Szerdától iskolába kezdtem járni. A nagynénémék az egyik Hamburgi gimnáziumot választották, mert Sofie néni ismerte az igazgatónőt. Véletlen, vagy a sors keze, de éppen abba a gimnáziumba, sőt ugyanabba az osztályba járt Anni, Gustav barátnője is, mint amelyikbe én kerültem.
Annit nem igazán kedvelték az osztálytársai, mert borzasztóan csinos volt. Ha elsétált egy csapat viháncoló lány mellett, azok folyton mutogattak rá és irigy pillantásokat vetettek felé. Nagyon örült, mikor szerda reggel meglátott a folyosón. Nem voltam egyedül, az iskola igazgatónője éppen az épülettel ismertetett meg.
– Lotte! – szaladt felénk, mindenkit félrelökve az útból.
– Na de Lichtkopf kisasszony – méltatlankodott az igazgatónő, de nem tett különösebb megjegyzést Anni viselkedésére.
– De Frau Schröder, ismerem Lottét – magyarázta Anni. – Majd én körbevezetem.
– Oh, igen? – nézett rám meglepve az igazgatónő. Rendben, vezesse csak körbe. Van egy jó hírem, Lichtkopf kisasszony! Krüger kisasszony ugyanabba az osztályba került, amelyikbe maga jár.
Nagyon furcsa volt az itteni magázódás, de meg kellett szoknom. Ez elvégre mégiscsak Hamburg, nem pedig Budapest.
– Köszönöm, Frau Schröder – mosolygott Anni és bevezetett az osztályterembe.
Az új osztály tagjai rám bámultak, egyesek fel is álltak, hogy jobban lássanak.
A tanórákon való részvétel közben megállapítottam, hogy nem vagyok lemaradva a többiekhez képest, sőt nyelvtanból előrébb jártam, mint az osztály.
Az óraközi szünetekben a Tokio Hotelről na meg néhány nem túl távoli tervünkről pusmogtunk Annival. Többek között megkértem, hogy jöjjön át hozzánk, ha teheti.
– Sofie néni örülni fog, hogy lányokkal is barátkozom – érveltem, Anni pedig szórakozottan bólintott.
Aznap délután ketten ültünk a szobámban és zenét hallgattunk, mikor megcsörrent a telefonom.
– Tessék? – vettem fel sietve.
– Tom vagyok. Mondanom kell valamit. Bill balesetet szenvedett.
– Miiiii? – kiáltottam rémülten és felpattantam a helyemről. – Tom? Mi történt?
– Nyugodj meg. Nincs semmi baja. Csak a kocsi ment tönkre. Pedig hey, de szép volt az az Audi Q7!
– Beszélni akarok vele – a hangom elcsuklott az elfojtott aggodalomtól. – Biztos, hogy nincs semmi baja?
– Oké. Bill, idejönnél?
– Mi van? – hallottam a háttérből Billt. Az ismerős hang kicsit megnyugtatott, de nem eléggé.
– Lotte az. Gondoltam, közlöm vele, hogy mi történt. Ki van akadva, úgyhogy nyugtasd meg.
– Ezért mondtam, hogy ne mondjuk el neki – zsörtölődött Bill, de átvette a telefont Tomtól.
– Bill? – kérdeztem remegve.
– Igen. Ne aggódj, minden oké. Nem tört el semmim, egy karcolás sincs rajtam. Megúsztam a dolgot, pedig egy szalagkorlátnak csapódtam az autóval. Bár azt meg kell hagyni, hogy félelmetes volt... tisztára halálközeli élmény... Hahh, mint a Geisterfahrer...
Meglepően viccesen próbálta elmondani, rajtam mégis jeges rémület futott végig.
– Úristen!
– Mondom, hogy minden rendben.
– Biztos? – kérdeztem vissza – Tuti, hogy nem tört el semmid?
– Angyal, ne magadhoz viszonyíts – nevetett, s ez a hang végre mosolyt csalt az arcomra.
Élvezettel emlegette fel a két ball lábamat és a szerencsétlenkedéseimet, akárhányszor csak tehette.
Végül megnyugodtam. Tudtam, hogy nem telefontéma, de nem akartam várni arra, hogy találkozzunk; hiszen ki tudja, mikor lesz az, így bevallottam neki, hogy az utóbbi időben többször is összefutottam Mike-kal, s még azt sem titkoltam, hogy a srác kis híján megcsókolt. Nem mondhatnám, hogy Bill el volt ragadtatva, de gyorsan közöltem az érveimet.
- Ugyan, Bill! Tudod, hogy milyen vagyok! Szeretem az embereket… Mike csak barát! Világos?
Szerencsére hamar belátta, hogy teljes mértékben igazam van, így nem ellenezte a kapcsolatomat Mike-kal, sőt megígérte, hogy ő is megpróbálja megkedvelni őt, csak arra kért, hogy adjak neki időt.
Miután végeztem a telefonálással, megnéztem pár fórumoldalt, ahol még híre sem volt Bill balesetének. Anni is csak kíváncsian nézett rám, nem tudta, miért vagyok ennyire ideges. Mikor elmondtam neki, egyből kapta a telefont és felhívta Gustavot. Mint kiderült, Gustav már tudott a balesetről. A fiúk csendesen megegyeztek, hogy a barátnőket kihagyják a dologból. Nem tartottam igazságosnak, hogy pont engem hagynak ki, bár megértettem, hogy csak kímélni akartak, de akkor is… Nem volt szép húzás, hogy eltitkolták…
. Azt sem tartotta mlehetségesnek, hogy Linda ne tudjon a dologról, így e-mailt írtam. A lány gyorsan válaszolt, sok-sok kérdéssel bombázva Bill hogylétét illetően. Megnyugtattam, hogy semmi baja, és hogy csak a kocsi ment tönkre.
Csütörtökön és pénteken a fórumoldalak természetesen megteltek a hírrel, sok rajongó találgatta, hogy Bill tényleg megúszta-e, vagy történt vele valami. Néhány fórumbejegyzésnél elkapott a nevetés és a hitetlenkedés fura keveréke, mert belegondoltam, ha igaz lenne az, amit olvasok, nem is tudnám, mit kezdjek magammal. Az egyik, amelyik nagyon megfogott, még sokáig szóról szóra élt az emlékezetemben. Persze tudtam, hogy egy szó sem igaz az egészből, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy sok rajongó el fogja hinni.
...
Billina bejegyzése:
2009. november 13. 10: 53
Sziasztok. Bizonyára tudjátok, hogy a Tokio Hotel énekese, Bill Kaulitz szerdán, azaz november 11-én súlyos balesetet szenvedett, ugyanis autójával nekiütközött egy szalagkorlátnak.
Tudom, sokan azt állítják, Billnek semmi baja nem lett az ütközés során, de megbízható forrásoktól értesültem, hogy az énekes egyik karja, valamint két bordája is eltört. Jelenleg egy hamburgi magánklinikán kezelik, úgy tudom, a baleset után nemsokkal kisebb légzési zavara is támadt, de azóta már szerencsére minden helyreállt. Remélem, Bill hamarosan meggyógyul és újra színpadon fog állni. Ne félj, Bill, mi melletted leszünk!
...
Elmentettem a bejegyzést és elküldtem Billnek, aki igencsak meglepődött rajta.
...
Bill üzenete:
Jóhogy nem már a halálhíremet keltik.
...
Lotte üzenete:
Az kéne még, halálhír! Belegondoltál, hogy sok rajongó el fogja hinni? És ha nem ismernélek? Ha nem lennél nekem az, aki vagy? Ha csak egyszerű rajongó lennék és meglátnám ezt a bejegyzést, szerinted mire gondolnék? Meg se fordulna a fejemben, hogy hazugság lehet!
...
Bill üzenete:
Rendben. Szólok Davidnak, hogy intézkedjen az ügyben.
...
Elmosolyodtam. Szerettem, ha igazam volt és Bill kivételesen hallgatott is rám.
A péntek, a szombat és a vasárnap délutánom arra ment rá, hogy fórumokba írogattam a közleményt, hogy Billnek tényleg nem történt baja a baleset következtében. Erre – hogy terjesszem el a valóságot – David Jost, a Tokio Hotel menedzsere kért meg. Állítása szerint én több fórumoldalhoz férhetek hozzá, mint ő, pedig egy-egy regisztráció nem igényel több időt, mint két percet.
A hétfő ismét álmos reggellel köszönt rám, na meg azzal a hírrel, hogy újra vár az iskola. Már kezdtem megszokni, de még mindig idegen volt számomra, hogy ismét hasonló korú fiatalokkal vagyok körülvéve, és furcsa volt, hogy feladatokat kell teljesítenem. Őszintén szólva az elmúlt egy hónapban nem igazán ültem iskolapadban, de ez mostantól másképp lesz, másképp kell, hogy legyen.
Anni természetesen várt. Ugyanúgy, mint Lindával, vele is a terem leghátsó padsorát választottuk, hogy írkálni tudjunk egymásnak, ha unatkozunk. Úgy vettem észre, a lány hasonló jó barátom lehet, mint Linda, de az egyetlen magyar barátnőm nagyon nagyon hiányzott. Mindennap beszéltem vele és kérdezgettem, milyen változások álltak be a suliban, de a válaszai nagyjából semmitmondóak voltak, bár megjegyezte, hogy utálja az új lányt, akit mellé ültettek.
Sabine és Santiago esküvőjét szombatra tűzték ki. Addig nekem ruhát kellett vennem, s mindent el kellett terveznem magammal kapcsolatban. Megírtam lindának, hogy esküvőre megyek. A lány nagyon megörült a hírnek és természetesen elkérte a fotókat, melyeket majd esetlegesen készítek a párról. Az esküvői meghívón – melyet külön kaptam – Bill neve is szerepelt. A következő hét kedd délután így számoltam be neki a nagy újságról.
...
Lotte üzenete:
Van kedved szombaton bulizni?
...
Bill üzenete:
Hol?
...
Lotte üzenete:
Esküvőn. Santiago megnősül.
...
Igennel felelt, majd elköszönt és lelépett. Sóhajtva dőltem hátra a kényelmes fotelben. Pillantásom a kisasztalon lévő tükörre tévedt, s hirtelen eszembe jutott, hogy fogok festeni az esküvőn. Nem tudtam elképzelni, vajon jól fog-e állni rajtam a ruha, melyet kifejezetten erre az alkalomra választottam. A hétfőn beszerzett darab már a szekrényem mélyén pihent. Selyem anyagú, sötétkék színű, pánt nélküli, hosszú estélyit választottam. Sofie néni javaslatára kék hajcsatokat is vettem, melyekkel a hajamat lehet majd frizurába rendezni. Elmosolyodtam a gondolatra, milyen lesz, mikor Bill meglát majd abban a földig érő gyönyörű göncben. Természetesen az én szerencsémet ismerve könnyen orra bukhatok benne, de bíztam abban, hogy Bill nem hagyná.
Az esküvő napján Sofie néni segítségével felöltöttem a ruhát, s Sabine ügyes kezeinek köszönhetően a hajam is kapott valami formát. Nem igazán ismertem magamra, mikor belenéztem a tükörbe. A ruha színe erős kontrasztot képezett hófehér bőrömmel, bár azt meg kell hagyni, hogy egész jól állt rajtam. A merevítőknek köszönhetően még szépnek is tartottam magam – legalábbis az alakomat tekintve úgy néztem ki, mint egy amerikai szupermodell. Hajam a vállaimra omlott, a kék hajcsatok csak néhány kósza tincset fogtak fel a sötétvörös hajzuhatagból. Úgy tűnt, mintha kék glória venné körül a fejemet.
Sabine ruhája lélegzetelállító volt. A halványan csillogó mintákkal díszített, hófehér uszáj körülbelül a másfél méteres hosszúságot érte el. A ruha szabása olyan volt, hogy teljesen eltakarta a gömbölyödő pocakot, így rajtam és Santiagón kívül senki nem sejtette Sabine titkát.
– mikor kezdődik? – érdeklődtem kicsit idegesen.
– Az esküvő? – kérdezett vissza Sabine, miközben kirúzsozta magát.
– Aha.
– Kettőkor.
Már fél kettő volt. Nagyon szurkoltam, hogy Bill időben ideérjen, noha nem a pontosságáról volt híres.
– Ne félj, Bill is tudja, mikor kezdünk – nyugtatott a menyasszony. – Rajta volt a meghívón és ő is kapott egyet, igaz, utólag.
Időtöltés gyanánt én is kifestettem magam. Bár nem sűrűn használtam sminket, az alkalom megkövetelte, hogy az arcom is tökéletes legyen.
– Hogy álltok, lányok? – kukucskált be az ajtón Sofie néni.
Halványrózsaszín kosztümöt viselt, mesterségesen göndörített, szőke haján pedig ugyanolyan színű kalap pihent. Pufók arcán izgatottság és öröm kifejezése keveredett.
– Egész jól – néztem rá, mikor elkészültem a szemfestéssel. A ruhához illő, nagyon halvány, de kék árnyalatú festékre esett a választásom.
– Csinos vagy – mosolygott a nénikém.
– Az ám – lesett be az ajtón Rodolpho bácsi, aki egyszerű fekete öltönyt viselt, az egyik gomblyukában piros rózsával.
– Sabine, segítsek? – lépkedett a menyasszony felé Sofie néni.
– Nem kell, köszönöm. Már minden készen van.
Azt mindenképp tudni kell, hogy ez az esküvő egy igencsak gyorsan megszervezett ceremónia volt. Nem is volt túl nagy a vendéglista: mindössze pár rokon és egy-két szomszéd volt hivatalos az alkalomra. Meglepődtem, mikor Sofie néni megemlítette, hogy Florenz bármelyik pillanatban megérkezhet.
– Meghívtátok? – kérdeztem Sabinétől.
– Persze – mosolygott a lány. – Nem hagyhattuk ki, hiszen Santiago unokatestvére! Ne haragudj, hogy apukádékat nem hívtuk, de nem tudtuk, milyen hatással lenne rátok.
– jól tettétek. Nem szívesen látnám őket.
Lent megszólalt az ajtócsengő. Rodolpho bácsi, aki Sofie nénivel gyorsan leszaladt, sietve nyitott ajtót.
– Fiorenza! – kiáltotta Florenz nevét olaszul.
– Szia, Rodolpho bácsi – hallottam a nővérem hangját. Leszaladtam volna a lépcsőn, de féltem, hogy tönkreteszem a ruhát, így a helyemen maradtam és tovább bámultam az arcomat a tükörben. Ekkor egy másik ismerős hang is megütötte a fülemet.
– Jónapot, Marcello úr.
– Johannes? – suttogtam hitetlenkedve, mire Sabine felkacagott.
– Szerinted hagytam volna, hogy Florenz unatkozzon? Ha Bill itt lesz, akkor ő is.
– Sofie néni, hol a húgom? – kérdezte Florenz.
– Az emeleten, a menyasszonnyal – válaszolta Sofie néni.
Léptek kopogása hallatszott, majd kinyílt az ajtó és belépett Florenz. Élénksárga ruhában feszített, ezüstös haja illően fel volt tűzve. Mellette Johannes állt barna öltönyben. Szőkés haja tökéletesebben belőve már nem is lehetett volna. A srác nyakkendője pont olyan színű volt, mint Florenz ruhája.
Felálltam, hogy üdvözöljem őket. A ruhám a földig ért, a Florenzé csupán a térdéig.
– Ez aztán... húha... – álmélkodott Florenz, mikor végigmért.
Johannes sem tudott sokkal értelmesebb szavakat kinyögni. Miután jól megnéztek, vissza akartam ülni a helyemre, de Sofie néni kiáltása megakadályozott ebben.
– Gyere, Lotte! Bill már itt van!
Nagyon lassan, óvatosan közelítettem meg a lépcsőt. Reménykedtem, hogy nem fogok orra esni.
Egyik selyemkesztyűs kezemmel megfogtam a korlátot, a másikban a táskámat szorongattam. Szerencsére nem történt komolyabb baleset, rendben leértem a földszintre. Bill a lépcső aljában várt rám. Fehér öltönyt viselt, melyet fekete inggel és szürke nyakkendővel egészített ki. Igazán helyes volt. Agyongyötört fekete frizurája most hátra volt fésülve, szemeiről pedig hiányzott a jól megszokott smink. Arca nem volt olyan ijesztően sápadt, de még ígyis sokkal fehérebbnek látszott, mint Johannesé, vagy Santiagóé.
Mikor meglátott, majdnem úgy reagált, mint a nővérem néhány perccel korábban.
– Ez... ez... Lotte... sosem láttalak még ilyen gyönyörűnek.
Alig akarta felfogni, mit néz, én pedig elégedetten gyűjtöttem be a hitetlenkedő pillantásokat.
Közben Santiago is beért, s mindenkit megcsodált, majd a lépcső felé pillantott, nézte, mikor jön már Sabine. A lány nem sokat váratta. Hosszú uszályát maga után húzva finoman lépkedett a lépcsőkön. Santiago elé sietett, hogy előzékenyen segítsen neki. Ahogy egymás mellett álltak, sugárzott belőlük a boldogság. Nem hiába, ez volt az ő nagy napjuk.
– Milyen gyönyörűek – suttogta izgatottan Florenz.
– Azok bizony – suttogta hátra Florenznek Bill.
– Beszélni akarok veled, hős szerelmes – hajolt előre Florenz, Billnek címezve szavait.
– Csitt! Ne most! – intettem le mindkettőt, mert láttam, hogy Sabine és Santiago az udvar felé indul. A rokonság is kiözönlött a házból. Az ifjú pár megtört hangon búcsúzott el szüleitől, nagyszüleitől, barátaitól, szomszédaitól és minden kedves vendégtől – ezzel jelezve az új élet kezdetét.
Az esküvői szertartás az egyik külvárosi templomban került megrendezésre. Oda azonban autóval kellett eljutni, s mivel Florenzék nem rendelkeztek efféle közlekedési eszközzel, Bill felajánlotta, hogy utazzanak velünk.
– Már beszélhetek? – kérdezte udvariasan Florenz. Ő meg én ültünk hátul, mivel Johannes kijelentette, hogy nem alacsonyodik le arra a szintre, hogy a hátsó ülésen utazzon.
– Persze – vontam vállat és igazgatni kezdtem a ruhám szélét.
– Oké – biccentett a lány, majd az énekeshez fordult. - Bill, figyelj rám. Most komolyan beszélnem kell veled.
Elvigyorodtam. Ha Florenz ilyen felvezetésbe kezd, az egész biztos nem vezet jó eredményre.
Bill nem fordult hátra, de fejbiccentéssel jelezte, hogy figyel.
– Tudod, hogy nekem már csak Lotte maradt – kezdte érzelgősen Florenz – és hogy neki is csak én maradtam? Te pedig beléptél a képbe, ami hihetetlenül megváltoztatta az én szerény, visszahúzódó húgocskám jellemét. És ezt nem vádként, sokkal inkább köszönetként mondom. Hidd el, mindennél többet jelentesz neki, bár ezt maga előtt is tagadja, de a nyilvánvalót nehéz eltitkolni.
Johannes vigyorgott, én meg csak vádlón pillantottam Florra, arckifejezésekkel kérve, hogy hagyja ezt abba. Nem szerettem, ha beszédtéma voltam, különösen, ha Bill is jelen volt.
– Nos, Florenz, te látod a nyilvánvalót. Én is látom – nevetett gúnyosan Bill. – A húgod pocsék színésznő lenne. Le se tagadhatná az érzéseit, mert minden kiül az arcára. Viszont azt kell mondjam, hogy eléggé fejlődőképes. Néha már egész jól el tud rejteni ezt-azt
– És ő? – csapott le a témára Florenz – Mennyit jelent neked?
Nem akartam hallani a választ. Ezen még nem gondolkodtam el. Azóta, hogy minden Bill körül forgott, csak azzal voltam elfoglalva, hogy mit érzek. Mielőtt igazán komoly lett volna a helyzet, megfordult a fejemben a kihasználás és az önkény gondolata, de az első bátortalan kis csók után minden kétes feltételezés nyomtalanul tűnt el a fejemből.
Bill franciául válaszolt a kérdésre. Florenz értette, én pedig nem. Ez némileg megnyugtatott, de kíváncsivá is tett. Florenz arca nem árult el semmit, a gyönyörű vonások közömbösek maradtak.
Nemsokára megérkeztünk az esküvő helyszínére. Majdnem utolsóként léptük át a küszöböt, így csak a hátsó sorokban foglalhattunk helyet.
Természetesen Florenz előrefurakodott, hogy kattogtathassa a fényképezőjét.
Csöndben hallgattuk végig a szertartást. Sabine ruhája csillogott a gyertyák fényében. Hihetetlenül szép volt. Santiago nagyon elérzékenyült, így az „Igen”-t csak halkan, de annál határozottabban mondta ki. Sabine ellenben elszántnak és magabiztosnak látszott, miközben felhúzta a gyűrűt vőlegénye ujjára. Miután vége lett a meghitt szertartásnak, elindultunk a buli helyszínére. A nénikémék az egyik közeli éttermet választották, ami már jó előre le volt foglalva. Amint megérkeztünk, a pincérek már tálalták is a megkésett ebédet. Johannes, Florenz, Bill és én a főasztal végén kaptunk helyet. Mellettem Bill és Nadine , a szomszéd lány ült. Velem szenben Florenz, Billel szenben Johannes foglalt helyet. Florenz másik oldalán Nadine anyja ült, némi feszengéssel az arcán. Nadine viszont boldog mosollyal nézett körül. Egyszerű, világoskék ruhát viselt, mely jól passzolt szemeinek színéhez. Szőkésvörös haját illően feltűzte, s még bájos szeplőit is el tudta tüntetni valahogy.
- Á, szóval ő a nővéred – mosolygott Florenz felé, aki csillogó szemekkel biccentett.
- Igen – nevettem halkan. – Miatta kellett meghurcolnunk szegény Johannest.
- Amit még mindig nem felejtettem el – kotyogott közbe az említett, aki egyébként Billel beszélgetett, s csak fél füllel figyelt ránk.
- Igazán hálás lehetsz – feleltem nyelvet öltve. – Ha nem tesszük meg, most talán nem ülhetnél itt Florenz mellett.
- Miért? Mi történt? – kérdezősködött Bill, aki nagyon le volt maradva az eseményekkel. El is felejtettem említeni neki, hogy mit műveltem Johannes felkutatása érdekében.
- Ez a két kis nőkezdemény rendőrökkel kerestetett meg – vigyorgott Johannes, Bill pedig hatalmas szemeket meresztett ránk.
- Muszáj volt! – védekeztem harciasan. – Meg kellett keresnem, hogy elrángassam Florenzhez.
- Nem mintha Florenz nem lett volna képes felkutatni – jegyezte meg Bill kuncogva.
- Nem is ismersz – torkolta le a nővérem.
- Lotte mesélt rólad – vont vállat Bill. – Elmondásaiból ítélve nem tűnsz bátortalannak. Előtted soha nincs lehetetlen.
- Sajnos ez a feladat meglehetősen annak bizonyult – ingatta csinos fejét Florenz. – Nem utazhattam Németországba, szóval esélyem se volt rátalálni Johannesre.
- Ajánlhattam volna egy egyszerűbb megoldást – szólt közbe Nadine, aki látszólag nagyon élvezte a társaságunkat. –Nem kellett volna elengedned, ha már egyszer megtaláltad!
- Most már könnyű okosnak lenni – csípkelődött Florenz. – Nem tehettem mást. Elvégre haza kellett vinnem Lottét Kölnből, nem igaz?
- Nyugodtan nálam hagyhattad volna – vigyorgott Bill. – Igazság szerint végignéztem, kivel távozott…
- Te csak hallgass, Bill Kaulitz! – förmedt rá Florenz. – Több, mint egy hónapig gyötörted a húgomat!
- Jól van, jól van! – emelte fel a kezeit Bill. Rendben… Inkább meg se szólalok…
Úgy egy órát ülhettünk az asztalnál, kóstolgatva a finomabbnál finomabb ételeket, süteményeket és különleges desszerteket. A pincérek tálcákkal a kezükben futkostak, pezsgőt, kávét és egyéb frissítőt kínálva a vendégeknek.
A táncparketten az ifjú pár alakja tűnt fel, és elkezdődött az első tánc. Megfigyelhető volt, hogy Santiago nagyon gyengéden bánik a feleségével, csodálkoztam volna, ha másnak egyáltalán nem szúr szemet. Rápillantottam Florenzre, majd Billre, de egyikük arcán sem látszott, hogy bármit is észrevettek volna. Mikor a pár tánca véget ért, a szülők következtek. Rodolpho bácsi Sabine anyjával, míg Sofie néni Sabine apjával igyekezett valami nézhetőt produkálni a parketten. Meg kell hagyni, négyük tánctudása még az enyémet is alulmúlta.
Ahogy magamban mosolyogtam a szülők mutatványán, valaki megragadta a kezem és pár pillanat múlva már a parkett közepén találtam magam. Gyors ritmusban forogtam, miközben Bill nevetését hallottam. Eddig nem is gondoltam volna, hogy még táncolni is tud.
– Az After Partyn nem táncoltathattalak meg – vigyorgott kihívóan. – Itt az ideje, hogy bepótoljam.
Én is nevettem, mert elképzeltem, hogyan nézhet ki a táncunk. Biztosra vettem, hogy nagyon béna vagyok. Mikor végre nagy nehezen sikerült rábeszélnem Billt, hogy vonuljunk vissza egy kicsit, mindenhonnan csak dicséreteket kaptam. Ezek szerint mégsem volt olyan szörnyű a produkciónk, mint amire számítottam.
Nem volt időm pihenni, mert Johannes ragadott vissza a táncparkettre. Florenz kedvesétől Santiagóhoz, tőle pedig Rodolpho bácsihoz kerültem, majd Sabinével és Florenz-cel is jártam egy kört. Csak Florenz jóindulatának köszönhettem, hogy táncunk végén egy szék felé fordultam, így könnyedén lehuppantam és néztem a táncosokat. Bill Sabinével táncolt, majd elkérte Florenzt Johannestől. Valamiért sejtettem, hogy az autóban elkezdett beszélgetést folytatják. Johannes sem maradt sokáig partner nélkül, ugyanis néhány másodperc múlva már Nadine-t forgatta.
Este hét körül érkezett a vacsora, majd újra elkezdődött a tánc. Bill hol velem, hol Florenz-cel táncolt, sőt, még Johannesszel is járt pár kört.
A folyamatos tánc következtében kissé elfáradtam, na meg a ruhámat sem találtam elég kényelmesnek a túlzott ugrándozáshoz. Szerencsére elhoztam egy váltóruhát is, felkészülve erre az esetre.
– Florenz, eljössz velem átöltözni? – kértem a nővéremet, mikor, csodák csodájára, egyikünk sem táncolt.
A lány bólintott és átvezetett a táncparketten, majd felsétáltunk egy keskeny lépcsőn néhány üresen hagyott vendégszobáig. Megtaláltuk a sporttáskáinkat és előszedtük a váltóruhákat. Florenz segített megszabadulni a kék estélyitől. Fellélegeztem, mikor magamra öltöttem az egyszerű szabású, tűzvörös koktélruhámat, mert nem kellett tovább elviselnem a derékmerevítőket.
– Szedd ki a hajadból azokat a kék vackokat – utasított Florenz, aki egy világoszöld ruhát igyekezett magára erőszakolni.
Sóhajtva eltávolítottam a hajcsatokat, majd megfésülködtem és leengedve hagytam a hajam – nem mintha bármi mást lehetett volna kezdeni vele. Florenz nem szedte szét mesterien megalkotott kontyát, csupán megint kifestette magát, s cipőt cserélt. Már majdnem készen voltunk, mikor sikoltva nézett felém. Először nagyon megijedtem, mert nem tudtam, miért kiált, de aztán rájöttem, hogy ismét divatmániája lett úrrá rajta.
– A kék szemfesték nem megy a vörös ruhádhoz – jelentette ki és egy székre tuszkolt. Kotorászott kicsit túlméretezett táskájában, majd előhalászott néhány vattapamacsot, meg egy sminklemosó folyadékkal teli flakont.
Florenz rendbe szedte az arcomat, majd visszatértünk az étterembe, noha a fiúk már nem győzték kivárni, hol vagyunk ilyen sokáig. Florenz és én összevigyorogtunk, mikor megláttuk őket, ahogy páros táncot járnak egymással. Mikor Észrevettek minket, igencsak elcsodálkoztak.
– Már táncolhatunk? – kérdezték egyszerre. Mondhatnám, hogy a jókedvük nemcsak a buli hangulatának, sokkal inkább az elfogyasztott koktélmennyiségnek volt köszönhető.
Nem ellenkezhettünk, így – már kényelmesebb viseletben – ismét táncra perdültünk. Billen látszott, hogy jobban beleveti magát a táncba mint azelőtt, hiszen a földig érő kék ruhakölteményemet nagyon sajnálta, de ezt az alig a térdemig érő tűzvörös darabot nem tartotta annyira vonzónak, így a táncunk kissé vadabbra sikerült, mint ahogy terveztem.
Éjfélkor megérkezett a várva várt torta. Hatalmas tűzijáték lángolt a tetején, ami szinte bevilágította a termet. Santiago és Sabine közösen vágta ketté a hatalmas tortát, majd kisebb szeletekre vagdosták és mindenki tányérjára tettek belőle. Mondanom sem kell, az íze egyszerűen remek volt.
Miután mindenki elfogyasztotta a finomságot, Rodolpho bácsi felállt, és ünnepélyesen megkérte a vendégsereget, tiszteljék meg azzal, hogy kifáradnak az udvarra. Készséggel teljesítettük eme hivatalos kérést. Odakint már eléggé hideg volt, és én nem hoztam felsőt magammal. Amint kiértem, egyből megborzongtam. Bill gálánsan levette fehér zakóját, és rám parancsolt, hogy azonnal vegyem fel. Én ezt parancsszó nélkül is szívesen megtettem.
– Óh, nézzétek! – sikoltotta az egyik elöl álló lány, és felfelé mutatott. Gyorsan felkaptuk a fejünket. Hatalmas, színes, pukkanó tűzijátékot láthattunk. Minden pukkanás után a következő felirat volt látható:
...
Santiago és Sabine Marcello. Éljenek, örökké!
...
A hátam mögött Johannes füttyentéssel adott hangot csodálkozásának. Mikor vége lett a kis műsornak, az emberek tapsoltak, kiabáltak, ugrándoztak. Közben valaki a lépcsőkorlátról rizset szórt a tömegbe. Ezt a részt persze nagyon utáltam, mert a rizsszemek folyton beleakadtak a hajamba és a ruhámba. Bár nemcsak én voltam így ezzel. Sokan köpködtek, tüsszögtek, fújtattak, hogy valamiképp eltávolítsák a rizsszemeket.
Szerencsére hamar visszamehettünk a jó meleg épületbe. Az ajtónál pezsgőspoharakat nyomtak a kezünkbe. Igaz, még nem voltam nagykorú, de lelkiismeretfurdalás nélkül elvettem a részemet. Koccintottam Johannesszel, Billel és Florenz-cel, majd egyszerre ittuk ki a poharunk tartalmát. Nos igen, mivel nem sűrűn fogyasztottam alkoholt, a hatás váratlanul ért. A pezsgő keserű volt, csípte a torkomat, a szívem dobogása felgyorsult, a fejem lüktetni kezdett. Egy pillanatra megszűnt körülöttem minden, nem hallottam és nem láttam semmit, csak a néma csend vett körül, majd minden visszatért, és a következő pillanatban már nem volt semmi bajom. A többiek nem is vették észre a pillanatnyi zavartságomat, így nyugodtan kapcsolódtam be a társalgásukba. Hajnali egy körül Sabine is átöltözött. Új öltözéke egy ezüstszínű koktélruhára emlékeztetett, de a szabása sokkal bővebb volt, feltételezésem szerint a gömbölyödő pocak megfelelő eltakarása céljából.
Az ifjú Frau Marcello kedélyesen nyújtotta kezét anyjának, majd lassan forogva a parkett közepére táncolt vele.
– Nem létezik, hogy Sofie néni nem veszi észre – suttogta kissé rosszindulatúan Florenz aki mögöttem állva figyelte a táncot.
– Mit? – fordultam hátra kíváncsian.
– Hát Sabinét – intett ingerülten. – Tuti, hogy terhes.
Hopp. Florenz tökéletesen fején találta a szöget.
– Honnan veszed? – kérdeztem színlelt meglepettséggel.
– A ruhájából – világosított fel a divatszakértő. – Bővebb a szabása, mint egy átlagos koktélruháé. Eredetileg nem így nézett ki, csak átalakították, valószínűleg a pocak miatt. A menyasszonyi ruhában nem lehetett észrevenni, de ebben nagyon látszik.
Bólintottam, ezzel erősítve meg a gyanúját. Figyeltem Sofie nénit. Úgy tűnt, nem vett észre semmit, bár elmélyülten beszélgetett Santiagóval, aki néha-néha óvatos pillantást vetett Sabinére.
A következő pár órában a vendégek lassan elhagyták a ceremónia helyszínét. Úgy gondoltuk, mi is megyünk, mert már egyszer-kétszer Bill vállának dőlve elbóbiskoltam. Florenzék ismét velünk utaztak, s közölték, hogy pár napig a nagynénéméknél vendégeskednek majd, aminek őszintén örültem. A szürke BMW-t azonban Bill és Johannes nem teljesen beszámítható állapota miatt kénytelen volt Florenz vezetni, aki szinte soha nem ült volán mögé, mert rettegett a szembejövő forgalomtól, pláne a kamionoktól.
– Úristen, úristen! – sápítozott, mikor elénk került egy teherautó. – Bill, most mi a fenét csináljak?
– Csak tartsd az úton az autót. Tartsd egyenesen – motyogta Bill álmosan.
- Könnyű azt mondani! – rivallt rá Florenz, de megpróbálta teljesíteni a kérést. A teherautó a következő kereszteződésnél elfordult, így nem okozott további gondot, Florenz pedig megnyugodhatott.
A Marcello-ház elé épségben és egyben érkeztünk. Bill lelkiismeretesen az ajtóig kísért, onnan Florenz gondjaira akart bízni, de a nővérem kijelentette, hogy Billnek be kell jönnie velem, sőt, fel kell kísérnie a szobámig.
– Ezt nem mondod, hogy ajtó és kész? – csodálkozott Flor. – Jártál már fent?
– Nem – mondta halkan Bill.
- Akkor ideje.
- Nem jó ötlet – ráztam a fejem. – A szobámban borzasztó kupi van. Reggel Sabine is ott öltözött.
– Az nem baj – legyintett Florenz, és fegyőrként haladt előttünk a lépcsőn. Johannes mögöttünk jött, folyton-folyvást vihogva. Florenz könnyedén kinyitotta a szobám ajtaját, arrébb rúgott néhány dobozt meg ruhát, levette az ágytakarót, felém dobta a hálóingemet, majd kisétált a szobából, ugyanerre kérve Billt és Johannest.
Nem hagytak sokáig egyedül, csak addig, amíg átöltöztem. Florenz szüntelenül kopogott, várva, hogy beengedjem őket. Miután ez is megtörtént, bejött, maga után vonszolva Billt.
- Na és most mesélni fogtok – kezdte Florenz, s összecsapta kezeit.
- Miről meséljünk? Már mindent elmondtunk! – tiltakozott Bill.
- Hé, Bill, csigavér – vihogott a nővérem. – Felesleges tiltakoznod, hiszen úgysem tudsz hazamenni.
Bill mordult valami olyasmit, hogy „ez igaz” aztán nem szólt többet.
- Tudod, hogy a boldogságod mindennél fontosabb nekem? –kérdezte érdeklődve Florenz.
- Tudom.
- És azt is tudod, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül fájdalmat okoznék annak, aki megbánt téged?
- Gondolom…
- Jól van. Bill, remélem, figyelsz. Megengedem, hogy továbbra is randizgass a húgommal, de…
- De? Nem emlékszel, mit mondtam az autóban?
- Mondom, de…
- Flor…
- Elég! Hadd fejezzem be. Szóval, Bill, ha egyszer is megsérted a húgomat, vagy bántod őt, garantálom, hogy azt is megbánod, hogy egyáltalán megpillantottad őt a kölni stadion folyosóján. Világos?
- Nem állt szándékomban bántani – védekezett Bill felemelt kezekkel.
- Tudom, de jobb félni, mint megijedni – biccentett Florenz. – Ja, és mégegy apróság. Amíg nem kerülsz olyan állapotba, hogy vezetni tudj, itt kell maradnod Lotte szobájában. Sajnos a Marcello-ház ideiglenesen szállodaként funkcionál, mert az esküvőről elszállingózott vendégek többsége idejön majd… nem tudunk mindenkit elhelyezni… De figyelmeztetlek! Egy újjal sem nyúlhatsz a testvéremhez!
- Ugyan, Florenz. Ne legyél már ilyen kemény! – vihorászott Johannes, majd felállt és az ajtó felé indult. – Hagyjuk magukra őket. Biztosan fáradtak.
Florenz vállat vont, majd Johannest követve elhagyta a szobámat. Cipőinek kopogásából ítélve a földszinti vendégszobák felé tartott.
Bill az ágyam szélén ült és kifürkészhetetlen tekintettel mérte végig a szobám berendezését. Félrelöktem a vörös koktélruhát, majd elnyújtóztam az ágyon. Nem nagyon érdekelt, hogy Bill ott van-e, vagy sem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy foglalkozzak vele.
Álmomban homályos alakok közelítettek felém. Láttam köztük néhány ismerős arcot is, többek között Mike-ot, Lindát és Annit. Mindannyian nyugtalansággal teli pillantással néztek rám.
Bill nem volt köztük.
Éles fékcsikorgásra ébredtem. Bill mellettem feküdt, hófehér zakója a földön hevert. Eltartott néhány másodpercig, míg felfogtam a dolgot, aztán átléptem a srácon és megpróbáltam rendbe szedni magam. A fürdőszobába vonultam és felöltöztem, majd lementem a konyhába. Florenz és Johannes az asztalnál ült. Mindketten kipihentnek látszottak.
- Bill még alszik – jelentettem, mikor a nővérem vizslató tekintete végigsiklott rajtam.
- Nem csodálom – vigyorgott Florenz. – Hány koktélt ivott?
- Többet, mint én, az holtbiztos – morogta Johannes és villájára szúrt egy sült kolbászt.
- Jut eszembe! – harsant fel Florenz. – Sofie néniék tudják, hogy Sabine babát vár! Santiago a lagzin mondta meg nekik!
- Én már jó ideje tudom – vontam vállat és megvajaztam egy zsemlét. – Sabine már napokkal ezelőtt elmondta.
- Tudtad és nem szóltál róla? – vádolt Florenz. – Tudod, hogy imádom Santiagót! Gratulálhattam volna neki!
- Azt se tudtam, hogy eljössz az esküvőre – tártam szét a karjaimat. – Különben is, Sabine kérte, hogy tartsam a szám.,
Reggeli után visszamentem a szobámba. Bill már ébren volt. Zavartan pillantott rám, mikor eljutott a tudatáig, hogy az ágyamban fekszik.
- Elég rendesen kidőltél – vigyorogtam és a kezébe nyomtam egy szendvicset.
- Vettem észre – morogta maga elé meredve. – Sajnálom.
- Ugyan! – legyintettem könnyeden. – Az esküvők általában ezzel járnak.
Bill szája sarka mosolyra rándult, de nem mondott semmit.
Én pedig csak néztem őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése