13. Fejezet: Gyűlölet

Mikor felébredtem, már a kocsiban voltam. A hátsó ülésen, félig fekve találtam magam, a középső biztonsági öv némileg egyenesen tartott a derekamnál fogva. Igyekeztem csukva tartani a szemem, nem akartam, hogy tudatosodjon bennem, valóban hazafelé tartok. Egy röpke pillanatig elhitettem magammal, hogy Bill autójában utazom és ő visz el, de mikor kinyitottam a szemem és láttam, ahogy megcsillan a napfény Rosanette répavörös haján, minden reményem szertefoszlott.

– Felébrhedt – kommentálta a nő, apa pedig morgott valamit.

Rosanette hátrafordult, rám vigyorgott, majd ismét a kezében tartott tükörre meredt. Nem értettem, miért bámulja magát, hiszen attól nem lesz szebb.

– Apa – szóltam halkan – Átmehetek Lindához, ha hazaértünk?

Láttam, hogy mérlegeli a dolgot, és mivel semmi kifogást nem talált, megengedte. Nem tudhatta, hogy ha átenged Lindához, hatalmas esélyt ad arra, hogy megtervezzem a végleges eltávozásomat. Nos, igen, amíg álmatlanságban és rémálmokban forgolódtam, kitaláltam, hogy nincs más lehetőségem, el kell hagynom az otthonomat. Persze Linda nagyon fog hiányozni, de egész biztos, hogy meglátogatom majd, s talán azt is el tudom intézni, hogy néha napján eljöhessen hozzám. Boldogan gondoltam az eljövendő új élet csalogató szépségére. Elfordultam, mert nem akartam, hogy apáék is lássák az arcomra ülő vidámságot. A telefonom megrezzent, de az autó zajától nem lehetett hallani, így senki sem vette észre. Kíváncsi lettem, ki írt nekem SMS-t, de nem nézhettem meg. Csak vártam és vártam, hogy hazaérjünk és bemehessek a szobámba, hogy egyedül lehessek. Bántott, hogy nem láthatom Billéket a díjkiosztón, pedig már úgy beleéltem magam, hogy elmegyek és az első sorból szurkolok majd nekik. Annyi időm lett volna még Billel lenni, és ezt is elvették tőlem!

Estefelé érkeztünk az ismerős háztömbhöz. Kiszálltam az autóból, megragadtam a csomagjaimat és felmentem az emeletre. Volt saját kulcsom, azt még akkor vettem magamhoz, mikor Sofie nénivel utaztunk Hamburgba. Kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába. A lakás bútorzata teljesen ki volt cserélve. A szekrények és polcok krémszínűek voltak, az asztalok, a székek, a kanapé, minden világos árnyalatba öltözött.

– Rosanette – morogtam és a szobám felé indultam remélve, hogy a kedvenc bútoraimat meghagyták.

Szerencsére minden úgy volt, ahogy hagytam, még a ruháim is ugyanúgy hevertek az ágyon, ahogy ledobtam őket.

Jókedvűen huppantam az ágyamra és elővettem a telefonomat, hogy végre megnézzem azt az SMS-t.

...

Feladó: Bill

Felhívott a nénikéd és mondta, hogy elvittek. Kitartás. Minden rendben lesz. Szeretlek, angyal.

...

Tudhattam volna, hogy Bill gondol rám, de mit képzelt? Mi lett volna, ha az a telefon apa kezébe jut és ő olvassa el előbb az üzenetet? Azonnal választ írtam.

...

Címzett: Bill

Köszönöm. Remélem. Én is, Kaulitz.

...

Elküldtem az SMS-t, majd eldobtam a telefont, mert tudtam, hogy úgyis el fogják venni tőlem. A nappaliba csoszogtam, s amíg apám meg Rosanette az előszobában csókolózott, felhívtam Lindát.

– Tessék? – vette fel izgatottan Linda. Kicsit zihált, bizonyára sietett.

– Lotte vagyok – mondtam halkan. – Átmehetnék valamikor?

– Jaj, Lotte! – lelkendezett. – Végre itthon vagy! Persze. Mikor tudsz jönni?

– Akármikor – suttogtam, mert az örömét hallva a sírás kerülgetett. Hamarosan el kell hagynom őt, és ez fájni fog mindkettőnknek.

– Mi a baj? – kérdezte idegesen, mert hallotta, hogy valami nincs rendben.

– Majd elmondom – zártam rövidre és letettem a telefont. Gyorsan átöltöztem, írtam egy cetlit apának, majd a hátsó lépcsőn lesietve célba vettem Lindáék házát. Igaz, még sosem voltam náluk, de tudtam, merre kell menni. Linda pár utcával arrébb lakott egy ugyanolyan háztömbben, mint amilyenben én, a különbség csak az volt, hogy ő a földszinten, míg én a harmadikon laktam.

Könnyű volt megtalálnom a lakásajtót, mert az ajtón tábla hirdette: „Tóth”

Becsöngettem és vártam. Hamarosan lépések zaja szűrődött ki, majd az ajtóban megjelent Linda, akit annyira régen láttam. Egész arca mosolygott, a szemüvegéről visszaverődött a fény, mely még erőteljesebb csillogást adott a szemeinek.

– Lotte! – kiáltotta és megölelt – De jó, hogy megint itt vagy!

Én is megöleltem, de nem bírtam megszólalni. Csak álltam és vártam, hogy elengedjen. Kézen fogott, átvezetett a lakáson és bevonszolt a szobájába. Útközben kiáltozva bemutatott a családjának.

Linda szobája majdnem úgy nézett ki, mint az enyém, eltekintve attól az apróságtól, hogy a Billt ábrázoló poszterek helyett sok Tomot ábrázoló poszter díszítette a falakat. Abszurd volt belegondolni, hogy annak a srácnak a képei lógnak a szobám falain, akit a kedvesemnek nevezhetek.

– Mondd, mi a baj – sürgetett Linda, mikor leültem az ágy szélére, ő pedig lehuppant mellém.

– El kell mennem innen – suttogtam zavartan.

– Még csak most jöttél!

– Nem úgy értem, Linda. Az országból kell elmennem.

Linda szemei elkerekedtek.

– Miket beszélsz? Hogy mi? Elmenni? Innen?

– El kell tűnnöm apám közeléből – folytattam hevesen. – Nem bírom. Eltiltott Billtől. Nem enged a számítógép közelébe, egyszóval minden utat elvágott, hogy valamiképp kapcsolatba léphessek vele. Csak hozzád enged át, de nem tudom, meddig lehet titokban tartani előtte, hogy ha átjöhetek, van esélyem arra, hogy beszélhessek Billel...

– És mit szólt Bill? – kérdezte együttérzően Linda.

– Azt írta, hogy kitartás, meg hogy minden rendben lesz... és hogy szeret...

– Igaza van, minden rendben lesz – lépett elő Linda optimizmusa, mely a kezdeti megingás után ismét teljességgel tombolt benne – Mindennap eljössz hozzám. Beszélni fogunk Billel. Jó lesz így?

– És mi lesz, ha apa megtudja? – kezdtem rémüldözve.

– Ha megtudja, majd kitalálunk valamit. Akkor esetleg beszélhetünk a költözésedről. Addig viszont nyugton maradsz, oké?

– Nagy segítség vagy– hálálkodtam nevetve.

– Viccelsz? Ez természetes. Nem akarom, hogy pocsékul alakuljanak a dolgaid, mikor már végre kezdtél vidámnak tűnni. Boldog voltál. Nem lehet, hogy ilyen hülyén érjen véget. Egyelőre be kell érned annyival, hogy tudod, Bill szeret és kitart melletted, akármi történik. Ez pedig nagy dolog, bármennyire is apróságnak tűnik.

– Nem tűnik annak – ráztam a fejem – csak... anya más volt. Ő biztosan megértené, hiszen kedvelte. Apa megütötte volna, ha nem ugrom közéjük! Sose láttam őket olyannak, mint akkor! Bill csak azért maradt, mert megkértem! A fenébe, milyen önző vagyok! Ha tényleg történt volna valami, mert apa... akkor...

– Te észnél vagy? Szerinted ha azt mondod, menjen el, elment volna? Lotte, komolyan azt gondolod, otthagyott volna, mikor ő ugyanúgy részese volt az egésznek?

– Nem tudom, mit gondolok – sóhajtottam. – A kulcs a kezemben volt, mikor elengedett… ezzel biztosított, hogy nem megy el. Pedig láttam rajta, hogy ideges. Először csak a nagynéném miatt, de mikor meglátta apámat, egyre inkább annak tűnt. Kérte, hogy engedjem el. Először azt hittem, el akar menni, és nemet mondtam. Kiderült, hogy csak azért kérte, hogy ne kerüljünk mégnagyobb bajba! Engem akart védeni!

– Lotte, ne dramatizáld túl – szólt közbe Linda. – Nem történt semmi és ez a lényeg.

– Tudom, de...

– De, de, de. Nem történt semmi – ismételte tagoltan. – Nem kell azon rágódni, mi lett volna, ha. Most pedig beszélünk Billel, vagy Tommal.

Gyakorlatias mozdulatokkal fellépett Skype-ra, és gyorsan átfutotta a partnerlistát.

– Bingó, Tom! – diadalmaskodott és rákattintott a gitáros nevére. Írt néhány sort, majd videohívást kezdeményezett. Tom fogadta azt, s hamarosan megjelent az idősebbik Kaulitz webkamerájának kissé remegő képe.

– Szia, Tom – mosolygott kedvesen Linda. Arcán két rózsaszínű folt jelent meg, s ezeket látva elszorult a szívem. Linda tudta, mi volt Tom eredeti szándéka, mégsem haragudott rá? Meg tudott bocsátani neki?

– Szia Linda… Óh, Helló, havercsaj! – hangzott Tom felviduló köszönése. – Mizújs nálatok? Úgy tűnik, egyben hazaértél, Lotte. Bill kiakadt, de asszem gondoltad, hogy így lesz. Na mindegy. Csacsogjatok valamiről.

– Csacsogjunk az időjárásról? – kérdeztem gúnyosan, Tom pedig nagyot nevetett rajtam.

– Ha akarod, nyugodtan – hagyta rám, fejbiccentéssel jelezve, hogy neki teljesen mindegy.

– Tom! – méltatlankodott Linda. – Tudod, miért keresünk!

– Ah jó, jó – védekezett a gitáros. – Linda, értsd már meg. Nem tudok segíteni. Semmi ötletem. Bill azt tervezi, hogy Magyarországra utazik, szóval van elég bajom, hiszen vissza kell fogni. Merész vállalkozás lenne most Budapestre ruccanni!

– Ismerve apámat, egész biztos – helyeseltem. – Tom, ne hagyd, hogy idejöjjön.

– Nem vagyok hülye – kérte ki magának a srác. –Lehet, hogy Bill az, de én tutira nem. Kizárt, hogy elengedem!

– Mi lenne, ha ketten jönnétek? – vetette fel Linda. – Azt hiszem, elbánhatnátok Herr Krügerrel.

– Ez nem rossz ötlet! – lelkesedtem. – Óh, Tom, fantasztikus lenne! Elvihetnétek és soha többé nem kéne visszatérnem ebbe a porfészekbe!

– Én is szeretlek, Lotte – gúnyolódott Linda és megjátszott sértődöttséggel vonta fel a szemöldökét. Tom nevetőgörcsöt kapott, ahogy hallgatott minket.

– Sajnálom, Linda – néztem a lányra. Próbáltam kiolvasni a tekintetéből, hogy tényleg rosszul esett neki az előbbi megnyilvánulás, vagy csak túlságosan játékos hangulatban van.

– Még mielőtt megtervezitek az utat – szólt közbe kimérten Tom – le kell, hogy lombozzam a lelkesedéseteket. Néhány nap múlva EMA díjkiosztó, ez pedig azt jelenti, hogy naponta be kell járnunk a helyszínt, hogy elhelyezhessük a színpadi kellékeket, mert fel fogunk lépni.

– Sajnálom, hogy nem lehetek ott – mondtam halkan. – Azt terveztem, hogy az első sorból szurkolok nektek.

– Majd nézzük a TV-ből – pirított rám Linda. – Ha másképp nem, hát itt alszol és megnézzük a közvetítést!

– Köszönöm – vigyorgott Tom. – Na, szóval… először is, örülök, hogy optimistán látod a helyzetet, Linda. Ígérem, hogy amint lehetőség adódik rá, valahogy visszalopjuk Lottét…

Szívből jövő kacaj szakadt fel belőlem. Tom Kaulitz visszalop! Ezt már nevezem!

– Ne nevess, havercsaj – méltatlankodott Tom. – A te érdekedben mondok ekkora baromságokat! Egyébként is, nem az én dolgom, hogy megvitassam veled ezt, Bill azonban néhány külföldi producerrel tárgyal, szóval kénytelen vagyok helyettesíteni őt. Amúgy biztosra veszem, hogy ezerszeri üdvözletét küldi.

– Egyáltalán nem a mi dolgunk lenne – hangsúlyozta keményen Linda. – Emlékezz, Tom. Mi már az elején megmondtuk…

– Az mikor volt! – legyintett Tom és hátradobta fekete afrofonatait. – Mi volt akkor és mi van most? Nem szakíthatják szét őket. Ha pedig módunkban áll tenni valamit, miért ne tehetnénk?

– Miért tulajdonítasz ekkora jelentőséget az ügynek? – érdeklődött Linda és megigazította fekete keretes szemüvegét. – Különben is, mit tehetnénk?

– Azért, mert – kezdte hevesen Tom, majd elhallgatott és mérsékeltebben folytatta – nem akarom, hogy Bill megint kétségbeessen. Nem tudom, mennyit tudtok… ha tudtok egyáltalán valamit… egy bizonyos halálesetről…

– Egy barát elvesztéséről – suttogtam halkan. – Bill említett valakit, talán egy lányt.

– Igen – helyeselt Tom, Linda viszont értetlenül pislogott. Kérdezni azonban nem kérdezett, mert látszott a gitároson, hogy nem mondana többet, ha nem muszáj. Éreztem, hogy az a lány nemcsak Bill számára volt fontos.

– Lépnem kell – szólalt meg hirtelen Tom. – Bill befejezte a tárgyalást és közölni óhajtja, mire jutottak. Viszlát, lányok!

Időnk se volt elköszönni, mert Tom kikapcsolta a webkamerát és két másodperc múlva már le is kapcsolódott a hálózatról.

– Lassan mennem kell – mondtam sóhajtva. – Talán apa nem olvasta el a cetlit… akkor pedig...

– Ne lásd már mindenben a rosszat – vágott a szavamba Linda, miközben kikísért.

Hazafelé sétáltam. Az utca sötét volt. Nem tudtam arról, hogy errefelé kiégtek a lámpák, így elég ijesztő volt végigmenni a fák árnyékában tudva, hogy bármelyik bokor mögül kiugorhat valaki és megtámadhat. Én azonban nyugodtan sétálgattam, sőt még dúdoltam is magamban.

– Hol voltál? – fogadott a nem várt kérdéssel apa, mikor hazaértem.

– Lindánál. Hiszen mondtam, hogy át fogok menni. Felhívhatod az anyját, hogy ellenőrizd.

Apa csak olyasmit morgott, hogy „Nem fogom ellenőrizni” és odaszólt Rosanette-nek.

– Rosie, hozz vacsorát Lottének, kérlek.

Rosanette elsietett, majd visszatért, kezében egy tányérral. Letette elém, azután durcás képet vágva elvonult. Fogalmam se volt, miért dühös, hiszen ma nem tettem semmit, amivel árthattam volna neki.

Csendben ettem. Rosanette főztje szinte ehetetlennek bizonyult. Sokat gondoltam arra, hogy anyám nem tudott főzni, de ahhoz képest, amit Rosanette művelt, anya fejedelmi ételeket tudott készíteni. Nem tettem szóvá, hogy a krumpli elviselt volna még egy kis sót, hogy a hús széle megégett és hogy a leves csíp. Nem akartam megkockáztatni, hogy eltiltsanak Lindától.

– Beszélnem kel veled – morogta apa.

– Tessék – kérdeztem és kihúztam magam a széken.

– Bilről van szó – mondta egyszerűen és hátrafésülte vöröses haját. – Tudom, mit csináltatok. A nagynénéd nem mondott igazat!

– Nem értelek – néztem rá értetlenül. – Mi igaz és mi nem?

– Ne hazudj! – fakadt ki. – Vele voltál! Mégis hol? Hotelben? Parkolóban? Még rosszabb helyen?

– Apa, elég, miről beszélsz! – kiáltottam mérgesen. – Komolyan a családjánál voltunk. Bemutatott az anyjának, a mostohaapjának és megmutatta a házat. Nem hiszed el? Van fényképem bizonyítékként!

Apának nemvolt több mondanivalója, de látszott, hogy nem hiszi el, amit mondok. Mérgesen fordultam ismét a tányér felé.

Ettem a vacsorából, majd felálltam, és a kezdeti mérgelődésem ellenére, illedelmesen megköszöntem az ételt és a szobámba siettem. Hallottam, amint Rosanette visszatér a konyhába és csalódott hangon szól apához.

– Miérh” nem ette meg á vasorát?

– Ne okold, Rosie – mondta apa dúdolva. – Nem túl jó az étvágya. Mindig ilyen volt. Elhúztam a számat, nehogy mondjak valamit. Apa nem említette a vitát Rosanette-nek, de biztosra vettem, hogy meg fogják beszélni. Lefeküdtem, bekapcsoltam a TV-t és egykedvűen váltogattam a csatornákat. Milyen jó lett volna, ha Bill mellettem ül és a kezemet fogja, majd azt suttogja, hogy szeret!

Kedd reggel iskolába mentem. Örültem, hogy szabadulhattam az otthoni légkörtől, bár mikor felébredtem, apa és Rosanette már nem voltak a lakásban. Linda mint mindig, most is várt rám az iskola kapujában. Szemlátomást nagyon örült, hogy nem kell egyedül töltenie a napokat, s végre beszélhet valakivel, akinek mindent elmondhat, aki előtt nincs semmiféle titka.

A tanárok is örömmel vették tudomásul, hogy újra igénybe veszem az órákat, így még gyorsabban haladtak az anyaggal, mint általában, de nekem nem volt probléma követni a tempót. Igaz, hogy Hamburgba az összes tankönyvemet elvittem, de nem volt időm arra, hogy tanuljak is valamit, amit Sofie néni kitörő lelkesedéssel fogadott, mert mielőtt elindultunk, megmondta, hogy ne vigyek könyvet, mert felesleges. Igaza volt, vagyis csak részben. Esténként mindig átnéztem egy-egy fejezetet a leckékből, s mégha nem is tanultam meg, legalább tudtam, miről beszél például a történelem tanár. Ez hasznos volt, ugyanis a magyarázatából semmit nem értettem. A könyvem speciális német tankönyv volt, így nagyjából követhető volt számomra, hol tart a magyarázat.

Mint ahogy azt mindenki tudja, a német és a magyar történelem eléggé eltér egymástól. Mivel hivatalosan magyar iskolában tanultam, köteles voltam megtanulni a magyar történelmet is. Ehhez külön jegyzeteket kaptam, melyek szépen összefoglalták, hogyan vándoroltak a magyarok ősei.

Természetesen csak nekem lehetett akkora mázlim, hogy pont a dolgozat napján essek be az osztályterembe. Vállat vontam és elkértem a dolgozatlapot, hogy teszteljem a tudásomat. Vigyorogva gondoltam arra, milyen éles eszem van.

Nehéz volt, de minimum négyest írtam belőle – legalábbis reméltem, hogy jól sikerült.

Amint végeztem a dolgozattal, kitettem a tanári asztalra, majd visszaültem a helyemre. Linda közben írt néhány sort

...

Holnapután EMA

...

Fájdalmas szívvel sóhajtottam, hogy sajnos nem Berlinben fogok izgulni értük: az én második családomért.

...

Tudom. Megnézem. Apa nem vitte el a TV-t a szobámból. Alig várom, hogy lássam Billt és a többieket. Tuti, hogy ők nyernek! Ők a legjobbak!

...

Linda keresztbe tett ujjakkal jelezte, hogy ő is ebben reménykedik.

– Kérdezhetek valamit? – suttogtam és felé fordultam.

- Természetesen – nézett rám értetlenül. – Mi a baj?

– Nincs baj – ráztam a fejem. – Csak… Tom… mindent elmondott?

– Mivel kapcsolatban? – faggatott lelkesen.

– Hát… – kezdtem bizonytalanul – elmondta, hogy… mi volt a szándéka… hogy hülyíteni akart… mikor láttam, ahogy csevegtetek… olyan jól megértettétek egymást. Azon gondolkodtam, hogy mindent elmondott-e.

– Linda elmosolyodott.

– Igen, mindent elmondott.

– És te nem haragszol rá?

Nem felelt.

Vége lett az órának, majd a következőnek és a következőnek is, míg végül az utolsóról is kicsengettek.

– Vajon átmehetek hozzád? – tűnődött Linda.

– Nem tudom, de megkérdezem, bár szerintem ha már ott vagy, nem zavarnak el... vagy ki tudja...

Nevetett, majd elsietett, hogy elérje a buszt. Én inkább sétáltam. Otthon senkit sem találtam, de hagytak egy cetlit, hogy van kaja a hűtőben. Úgy döntöttem, inkább nem kérek Rosanette kotyvalékából. Fogtam a pénztárcámat és elmentem egy közeli boltba, hogy vegyek pár alapanyagot, majd rendes ételt főzzek magamnak.

Sikerült megcsinálnom a rakott karfiolt, tehát Rosanette-nek nem kell majd szenvednie a konyhában, ha hazaér. Nem azért csináltam három személyre, hogy megkönnyítsem a nő dolgát, de nem akartam éhen halni, így kénytelen voltam főzni.

Elmostam az edényeket, a karfiol sült a sütőben, mikor meghallottam az ajtócsengőt.

– Gyere be! – kiáltottam, és ismét az edényekkel kezdtem foglalkozni.

Természetesen Linda volt.

– Micsoda illat – hangoztatta, mikor belépett a konyhába.

– Köszönöm az elismerést – mosolyogtam büszkén. – Rakott karfiolt csinálok, mert Rosanette főztjét lehetetlen megenni, én pedig nem száműzöm magam éhhalálra.

– Nézted már Florenz válaszát? – érdeklődött, miközben odaállt mellém a mosogatóhoz. Lindának egyszer megemlítettem, hogy Johannest és Florenzt már majdnem összehoztam és hogy ezt meg is írtam a nővéremnek.

– Még nem – kaptam észbe. Teljesen kiment a fejemből az az e-mail, pedig Florenz már biztosan írt.

– Menj, nézd meg, amíg apukád nincs itthon. Addig figyelek, nehogy odaégjen a kaja.

A számítógép elé sétáltam és gyorsan beléptem az e-mail fiókomba. Valóban, Florenz válasza volt az egyetlen új levél.

...

Szia, Lotte!

Próbáltalak hívni, de rájöttem, hogy nincs mobilod, Sofie néniék számát pedig nem tudom. Mikor jössz vissza? Majd jelezd valahogy, kérlek.

Nem haragszom, hogy elmondtad Johannesnek. Sőt, igazából köszönettel tartozom. Tudom, hogy nem lettem volna képes elmondani neki még akkor se, ha térden állva vall szerelmet. Megkönnyítetted a dolgom. Beszéltem vele MSN-en, holnapután érkezik. Johannes gépe pénteken 16:00-kor érkezik. Jó lenne, ha kint tudnád várni a reptéren, ha nem túl nagy kérés. Apa miatt ne aggódj! Felhívom. Köszönöm, amit értem tettél.

Florenz

...

Úgy döntöttem, felhívom. A telefonhoz siettem és tárcsáztam. Szerencsére hamar felvette.

– Lotte?

– Szia, Flor. Hazajöttem. Oké, persze, ki tudok menni a reptérre. Nem kell kommunikálnom vele, kimegyek háromra és megvárom a gépét. Őt már felismerem messziről is, és valószínűleg ő is meg fog ismerni, mert már beszéltünk erről.

– Előrelátóbb vagy, mint hittem – lepődött meg a nővérem.

– Sokat tanultam az elmúlt időben – kuncogtam. – Tudom, hogy kíváncsi vagy a dolgok állását illetően, mármint ami engem és Billt illet. Ha Johannes és én odaérünk hozzád, beszélhetünk erről is, ez nem igazán telefontéma.

– Honnan tudtad, hogy ezt akarom kérdezni? – méltatlankodott hisztizve.

– Ismerlek, hisz tudod – nevettem. – Most viszont mennem kell. Apa nemsokára hazajön, addig pedig meg kell csinálnom a vacsit, mert őszintén szólva a mi drága Rosie-nk főztje teljesen ehetetlen.

Florenz elnevette magát, majd elköszönt. Visszamentem Lindához, aki időközben kivette a karfiolt a sütőből.

– Már jöhetnek a szüleid – jelentette ki határozottan.

– Inkább ne – gúnyolódtam és levágtam egy szeletet a karfiolból. Alighogy elkezdtem enni, apa új autójának hangja törte meg a lakásra telepedő némaságot. A gyönyörű kék Ferrari csendesen megállt a ház előtt. Linda kinézett az ablakon, le a parkolóba.

– Tényleg ők – közölte csalódottan.

Felálltam és én is kilestem. A kék Ferrari a szokásos helyen állt – ott, ahol a régi Mercedesünk parkolt egykor. A Mercedest apa már eladta valakinek, vagy Rosanette-é lett és a nő máshova állt vele.

– Szebb lenne pirosban – fanyalodtam el a kék autót látva.

Apa előléptetése jelentős anyagi gyarapodással járt. Ennek tudható be, hogy új autót vehetett, átbútorozhatta a lakást és olyan gyémántgyűrűt ajándékozhatott Rosanette-nek, amiről a legtöbb menyasszony csak álmodik.

Keserűséget éreztem, ahogy néztem, hogyan száll ki apa és Rosanette az autóból. Megfogják egymás kezét, és mint két tinédzser, nevetgélve belépnek a bejárati ajtón. Pár perc múlva már Rosanette tűsarkait hallottam kopogni a lakásajtó előtt. Nem csöngettek , mielőtt beléptek volna. Megálltak a kis előtérben, levették a kabátjaikat, majd az étkező felé fordultak, ahol Linda és én csendben ültünk.

– Szia, apa – néztem fel a tányéromból – és Helló, Rosanette.

Apa nem méltatta válaszra az igencsak illedelmes köszönésemet, helyette durván szólt hozzám.

– Ott van az ebéded a hűtőben, miért nem etted meg? Írtam egy cetlit is!

– Nem láttam – hazudtam ártatlanul. – Csak meglepetést akartam.

Apa úgy tett, mintha köpött volna egyet. Rosanette csak fintorgott.

– Linda, jobb, ha elmész – morogta apa. – Beszédem van a kisasszonnyal.

Linda kétségbeesetten rám nézett. Bólintottam. Nem akartam, hogy lássa, amint megint porig szidnak.

Mikor hárman maradtunk, csakugyan megkezdődött a szebbnél szebb szavak és kifejezések áradata, melyeket apa zúdított felém.

– Nem láttad a cetlit! Ez jó! Ennyire hülyének nézel? Tudom, hogy nem ízlik, amit Rosanette főz, de el kell fogadnod! Anyád meghalt és kész!

– Hát persze! – csattantam fel – Anya meghalt, ennyivel el van intézve! Felfogtam magamtól is! És igen, tényleg nem ízlik, amit ez a nő főz! Nem érdekel, mit gondolsz! Megüthetsz, az se fog érdekelni! Elegem van belőletek!

– Lotte! – kiáltotta apa, de én még nem fejeztem be. Bennem volt minden gyűlölet és keserűség, amit irántuk éreztem.

– Nem, nem, nem! Nem Lotte! – kiabáltam magamból kikelve. – Elég, elég, elég! Ha meglepetést készítek, nem jó! Ha feleselek, nem jó! Mit csináljak, hogy jó legyen? Meghalni nem tudok, sajnálom, és nem is akarok, pedig tudom, hogy nagyonis szeretnéd!

Rosanette felsikoltott, de még a vak is láthatta, hogy csak színészkedik. Apa most először dühös pillantást villantott rá.

– Miket beszélsz? – szólt hozzám halkabban – Miket hordasz össze?

– Azt, amit hallottál – válaszoltam egykedvűen. – Szeretnéd, hogy meghaljak.

– Hogy mondhatsz ilyet? – jött közelebb, de ellöktem, mikor meg akart ölelni. – Mit szólna anyád, ha hallaná?

– Ne merd megemlíteni anyát! – sikoltottam hisztérikusan. Felálltam, s ugyanazzal a lendülettel levertem a tányért az asztalról, mely darabokra tört a padlón, szilánkokat és ételmaradékokat dobálva mindenfelé. Ezzel persze senki nem törődött, kivéve a rendmániás Rosanette-et, akinek megvonaglott az arca egy kicsit, mikor látta, hogy mennyi mindent kell majd összetakarítania. Eszébe sem jutott, hogy házvezetőnő is van a világon, ráadásul apa igen jól fizet neki.

– Gyűlöllek – mondtam egyszerűen. – Nem hitttem volna, hogy valaha ezt mondom, de így igaz. Gyűlöllek, és gyűlölöm Rosanette-et is. Nem azért, mert elvetted, légy boldog vele, ha úgy akarod. Azért gyűlölöm, mert pont olyan arrogáns, mint amilyen te vagy! Nem hagysz élni! Nem hagyod, hogy boldog legyek! Nem hiszed el, hogy van valaki a világon, aki megbecsül, aki bízik bennem, aki őszintén szeret! És te mit feltételezel, mikor először meglátod? Megvádolsz mindenfélével, pedig semmi, de semmi nem történt közöttünk!

– Fejezzük be – szólt szigorúan apa, de már nem hatott rám.

– Dehogy fejezzük – suttogtam vészjóslóan. – Még csak most kezdjük.

– Elég legyen – nyekergett Rosanette, mintha parancsolni akart volna.

– Te nem parancsolhatsz – vetettem oda neki.

– De’ógynem – vigyorgott fenyegetően. – Teljes jogú párhánsólód le’etek, ’a úgy ákárhóm. Apád felesége vágyók, akárh tetszik, akárh nem. Te’át, ’a apád felesége vágyók, ázt jelenti, ’ogy a mosto’aanyád is. Így jogomban áll párhánsólni neked.

Apa telefonja csörögni kezdett, ő pedig kiment, hogy felvegye. Ketten maradtunk Rosanette-tel. Szembenéztünk egymással. A nő tekintetében tömény gyűlöletet láttam.

– ’Idd el, én se kedvellek jobbán, min’ te engem. Sőt, ’a nem sérhtelek meg ezzel, egyenesen utállák. El kell viseljelek, merh’ Marhtin lánya vagy, de amint te’etem, beírhátlak egy bentlakásós iskólába és nyugtóm lesz tőled.

Arcán elhatározás tükröződött.

– Oké – mondtam enyhe nemtörődömséggel a hangomban. – Bárhol jobb, mint itt. Viszont nem lennél elégedett azzal, ha végleg Hamburgba költöznék? Apának se lenne gondja rám, meg persze neked se. Én pedig boldog lennék.

Tudtam, hogy Linda azt mondta, várjak a költözéssel, de ez remek alkalom volt, hogy elmondhassam az érveimet. Láttam Rosanette-en, hogy fontolóra veszi a dolgot, bár Sofie néniéket nem igazán szerette, főleg, mert Rodolpho bácsi gyönyörűen betörte apa orrát.

– Megbeszélem apáddal – mondta végül a nő és elfordult. Apát nézte, aki még mindig telefonált. Odasétált hozzá és a fülébe suttogott. Apa gyorsan elköszönt és eltette a telefont.

– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte nyájasan.

– Beszélni ákárhók, bosánát, ákárhún’ veled – nyomatékosította Rosanette, rám pillantva.

– Bocsánatot kérsz? – kérdezte apa diadalmasan.

– Nem – válaszoltam egykedvűen. –Hamburgba akarok költözni. Végleg.

Apa kiabálni akart, de Rosanette megelőzte és elmondta a számára pozitív érveket, melyeket említettem neki. Őt majdnem teljesen megnyertem a tervemnek. Ha rajta múlik, egy hét múlva már ismét Hamburgban leszek. Apa pedig hallgatni fog Rosie drágára, ebben teljesen biztos voltam.

– Marhtin, ne ’amarhkódd el á dőntésedet – nyávogta a mostohaanyám, miközben apa dereka köré fonta sovány karjait. – Á kislány túd válámit. Elmondta nekem, ’ogy nem lenne tőbb góndunk vele, és akorh sak te lenne és én. Gondólj bele, mennyírhe jó lenne. Nem kéne gyerheket nevelned, merh’ megtenné ’elyetted más. Ázzal se kéne tőrhődnöd, ’ogy mikorh kivel van éppen és ’ol. Szákádjón sak minden gónd az ostobá rhókonaidra.

Apa elgondolkodott.

– Közel lenne Billhez – motyogta, de hallatszott a hangján, hogy határozottsága megingott.

– Fiátál még! – csilingelte Rosanette. – El fóg múlni úgy, a’ogy minden diákszerhelem. Abban pedig igázát ádók neki, ’ogy ennyit megérhdemel, ’iszen most mi is pont úgy viselkedün’, min’ á diákók. Ez pedig jó érhzés, nem?

Apa nevetett és magához ölelte Rosanette-et.

– jól van, Rosie-m. Ha így akarod, legyen. Lotte, menj csak vissza Marcellóékhoz, ők hátha jobban bírnak a szemtelenségeddel.

Nem nevettem, pedig nagyon nagyon örültem. Félrerúgtam egy törött szilánkdarabot és besiettem a nappaliba, majd pár perc múlva visszavonultam a szobámba. Megírtam Lindának a hírt, aki felhívott és nagyon szomorú volt, de megnyugtattam, hogy sokszor jövök majd el hozzá, és természetesen ő is meglátogathat.

Estefelé apa is bejött a szobámba, hogy megbeszéljük az iskolából való kiíratásomat. Azt mondta, ezt az egyet elintézi, de az utazásomról és a költözködésemről, valamint a költségekről magamnak kell gondoskodnom, nem mintha ő nem tehette volna meg. Pont az az ember, aki kék Ferrarival mászkál az utcákon.

Beszéltem Florenz-cel. Megpróbáltam elérni, hogy elintézze, hogy Johannes hamarabb érkezzen, mert ötödikén, azaz pénteken már szerettem volna Berlinben lenni az EMA díjkiosztón. Ezt terveztem Billnek meglepetésként, így Lindának se szóltam, mert Tom is tudomást szerzett volna róla, akkor meg már nem lenne meglepetés, mert Tom nem épp a titoktartásáról híres.

Florenz megígérte, hogy elintézi Johannes hamarabbi érkezését. Nemsokára jött is az e-mail, hogy sikerült megszerveznie. Johannes holnap érkezik, a gépe reggel hétkor landol Ferihegy 2-n. Visszaosontam a szobámba, mert már elég későre járt. Csak éjszaka tudtam a számítógép közelében lenni, csak akkor nézhettem meg az e-maileimet és tarthattam a kapcsolatot Florenz-cel. Amint beléptem a szobám ajtaján, a telefon csörögni kezdett. Apa káromkodva futott ki a nappaliba, hogy felvegye. Florenz volt az, természetesen. Apa kissé mérges volt, de szó nélkül beleegyezett mindenbe, amit Florenz mondott, bár hozzá kell tenni, meglehetősen álmos volt, így talán fel se fogta, mit fecseg az idősebbik Krüger-lány. Tehát semmi nem akadályozott meg abban, hogy holnap Szegedre utazzak Johannes társaságában.