Napok teltek el az esküvő óta. Sabine és Santiago hivatalosan is bejelentette a baba érkezését. A bejelentést Bill is hallotta, aki nagyon meglepődött, s makacsul állította, hogy nem is látszik Sabinén. Florenz és Johannes november utolsó hetében utazott vissza Budapestre. Tudtam, hogy a nővérem őrülten fog hiányozni, s elszomorított a gondolat, hogy fogalmam se volt, mikor találkozunk ismét.
Az esküvőről készült képeket Florenz nálam hagyta. Észrevettem, hogy meglehetősen sok fotó nem is a menyasszonyról és a vőlegényről, sokkal inkább rólam és Billről készült. Örömmel vettem tudomásul, hogy valóban türhetően néztem ki, még a tűzvörös ruhámban is. A képeket nézegetve tényleg elhittem, hogy illek Billhez.
A december közeledtével elkezdtem készülni a karácsonyra. Napokig törtem a fejem, hogy vajon mit adhatnék Billnek. A nagynénémék ajándékát könnyű volt kitalálni, Santiagóékét sem volt nehezebb. Florenzt már ismertem, tudtam, mi kell neki, Linda is egyszerű eset volt. Azonban, hogy mit adhatnék a Tokio Hotel tagjainak, komoly gondot okozott. Hiszen mindenük megvan, amit akartak. Bármit megvehetnek, amit megkívánnak.
Végül arra jutottam, hogy megveszem azokat az ajándékokat, melyeket a családomnak szántam, a barátaim és a szerelmem később következnek.
Annival indultunk vásárlókörútra, hogy beszerezzük a holmikat. Sofie néni egy porcelánkészletre áhítozott, melyet már egy hónapja nézegetett az egyik üzletben. Rodolpho bácsinak egy szakácskönyvet vettem, melyben nem voltak olasz ételek. Szándékomban állt, hogy rávegyem, hogy ne csak spagettivel tömjön. Santiago és Sabine babaruhákat kapnak majd, hiszen úgyis a baba a legnagyobb ajándék számukra. Lindának egy Millioname-es felsőt vettem, melyet rögtön feladtam postán. Anni ajándékául egy elegáns fülbevalót választottam, melyet nélküle vettem meg, nehogy véletlenül is meglássa. Mindent becsomagoltam, noha még csak december első hetében jártunk. Mindennel kész akartam lenni, tudtam, hogy Billék ajándéka nehezebb feladat lesz.
– Miért nincs még hó? – sóhajtott fel Bill, miközben a próbaterem felé autóztunk. Már megszoktam, hogy rendszerint ott töltöm a délutánjaimat.
– Ne is legyen. – válaszoltam tömören. – Nem szeretem, mikor havasak az utak, mert könnyen eleshetek.
– Ne csináld már.
– Mit kértek karácsonyra? – vetettem fel egyszerűen a kérdést, miközben néztem az elsuhanó fákat.
Kissé megütközve bámult rám.
– Mit kérnénk? Semmit.
– Már miért ne kérnétek? – tiltakoztam erősködve.
– Komolyan azt gondolod, hogy bármit is elfogadunk? – kérdezett vissza apró, csintalan mosollyal. – Nem kell ajándék. Mi már megkaptuk őket. Én mindenképp.
– Azt ne mondd, hogy én vagyok – morogtam közbe, mert már tudtam, mit fog válaszolni, ha rákérdezek, hogy mégis mi az a nagy ajándék, amit kaptak.
– Megsértenélek, ha azt mondanám? – vigyorgott.
– Nem, csak nem hinném el.
– Akkor azt mondom, nem te vagy – mondta, és rákoppintott a műszerfalra. – A sikereket tekintjük ajándéknak.
– Ez már inkább tetszik – bólintottam helyeslőleg. – Viszont továbbra sem oldja meg az ajándékproblémát.
A fiúk próba előtt pizzáztak egyet. Kínáltak engem is, de én rá se bírtam nézni.
Próba után kicsit ott maradtunk még. Elnyújtóztam az egyik kanapén, a fiúk pedig a hangszerszobában szórakoztak kivéve Billt, aki elvonult a saját kis helyére. Erős késztetést éreztem, hogy utánamenjek, mégse tettem.
Nyugtalanság fogott el. . Mikor hazaértem, ez az érzés csak fokozódott. Sofie néni közölte, hogy az eltartásomat mostantól apa fizeti, mert ők hiába is ellenkeztek, apát nem lehetett meggyőzni. Tehát függőségbe kerültem, de nyugtatott a tudat, hogy nem kell látnom, a pénzét meg tetszésem szerint költhetem.
Valamiért azonban mégis rosszkedvvel töltött el a gondolat. Feltételeztem, hogy apának hátsó szándéka van ezzel a nagylelkű felajánlással. Nem tudtam aludni, másnap alig figyeltem oda a suliban. Még Anni is megjegyezte, hogy mennyire szétszórt vagyok. Délután Billéket sem méltattam figyelemre, hiába kérdezgettek mindenfélét. Egy-két nap múlva végül elfelejtettem a dolgot, nem törődtem vele. Ismét visszatért a régi énem és teljes erőből vetettem bele magam a tanulásba és a karácsonyi ajándékok megvásárlásába.
Georg és Gustav ajándékát már megvettem, mely egy falmászással egybekötött gokartpályautalvány volt. Tomnak egy autóápolókészletet és mindenféle autós cuccot vásároltam. Bill ajándékát illetően kénytelen voltam Simonétől tanácsot kérni, de ő sem tudott sokat segíteni, bár megígérte, hogy megpróbálja kiszedni Billből, mit szeretne igazán.
– Mindenképp próbálj olyat adni, ami valóban te vagy – tanácsolta szombat délután, mikor náluk töltöttem a napot.
Ezen nagyon elgondolkodtam. Mi lehetne olyan ajándék, ami kifejezné a személyiségemet?
Ekkor nagy ötletem támadt. Hát persze, hogy korábban ez nem jutott eszembe. Én szerettem verseket írni. Mi is lehetne szebb és személyesebb ajándék? A vers története egy pillanat alatt kirajzolódott bennem. Bill rajongott a vámpírokért és sokszor eljátszott a gondolattal, hogy szívesen szerepelne valamelyik mostanság felkapott vámpírregény filmes változatában. A lehetőséget persze nem kapta meg, így elhatároztam, versben írom le Bill vámpírtetteit.
Elvigyorodtam, mikor végiggondoltam a dolgot. Megköszöntem Simonének a segítséget – bár ő nem nagyon értette, miért is hálálkodom, hiszen nem segített. A Kaulitz-házat a szokásosnál hamarabb hagytam el, ezúttal Gordon kíséretében, mert az ikrek nem voltak otthon.
Mikor a szobámban ültem, papírral és ceruzával a kezemben, éreztem, egy igazi ajándék készül. Egy olyan meglepetés, mely sokkal személyesebb, mint amit valaha is adtam.
Az első, tétova vonások után a vers egyre alakult. Másnap is dolgoztam rajta, mivel vasárnap volt. Este végül meghatódva szemléltem két napi munkám eredményét.
...
A halál küszöbén
...
Gyönge tested porba hullik,
Minden remény szertefoszlik.
Tudod, hogy a vég közel,
A halál csakis érted jön el
...
Sok sebből vérezve,
Félelemtől reszketve.
Csak egy dologra tudsz gondolni.
Miért pont neked kell meghalni?
...
Próbálsz nem félni
Tudsz a végsőkig nevetni?
Ha rádnézek, csak fájdalom,
Hiszen magam okolhatom
...
Suttogsz halkan, dúdolsz egy dalt.
A vég dalát, ami életben tart
A kezemért nyúlsz és lágyan megfogod
Elengeded, majd újra megszorítod
...
Óh, csak hagytál volna menni!
És én vajon meg bírtam volna tenni?
Miattam fekszel itt félig holtan,
Védtelenül vérben és porban.
...
De nem engedsz el, csak fogod a kezem.
Nevetsz, suttogsz, dúdolsz nekem.
Ajkaidon mosoly táncol,
Már eltávozhatsz a világból.
...
Ne tedd, ne tedd, ne menj még el!
Kérlek, Bill, csak most ne add fel!
Ez nem lehet a te időd!
Neked még van jövőd!
...
Próbálok kitartani,
Nyugodtnak látszani.
Érzem, elbukom, könnyeim potyognak.
Köréd a vérbe gyémántként hullanak.
...
Keserűen tekintek fel az égre,
Egy bűnös angyalként veszek el végre
Feltör a zokogás, rám szakad a bánatom,
Nélküled a fényt többé nem láthatom.
...
Fejemet óvatosan mellkasodra hajtom,
Szüntelenül annak mély, nyugodt csendjét hallom,
De szíved megdobbban újra és újra,
Egyre gyorsul, míg beáll egy ritmusra
...
