Egy hét múlva rájöttem, hogy felesleges fantáziálgatnom, ha Bill ígyis-úgyis utál. Linda és Anni hiába biztosított ennek ellenkezőjéről, én továbbra is úgy gondoltam. Sőt, kezdtem elhinni, hogy talán boldog, hogy megszabadult tőlem. Ez a kijelentés viszont annyira kiborította Mike-ot, hogy egyik reggel fogta magát és egyszerűen elment. Azt üzente, hogy visszamegy Oroszországba. Na tessék, egy barátot is elűztem – gondoltam, miközben Sofie néni tájékoztatott Mike üzenetéről.
Számoltam a napokat. Február 28-án lesz az európai turné hamburgi állomása. Újra koncerten lehetek! Elvégre attól, hogy nem vagyok már Bill barátnője, még lehetek rajongó, bár kérdés, hogy a filozófiám mennyit változott annak megítélésében, hogy mit tehet meg egy rajongó és mit nem. Linda szerint, ha bármelyik rajongó olyasmit tenne, mint amelyeket a koncert előtt pár nappal soroltam fel, biztosan letépném a fejét akármelyiküknek. Magabiztosan állítottam, hogy dehogyis, de nem igazán hitt nekem, mint ahogy én sem magamnak. A neten Mike videóit nézegettem, mert tényleg nagyon bántott, hogy elűztem magamtól. MSN-en kértem bocsánatot tőle. Nem válaszolt, hiába rezgettem, írkáltam, könyörögtem. Kétségbeestem, mert Mike mégiscsak fontos volt számomra. Másnap már láttam, hogy írt, de baj volt az internetkapcsolattal, ezért nem kaptam meg az üzeneteit. Elmondta, hogy egyáltalán nem haragszik, csak idegesítette, hogy olyasmiket hiszek magamról és Billről, melyek teljesen ellentmondanak a valóságnak, hiszen Bill hogyan is lehetne boldog nélkülem? Annyira jó volt olvasni ezeket a sorokat. Mike szeretett, ez nyílt titok volt. Viszont tiszteletben tartotta, hogy én mást szeretek, mégis elfogadott barátjának és átsegített egy nagyon nehéz időszakon. Hálával tartoztam neki. Ő biztatott, hogy ne sodródjak a kétségek sötét világába.
Linda és Anni gőzerővel készült a koncertre. Napokig csak azt válogatták, mit vegyenek fel, s hogyan sminkeljék magukat. Engem is megkértek, hogy csatlakozzak hozzájuk, nekem viszont nem volt sok kedvem a dologhoz, így nem is erőltették.
Mike mindennap tanácsokkal látott el, hogyan viselkedjek majd a koncerten, hogy lehetőleg ne tűnjön fel semmi. Igyekeztem megfogadni a tanácsokat, így, mikor arra kért, hogy vegyek részt a lányokkal a ruha és a sminkpróbákon, beleegyeztem.
– Köszönjétek meg Mike-nak – mormogtam, miközben Linda az arcomat festette, Anni pedig a hajammal bíbelődött.
– Meg fogjuk – mondták egyszerre.
Mikor Anni kész lett, Linda elküldte, hogy nézzen valami ruhát, amit fel tudok venni. Anni hamarosan visszatért egy feltűnően hosszúszárú csizmával – mely egészen biztosan nem lehetett az enyém – valamint egy farmersorttal és egy könnyű anyagból készült rózsaszín blúzzal.
– Nem fogok fázni ebben? – kérdeztem gúnyosan. – Lányok, február van!
– Szerintem nem fogsz fázni. A stadionban úgyis forró lesz a hangulat – vihogott Linda.
– Persze – prüszköltem, s közben szemügyre vettem a csizmát.
– Ez melyikőtöké? – érdeklődtem, miközben a magasba emeltem a lábbelit.
– Hát a tiéd – néztek rám hitetlenkedve.
– Nekem nincs ilyenem – ráztam a fejem.
– Karácsony óta van – világosított fel Linda. – Annitól és tőlem kaptad.
– Na igen, a karácsony egy kemény időszak volt – húztam el a számat. – Nem emlékezhetek minden ajándékra. Sajnálom.
– Nem kell – nevetett Anni. – Nem emlékezhetsz rá, hiszen át sem adtuk.
– Úgy gondoltuk, nem zaklatunk ilyesmivel – tette hozzá Linda.
– Most szeretnénk átadni – harsogta Anni és színpadiasan felém nyújtotta a csizmát.
Elnevettem magam és átvettem az ajándékot. A lányok is nevettek. Furcsa volt látni, ahogy nevetnek, hiszen a letargikus hangulatom miatt ők sem nevettek – legalábbis akkor nem, ha a közelben voltam.
A koncert közeledtével egyre jobban felpörögtem. Megállíthatatlanul tervezgettem, készülődtem. A ház zengett a nevetésemtől, ahogy a lépcsőkön fel-le járkáltam.
A szobám ajtaja mindig nyitva állt a barátaim előtt. Egyik este Linda bejött hozzám és komoly arccal ült le az ágyam szélére.
– Annyira örülök, hogy végre nevetsz – mondta és megölelt. – Tudod, mikor eljöttem és láttam azt a kísértetet, ami olyan volt, mint te, de nem te voltál, megrémültem. Nagyon ijesztő volt, és féltem, hogy soha nem tér vissza az a Lotte, akit ismerek.
– Még csak küzd, hogy visszatérjen – jegyeztem meg.
– Tudom – felelte higgadtan. – Látom rajtad. Mikor nem nevetsz, a tekinteted még élettelen. Viszont jó úton haladsz, hogy túljuss ezen és minden rendben legyen. Anyukád halála után Bill segített, most pedig mi fogunk, legalábbis igyekszünk.
– Ti eddig is mindent megtettetek – nyugtattam meg.
– Nem tudom, mit tehetnénk még. Most is szomorú vagy, és csak azért nevetsz, mert azt akarjuk látni. Leírtam, mi van Billel, nehogy mégis elmenj a próbateremhez, ráadásul a naplót is olyan helyen hagytam, ahol megtalálod. Erre, mikor visszajövök, azt kell hallanom, hogy megint megpróbáltál elmenni. Hidd el, nem akarunk rosszat, de ha Bill meglát, vagy te látod meg őt, nem tudnád, mit reagálj.
– Annyira rosszul van? – sóhajtottam csendesen.
– Mielőtt visszajöttem, elmentem hozzájuk. Kivételesen otthon volt. Könyörögtem neki, hogy hallgasson meg. Miután hajlandó volt rám áldozni tíz percet, meggyőztem, hogy legalább az Europe Tourt tudja le, aztán meglátjuk, mi lesz. Nem helyezheti előtérbe a saját érdekeit, hiszen jelen pillanatban a csapat az első. Belátta, hogy igazam van, így végül én kísértem el a próbára, ahol mindent megtett a drága, de a teljesítménye csupán 80%-os lehetett. Úgy értem… többször eltévesztette a szöveget, meg ilyesmi… Hangsúlyozom, ez még mindig jobb, mint amit januárban művelt. Holnap is elmegyek, hogy ellenőrizzem, mindent úgy csinál-e, ahogy mondom neki. Tom megígérte, hogy odafigyel rá, nehogy újra elhagyja magát.
Miközben Linda mesélt, hol összerezzentem és megfeszítettem minden izmomat, hol megnyugodtam és elengedtem magam.
– Hülyeség, hogy vele álmodok? – fakadtam ki.
– Egyáltalán nem. Bill nagyon fontos része volt az életednek, szinte mindent kitöltött. Segített, ha kellett, ott volt, ha szükséged volt rá, kiállt melletted és nem utolsó sorban szeretett, mikor úgy érezted, mindenki elhagyott. Nem kellett mondanod, tudta, mit akarsz.
– Akkor miért nem tudja, hogy nem akartam eldobni? – néztem fel a térdeimről.
– Még mindig nem jöttél rá? – mérgelődött Linda. – Ezt próbálom magyarázni már nem is tudom, mióta!
– Én nem értem.
– Lotte, Bill vakon szeret! Tök mindegy, mit mondasz neki, el fogja hinni, mert annyira bízik benned, mint Tomban.
– És ha valahogy jeleznék neki a koncerten?
– Azt merd megtenni! – rémüldözött és felpattant az ágyról. – Annyi a shownak!
– Nem akartam, nyugi. Csak gondolkodtam rajta.
– Felfogtad, hogy ha Bill észrevenné, hogy ott vagy, kilépne abból a ritmusból, amit belediktáltunk? Valószínűleg teljesen összezavarodna, és nem tudná, mit csináljon, hiába van már több éves szakmai gyakorlata. Egyszerűen megfagyna és leállna. A rajongók meg csak néznének és perceken belül kiderülne minden.
– Oké, értem – emeltem fel a kezeimet.
Kifújta magát, majd kicsit járkált, hogy lenyugodjon. Nagyon a szívén viselte a turnésorozatot, hiszen ez Tomnak is fontos volt, tehát neki is.
Hallottuk, mikor Anni megérkezett – bizonyára Gustavval töltötte a délelőttöt. Linda lesietett elé. Én a szobámban maradtam, úgy döntöttem, alszom még egy kicsit.
Hideg, fagyos levegő. Üres utca. Halk léptek kopogása. Lámpák mellett haladtam, kitartóan sétáltam a célom felé, bár nem tudtam, mire ez a nagy határozottság, hiszen nem ismertem a helyet, ahová mentem. Az utcán nem voltak sem fák, sem házak, csak lámpaoszlopok. Sok-sok lámpaoszlop egymás után. Csak mentem és mentem. A ruhámat szél suhogtatta, a hajam időnként az arcomba csapott. Az egyenes útszakaszon úgy haladtam végig, mint egy sötét árnyék. Boldogság öntött el, miközben kopogó lépteimet hallgattam. Az útszakasz a végéhez közeledett. A lámpaoszlopok egyre ritkultak, míg végül már majdnem teljesen sötét volt. Még ki tudtam venni egy összetört, halványan parázsló autó körvonalait, de mást nem láttam. Nem figyeltem, hova lépek. Ennek köszönhető, hogy majdnem elestem valamiben, vagy inkább valakiben, aki a roncsautó mellett feküdt. Csak a szerencsén és az illető nyöszörgésén múlt, hogy nem léptem rá.
Hátranéztem. A lámpaoszlopokat köd burkolta. A köd egyre terjedt, körülzárva engem és a nyögdécselő alakot. Lenéztem a földre, ahol a kínok között vonagló ember vergődött. A sötétben nem lehetett felismerni. Az arcát nem láttam, mert egész testét vér borította. Elfogott az iszonyat, ahogy ránéztem.
– Se-se-se-segíts, a-a-angyal – nyögte a földön fekvő alak. – Segíts.
A hangjáról könnyű volt azonosítani. Nem hittem a fülemnek. A földön Bill kínlódott.
– Bill? Mi történt veled? – suttogtam a csöndben, miközben letérdeltem mellé.
Amint közelebb hajoltam hozzá, láthatóvá vált az arca. Sápadtabb volt, mint ahogy azt valaha is el tudtam képzelni. A szemei csukva voltak, a kezei remegtek, ahogy tétován az enyémeket keresték.
– Se-se-segíts – kérte ismét. Dúdolni kezdett. Ismertem a dalt, de Bill megtört hangja most borzongatóan hangzott a csöndes éjszakában.
...
Most itt vagyok.
Nincs több félelem
Angyal, ne sírj
A másvilágon
Találkozom veled
(Tokio Hotel – Phantomrider)
...
– Ez nem lehet – motyogtam zavartan, miközben felálltam. Hátrálni kezdtem, de Bill felé nyújtottam egyik kezemet, hogy felsegítsem a földről.
Hirtelen hangorkán támadt. A sötétséget vörös fénysugár töltötte be, majd kibontakozott egy lány alakja. Azonnal felismertem. Gitty volt. Zavaros tekintetű, sárbarna szemei sötéten villogtak, miközben egyik kezével megragadta Billt és felrántotta a porból.
– Mit akarsz? – kérdeztem és megfogtam Bill kezét, mert csak azt sikerült elérnem.
– Azt hittem, rájöttél – nevetett kéjesen. – Billt!
– Engedd el. Szenved.
– Azért lesz könnyebb dolgom vele.
Gitty szabad kezével a zsebébe nyúlt és előhúzott egy vértől csillogó kést. Pont azt a kést, mely az én sérüléseimet is okozta. Kétségbeesetten nyúltam Billért, de nem tudtam megfogni őt. Rémülten kiáltott, majd örökre elhallgatott. A srác halálsikolya éles volt, mintha a sikollyal együtt távozott volna mindaz, ami valaha Billé tette őt.
– Neeeeem!
A saját sikoltásomra ébredtem. A szobám ajtaja kicsapódott és megpillantottam Sofie nénit, Rodolpho bácsit, Annit és Lindát, akik egyszerre próbáltak bejutni a szobába.
Linda volt a legfürgébb, így ő ért először az ágyamhoz.
– Csak álom... – nyugtatott kicsit ijedten. – Álom volt. Nincs semmi baj. Álmodtál.
– Ő volt ott. Véresen, mocskosan… feküdt az utca kövén… Segítenem kellett volna rajta, de megjelent Gitty és megölte! Nem tehettem semmit! Próbáltam elkapni, de nem tudtam elérni! Hatalmasat kiáltott és utána csönd lett...
Mindenki körülöttem volt és nyugtatni próbáltak. Sofie néni egy pohár vizet hozott, Anni a remegő kezeimet fogta, miközben megpróbáltam egyenesen tartani a poharat.
- Angyal… ne… sírj… a… másvilágon… találkozom… veled…
Sofie néniék nem értették, mit jelentenek a zavaros szavak, de a két barátnőm összenézett és megértő pillantást váltott.
– Már érted, Linda?
– Mit kéne értenem? – kérdezett vissza a lány és elvette tőlem a poharat.
– Hogy… Miért akarok elmenni a srácokhoz. Látnom kell, akár tetszik, akár nem. Különben meg fogok őrülni!
– Nem lehet, értsd meg! Nincs rá felkészülve!
Visszazuhantam a párnák közé. Olyan gyengének éreztem magam, mintha hetek óta megállás nélkül futottam volna. Mindenem fájt, olyan volt, mintha valami össze akarna nyomni. Lehunytam a szemem. A körülöttem állók ezt az álmosság jeleként értelmezték, így szépen lassan elhagyták a szobát. Csak Linda maradt velem. Abban a fotelben üldögélt, melyben utoljára Mike ült, mikor azt a feladatot kapta, hogy őrködjön felettem.
Újra elaludtam. Ezúttal nem kínzott rémálom. Másnap reggel ébredtem fel. Teljesen felfrissülve pattantam ki az ágyból. Linda még mindig ugyanabban a fotelban ült. A feje oldalra billent. A kezében hanyagul egy könyvet tartott, de már rég nem olvasta. Óvatosan felkeltettem.
– Mi? – kérdezte riadtan, mikor hozzáértem.
– Ébresztő – szóltam halkan, mire kihúzta magát és körülnézett.
– A fenébe... Elaludtam?
– Nagyon úgy tűnik – nevettem és felsegítettem
Lebotorkáltunk a lépcsőn és megreggeliztünk, de én gyorsan befaltam a saját adag zabkásámat, így visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Linda lent maradt és elmélyülten beszélgetni kezdett Annival és Sofie nénivel. Valamiért úgy sejtettem, hogy arról próbálja meggyőzni őket, hogy legalább Loitschébe engedjenek el. Linda már teljesen az én oldalamon állt, bár azt állította, hogy Bill nincs felkészülve a látogatásomra, tudtam, hogy titokban azt reméli, ha Bill újra meglát, minden helyrejön.
A szobámban pakolásztam, közben dúdoltam valamit. Bekapcsoltam a számítógépet és elkezdtem beszélgetni Mike-kal. Elmondtam neki, hogy sokat nevettem és hogy jobban vagyok. A rémálmomról nem szóltam, de természetesen tudott róla. Valamelyik lány biztosan elárulta. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy mi történt, de már őszintén szólva én sem emlékeztem minden részletre.
...
Lotte üzenete:
Valami utcán sétáltam, ahol nem voltak se fák, se házak, csak lámpaoszlopok. Hideg volt. Csak mentem és egyszerre elfogytak a lámpaoszlopok és Bill ott feküdt egy kocsi mellett. Csupa vér volt. És… jaj, de ijesztő volt! Énekelt… nyöszörgött… nem is tudom, mit csinált… a Phantomriderre emlékszem… azt mondta… angyal… ne sírj… Jaj! És aztán megjelent Gitty... Gitty az a csaj, aki rám támadt. És… és… megölte őt… Megölte Billt!
...
Mannreall üzenete:
És te akarsz még menni hozzá ezek után is? Rémálmaidat megsokszorozni? Felejts!
...
Lotte üzenete:
Felejteni? Szerinted könnyű az? Annyi, hogy elfelejtem és kész? Neked lehet, de nálam nem így működik! Fel se fogod, mit mondasz! Bill nem olyasvalaki, akit könnyű lenne elfelejteni. Ha az lenne, már rég nem szenvednék!
...
Olyan mérges lettem, hogy majdnem faképnél hagytam, de mégsem tettem. Nem akartam ismét megbántani őt. A válasza bocsánatkérőnek hangzott.
...
Mannreall üzenete:
Jaj, csak te ne haragudj, tudod, hogy nem szeretek, mikor dühös vagy. De tudok azt, hogy igazat mondok. Nem örökre felejtened kell el őt, de muszáj megválnod tőle. Tudtál élni nélküle, mikor még azt se tudtad, hogy ismerni fogod őt.
...
Óh, persze, de még mennyire, hogy tudtam élni. Iskolába jártam, aztán hazamentem és egész este a szobámban gubbasztottam. Hát köszönöm, ennyit most is megteszek.
És Mike nem adta fel, így erősködnöm kellett neki, hogy Bill mindent megváltoztatott.
...
Mannreall üzenete:
Szétment a családod. Az apád elhagyott. Tényleg minden megváltozott.
...
Mérgesen kiáltottam egyet. Feldúlt voltam, hiszen Mike-nak nem lett volna joga, hogy a fejemhez vágja ezeket. Az apám nem Bill miatt hagyta el a családot és rakott ki otthonról. Ennek semmi köze nem volt Billhez!
Linda és Anni feljött megnézni, mi a baj.
– Mike – morogtam, mikor kinyílt az ajtó.
– Mit csinált? – kérdezte Anni.
– Semmit – mondtam és a földhöz vágtam a kezemben lévő ruhakupacot. Anni leguggolt és fölszedte, majd összehajtogatta a ruhákat.
– Persze, semmit – húzta el a száját Linda.
– Csak felidegesített. Olyanokat mondott, amiket nem kellett volna. Mintha azt akarná bemesélni, hogy minden szarság Bill miatt történt! Jóhogy nem már azt mondja, hogy anyám is Bill miatt halt meg! Ennyire nem utálhat valakit!
– Ezt nem tudhatod – vélekedett a két lány.
- Felőlem utálhatja, ha annyira akarja, de ne előttem adjon hangot ennek!.
– Jobbat akar neked – mondta bátortalanul Anni.
– Ohh, igazán? Talán azt akarja, hogy őt válasszam?
– Megfordult a fejében – közölte Linda.
– Tudom, de tudnia kell, hogy soha! Soha nem választanám őt, mert nem lehet!
– És mégis, miért nem? – kérdezte Linda, akiről már régen tudtam, hogy volt egy olyan terve, hogy összehoz Mike-kal.
– Azért nem, mert nem akarok senkit. Se Mike-ot, se mást.
– Ez érthető, de nem kéne ennyire feldühödni miatta, elvégre Mike is ember – szólt Anni békítően.
– Felőlem aztán lehet akármi. Hagyjon békén. Nekem jó így, ahogy van.
Leültem az ágyra. A két lány elém állt. Így sokkal magasabbnak tűntek, mintha őrtornyokként álltak volna előttem. Lehajtottam a fejem és a kezeimre meredtem.
– Most már elég legyen! – kiáltott fel Linda. – Két hónapja nem csinálsz mást, csak búslakodsz! Nőj már fel és lépj túl ezen! Eddig tűrtem, néztem, hogy szomorkodsz. Beletörődtem, hogy nem tehetek semmit, de már nem bírom! Mozdulj ki végre!
Felrántott az ágyról és levonszolt a lépcsőn.
– Vásárolni megyünk – jelentette ki és rám adta a kabátomat, mialatt Anni megkereste a csizmámat. Nem volt más választásom, felöltöztem és velük tartottam. Sminkkészletet vettünk. Anni lelkesen mesélte, hogy milyen sminket talált ki számomra. Csak hagytam, hadd mondja a magáét. Miután mindent megvettünk, hazamentünk. Valóban jobb kedvem lett egy kicsit. Jót tett a friss levegő, hiszen két hónapja alig mozdultam ki a lakásból. Az ebédnél – Sofie néni csodálkozására és örömére – mindent megettem, amit elém raktak. Ilyen már nagyon régen nem fordult elő. A lányok a délutáni szórakozásomról is gondoskodtak. Moziba mentünk, majd sétáltunk a városban. Anni és linda felszabadultan nézegette az utcákon elhaladó srácokat. Néha-néha vihogtak egy kicsit, mikor egy-egy extrém külsejű srácot vetett arra az út, de általában csak hümmögtek. Kritikus szemmel néztek mindenkit. Egy-két fiút nekem is beajánlottak, persze csak a vicc kedvéért. Egy idő után én is elkeztem nézegetni az utca népét, de egy fiút sem tartottam érdekesnek vagy különlegesnek. Mindegyikben Billt kerestem. Tudtam, hogy túl magasra tettem a mércét, de nem adhattam alább. Bill kellett és kész.
Este hat körül mentünk vissza Sofie néniékhez. A vacsora után mindannyian elvonultunk aludni. Sofie néni és Rodolpho bácsi örömmel vette tudomásul, hogy jó kedvem van. Aznap este ránéztem a naptárra és az eddigi jókedvem csak tovább fokozódott.
– Holnap koncert! – kiáltottam olyan hangosan, hogy lent is hallották.
– Tudjuk! Megtennéd, hogy nem kiabálsz, mert valaki aludni is szeretne?
Hangosan felnevettem és ugrottam egyet, majd lefeküdtem és elaludtam.
Még szép, hogy reggel én voltam az első, aki felébredt. Hiába, mégiscsak Tokio Hotel koncertre megyek... Ennyire izgatottnak a barátaim sem láthattak még. Egész nap Tokio Hotel dalokat dúdoltam, táncoltam, nevettem. Mikor felöltöztem, rájöttem, hogy a hosszú csizma mégiscsak remek választás volt. Anni kisminkelt, mondanom se kell, elég furcsán néztem ki, de meg lehetett szokni. Nagy sokára aztán végre elindultunk. Ismerős volt az út, ahol haladtunk, hiszen Billel mindennap erre jártunk. Viszont most nem a stúdió felé igyekszünk, hanem egy hatalmas stadionhoz, mely már tele lesz sikítozó rajongókkal. Rodolpho bácsi vitt el minket. Egész úton azzal fárasztottuk, hogy kórusban énekeltünk, ami néha kicsit hamiskásra sikerült, de mi kifejezetten élveztük. Rodolpho bácsi nem szólt semmit, hiszen örült, hogy végre valami életet lát bennem.
– Europe Tour!
– Humanoid City!
– Hamburg!
Már közel jártunk. Hallani lehetett a stadion felőlé rkező sikoltozások foszlányait.
...
Szerelem ellen
Gyűlölet ellen
A nap ellen
Az éj ellen
Törvény ellen
Hatalom ellen
Minden ellen
Minden ellen
(Tokio Hotel – Humanoid [német])
...
Pár perc múlva megérkeztünk a stadion elé. Kipattantunk az autóból és a rajongók közé rohantunk. Énekeltük a dalokat, miközben néhány lány transzparenseket lóbált, mások zászlókat lengettek. Lelkesen ugrándoztunk és táncoltunk. A nagy ünneplés és az extázis eszembe juttatta azt az augusztusi koncertet, mely sorsdöntő fordulatot hozott. Azt a napot, mikor először láttam Billt. Most, hét hónap elteltével ismét csak egy lány voltam a sok közül, noha valaha többet is jelentettem neki, mint pusztán egy rajongó, aki mosolyogva kér tőle aláírást és közös fotót. Ma újra látni fogom őt.
A tömeg egyszerre indult a hatalmas stadion felé. Szerencsére nem sodródtam el a lányoktól, így együtt férkőztünk be a csarnokba. A jegyek Anninél voltak, aki a biztonsági őr kezébe nyomta őket, majd arrébb tuszkolt minket, hogy mások is be tudjanak jutni. A lányok tanácsára nem álltunk az első sorba, úgy a második vagy harmadik sor környékén találtunk helyet magunknak. Feszült várakozás töltött el, mialatt az üres, egyelőre még kivilágítatlan színpadra bámultam. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy fájt minden ütés, melyet a bordáimra mért. Végre felgyúltak a fények és megjelentek a fiúk. Egy pillanatra a vér is megállt bennem, mivel a tojásszerű, lenyíló színpadra csak hárman léptek fel. Belekezdtek a Komm című dalba. Hosszú zenei előzetest játszottak, majd Bill is megjelent és énekelni kezdett. A külseje nagyjából rendben volt, bár nem tudtam, mennyit készülhetett, hogy hozni tudja a formáját. Az extrémebbnél extrémebb villogó, meghökkentő robotöltözékek teljesen elfedték törékeny testének jellegzetes alakját, így nem tudtam tanulmányozni őt.
A koncert fantasztikus volt. Sikoltoztam, énekeltem, tapsoltam pont úgy, mint a legelsőn. Hihetetlen volt a látvány, bár nem mindig figyeltem, de néhány momentum engem is megragadott, például: mikor Bill egy motoron ülve énekelte a Hunde című számot, vagy mikor Tom égő zongorán játszotta a Zoomot. Természetesen nem maradhatott ki a színpadot elárasztó tűzcsóvák hatása sem, bár ezúttal nem a Lass uns laufen/World behind my wall/ közben törtek a magasba a lángok, hanem akkor, mikor Bill a rajongókkal énekeltette a Hey Du-t. Személy szerint, a Kampf der Liebe-nél vártam, mikor csendül fel Tom mély baritonja, de az albumon lévő változattal ellentétben a dalt mindvégig Bill énekelte. Tom és Georg hol gitározott, hol pedig a szintetizátorok billentyűin járt a kezük.
Volt néhány pillanat, mikor nem bírtam ellenállni a kísértésnek és Bill felé nyújtottam a kezem, ahogy a többi lány is tette. Egyszer megfogta, de nem nézett a tömegre, így nem tudta, hogy pont az én kezemet fogja. Linda gyorsan észhez térített és hátrébb húzott, így Bill keze kicsúszott az enyémből.
– Mit csinálsz? – ordította a fülembe.
– Semmit – ráztam meg a fejem. – Csak megfogtam a kezét. Muszáj volt!
– Megígérted, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! – sikította Anni.
– Nyugi már, lányok! – ordítottam, túlharsogva a tömegből felszakadó kiáltásokat. Nem tettem semmi rosszat! Észre se vette!
– Ez a szerencséd – morogta Linda és ismét a fiúkra nézett.
…
Jöjj és öld meg a rossz álmot
Idegent szeretni
Jöjj és ébressz fel a halálból
Idegent szeretni
(Tokio Hotel – Alien [angol])
…
Mikor felhangzott az utolsó dal, a Für immer jetzt első akkordsora, újra üresnek éreztem magam. Tudtam, hogy vége van az estének, tudtam, hogy ennyi volt, nem maradhatok tovább Bill közelében. Fájt, mikor a hatalmas, tojás alakú színpad összezárult, magába rejtve a négy srác alakját. A fények kialudtak, a dallamok elhalkultak, csak a rajongók sikoltása maradt, de ez már mit sem ért nekem.
A koncert végén természetesen kimaradtunk az autogramosztásból. Linda és Anni ügyelt rá, hogy biztos távolságban maradjak Billtől. Idegesített egy kicsit, de tudtam, hogy csak jót akarnak és nem szeretnék, hogy Bill vagy én bármi ostobaságot tegyünk.
A stadionból kilépve megláttuk Santiago Volkswagenjét. Fürgén beszálltunk a kocsiba és már száguldottunk is hazafelé. Nem cseverésztünk a koncertről, pedig Santiago kérdezgette, hogy milyen volt. Nem voltunk kipirulva és nem árasztottuk el az élményeinkkel. Linda és Anni néha-néha mondtak valamit, például, hogy jó volt a fénytechnika, hogy nekik is tetszettek Bill látványos és egyben lehetetlen, világító robotöltözékei és a szünetek utáni bevonulások, na meg persze a tüzes jelenetek és az égő zongora, mely mindhármunknál abszolút kedvenc volt – bár én nem említettem semmilyen eseményt. Jószerével meg sem szólaltam. Mit is mondtam volna? Azt ,hogy egész végig Billt bámultam? Néztem, miként küzd azellen, hogy bármit is kimutasson? Hogyan ugrálta végig a koncertet? Nevetett, de a nevetése fájdalmas grimaszra hasonlított. Nem, természetesen Bill jól van. Nincs semmi baja, éli az életét, ahogy mindenki más is teszi. De mégis hogyan éli? Mit csinál, ha nem koncertezik? Tudtam a választ, de a saját szemeimmel akartam látni. Mindenképp el kellett mennem a próbateremhez. Miközben hazafelé tartottunk, elhatároztam, hogy akár tetszik a lányoknak, akár nem, meg fogom tenni. Természetesen csak azután, hogy a fiúk befejezték a turnét. Az persze még nagyon messze van, hiszen áprilisban lesz vége a koncertsorozatnak. Mit csinálok addig? El kell majd foglalnom magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése