fiú mellett igazi nő voltam, s szép csendesen kezdtem rájönni arra, mekkora hatalommal bírok felette. Eltanultam a női nem átlátszó, mégis tetszetős fortélyait arra az esetre, ha ki akarnék eszközölni az énekesnél valami számomra igen kedvezőt. Tudtam, hogyan kell Billre néznem ahhoz, hogy pirulásra késztessem, vagy miként fordítsam félre sértődötten a fejem, hogyan süssem le a szemem, hogyan kínáljam neki ajkaimat egy hosszú, édes csókra. Élveztem, hogy akkor zavarhatom össze, amikor csak akarom, s hogy akkor vidíthatom fel, mikor a legkevésbé sem számít rá.

Bár a találkozásaink még túl furcsák, túl idegenek voltak számomra. Szorongva hagytam, hogy Bill megszorítsa és ölében tartsa reszkető, fehér kezeimet, s ha magához vont egy ölelésre, vagy egy pajkos, vidám, csattanó csókra, legtöbbször kedvem lett volna világgá futni izgalmamban.

Ő pedig tudta mindezt és gyakran nevetett rajta. Néha még tréfálkozva meg is kérdezte:

- Hé, Lotte, csak nem akarsz elfutni talán?

Az elkövetkezendő szombat reggel Bill bejelentette, hogy magával visz, mert meg akarja mutatni a stúdiót. Rémülten visszakoztam, nem tudtam, mit fog reagálni a csapat, ha Bill egy lánnyal állít be a szokásos tanácskozásra.

– Ne parázz, már mindenki tud rólad – vigyorgott, mikor esedezve kértem, hogy inkább vigyen vissza a nagynénémékhez, csak ne kelljen a stúdióba mennem.

– Szerinted nem vették észre, hogy megváltozott valami? – érdeklődött, miközben finoman bevett egy kanyart. Az autó engedelmesen gördült az úttesten, élvezet volt nézni, ahogy Bill könnyed mozdulatokkal irányította.

– Miért? – kérdeztem nagyon is érdeklődve – Miben változtál? Ugyanolyan vagy, mint mindig.

– Ezt gondolod? – nevetett fel édesen és könnyeden – Hát persze, hiszen te csak annyira ismertél, mint minden más rajongó. Nézhetted a Tokio Hotel TV epizódjait, láthattál koncerten, TV-show-ban, mindenféle fesztiválon és nyilvános rendezvényeken. Ezeken a helyeken próbáltam életvidám és vicces lenni, hogy ellensúlyozzam a dalszövegeim hangvételét, hiszen sokan támadtak és támadnak azzal, hogy depressziós vagyok. Ezt persze a szövegekből állapítják meg. Próbálok rácáfolni erre, ezért láthatsz nyilvánosan olyannak, amilyennek. Privátban viszont eddig még nem láthatott túl sok rajongó.

– Bill, de te ilyen vagy most is – néztem fel rá – vicces és életvidám.

– Épp ez az – csillant fel a szeme – tudod, mielőtt megismertelek volna, a magánéletemben borzalmas időszakokon kellett keresztülmennem. Anyáék válása, Fri... az egyik barátom halála... A hangszálműtétem után sokáig kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a karrieremmel és az életemmel, ha nem tudok többé színpadra állni. Szerencsére az orvosok remek munkát végeztek és az eredmény tökéletes lett. Én viszont még sokáig hallottam a hangomon, hogy nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Senkinek nem beszéltem az aggodalmaimról, hiszen a többiek nagyon örültek, hogy helyrejöttem és folytathatjuk a Madridban megszakított turnét. Rengeteg visszajelzést kaptunk a rajongóktól, hogy milyen boldogok. Örültek, hogy jól vagyok. Mindenki vidám volt, így nekem is úgy kellett tennem, de akárhányszor énekeltem, valami sosem működött úgy, mint azelőtt. Hangrehabilitációra jártam, s az eredménnyel meg voltam elégedve ugyan, de úgy éreztem, valami még mindig nem ugyanaz. Végül elmondtam Tomnak a dolgot, s ő megnyugtatott, hogy a hangom majdnem teljesen ugyanolyan, mint régen. Csak apró változást lehet hallani, de nem biztos, hogy a rajongók is észreveszik. Voltak régebben is problémák... tudod, egészen soha nem hevertem ki a szüleim válását... Mikor híresek lettünk, sokan piszkáltak a kifestett szemem és az extrém hajviseletem miatt. Ezt ma már tökéletesen tudom kezelni, de nem volt ez mindig így. Természetemnél fogva érzékenyebb vagyok, mint az átlag, emiatt kapok hideget és meleget, mint azt bizonyára te is olvastad a magazinokban.

Az arcom piros lett a dühtől, hiszen tudtam, milyen kritikákat ért ezalatt. Kihúztam magam az ülésen, a mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy dühömben fújtattam. Bill csak nevetett.

– Ne húzd fel magad. Mint mondtam, ma már ezeket is jól tudom kezelni.

– Akkor is.... ez – erősködtem, de annyira dühös voltam, hogy nem tudtam befejezni a mondatot.

– Csitt, angyal. Még nem fejeztem be – csitított, és ráhajtott egy egyenes útszakaszra, amelynek két oldalát fák vették körül.

Kellően elolvadtam, mikor angyalnak nevezett. Ezen kívül csak egyetlen egyszer hívott így, aznap, mikor bevallotta, hogy szeret. Próbáltam nem kimutatni az örömöt, de a szám sarkában mosoly bújkált.

– Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy hasonlítasz az egyik barátomra? Nos, azt a barátomat vesztettem el… A halál gyötrelmes híre földhöz vágott, s egészen mostanáig nem voltam képes igazán kiheverni… Mikor próbáltunk a srácokkal, vagy csak együtt lógtunk, a hangulatomtól függően viselkedtem velük is. Volt, hogy nagyon jól szórakoztunk, viszont olyan is előfordult, hogy csak ültem és néztem, mit csinálnak. Persze a videójáték mindig felvidított, de soha nem annyira, hogy élvezetes társaság legyek.

– Akkor voltál szomorú, ha valaki megbántott, vagy ha eszedbe jutott az a barátod, akire olyannyira hasonlítok? – kérdeztem óvatosan és elöntött a sajnálat. Úgy hittem, az élete tökéletes, erre kiderül, hogy korántsem az.

– Igen, de már nem gondolok arra a lányra … – válaszolta őszintén. – Mióta megismertelek, mindennap olyan lendülettel vetem bele magam a munkába és a szórakozásba, mint még soha. Tom mindent tudott, de Georg és Gustav nem is sejtett semmit. Először akkor kezdett gyanússá válni nekik, hogy valami új kezdődött el, mikor elmondtam, hogy kórházba kerültél... tudod, mikor nevettem – tette hozzá kelletlenül. Kényelmetlen volt számára a téma, vádolta magát, amiért kinevetett, holott utánajárhatott volna a dolgoknak. Megráztam a fejem, hogy biztosítsam, semmi baj, én már el is felejtettem a dolgot. Ezután folytatta.

– Georg és Gustav számára egyre furcsább lett, hogy honnan tudom rólad ezt, hiszen csak a koncert előtt láttalak elesni... mármint, hogy te csak egy rajongó vagy a sokból... Bevallottam nekik, hogy titokban megadtam az MSN címemet és hogy beszéltünk, meg hogy tartjuk a kapcsolatot. Azt a diadalordítást hallanod kellett volna, amit kórusban lenyomtak! Érezhették, hogy… köze van… a lányhoz… de nem hozták fel a témát… Természetesen innentől fogva tudták, mi a helyzet. Próbáltam bizonygatni, hogy ez csak barátság, bár saját magamnak is bizonygatnom kellett, hiszen én sem hittem el. Úgy gondoltam, ez mindigis több volt, mint egy barátság… talán pont azért… a hasonlóságért… ő meghalt… és benned él tovább… Miért pont téged láttalak meg azon az augusztusi napon? Valami megfogott benned, és azt hiszem… sőt, talán most már tudom, hogy… az a folytonos bámulat volt… az a hasonlóság… . Kerültelek, mert úgy sejtettem, az lesz a legjobb, ha megóvlak ezektől a bonyolult érzésektől. Megkértem Tomot, hogy hazudjon és indokolja meg, miért nem beszélek veled, ő pedig elmondta, hogy már megtette és figyelmeztetett téged, hogy ne keress. Teljesen megnyugodtam, szinte mosolyogva gondoltam arra, hogy biztosan az enyém vagy…

– Engem pedig a kétségbeesésbe taszítottál – vádoltam kicsit dühösen. – Nem tudtam, mi bajod, Tom csak annyit mondott, hogy nem vagy jól, és hogy nem lenne tanácsos beszélnem veled. Pedig a barát arra való, hogy segítsen! Nem tudod, milyen érzés volt! Sokáig attól tartottam, hogy miután személyesen is jobban megismertél, eltávolodsz tőlem, hiszen nem azt a benyomást keltettem, amit vártál. Pocsékul éreztem magam! Aztán anya meghalt és ez még rosszabbá tette a dolgokat. Akkor – egy rövid időre – elfelejtettem, hogy azon rágódom, mit érzek irántad... Bűntudatom volt, hogy nem figyeltem anyára, és a terveim között szerepelt a szándékos kerülésed, hogy... ez hülyén fog hangzani, de úgy gondoltam, magamat kell büntetnem, amiért ez történt anyával, hiszen csak rád figyeltem, rá pedig nem.

A szemei megteltek együttérzéssel. Annyira jól állt neki, hogy úgy éreztem, mindjárt elolvadok.

– Sajnálom, hogy így kellett érezned. Hidd el, fogalmam sem volt arról, hogyan érzel irántam. Tartottam attól, ha túlságosan közeledek, megijedsz, így pár napig el kellett távolodnom tőled, mert félő volt, hogy túlzásba viszem a dolgokat.

–Ne aggódj – mosolyogtam és megfogtam a kezét. – Szerencsére már minden rendben van. Nem kell kerülnünk egymást. Hagyjuk a múltat, koncentráljunk inkább a jelenre és a jövőre.

– Tartasz a srácoktól? – vigyorgott, átlátva a szépen megfogalmazott körítésen.

– Még szép – húztam össze magam. – Ők a családod! Mi van, ha nem tetszem majd nekik?

Felnevetett és befordult egy széles utcába. Autóztunk még egy kicsit, majd kis idő múlva megállt egy fáktól alig látható épület előtt.

Maga a stúdió elég nagy épületnek tűnt, mely borostyánnal volt felfuttatva. Hatalmas betonfeljáró vezetett a bejárathoz, egy kétszárnyú üvegajtóhoz.

Óvatosan és nagyon félve indultam a bejárat irányába. Bill hamarosan elém került és fürge léptekkel közelítette meg az ajtót.

– Mire vársz? – kérdezte – Nem fognak megenni.

Idegesen felnevettem, de megszaporáztam a lépteimet. Végül odaértem mellé.

– Essünk át a halálos bemutatkozáson – gúnyolódott és betuszkolt a félig nyitott ajtón.

Amint az ajtó kicsapódott és átestem a küszöbön, hatalmas ordítás hangzott fel minden irányból.

– Megmondtam, hogy elhozza! – ujjongott Tom – Nekem volt igazam! Ide az ötöst, Georg!

– Ez nem ér! – harsant Georg – A testvére vagy, persze, hogy tudtad, hogy elhozza!

– Nem tudtam! – ellenkezett Tom. – Külön jöttünk, ha nem vetted volna észre.

– Tom, ne hazudj – vágott közbe Bill – Te mondtad, hogy hozzam el, mert szeretnéd, ha megismerné a többieket is. Eszembe juthatott volna, hogy fogadás van a dologban!

– Hahahahaha! – rikkantotta Georg – Tom, elbuktad!

– Megismerhetnénk már a titokzatos barátnőt is? – hallatszott Gustav nyugodt hangja, mely teljesen lecsendesítette a méltatlankodó feleket.

– Oh, persze – mosolygott Bill és büszkén a kör közepére állított. – Emberek, Lotte Kerstina Krüger.

– Csak Lotte – vetettem közbe harciasan. – Utálom, ha a teljes nevemen szólítasz!

– Helló, Lotte – köszöntek a fiúk, s közben a hasukat fogták a nevetéstől.

– Sziasztok – viszonoztam a köszöntést kissé megilletődötten.

– Mutatkozzunk be? – kérdezte vigyorogva Tom.

– Azt hiszem, nem szükséges – nevettem és belecsaptam a tenyerébe, amit épp felém nyújtott.

Aztán a másik két fiú következett. Velük is kezet fogtam. Eléggé furcsán éreztem magam, mivel Georg alacsonyabb volt, mint én, pedig mindig magasnak képzeltem. Hosszú, barna haja szétszórva lógott a vállain, izmos karjai mérhetetlen erőt sugároztak. Gustav is rám vigyorgott. Hirtelenszőke hajával meglehetősen erős kontrasztot képezett fekete keretes szemüvege, de furcsamód jól állt neki. Mellette az ember úgy érezte magát, mintha törpe lenne, bár ő is alacsonyabb volt nálam.

– Gyere, megmutatom a helyiségeket – invitált Bill, de a többiek nyomban méltatlankodni kezdtek.

– Te vele lehetsz egész nap, most engedd át nekünk – mondta Georg.

– Ez így van. Én a testvéred vagyok, de a közelébe se engedsz – kontrázott Tom.

– Én meg csak úgy nem akarok kimaradni a buliból – kommentálta Gustav.

– Oké – adta fel Bill – Hárman egy ellen. Nem bánom, vezessétek körbe. Lássuk, ő beleegyezik-e? – rám kacsintott, kissé cinkos volt a tekintete, mintha azt várná, hogy nemet mondok.

– Miért ne? – vontam vállat, ő pedig nagyon csalódott arcot vágott.

Tom megropogtatta az ujjait.

– Indulás! – mondta és egy ajtó felé mutatott. Georg és Gustav már eltűnt az ajtó mögött.

– Itt kerülnek az albumra a számok – írta le röviden a terem funkcióját Georg – mármint úgy értem, hogy itt keverik a hangokat, hangtorzításokat, meg ilyesmit. Néha itt csináljuk a gitárszólók felvételeit is.

A teremben számítógépeken és egyéb furcsa kütyükön kívül nem is nagyon volt más, kivéve egy fekete bőrkanapét.

– Menjünk tovább – javasolta Gustav. – Szemben van a konyha.

– Még konyhátok is van? – érdeklődtem kíváncsian.

– Persze – vigyorgott Tom. – Van benne sütő, meg minden, de azt mi soha nem használjuk.

- Bár Silke és Dunja össze szokott dobni ezt-azt, ha van idejük – vetette közbe Georg.

A konyhai asztalon pizzásdobozok hevertek.

– Itt eszünk – mutatott Georg az asztal felé.

– Látom – nevettem halkan. – Ismeritek a szemetest?

– Ó, nézd csak, már oktat is a kiscsaj – gúnyolódott Tom. – Vigyázz, mert megharagszunk.

– Megijedtem – vágtam vissza harciaskodva. Nem is értettem, miért tartottam annyira a srácoktól. Teljesen feloldódtam a közelükben!

A következ őtermet, ahova benéztünk, hangszerszobának lehetett nevezni. Az egész helyiség tele volt gitárokkal, de helyet kapott egy zongora és egy dobfelszerelés is. Csodálkozva néztem körül, de a fiúk időt sem hagytak, hogy mindent szemügyre vehessek.

– Gyere, nézd meg, hol vesszük fel a számokat – javasolta harsogva Georg.

Egy keskeny falépcsőn haladtunk felfelé, s az emeleten jobbra az első ajtó volt az, mely mögött rejtőzött a stúdió szíve. A helység nem volt kifejezetten nagy, de négy ember hangszerekkel együtt tökéletesen elfért benne. Mint megtudtam, ezt használják próbateremnek is.

– Ott van Bill mikrofonja – mutatta Gustav – Itt pedig a mi helyünk, bár ezt folyamatosan változtatjuk. Bill se mindig ugyanott ül, vagy áll, attól függ, éppen mihez van kedve.

– Oda van téve a szöveg? – kérdeztem és egy lejtős asztalka felé mutattam. Az asztalka fölött lámpa égett.

– Igen – válaszolt készséggel Tom. – Bill képtelen megtanulni a szövegeket. Sokszor vitázom vele emiatt. Jobb, ha látótávolságon belül marad a papír, hogy legalább el tudja olvasni.

– Mehetünk? – kérdezte élénken Tom és már nyitotta is a következő ajtót.

– Igen – válaszoltam és követtem. Egy kisebb teremben találtam magam.

– Bill szobája – kommentálta Georg. – Itt írja a szövegeket és énekli fel először az új dalt, lényegében itt tölti a napjait.

A szoba pici volt. Egy mikrofonálvány és egy ferdített asztal állt benne. Az ablaka a szomszédos próbateremre nyílt. Az ablak alatt keskeny ágy, az asztal előtt háttámlás szék foglalt helyet.

– Szerintem már mehetünk – jegyezte meg Tom. – Itt úgysincs több érdekesség.

Felsietett még néhány lépcsőn, majd megrázta az előtérben lógó diszkógömböt.

– Nézd csak, Lotte, azt a fehér ajtót. Ott van a stúdiólakás. Ha nagyon ki vagy dőlve, szívesen látunk!

– Gyertek már!

– Jó, megyünk – sóhajtott Gustav és Bill szobája előtt elhaladva bezárta annak ajtaját. Georg még leült egy kicsit az ajtóval szemközt lévő kanapéra, de gyorsan felpattant, mikor Gustav a vállára csapott.

Tom lefelé rohant a lépcsőn. Követtük őt, bár lassabb tempóban. Odalent Bill még mindig mérgesen fújtatott magában.

– Visszahoztuk – közölte Gustav, mikor mindenki leért.

– Nem kell – játszotta meg a sértődöttet Bill. – Elhagyott. Nem engedte, hogy én vezessem körbe.

– Jó, akkor nem kellek – folytattam a játékot és Tom felé sétáltam. Tom megfogta a kezem, Bill pedig féltékenyen ugrott oda hozzánk.

– Félted, tesó? – gúnyolódott Tom és arrébb húzott, hogy Bill ne érhessen el.

– Nem – kérte ki magának Bill és elfordult, hogy pár másodperc múlva visszaforduljon és dühösen méregessen minket. A hangulata fokozása kedvéért megpusziltam Tom arcát, aki elvigyorodott, Bill pedig még mérgesebb lett, de nem jött közelebb.

– Sajnálom – szűrte végül a fogai között – Nem haragszom, csak engedd el Tomot, kérlek.

Hangosan felnevettem.

– Mi az, Bill, csak nem félted a testvéredet?

– Az arcát nézzétek! – fuldokolta nevetve Georg és Bill felé mutatott.

Ilyennek még sosem láttam. Féltékeny volt, de észrevettem, hogy a féltékenység mögött több van. Önbizalomhiány. Bill komolyan azt hitte, hogy Tomot választanám. Persze a többiek csak a féltékenységet láthatták, hiszen ők mégha jobban is ismerték, mint én, az arcát nálam jobban senki nem tudta tanulmányozni.

– Tom, elég – súgtam, az idősebb Kaulitz pedig szó nélkül elengedett. Érezhette, amit láttam.

Szembefordultam Billel, aki elfordult, de nem azért, mert dühös volt. Rendezte az arcvonásait.

– Bill – kezdtem óvatosan – ne haragudj.

– Semmi baj – mondta, immár vidáman. Rám nézett és láttam, hogy őszintén mosolyog, az apró kétség minden jele eltűnt az arcáról.

Tudtam, hogy tudja, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Nem mutatta jelét, hogy beszélni szeretne velem, de sejtettem. Tudtam, mi jár a fejében. Nem hitte el, hogy ő igazán hihetetlen ember… és hogy én épp ezt a hihetetlen embert akarom!

– Fiúk – lépett ki az egyik bal oldali ajtón egy magas lány – azt akartam... Oh, szia, idegen lány – biccentett, mikor észrevett.

– Szia – köszöntem én is. Riadtan néztem a srácokra, de egyikük se mondott semmit.

– Dunja – mutatta be végül Tom az ismeretlen lányt. – A tolmácsunk. Tényleg, mit keresel itt? Reggel nem láttalak – fordult Dunja felé.

– Nem voltam bent – válaszolta Dunja. – Megtudhatnám, hogy a csinos hölgy kicsoda?

– Lotte – mutatott be Georg. – Bill barátnője.

Dunja elkerekedett szemmel bámult Billre.

- A micsodája? – kérdezte felvont szemöldökkel. Szőkés haja kissé a szemébe lógott, de nem söpörte félre.

- A B-A-R-Á-T-N-Ő-J-E! – tagolta vigyorogva Tom.

– Nem is mondtad, te álszent kis pióca!

– Senkinek sem mondtam – válaszolta Bill hűvösen, de kedvesen.

– Szóval, csak azt akartam – folytatta Dunja ott, ahol abbahagyta, gyorsan visszaterelve a beszélgetést eredeti céljához – hogy... hát ez nem lesz kellemes hír számotokra, Bill. Sajnálom, srácok... Vissza kell mennetek Los Angelesbe.

– Mi? – háborodott fel egyszerre mind a négy srác.

– Ne engem okoljatok – védekezett Dunja – David most közölte és meghagyta, hogy szóljak nektek. A repülőjegyek nála vannak. A stáb most nem megy veletek.

– Daviddal megyünk? – kérdezte lehangoltan Tom. – Ha ő is jön, lőttek a buliknak.

– Igen, meg Peterrel és Patrickkal – felelt készséggel Dunja.

– Jó hír – morogta csalódottan Georg. – Szeretem Amerikát, de nem annyira, hogy több hónapot ott kelljen töltenem.

– Lottét vihetem? – kérdezte élénken Bill. – Ha ő ott van, bármeddig képes leszek kint maradni.

– Ne játszd a hős szerelmest – hurrogta le Gustav. - Jobb, ha marad.

– Szerintem is – mondtam, teljesen egyetértve Gustavval. – Komolyan, Bill. Nekem amúgy is dolgom lesz.

– Mi dolgod lenne? – kérdezte értetlenül az énekes.

– Hosszú történet, majd elmondom – válaszoltam egykedvűen.

– Nem viheted – mondta kelletlenül Dunja. – David nem örülne...

– Kit érdekel David? – csapta össze a kezeit Bill.

– Bill, nem akarok gondot, oké? Mondtam, hogy eljövök a próbátokra, szívesen vagyok veletek, de nem akarom, hogy a menedzserrel is összevesszetek miattam.

– David nem olyan – erősködött Bill. – Szerintem megengedné. Tudom, hogy bírna téged!

– És mit gondolsz, a nagynénémék is megengednék? Hazamennék és azt mondanám, Sofie néni,Amerikába megyek. Nem baj, ugye? Persze, drágám, menj csak. Apád tudja? Ó, nem tudja, de minek azt tudnia? Hát ha nem tudja, szólok neki. Nem gondoltad végig, Bill. Említettem, mi van most otthon.

– Igaz – gondolt bele csalódottan. – Sajnálom, hogy nem jöhetsz és azt is sajnálom, hogy pont akkor kell elmennem, mikor itt vagy.

Georg, Gustav és Tom egyszerre sóhajtottak, mintha egy romantikus filmet néznének. Dunja ezalatt eltűnt az ajtó mögött.

– Elég már – szóltam rájuk keményen. – Mutassatok inkább valamit! Rég jártam koncerten.

– Ma nincs próba – jelentette ki Bill határozottan. – Menjünk el. Ha holnap indulunk, legalább ma ne próbáljunk.

Mindenki osztotta a véleményt, a srácok mindannyian szedelőzködni kezdtek. Tom hagyta el leggyorsabban a helyszínt, gyanítottam, hogy randija van, vagy a legjobb haverjával, Andreasszal készül valahova. Georg és Gustav majdnem egyszerre ment el. Bill és én még maradtunk.

– Mennünk kellene – néztem rá, mikor már két perce csak némán álldogáltunk .

– Aha – nézett vissza. – Beszélni akartam veled.

– Tudom. És azt is, hogy miről. Csak ne itt.

Láthatólag megkönnyebbült, hogy nem kell ecsetelnie, mit akar mondani. Kimentünk a stúdióból. Beültünk az autóba és Bill egy félreeső útszakasz felé hajtott. Mikor odaértünk, leállította a BMW motorját és szembefordult velem.

– Ne haragudj a jelenetért.

– Csak játék volt – fogtam meg a kezét.

– Tudom... de... Mikor megölelted Tomot. Az komoly féltékenység volt. Féltem, hogy őt választanád helyettem. Azt hittem, rájöttél, hogy rosszul döntöttél....

– Ezt is tudom. Láttam az arcodon. Nemcsak te ismersz engem. Nem mondasz magadról semmit, mert nem bízol bennem. Én várok. Lassan el fogom nyerni a bizalmadat és méltó leszek arra, hogy minden titkodat elmondd nekem. Várok, ameddig kell. Türelmes vagyok. Az arcodat azonban nem rejtheted el előlem. Ismerem már minden vonását, minden rezdülését.

Csak nézett. El sem akarta hinni a hallott szavakat.

– Ennyire ismersz... – gondolkodott hangosan – bámulatos... Nem kell már sokáig várnod, angyal. Méltó leszel arra, hogy semmit ne rejtsek el előled. Elmondanám az összes titkomat, de nem tudom, hogy kezdjek bele és… azt hiszem, … várnom kell még. Nem miattad, hanem magam miatt. Nem tudok őszintén beszélni a titkokról, de az érzéseimről nem hazudtam neked. Minden egyes szó, minden egyes ölelés, minden egyes csók igaz volt. Hiszel nekem, angyal?

– Igen, hiszek – bólintottam határozottan. Úgy éreztem, akkor is hinnék neki, ha szavai nyilvánvaló hazugságok lettek volna.

– A titkaim az arcomra vannak írva, ugye? – kérdezte csendesen. – Hisz te is látod…

– Nem voltam egészen biztos benne, hogy jól látom – próbáltam tagadni, holott teljesen biztos voltam abban, mit láttam.

– Nem tudod tagadni – mosolygott csintalanul. – Ugyanolyan vagy, mint én. Látom, hogy hazudni próbálsz, de nem tudsz.

– Tudom – sóhajtottam bánatosan – anya is mindig ezt mondta.

Az utóbbi hétben keveset gondoltam anyára, mely némileg könnyített a tény elfogadásán, hogy nincs többé. Fájdalmas lesz visszatérni Budapestre, hogy újra szembenézzek Rosanette-tel, aki bizonyára már remekül befészkelte magát anyám bútorai közé.

– Szeretlek – suttogta Bill ,hogy elterelje a figyelmemet anyámról és a mostohámról.

– Én is. Köszönöm, hogy próbálkozol, de most semmi szükség a figyelemelterelésre. Jól vagyok. Nem fogok sírni anya miatt. Flornak igaza volt. Jobb helyre került. Oda, ahol megbecsülik és vigyáznak rá, ha mi már egyszer csődöt mondtunk.

– Nem mondtatok csődöt – hangsúlyozta Bill. – Ti mindent megtettetek, de saját életetek is van. Azt kellett élnetek.

– Flor ugyanezt mondta.

- Azért mondhatta ugyanezt, mert ez az igazság. Anyukátok döntése volt, hogy nem avat be titeket a betegségének titkába… Ha jól emlékszem, azt mondtad, senkinek sem szólt… még a nővérének, Frau Marcellónak sem.

– Figyelhettünk volna rá – kezdtem, de egyik ujját finoman az ajkaimra nyomta.

– Ne vádold magad – tagolta lassan.

– Vigyél haza – ráztam meg a fejem. – Holnap nagy út áll előtted.

– Rendben – sóhajtott lemondóan. – Bár azt hittem, velem akarsz maradni.

Elengedtem a kezét és átöleltem.

– Legszívesebben örökre veled maradnék.

Nevetett, miközben megcsókolt.

– Ezt a választ vártam.

– Tudom, mit akarsz hallani – biccentettem, miközben kiszabadítottam magam az öleléséből. – Viszont tényleg jobb lesz, ha indulunk. Nem lenne jó, ha miattad kéne elhalasztani az utat.

Bólintott, mert tudta, hogy valóban ez lenne a helyzet, ha még egy kicsit velem marad, így visszavitt a nénikémékhez. A rokonaim már kezdték megszokni, hogy nap mint nap Bill társaságában látnak. Úgy gondolom, gyanították, hogy sokkal több van köztünk egyszerű barátságnál, de nem jelezték az észrevételüket.

Felmentem a szobámba. Tudtam, hogy itt az ideje cselekedni Florenz érdekében. Ha valamit megígértem, hát megígértem, és az ígéretet nem lehet megszegni. Fel kell kutatnom Johannest. Eszembe jutott, hogy Florral még nem közöltem, hogy Bill barátnője vagyok, pedig megígértem neki, hogy első dolgom lesz értesíteni őt, ha változás áll be a családi állapotomat illetően. Előkerestem az új mobilomat és nagy nehezen megkerestem Florenz számát.

Gondolom, siethetett, mert zihált, mikor megszólalt.

– Helló... Mi a baj?

– Nincs semmi baj. Épp ellenkezőleg.

Florenz meghökkenve reagált.

– Mesélj!

– Tudni akarod? – húztam az időt.

– Lotte! – türelmetlenkedett a nővérem.

– Oké, oké – nyugtattam nevetve. – Rendben van. Elmondom. Bill és én...

– Jártok! – szakított félbe. – Mondd, hogy jártok! Tudtam! Tudtam! Megmondtam, ugye? Csak Németország és néhány találka kellett hozzá! Minden részletet hallani akarok!

Negyedórát beszéltem megállás nélkül. Florenz csak kérdezett és kérdezett. Mintha sosem akart volna kifogyni a kérdésekből.

– Holnap Los Angelesbe mennek, így végre rászánhatom magam az ígéretem teljesítésére.

A túloldalon csend volt. Azt hittem, Florenz elfelejtette, miről is beszéltünk annak idején, de kiderült, hogy csak meglepődött egy kicsit.

– Nem felejtetted el? – kérdezte, mikor ismét megszólalt.

– Dehogy – válaszoltam nyugtatásképp. – Csak sok dolog történt mostanában és nem volt időm... De ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek. Megmondanád a vezetéknevét, hogy megkönnyítsd a keresést?

– Persze... Johannes Hofmann.

– Köszönöm – mondtam és felírtam a nevet.

– Nincs mit, én köszönöm, hogy segítesz. Mondd meg Sofie néniéknek, hogy üdvözlöm őket. Na és persze Billt is. Egyszer szívesen elbeszélgetnék vele. Most viszont le kell tennem, mert még az egyetemen vagyok és nemsokára kezdődik az előadás. Vigyázz magadra, húgocskám!

Sietve elköszönt. Úgy döntöttem, beszélgetek Lindával. Az elmúlt egy hétben nem sokat beszéltünk, túlságosan el voltam foglalva Billel. Természetesen beavattam a titkomba, de nem olyan részletesen, mint ahogy szerette volna. Úgy éreztem, itt az ideje annak, hogy pótoljam. Nem is csalódtam. Épphogy bejelentkeztem, már rám is írt.

...

Linda üzenete:

Ma mondod el?

...

Lotte üzenete:

Igen, ha akarod.

...

Linda üzenete:

Még szép, hogy akarom!

...

Mikor a beszámolóm véget ért, Linda nagyon elégedett volt. Engem viszont nem hagyott nyugodni valami. Azóta sem tudom, hova ment Tom, mikor elhajtott az udvarról a Cadillackel.

...

Lotte üzenete:

Linda, nem tudod, hogy... hova ment Tom, mikor én és Bill összejöttünk?

...

Linda üzenete:

Nem tudom … olyan… fura volt… Nehezen lehetett kiszedni belőle, de végül elmondta, hogy le kellett lépnie, mert összeveszett a zenei producerrel, de pontosan nem tudom, mi okból. Azt hiszem – Tom temperamentumát ismerve – valószínű, hogy nagyon nem érthettek egyet.

…

Lotte üzenete:

És Bill miért nem segített neki??? Igazán kiállhatott volna a testvére mellett!

…

Linda üzenete:

Bill? Lotte, ugyan már! Bill akkor már rég a rózsaszín felhőben úszott!

…

Rózsaszín felhő – gondolkodtam egy kicsit a szó átvitt értelmén, de rájöttem, hogy Linda rám célzott. Nem fejthettem ki a véleményem ezzel kapcsolatban, mert azzal az indokkal köszönt el, hogy iskolai rendezvényre kell mennie. Hálás voltam, amiért ott ülhettem a nagynénémék házában és nem kellett végigszenvednem egy unalmas ünnepséget.

Ledőltem egy kicsit az ágyra, behunytam a szemem, és valószínűleg elaludtam, mert Sofie néni kiabálása már türelmetlennek hangzott, mikor újra a teljes tudatában voltam, hol is vagyok pontosan.

– Lotte, vacsora! Hé, te lány, igyekezz!

– Megyek már! – kiáltottam a lépcső tetejéről. – Bocsánat, csak elaludtam!

Leszaladtam a lépcsőn, közben majdnem orra estem a szőnyegben, mely a lépcsőfokokat borította. Végül sikeresen elértem az ebédlőt, ahol a vacsorám már a tányéromra pakolva várt.

Gyorsan befejeztem az evést, majd megkérdeztem Sofie nénit, hogy átmehetnék-e Nadine-hoz.

Nadine, aki a rokonaim szomszédja, körülbelül velem egyidős lány volt. Mikor átmenetileg ideköltöztem, Nadine nagyon örült, s mivel a környéken nincs hozzá hasonló korú, így egész jó barátok lettünk, persze ő nem pótolta Lindát. Nem szerette a Tokio Hotelt, így nem érdekelte, hogy mindennap egy BMW áll meg a szomszéd ház előtt, hogy felvegyen, és minden este visszatér az a BMW, hogy kitegyen. Úgy gondoltam, Nadine segíthet nekem felkutatni Johannest, hiszen említette, hogy nem egy ismerőse akad Magdeburgban.

– Mehetsz – intett Sofie néni, miközben összeszedte a mosatlant – de kilencre gyere vissza.

– Oké – mondtam és felpattantam. Kiszaladtam az ajtón, és ugyanazzal a lendülettel beleütköztem Rodolpho bácsiba, aki épp a küszöbön állt.

– Hova ilyen sietősen? – kérdezte nevetve.

– Nadine-hoz – válaszoltam – segítenie kell valamiben. Fontos. Florenzt is érinti a dolog.

Elrohantam Rodolpho bácsi mellett, kisurrantam az utcára, majd Nadine-ék házához siettem. Megálltam a kapujuk előtt és csöngetni kezdtem.

Az egyik szoba ablakán elhúzták a függönyt. Nadine volt, s mikor látta, hogy én vagyok, lesietett elém.

– Szia – köszönt, mikor kinyitotta a kaput – ilyen későn is erre jársz?

– Segítened kell – közöltem a jövetelem okát.

Szeplős arcán meglepetés suhant át. Arréb söpörte vöröses tincseit, majd elgondolkodva és kimérten kérdezte.

– Miben kellene segítenem?

Közben beértünk a nappaliba és helyet foglaltunk a kanapén. Nadine szülei nem voltak otthon.

– Említetted, hogy van ismerősöd Magdeburgban. Meg kellene találni egy Johannes Hofmann nevű srácot. Az Otto von Guericke Egyetem hallgatója.

Nadine kék szemeiben a teljes bizonytalanság szikrái csillantak fel.

– Ez nem olyan egyszerű... Többet kellene tudnom róla, vagyis nem nekem, hanem Hansnak...

– Én sem tudok róla többet – mondtam csalódottan. – A nővéremnek szeretnék segíteni. Teljesen bele van esve abba a srácba és megígértem, hogy mindent megteszek, hogy előkerítsem.

– Meghatott a szónoklatod – mondta Nadine hűvösen. – Meglátom, mit tehetek. Azt hiszem, Hansnak van pár rendőr haverja, talán együtt többet tehetnek. Becsapják szegény fiút mondjuk egy lopással, vagy nem tudom, mi közben elmegyünk Kölnbe és egy megadott helyen találkozhatsz vele. Azt meg kell hagyni, hogy nem lesz túl jó idegállapotban, de biztosra veszem, hogy hajlandó lesz beszélni veled.

– Köszönöm, Nadine! – mondtam hálásan és felugrottam.

– Csss – csitított – a húgaim már alszanak.

– Bocsi – mentegetőztem suttogva.

A Tokio Hotel tagjai másnap valóban Los Angelesbe utaztak. Sofie néni elmondása szerint kerestek, de még aludtam, így búcsú nélkül távoztak. Ez szomorúsággal töltött el, de koncentrálnom kellett arra, amit megígértem Florenznek.

Nem tudtam, mikorra kapok értesítést arról, hogy megtalálták Johannest, így nem is türelmetlenkedtem, pedig három napig nem volt semmi hír. Szerda délután ismét átmentem Nadine-hoz, hogy megkérdezzem, mi újság. A lány remek hírrel fogadott.

– Felhívtam Hanst, hogy beszéljen a rendőr haverjaival. Hans barátai minden baromságra kaphatóak, így nem volt nehéz rávenni őket, hogy találjanak ki valamit, amivel megvádolhatják azt a szerencsétlent. A srác, akit keresel – állítólag – ellopott egy MP4 lejátszót. Persze ez nem igaz, de Hans szerint jó csali, mivel – mint kiderült – Johannes tényleg kapott egy MP4 lejátszót a testvérétől, tehát könnyen be lehetett adni, hogy lopott a cucc. Nem volt nehéz ügy, mert az Otto von Guericke-n csak egyetlen Johannes Hofmann nevű fiú tanul. Hans egyik barátja már beszélt is vele. Úgyhogy nemsokára indulnunk kell, ha meg akarod győzni, hogy menjen el a testvéredhez, hiszen Hansék sem tarthatják szóval a végtelenségig.

Meglepődtem, hogy már azonnal indulnom kellene, de tudtam, hogy Sofie néni el fog engedni. Nem is tévedtem. Nadine-nal együtt engedélyt kértünk tőle, hogy elmehessünk, és mivel látta, hogy nem egyedül megyek, nem ellenkezett.

– Jófej a nagynénéd – állapította meg Nadine, mikor már a buszon ültünk. – Engem nem engednek ennyire könnyen. Anya most is csak azért tett kivételt, mert azt mondtam, hogy Hanshoz megyek. Hans amúgy az egyik unokatestvérem, sőt mi több, az egyetlen unokatestvérem. Gondolom, amint odaérünk, azonnal fel fogja hívni anyát, hogy megérkeztem. Általában mindig ez van.

Többszöri átszállás után, majdnem három óra múlva megérkeztünk Magdeburgba.

– Nézd, a rendőrség épülete – mutatott bal kéz felé Nadine. – Ott megkérdezhetem, hol vannak... de... Ohh! Hans, erre!

Fiatal férfi fordult meg a kiáltásra, majd elvigyorodott, mikor meglátta, ki integet felé. A férfinak ugyanolyan vörösesszőke haja és szeplős arca volt, mint Nadine-nak. Le sem tagadhatták volna, hogy rokonok.

– Nadine! – kiáltotta, mikor közelebb ért.

– Helló, Hans – köszönt kimérten Nadine – hol a fogoly?

Hans elmosolyodott.

– Várj csak, kisasszony. Be sem mutattál – méltatlankodott és felém bökött.

– Ja, bocsi. Lotte, Hans. Hans, Lotte – fogta rövidre. – Nem érek rá egész nap, mutasd, hova vittétek Johannest.

Hans szökkenve elindult egy nagyobb utca felé. Átvezetett egy téren, majd megállt egy füves park előtt.

– Ott lesz. Christian vele van.

Nadine meg sem köszönte, egyenesen elindult előre. Nemsokára láthattam a padot, melyen egy rendőr és egy nagyon megszeppent fiú üldögélt.

– Oké, Chris, átvesszük! – kiáltotta messziről Nadine. Érezhető volt, hogy már régebbről ismeri a rendőrt.

– Hey, Nadine! – pattant fel a rendőr – Oké, köszi. Mi újság veled?

– Szerintem menjünk arrébb. Hagyjuk beszélni őket – mondta Nadine, miközben köztem és a fiú között járatta a tekintetét.

– Ő kérte, hogy megkeressük? – érdeklődött Christian és rám mutatott.

– Igen –felelt Nadine. – Elmondtátok már a srácnak, hogy nem bűnöző?

– Persze! Bár megkértem, hogy maradjon még egy kicsit, mert beszélni akarnak vele. Hé, Johannes – nézett a fiúra – itt van az a valaki, akiről beszéltem. Te meg, Nadine, gyere és mesélj nekem valamit.

Christian elvonszolta Nadine-t, így leülhettem Johannes mellé. Első látásra tudtam, hogy miért olyan fontos Florenznek. Magas volt, szőkésbarna haja majdnem a válláig ért, mélyzöld szemei nyugalmat sugároztak, bár most kissé dühösen és értetlenül villogtak. Az arca szimmetrikus és arányos volt, az ajkai nem túl teltek, de formásak. Bőrkabátot és farmert viselt, öltözéke letisztult és egyszerű volt.

– Helló – szólítottam meg bátortalanul. – A nevem Lotte. Florenz húga vagyok.

Florenz nevének említésére felnézett és érdeklődő arckifejezést öltött, de láttam rajta, hogy megkönnyebbült, szemeiben már nem villódzott a düh.

– Szia. A nevem Johannes – köszönt vissza. – Ajánlom, hogy meg tudd magyarázni, miért tetted ezt velem. Nem szép dolog becsapni másokat.

A hangja mély és egyenletes volt, akár egy tökéletesen behangolt hangszeré.

– Történt valami Florenz-cel? – érdeklődött tovább, mert nem reagáltam előbbi megjegyzésére. – Nem említette, hogy elküldi hozzám a húgát, igaz, már régen beszéltünk. Nem tudom, talán megbántottam valamivel.

– Történt egy-két dolog – kezdtem lassan. – Anya meghalt. Florenz nagyon rosszul érzi magát, mert úgy gondolja, felelős a történtekért...

– Mi? Eszénél van? Hogyan lehetne felelős bármiért is, különösen egy halálesetért?

Johannes felállt és járkálni kezdett, hogy lenyugtassa magát.

– Hogy juthat ilyesmi az eszébe...

– Meg akarlak kérni valamire – böktem ki végül, amit akartam. – Gyere el Florenzhez. Florenz... nos... mondani fog valamit, amit én nem mondhatok el.

Johannes megállt és rám bámult.

– Van még valami? – kérdezte rémülten.

– Igen, de én nem beszélhetek róla.

Láttam rajta, hogy mindenféle variációk átsuhannak az agyán, hogy mi történt még Florenz-cel. Úgy éreztem, nem hagyhatom kétségek között, így adtam neki egy kis támpontot.

– Ne félj, jól van. Mondani akar valamit, amit MSN-en nem lehet...

– Könyörgöm – fakadt ki – mi lehet olyan, amit MSN-en ne mondhatna el?

– Johannes, ne rám legyél mérges – válaszoltam, mert a szemei ismét dühösen villogtak. – Én csak elmondtam, mit szeretnék. Segíteni akarok a nővéremnek és te vagy számára az, aki tehet érte valamit.

– Ne haragudj – fújta ki magát, miközben kezei mögé rejtette arcát. – Sok bajom volt ma... Kezdve a jó kis csalival és az átveréssel...

– Te ne haragudj, hogy kénytelen voltam ezt tenni, de valahogy meg kellett keresselek.

– Ráadásul most Florenz is – folytatta, rám se figyelve. – Azt reméltem, rájön... hogy megérti... de nem tudtam, hogy miért nem beszél velem... nem gondoltam, hogy anyukátok miatt. Azt hittem, haragszik, amiért azokat mondtam neki. Ne érts félre, nem bántottam meg, soha nem is tenném. Talán csak túl nyíltan fogalmaztam és megijedt...

Kérdések tucatjai keringtek a fejemben. Végül úgy gondoltam, elmondom, amit Flor mondott, mikor utoljára beszéltünk Johannesről.

– Flor azt mondta, hogy szerinte csak barátok lehettek, mert azt mondogatod neki, hogy egy új szerelem lépett az életedbe, csak még nem mondtad el a lánynak, hogy mit érzel. Azt is tudom, hogy segíteni akart, de... – elharaptam a mondatot, mert túl sokat árultam el. Nem vette figyelembe a botlást, csak nézett.

– Florenz ezt mondta? – kérdezte megnyugodva.

– Igen – néztem rá értetlenül.

– Óh, jaj, szegény. Teljesen félreértett – magyarázta. – Én... én... Azt gondoltam, rájön... Én rá gondoltam. Ő az, akinek nem mondtam el, hogy szeretem... legalábbis biztosan kedvelem… Oberhausen után azt hittem, sosem fogom látni… erre megjelent Kölnben…

Nevetve ugrottam fel és átöleltem Johannest, aki nagyon meglepődött. Most már elárulom, mégha ezért Florenz meg is öl!

– Ez az! – lelkendeztem. – Jaj, Johannes! Florenz is szeret!

Johannes mosolygott, ő is megölelt és megígérte, hogy eljön velem Florenzhez. Percekig hallgathattam, ahogy tervez, magyaráz, számolgat, időzít, mindeközben nevet. Arcára nyugalom ült, zöld szemei élénken csillogtak. Mosolyogva figyeltem – annyira aranyosnak találtam.

Most ez volt a boldogságom, hiszen Bill Amerikában volt, Linda Budapesten, így semmit nem találtam, ami jókedvre deríthetett volna, hiszen rendesen el sem tudtam búcsúzni Billtől, mert nagyon korán indultak. Ez az apró boldogság, amit éreztem, nem pótolta azt, ami eddig volt, de tudtam örülni. Reméltem, hogy Johannes és Florenz jól kijönnek majd egymással. Az utóbbi időben valamiért úgy éreztem, nagyon fontos számomra, hogy így legyen.