Bensőd mélyéből sóhajtás tör fel,
Átölelsz engem reszkető kezeddel.
Rádnézek és látom, az arcod mosolyog,
Szemedben az élet tüze ismét vidáman lobog.
...
A tűz azonban hirtelen, mint izzó parázs,
Átcsap az arcodon a dühös lángolás.
Szelíden löksz félre, én nem tiltakozom,
Hogy felfogd a helyzetet, csendben megvárom
...
Vöröslő szemeiddel lassan nézel körbe,
Tekinteted ráfagy a véres földre.
Ajkaidat visszahúzod hegyes fogaidról,
Éles morgások törnek fel torkodból.
...
Felpattansz, kiáltva ugrasz ki az ablakon,
Vad ordítással rohansz át árkokon-bokrokon.
Nem teszek semmit, hogy megállítsalak,
Eszemben sincs, hogy visszatartsalak.
...
Nézem, ahogy futsz, látszólag elengedlek,
De az erdő mélyébe csendesen követlek.
Vad vágy hajt téged, mardosó az éhség,
Nem vagy még erős, kell a segítség.
...
Az erdőlakók megérzik közeledtedet,
Riadtan keresnek menedékhelyet.
Nem tudják, miféle lény is vagy,
Aki bennük ilyen nagy rémületet hagy.
...
Elfordítod a fejed, határozottan kutatod,
Azt a valamit, mellyel szomjadat olthatod.
Találsz is hasonlót, de az nem elég csábító,
Valami jobb kell, valami több, egészen kábító.
...
Én tudom, mit akarsz, mi kell neked,
Mire vágyik annyira rég megbukott lelked.
Azt az egyet azonban sosem fogom hagyni,
Nem engedem, hogy emberek vérét kezdd ontani
...
Mérgesen dobbantasz, mert ez az én szerencsém,
Egy ember sem tartózkodik az erdő környékén.
Kénytelen vagy beérni sokkal kevesebbel,
Szomjadat csillapítod állatok vérével.
...
Kezeidtől esik el jónéhány vadállat,
Közben az arcodra kiül az utálat.
Amint egy cseppig kiittad vérüket,
Undorodva eldobod élettelen testüket.
...
Nevetek, a hangom felcsendül az éjben,
Értetlenül rám nézel a szürke holdfényben.
Én csak kacagok halkan, ujjam a vadakra mutat,
Némán figyeled a számodra rég kijelölt utat
...
Sóhajtva hátradobod fekete hajadat,
Ami keretezi gyönyörű, hófehér arcodat.
Éhséged enyhülni kezd,nem kell már több vér,
Így az első vadászatod lassan véget ér.
...
A sötét erdő legmélyét boldogan elhagyod,
Ugrálva, szökkenve dúdolsz egy dallamot.
Örülök, hogy ismét nevetni látlak,
Szemeidben a lángok újra táncot járnak.
...
Amíg a verset írtam, kizárólag egy dalt hallgattam. Ez a dal a Phantomrider volt. Bevallom, mikor először meghallgattam – abban az autóban, amelyben Florenzhez utaztam – meghatódtam a szövegén. Megfogalmazódott bennem, hogy valahogy ki kell írnom magamból azt, amit a dal kiváltott belőlem. Most, hogy végigolvastam a készülő ajándékot, rájöttem, hogy ez minden, amire gondoltam akkor. Mosolyogva hajtottam össze a lapot, majd apró kis dobozkába tettem, amit szépen becsomagoltam és a többi ajándék közé rejtettem.
Hétfő reggelre belázasodtam, így nem mehettem iskolába. Sofie néni odaadóan ápolt. Bill aznap délután is eljött, hogy elvigyen a próbaterembe, de mivel ágyban kellett maradnom, ez a terv rögtön kútba esett. Nem tudott velem maradni a próba miatt, így hamar elhagyta a házat. Már az ajtónál járt, mikor visszahívtam.
Izgatottan húztam elő az apró dobozkát az ajándékok közül. Mosolyogva nyújtottam felé.
– Nincs még karácsony – kezdtem hadarva – de úgysem bírom ki, hogy ne adjam oda. Kérlek, ne nyisd ki. Jut eszembe, gratulálok az NRJ Awardson elért helyezésetekhez.
Bólintott, miközben elvette a csomagocskát. Büszkén mosolygott, mikor a helyezést méltattam. Az NRJ Awards-ot december 2-án rendezték, a Tokio Hotel pedig természetesen megnyerte a „Legjobb Előadó” kategóriá.
- Jut eszembe! Itt vannak a többiek ajándékai is… Jó lenne, ha átadnád nekik… Nem bírom ki karácsonyig! Nem baj, ha meglesik … nem olyan nagy dolgok, de mégis… valami… Csak te ne nézd meg, jó?
- Miért?
- Bill, kérlek. Ígérd meg. Fontos.
- Megígérem.
- Rendben.
– Menj vissza aludni, angyal – utasított, miközben megcirógatta az arcomat. Érintése jéghideg volt.
Miután elment, visszamentem a szobámba és elaludtam. Késő este Sofie néni ébresztett fel, aki a vacsorámat és az esti adag gyógyszeremet hozta.
– Beszélni szeretnék veled – kezdte, de megráztam a fejem.
– Ma ne, kérlek.
Hamarosan újra álomba merültem. Az éjszaka azonban nem várt fordulatot hozott. Arra ébredtem, hogy jeges szél csapkodja az ablakot, és hogy nagyon fázom. Az ablakhoz léptem, hogy bezárjam. Miután megtettem, ismét az ágyam felé vettem az irányt, de egy kéz finoman megállított. Annyira megrémültem, hogy még sikoltani sem volt erőm. Ijedten néztem az idegen arcába. Egy magas, nem túl szép arcú lány nézett vissza rám. El sem tudtam képzelni, mit akarhat az éjszaka közepén.
– Ne kérdezz – suttogta vészjóslóan. – Egyet akarok. Hagyd békén Billt.
Kis híján elnevettem magam a fenyegetésnek szánt üzeneten. Visszaemlékeztem Bill egyik kifakadására még régebbről, mikor egy fanatikus rajongót emlegetett, aki nap mint nap a házuk körül ólálkodik. Sokszor jártam a Kaulitz-házban, de őszintén szólva nem figyeltem meg a környezetet, tehát a lány nyilvánvalóan láthatott, bizonyosan tudja, ki vagyok. Le mertem volna fogadni, hogy ő az a lány, akit Bill említett egykor.
– Miért tenném? – kérdeztem vissza. Hangomban határozottság csendült.
– Ő az enyém – jelentette ki a lány.
– Ezt ő is tudja? – gúnyolódtam nevetve.
– Persze. Ezt tudnia kell. Nem a tiéd, nem a sminkesé, senki másé. Az enyém.
Csak álltam, és néztem. Fel se fogtam, hogy valaki ennyire őszintén elmondja, amit gondol. Persze, hogy Bill nem a sminkesé, ezt egy újságcikk és több netes hírrovat hozta le egykor, de ez egyértelműen cáfolható volt – velem, de Bill természetesen nem osztotta meg a riporterekkel a tényt.
– Nem lesz jó vége, ha vele maradsz – nézett szigorúan a szemembe. Zilált tekintete zavartkeltő volt.
– Figyelj, akárki is vagy. Fáradt vagyok. Beteg vagyok. Úgyhogy, ha kérhetem, menj el, légy oly kedves – kértem a lehető legtapintatosabb módon.
– Oké – nézett fel és az ablakpárkányra ugrott – de ne felejtsd el. Gitty nem adja fel!
Leugrott a mélybe. Azt hittem, össze fog törni a kemény betonon, de nem. Ugyanis – amit nem vettem észre – kötelek voltak a derekára erősítve, s valószínűleg ezek segítségével tudott feljutni. Miután tudatosodott bennem, hogy egy vadidegen tört rám, kissé megrémültem. Kapkodva SMS-t írtam Billnek, hogy tudjon a dologról. Beszámoltam mindenről, majd visszafeküdtem az ágyba, de aludni már nem tudtam. Forgolódtam, vártam, mikor jön valaki, hogy újra megfenyegessen. Hajnali négy körül a lázam ismét magasabb lett. Sofie néni hagyott a szobámban lázcsillapítót, így nem kellett lemennem a konyhába érte. A gyógyszernek nyugtató hatása is volt, ezért hamar álomba merültem.
Az alvás nem volt pihentető. Egyrészt, mert álmomban csak Gitty arca volt előttem, ahogy vörös szemekkel egyre közeledik. Másrészt ismét megzavarták a nyugalmamat. Ezúttal kiáltásra és üvegcsörömpölésre ébredtem. Felriadtam és hangosan sikoltani kezdtem. Hallottam, ahogy Sofie néni és Rodolpho bácsi egyszerre kiáltanak fel és indulnak a lépcső felé. Körülnéztem a szobában. Az üvegcsörömpölés okát azonnal felfedeztem, az ablakom üvegének szilánkjai drágakövekként csillogtak a holdfényben. Az üvegtelenül maradt ablakkeretben Gitty állt, késsel a kezében. Azonnal felfogtam, mire készül, de nem gondoltam volna, hogy tényleg meg meri tenni. Egy pillanat alatt történt minden. Fürgén ugrott le a párkányról, az ágyhoz lépett, s meglendítette a karját. Megvillant a kés. Hallottam az anyag szakadását, de nem éreztem semmit. Mikor kezeit ismét a magasba emelte, a penge vértől csillogott. Sofie néniék hangja már egészen közelről hallatszott. Gitty gyors lendülettel visszamászott a párkányra és hamarosan eltűnt.
– Lotte! – hallottam rémült rokonaim kiáltását, akik időközben berontottak a szobába. Nem válaszoltam. Megérkezett a fájdalom is, valahonnan a hasam környékéről sugárzott át az egész testemre.
– Kicsim, mi a... Rod, úristen! – kiáltotta Sofie néni, mikor meglátta a szilánkokat az ágyam körül.
– Ne azt nézd, Sofie! – rémüldözött Rodolpho bácsi és rám mutatott. Lenéztem oda, ahonnan a fájdalmat sejtettem. A takaró úszott a vérben. Több se kellett, hogy elájuljak.
Mikor magamhoz tértem, egy mentőautóban zötykölődtünk. A kezeimből infúzióscsövek lógtak, gépek halk pittyegését lehetett hallani, melyek valószínűleg a szívverésemet és az életjeleimet mérhették. A hasam elviselhetetlenül fájt. A rokonaim mellettem ültek.
– Gitty – suttogtam erőtlenül és gyors pillantással körbenéztem a mentőautóban.
– Csss – csitított Sofie néni. – Nincs semmi baj.
– El fogják kapni a tettest – erősködött Rodolpho bácsi. – Csak tudnám, hogy került oda, és mit akarhatott tőled...
– Billt – adtam meg az egyszerű választ. Sofie néni mérgesen sóhajtott.
– Erről akartam beszélni veled – morogta kedvetlenül. – El kell hagynod őt!
– Sofie, ne most –Rodolpho bácsi próbálta másfelé vinni a beszélgetést. – Lotte, nem lesz baj. Ha meggyógyulsz, minden rendbe jön.
Nem igazán hallgattam rá. Engem csak az érdekelt, hogy Sofie néni azt mondta, hagyjam el Billt.
– Soha – nyögtem hisztérikusan. – Nem engedem el Billt. Soha, soha, soha, soha!
– Nyugodj meg – suttogott Rodolpho bácsi.
– Nem, nem, nem, nem, nem és nem!
A mentőautóban utazó ápolók egyszerre néztek hátra. . Mosolyogva vették tudomásul, hogy magamhoz tértem. A hordágyhoz léptek, kérdezgettek, hogy lenyugtassanak. Elmondták, hogy a szúrás nem olyan komoly, mint amilyennek tűnik, a kés nem ért el semmilyen szervet, csak egy-két artéria sérült, ennek köszönhető a túlzott vérveszteség.
– A telefont – kértem kicsit szigorúan, mikor a két ápoló végre felhagyott a kérdezősködéssel.
– Már felhívtuk. Úton van – közölte gyorsan Rodolpho bácsi. Sofie nénin látszott, hogy közbe akar vágni, de a bácsikám egy pillantással csendre intette.
Megnyugodva próbáltam aludni, ami nem ment nehezen, hiszen a fájdalomcsillapítók teljesen elálmosítottak. Nem álmodtam semmit, de mikor felébredtem, nem éreztem, hogy kipihentem volna magam. Mindenem fájt, és az a tudat, hogy a nagynéném nem támogatja, hogy Billel legyek, cseppet sem könnyített a helyzetemen. Körülnéztem a kórteremben. Egyedül voltam – illetve majdnem egyedül.
– Szia – köszöntem, mikor tekintetem megtalálta Billt, aki az ablaknál állt, háttal nekem.
A szólításomra rögtön megfordult és az ágyhoz sietett. Feldúltnak és idegesnek látszott.
– Ő tette – jelentettem ki, mielőtt bármit kérdezhetett volna.
– Az a Gitty nevű csaj? Az a fanatikus rajongó? A francba! Óvatosabb is lehettem volna! Teljesen elfelejtettem, hogy naponta figyeli a házat! Ezt nem hiszem el! Heteken keresztül ki voltál téve a veszélynek!
Járkálni kezdett, közben magában káromkodott.
– Most már legalább van indíték a feljelentésre – hoztam egy pozitív érvet.
Abbahagyta a járkálást és leült az ágyam mellé.
– A bácsikád elmondta, mi történt. Gondolhatod, mit éreztem… …. Hirtelen azt se tudtam, hova kapjam a fejem. Autóba ültem és idejöttem. Láttam Gittyt nem messze a házunktól! Már nem érdekelt, eszembe se jutott, hogy ha akkor elkapom és...
– Elég már. Nem akarom hallani, milyen vagy, ha begurulsz – csitítottam nevetve.
– Te ennyire viccesen fogod fel? – kérdezte kissé ridegen. – Ez nem játék. Miattam sérültél meg. Illetve nem miattam, hanem a hírnevem miatt. Soha nem beszéltünk a rajongókról. Nem ejtettünk szót arról, hogyan viseled el őket, és hogy mit reagálnának, ha meglátnának velem. Emlékszel, egyszer azt mondtam, hogy bármit megtennének, hogy megérintsem őket. Hajtépéstől karmolásig mindent el tudok képzelni. Gondold végig, mit meg nem tennének egy csókért? Azért a csókért, amit te mindennap megkaptál?
– De te ember vagy, Bill – fakadtam ki kétségbeesetten. – Jogod van megérinteni vagy megcsókolni azt, akit akarsz.
– Ember? – kacagott örömtelenül. – Tudod, mikor vagyok ember? Szinte soha. Az életem már majdnem egy film. Játszanom kell egy szerepet. Az újságok minden héten lehoznak egy új cikket, mint például hogy a sminkessel járok, vagy hogy csókolóztam egy pasival. Ha azt is nézné valaki, hogy ember vagyok, talán nem cikkeznének rólam. Néha már magamat sem tartom emberinek. Nézz rám, angyal! Festett szemek, lakkozott körmök… Mondd meg őszintén. Milyen ember vagyok én?
Kissé félve néztem rá. Ilyen vallomást még nem hallottam tőle.
– Bill. Soha nem ismertem nálad jobb embert. Számomra egy olyan ember vagy… …
– Ne folytasd, angyal. Tudom – szakított félbe. – Ha velem vagy, egyszerű srácnak érzem magam. Neked köszönhetem, hogy ez nap mint nap megadatik nekem. Régóta vártam erre…
Nem bírtam megtenni, de tudtam, hogy muszáj, hiszen szenvedett. Először úgy terveztem, kereken elmondom, mit mondott a nagynéném, de ahogy néztem az elkínzott arcát, és azt, hogy ideges miattam, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy véget kell vetnem ennek, nincs más megoldás, el kell hagynom. Visszatérhet a munkájához, nem kell időt szakítania rám, minden könnyebbé válhat. Nehéz lesz, az igaz, de így kell lennie. Legalább nem lesz több késszúrás.
– Gittynek talán igaza volt – suttogtam nagyon halkan, mert már az első szavak kimondása is nehezemre esett. Attól féltem, hogy az elhatározásom elgyengül és azt mondom, hogy ne is figyeljen rám, mert éppen hülyeségeket beszélek.
Nem válaszolt, csak nézett. Barna szemeiben kérdések villantak fel. Istenem, ne nézz így rám, kérlek! Ne nézz így rám!
– Talán be kéne fejezni – sóhajtottam. Nem tudtam uralkodni a kezeim remegésén és azon sem, hogy a szemeim ne telljenek meg könnyekkel. Erőt vettem magamon és felöltöttem a határozottság merész álcáját. Úgy tettem, mintha félresöpörtem volna egy hajtincset, közben letöröltem az áruló könnyeket.
– Nem mondhatsz ilyet, angyal – motyogta letargikusan. Az érzelmek eltűntek az arcáról, csak a mély szomorúság maradt rajta.
– Megtehetem – legyintettem egyszerűen. Úgy tűnhetett, mintha hidegen hagyna az egész. Óh, te jó ég, Bill! Az én Billem! És el fogom hagyni!.
– Tudom. Megteheted – bólintott egyetértően. Ez a gesztus olyan volt, mintha aláírta volna a halálos ítéletemet. – Önző voltam. Nem gondoltam arra, hogy mi lesz, ha folytatjuk. Megijedtél, ez természetes. Nem kell félned. Nem hagyom, hogy bántsanak. Soha többé nem hagyom…
Most valami nagyon nagyot kellett hazudnom. Köztudott, hogy soha nem tudtam hazudni, különösen Billnek nem. Mégis megpróbálkoztam vele, de tudtam, hogy azokat a szavakat, melyeket hallania kell, vérrel karcolja majd a szívünkbe a fájdalom.
Erős vagy, erős vagy – biztattam magam, miközben hangosan a következőket mondtam.
– Nem ijedtem meg, Bill. Nem ez a baj…
– Hát akkor? – értetlenkedett és már-már elmosolyodott. Szinte látszott rajta, hogy azon gondolkodik, miért játszuk ezt az ostoba szójátékot.
– Bill… én… már hetek óta gondolkodom ezen… azóta, mióta megismertem Mike-ot… én… … Nem megy… Nem tudok tovább színlelni…
Bill valami olyasmit tátogott, hogy „Ez nem így van”, de hangosan nem mondott semmit. Arca sosem látott kifejezésbe torzult. A szívem szakadt meg érte. Tudtam, hogy Mike említésére megváltozik a viselkedése. Sejtettem, hogy csak úgy hitethetem el vele a hazugságot, ha az orosz srácot használom fel.
- Sajnálom – suttogtam halkan. – Rég el kellett volna mondanom.
- Mióta? – kérdezte fagyosan, szinte nemtörődömséggel a hangjában.
- Micsoda? – értetlenkedtem, ezúttal őszintén.
- Mióta… tart Mike-kal? – fuldokolta és félrenézett.
Meglepődtem. Ilyesmire azért nem számítottam. Nem gondoltam át a tervet, csak mondtam, ami eszembe jutott. Meg se fordult a fejemben, hogy Bill keresztkérdésekkel áll elő.
- Nem járok Mike-kal – feleltem nagyon halkan. – Nem csaltalak meg vele, Bill…
Láttam rajta, hogy nem tudja, mit higgyen el. A szépen eltervezett hazugság nem hatott rá, de az igazságnak sem tudott hitelt adni. Végül vállat vont.
- Jobb, ha mész – jegyeztem meg és lehunytam a szemem.
– A virágot azért megtartod? – kérdezte kimérten, miközben elfordult, hogy vázába tegye a kezében tartott vörös rózsát. Furcsálltam a vöröset, hiszen tudta, hogy nem szeretem, mert túl átlagosnak tűnt. Jobban szerettem, ha sárgát kaptam.
Végképp el volt döntve minden. Nem kérdezte, miért, nem szólt, mikor kilépett az ajtón, csak hátranézett és biccentett. Tudtam, hogy ameddig élek, nem felejtem el azt a tekintetet.
Sokáig csak mozdulatlanul feküdtem, miközben végigfolytak arcomon a könnyek. Nem mertem arra gondolni, hogy mit érezhet Bill ezekben a pillanatokban. Hiába nem akartam, mégis ez járt az eszemben. Mit csinál? Kivel van? Hazaért? Nem csinált butaságot? Jól van?
– Szép karácsony – prüszköltem és kivettem a rózsát a vázából, hogy darabokra tépjem. Szétszórtam a szirmokat a takarón és a földön, a megcsonkított szárat pedig jó messzire dobtam.
Az éjjeliszekrényen számtalan dobozban ajándékok és édességek halmozódtak fel, de egyiket sem kívántam igazán. Néztem a rózsaszirmokat, melyek nem is szirmokhoz, sokkal inkább vércseppekhez hasonlítottak.
Anya hiánya is fokozódott, így még pocsékabbnak éreztem az egészet. Magam előtt láttam gyönyörű vonású arcát. A mindig oly kedves, féltő szempár szigorúan szűkült össze, kifejezve a helytelenítést.
– Tudom! – fakadtam ki keserűen. – Tudom, hogy hülyeséget csináltam!
A kiabálásomra Sofie néni figyelt fel, aki benyitott a kórterembe és rémülten nézte a széttépett rózsát.
– Most boldog vagy? – vetettem oda mérgesen.
Nem értette mire célzok, de hamar rájött.
– Nem – felelte szomorúan.
Nem érdekelt a válasza.
– Florenz! Florenzt akarom! Menj el!
– Hamarosan jön – válaszolta Sofie néni és kiment, ahogy kértem.
Hallottam, ahogy a nagynéném, Rodolpho bácsi és egy orvos tanácskozik az ajtóm előtt. Figyelni kezdtem, de a tombolást még nem hagytam abba.
– Dobta Billt – sóhajtotta Sofie néni. A hangja nem volt diadalittas, sokkal inkább szomorúan csengett.
– Megmondtam, hogy várj még vele – mérgelődött Rodolpho bácsi. – Doktor úr, kérem, mondja meg. Ez nagyban ronthatja a gyógyulási folyamatot?
– Ez attól függ, hogy ki az a Bill és mennyit jelentett Krüger kisasszonynak. Mivel úgy sejtem, nem volt közömbös számára, talán nagyban – válaszolta őszintén az orvos. – Ha elég nagy megrázkódtatás éri a beteget, a gyógyulási folyamatok lelassulnak, néha-néha le is állnak.
Ahogy Sofie néni előre jelezte, Florenz délután meg is érkezett.
– Húgocskám – szólított meg a nővérem, mikor belépett a szobába, mert magamtól nem vettem észre.
– Flor – motyogtam halkan – elhagytam Billt. Egy szörnyeteg vagyok. Az arca… istenem az a nézés… sosem fogom elfelejteni…
Láttam, hogy meglepődött, de ezt mondta:
– Dehogy vagy szörnyeteg. Megvolt rá az okod. Nézd, mit tett veled az az őrült rajongó.
– És ez a Bill hibája?
– Nem, de...
– Nem. Látod, ez az.
– Ne okold magad.
– Mit mondott az autóban, mikor Santiago esküvőjére mentünk? – kérdeztem, terelve a rövid vitát. Már mindegy volt. Tudni akartam.
– Amit a kérdésemre felelt? – kérdezett vissza időhúzásként.
– Igen.
- Nem tudom pontosan... Jaj, Lotte! Bill nagyon szeretett téged! Mindent feladott volna érted! Tessék. Ezt akartad hallani? Miért nem kérdezted meg az esküvő után? Akkor még lett volna értelme...
– Hagyd abba, kérlek.
– Ne haragudj – válaszolta és félresöpörte a hajamat. – Csak nem térek magamhoz a döbbenettől.
– Nem én döntöttem így – feleltem őszintén. – Sofie néniék mondták, hogy ezt kell tennem.
– Te megőrültél? – Florenz hangulata egy pillanat alatt megváltozott – És megtetted? Így már egészen más a helyzet! Nem gondoltad, hogy mekkora törést okozol Billben?
– Miért okoznék? Visszatérhet a régi életéhez.
–Nem kell a régi élete! Te kellesz neki!
– Ne fájdítsd mégjobban a szívemet.
– Szerintem apa keze valahogy benne van a dologban...
– Benne van – szólt a háttérből Sofie néni, aki időközben csatlakozott hozzánk. – Most utálhatsz, Lotte, ezt teljes joggal megértem. Apád kérte, hogy beszéljünk rá erre, ezért fizeti az eltartásodat.
– Inkább apa pénze, mint Lotte egészsége? – háborodott fel Florenz. – Sofie néni, bíztam bennetek!
– Ne vádolj, Florenz. Ha nem tesszük meg, amire kért... – Sofie néni elhallgatott, majd úgy döntött, jogom van hallani a folytatást. – Rodolpho bácsi... nos, mikor eljött Olaszországból, nem jutott törvényes papírokhoz. Lényegében engedély nélkül lépte át az országhatárt. Természetesen azóta állampolgárságot is kapott, de apád diplomataként hozzáférhet olyan adatokhoz, melyek nem tartoznak a rendőrségre. Azt hiszem, nem a bácsikádat érné a legnagyobb veszteség, ha ez az egész napvilágot látna. Rodolpho barátai, rokonai is ugyanilyen módon telepedtek le Németországban és úgy tudom, a mai napig vannak páran, akik nem igényeltek állampolgárságot. Érted már, kicsim? Legalább egy tucat embert sodornánk veszélybe!
– Tudtam – morogtam közbe. – Apa mindent megmozgatna, hogy keresztbe tegyen nekem. Pedig azt hittem, végleg békén hagy! Te jó ég, Bill is miatta fog szenvedni! Az egész ocsmány zsarolás miatt!
– Vádolhatsz minket, mert megérdemeljük, de tudd, hogy visszamondtuk az egyességet, miután kiadtad Bill útját.
– Bill? Milyen arcot vágott? – kérdeztem bátortalanul. Már nem haragudtam Sofie nénire.
– Nem lehet meghatározni – válaszolta kelletlenül a nénikém. – Össze volt zavarodva.
– Sofie néni… Bárcsak mindent visszavonhatnék
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése