A napok teltek, a bátorságom pedig egyre inkább csökkent. Szinte már-már meghátráltam a hatalmas feladat elől. Az sem könnyített a helyzetemen, hogy Billt soha nem láttam MSN-en, így a kérdezési lehetőségem is majdnem egyenlő volt a nullával. Írhattam volna neki azonnali üzenetet, de ezt jobban szerettem volna majdnem személyesen megbeszélni vele.
A jó hír viszont az volt, hogy Lindát újra átengedték hozzánk, mert a nagymamáját hazavitték, így együtt tölthettük a délutánokat. Nézte, ahogy valami ehetőt készítek a konyhában, hiszen anya dolgozott, így rám hárult a feladat. Elmondtam neki, mekkora galibát okozott a véletlenül elejtett kérdésével, de ő csak vihogott. Tudtam, hogy nem hiszi el, hogy Bill és én még barátok sem vagyunk.
Kedd délután egy kisebb vita kerekedett közöttünk, melynek témája természetesen Bill és az MSN cím volt.
– A cím – csapott az asztalra úgy, mint az ügyészek a bírósági tárgyaláson – a cím döntő bizonyíték.
– Nem én kértem, hogy írja rá arra a nyomorult lapra! – fakadtam ki, mert már elegem volt abból, hogy két hete csak ezt hallottam tőle.
– Tudom – mondta erős fejrázások közepedte. – Nem is azt mondom, hogy te... Talán...
– Spekuláció – morogtam közbe, de nem figyelt rám. Az arca felragyogott, kissé álmodozó kifejezést öltött, s nagyon lassan ejtette ki a szavakat, mintha maga sem hinné el azt, amit mond.
– Bill... akar... valamit – bökte ki végül.
- Tőlem? Na ne röhögtess, Linda! Ez abszurd! Miért pont tőlem?
Linda fél másodpercre elgondolkodott, majd ennyit felelt:
- Nem hiszed el, hogy téged is kedvelhet valaki.
- Kedvelhet, és a kulcsszó itt van, v-a-l-a-k-i – emeltem fel a hangom. – Bill pedig nem csupán valaki! Ő Bill!
- Rosszul közelíted meg a dolgot, Lotte– ingatta csinos fejét Linda. – Ebben az esetben Bill teljesen egyenértékű a valakivel. Nem híres énekesként állt előtted azon a lépcsőn, hanem csak úgy, mint egy srác. Nem jött azzal, hogy „Helló, Bill vagyok”. Egyszerűen csak felsegített és kész.
- És az MSN-cím? Azt nem rögtön adta ide! – tiltakoztam hevesen.
- Nézd el neki. Nem lehetett ideje rá, hiszen készülnie kellett a koncertre.
A fenébe. Linda mondanivalójában volt némi igazság, de… Bill továbbra is megfejthetetlen volt számomra, s most, hogy újra azon az estén gondolkodtam, eszembe jutott az énekes későbbi üzenete. Tétován kezdtem bele, hogy Linda tudomására hozzam azt a beszélgetést.
- Miután hazajöttem, beszéltem vele MSN-en… Nagyon fura dolgokat írt. Azt mondta, nem válaszol arra a kérdésre, hogy miért pont én…
- Hogyhogy nem válaszol? – háborodott fel Linda. – Azt hiszi, hogy ez csak rá tartozik? Hé, Bill-pajtás, nagyon tévedsz!
- Várj, várj – nyugtattam nevetve. – Azt mondta, túl bonyolult lenne megértenem a dolgot… Megígérte, hogy elmondja, ha itt az idő.
- Milyen idő? Miféle idő? – tajtékzott Linda, s még fekete keretes szemüvegét is levette, hogy tiszta tekintetű, barna szemeivel rám bámulhasson.
- Nem tudom – feleltem tanácstalanul. – Linda… valamiről még nem beszéltem neked… Bill szemeiről még nem mondtam semmit…
- Jaja, vágom, hogy lélekzetelállítóak, de ez nem visz közelebb ahhoz, hogy megtudjuk, miféle időről zagyvált – morgolódott a lány és levágta magát egy fotelbe.
- Ami azt illeti, talán mégis közelebb visz – biccentettem és kezeimet tördelve az ágyam szélére huppantam. – Bill tekintete tele volt fájdalommal, kétséggel és rettegéssel… na meg… valami egészen fura kifejezéssel, ami leginkább… reménykedésnek tűnt… Sosem láttam még ilyet… Őszinte volt… Nem mondott semmit, de a szeme mindent elárult.
Linda csodálkozva pislogott, miközben orrára biggyesztette a szemüveget.
- Ez érdekes… nagyon, nagyon, nagyon érdekes – mondta lassan, s szórakozottan ujjaira csavargatta hullámos fürtjeit.
- Mi olyan érdekes? – kérdeztem érdeklődve, miközben előhalásztam egy könyvet a táskámból.
- A szem a lélek tükre, ahogy mondani szokás. Bill tekintete pedig… azt hiszem, most túlságosan tükrözte szegény srác lelkét… Fájdalom, kín, kétség…
- A szülei válása csak nem okozott benne ekkora törést – vélekedtem félig nevetve. – Vagy talán igen?
- Elképzelhető, de azt hiszem, ez… ez nem a Kaulitz-szülők szakítása miatt van.
- És mondd csak, van egyáltalán valami elképzelésed arról, hogy mi miatt lehet? – kérdeztem kicsit hitetlenkedve.
- Pontos elképzelésem természetesen nincs – felelt tárgyilagosan Linda és egyik kezét táskája egyik fiókjába rejtette. – Feltételezéseim azért akadnak.
- És hajlandó vagy megosztani velem ezeket a feltételezéseket? – kérdeztem egyre növekvő türelmetlenséggel.
- Ha nem vágnál közbe folyton, talán már eljutottam volna odáig – torkolt le Linda, miközben kivett egy tollat és egy füzetet a táskából, majd szórakozottan rágcsálni kezdte a toll végét, s lapozott néhányat a füzetben. – Billt valószínűleg olyasfajta megrázkódtatás érte, melyet nem tudott kiheverni. Halál, vagy ilyesmi…
Egy pillanatra megfagytam. Tudtam, hogy néhány éve meghalt a nagyanyja… A fájdalmat tehát már értettem… De mi a helyzet a többi érzelemmel?
- Meghalt a nagymamája – kezdtem bizonytalanul. – De mi köze ennek hozzám?
- Nem a nagyira gondolok – tűnődött Linda. – Olyanról lehet szó, aki… hasonlított rád… Ez jelenthette a felismerést és a reménykedést. Érted már? Reménykedett, hogy általad visszakapja azt a valakit!
A gondolat cseppet sem tetszett. Nem azért, mert úgy tűnt, hogy Bill ki akar használni, hanem azért, mert eljutott a tudatomig, hogy Bill talán… szeretett egy lányt, aki olyan volt, mint én…
Linda hamarosan elment, egyedül hagyva a gondolatokkal. Nem tudtam, mit higgyek el, s melyik elméletet tartsam helyesnek. Florenz szerint Bill egyszerűen fel akart szedni, de ez nem adott okot a srác szemeiben felvillanó érzelmekre. Erre a kérdésre Linda véleménye adta meg a választ, s úgy gondoltam, talán jobb, ha a lányra hallgatok a nővérem helyett… Florenz nem látta Billt… Nem tudhatta, hogyan nézett rám…
Egész héten ezen törtem a fejem. Ismét visszahúzódó, magányos alak lett belőlem, de ennek most semmi köze nem volt a szomorúsághoz… épp ellenkezőleg… Direkt kerestem a csendet, az egyedüllétet. Gondolkodni akartam, csakhogy nem tudtam…
A péntek este jóleső változással indult. Anyám halkan kopogtatott a szobám ajtaján.
– Bejöhetek? – kérdezte óvatosan.
– Aha – válaszoltam és félretettem az épp olvasott könyvet.
Anya belépett a szobába és becsukta az ajtót.
– Holnap megyünk Florenzhez – közölte a jó hírt.
Ennek nagyon megörültem. A nővéremet egy hónapja nem láttam. Nem tűnt hosszú időnek Linda mellett, szinte észre sem vettem, hogy már az októbert tapostuk.
– Ez nagyon jó! – lelkendeztem – Mikor indulunk? Csak te és én?
– Apád is jön – válaszolta anya. – Holnap reggel. Próbálj meg korán felkelni.
– Oké, hánykor?
– Azért ne hajnalban – nevetett és az ajtó felé indult. – Florenz nem tud a látogatásunkról. Ne szólj neki.
Megígértem, hogy nem teszem, pedig először pont arra gondoltam, hogy azonnal szólok Florenznek, de anya meglepetését természetesen nem akartam elrontani, így nem tettem meg.
Szombaton persze én voltam az első, aki felébredt. Csendben felöltöztem, megreggeliztem, majd a szobámban próbáltam rendbe szedni igencsak kócos tincseimet. .
– Indulhatunk? – kérdezte anya, mikor visszatértem a nappaliba.
– Persze.
– Hosszú lesz az út. Eltetted az MP4 lejátszódat? Tudom, hogy nem bírod zene nélkül.
– Igen, de itt a laptop is.
– Miért hozod? – kérdezte apa – Öreg már az a gép, nem kéne annyit hajtani.
– Még bírja – vontam vállat és kimentem a kocsihoz. Becsusszantam a hátsó ülésre, a laptoptáskámat pedig magam mellé húztam.
Nemsokára anyáék is megérkeztek. Az, hogy ki vezessen, kicsit nehéz döntésnek bizonyult. Végül elhatározták, hogy versenyt futnak az autóig, és aki nyer, az vezet. Apa volt a gyorsabb, így ő sugárzó mosollyal ülhetett a volán mögé, míg anya kicsit savanyú arccal foglalt helyet az anyósülésen. Mosolyogtam a játékosságukon.
– Induljunk – szólt anya, mire apa felbőgette a motort és már száguldottunk is, persze a megengedett sebességhatáron belül.
Nem akartam zenét hallgatni, így elővettem a laptopomat, amihez USB-s modem is tartozott, remek mobil internettel. Csodálkoztam azon, hogy ez az ősöreg gép felismeri a modemet, de szerencsém volt. Lassan igaz, de bejött a levelezőprogram, így meg tudtam nézni az e-maileimet. A lélegzetem is elakadt, mikor megláttam, ki küldött nekem levelet.
Izgatottan nyitottam meg a küldeményt, de csalódottságomra abban semmi nem volt. Már éppen be akartam zárni, mikor megakadt a szemem egy linken. Elolvastam a hozzá tartozó automatikus utasítást, miszerint a levél óriásmellékletet tartalmaz, mely erről meg erről a webhelyről tölthető le. Ez már kezdett érdekelni. Mit küldhetett Bill? Megnyitottam a linket, majd letöltöttem a tömörített mappát. Mikor kicsomagoltam a fájlokat és rájuk pillantottam, velőtrázóan felsikoltottam. Apa ijedtében félrerántotta a kormányt, anya pedig kiabálni kezdett, hogy le fogunk csúszni az útról.
– Mi történt? – néztek hátra ijedten, mikor a kocsi már az út mellett parkolt.
– Elküldte... elküldte nekem... az új albumot – nyögtem ki végül.
A Humanoid album német változata október 2-án jelent meg, azaz egy nappal azelőtt, hogy megkaptam. Bill tehát szinte azonnal küldte, amint piacra dobták.
Apa bosszúsan morgolódott, látszólag nem élvezte az atrakciót. Káromkodva beindította a motort és az út elkövetkezendő részében nem méltatott szóra minket. Én egészen szegedig hallgattam az új dalokat, melyek azonnal elnyerték a tetszésemet. Írtam egy SMS-t Lindának, hogy amint otthon leszek, feltétlenül mutatnom kell neki valamit. Felhívott, de egy szót sem mondtam neki, elérve azt, hogy sértődötten tegye le a telefont. – Nem baj, majd megnyugszik – gondoltam és mosolyogva visszapörgettem a számlistát.
– Megérkeztünk – szólalt meg apa, jó néhány óra múlva. Egy csinos kis társasház előtt parkoltunk, mely külsejében cseppet sem tért el a mellette magasodó ugyanolyan épületektől. Csalódott lettem. Azt hittem, hogy Florenz lakása különlegesebb lesz.
– Nem festheti rózsaszínre a külsejét, mert nem csak ő lakik benne – nevetett anya, aki szemlátomást olvasott a gondolataimban.
Ez tényleg igaz volt, ebbe bele sem gondoltam. A táskámat a vállamra véve követtem a szüleimet a ház bejáratához, majd a lifthez. Felmentünk a harmadik – azaz utolsó emeletre. Az előtérben három ajtó volt, melyek elég távol helyezkedtek el egymástól. A szemben lévő fal csak üvegből volt, előtte cserépben szobanövények sorakoztak. Kényelmes kanapék és apró asztalkák foglaltak helyet az előtér közepén, az asztalkákon kicsi lámpák álltak, melyek esténként remek hangulatvilágítást biztosítottak. Én csak nézelődtem, s észre sem vettem, hogy anyáék elindultak a tőlünk legtávolabb eső ajtó felé.
– Lotte, nem jössz? – fordult vissza anya.
– Ja, de, de... megyek.
Futólépésben utolértem őket, így mind a hárman az ajtóban álltunk, mikor apa keze finoman hozzáért a csengőhöz. Nagyon szép dallamot játszott, mintha kicsit ismerős is lett volna.
– Megyek már! – hallatszott Florenz kiabálása, mivel apa már harmadjára nyomta meg a csengőt.
– Itt vagyok, mi a... Anya! Apa! Lotte!
Florenz sikkantott, majd félreugrott, hogy beengedjen minket. Nem volt időm körülnézni, a karjai körbezártak, eltakarva előlem mindent.
– Hogy vagy? Ugye, jól? Hadd nézzelek!
Eltartott magától, de ujjai még mindig szorosan kulcsolódtak a csuklómra.
– De régen láttalak! – lelkendezett tovább. Az arca mosolygott, ahogy elengedett.
– Csak egy hónapja – emlékeztettem finoman. – Hosszabb időre is mentél már el.
Nem esett neki rosszul a megjegyzés, tudta, hogy igazam van.
– Igen, tudom – vallotta be – de az akkor volt, nos... mikor...
– Oké, hagyjuk – nevettem és megöleltem. – Hadd nézzek körbe.
– Csak tessék – mondta, karjával invitáló mozdulatokat téve, majd apa nyakába ugrott és nem figyelt rám, így nyugodtan nézelődhettem.
A lakás berendezése teljes mértékben Florenz stílusát tükrözte. A falak világos barackszínben pompáztak a lakás minden helyiségében, a mérnöki pontossággal elhelyezett apró kis dísztárgyak mindenhol megtalálhatóak voltak. Persze ezeknek értelme nem volt, de jól néztek ki. Florenz különösen szerette őket. A nappali hosszabbik oldalán falméretű tükör kapott helyet. Ez óriási volt az otthoni állótükrömhöz képest, melyet Florenztől kaptam nemsokkal a költözése előtt. A lakás nem volt túl nagy, ezért nem akarta hozni a tükröt, mely így az én szobámban végezte, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ötször akkorát szerez be magának. Miután képes voltam otthagyni a tükröt, bementem a pici hálószobába. Florenz ruhái szépen, rendezetten sorakoztak a nyitott szekrényben, a szekrény ajtaján rózsaszín keretes tükör lógott. Egy apró fésülködőasztal állt a sarokban, rajta a legkülönfélébb smink – és kozmetikai termékek foglaltak helyet. Az ablaknál egy íróasztal állt, melyen Florenz nyitott laptopja hevert. Épp az e-maileit nézegette, mikor becsöngettünk, a böngésző még meg volt nyitva. Furdalt a kíváncsiság, de nem néztem bele a leveleibe. Gyorsan kirohantam a szobából, hogy véletlenül se tegyek olyat, amit később megbánnék. A fürdőszobát vettem célba. Mikor beléptem a helyiségbe, úgy éreztem, , mintha egy kisebb drogériába csöppentem volna. A nővérem az összes kozmetikai szerét elhozta otthonról – de időközben még rendesen be is vásárolt hozzá. Három polcot rakott tele mindenféle szépségápolási cikkel, s a kézmosó alatt is volt egy kulccsal nyitható szekrény, ami éppen be volt zárva, így nem tudtam belenézni.
Hallottam a beszélgetést, így visszamentem a társasághoz. A szüleink a pici étkezőasztalnál ültek, Florenz a falnál állt és magyarázott nekik. Mikor meglátott, felém fordult.
– Na, hogy tetszik a lakás?
– A te stílusod. Körül-belül erre számítottam.
– Mi is körbenézhetünk? – kérdezte anya.
Florenz küzdött a feltörő nevetéssel, ami végül abbamaradt és könnyes szemmel bólintott.
Mikor anyáék már nem látták, az arca hirtelen nagyon komoly lett.
– Örülök, hogy nincs semmi bajod.
– Hiszen jól vagyok – mosolyogtam, mert nem értettem, miért hozta fel ezt a témát.
Elsimította szemébe lógó hajfürtjeit. Most vettem csak észre, hogy a sok-sok réteg szemfesték alatt a testvérem szemei igencsak vörösek.
– Florenz, mi a baj? – kérdeztem, mert nagyon úgy gondoltam, hogy ezt a vörösséget sírás okozta. Méghozzá nem is kevés.
Megdörzsölte a szemét, amitől elkenődött a festék.
– A francba – morogta és a mosogatóhoz lépett, hogy lemossa. Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, így megismételtem azt.
– Mi a baj?
– Baj van? – kérdezett vissza, még mindig a festékkel küzdve.
– Veled van baj, Florenz – állítottam makacsul. – Te sírtál.
– Semmiség – legyintett hanyagul. Végre sikerült eltüntetnie a szemfestéket, de így mindkét szeme nagyon duzzadtnak tűnt.
– Flor, ez nem jó. Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.
Feladta, ezt a csatát is megnyertem. Mérgesen dobbantott, majd ennyit mondott:
– Johannes.
Meglepődtem. Johannes volt az a fiú, akivel Florenz még Oberhausenben ismerkedett meg, s Köln újabb találkozót ígért nekik.
– Elmondta a lánynak, hogy... – kezdtem, de megelőzött.
– Nem, dehogy. Más a helyzet.
– Hát akkor? – kérdeztem értetlenül. Pár hete Florenz azt mondta, hogy Johannesszel csak barátok lehetnek, mivel a fiú mást szeret. Most akkor mi van? Kezdtem elveszteni a fonalat.
– Beszélnem kéne vele – kezdte Florenz megtörten. – El kéne mondanom neki, hogy… lehet, hogy nem járna jól azzal a lánnyal… keresnie kellene mást. A szemére vetném, hogy nem emlékszik, miket mondott azon az átkozott oberhauseni randin évekkel ezelőtt és talán még azt is közölném vele, hogy én minden szót az eszembe véstem és soha nem felejtettem el őket….
– Annyira komoly az ügy? – érdeklődtem, bár tudtam a választ. Ha Florenz ennyire halkan és csendben beszélt, az komoly dolgot jelentett.
Beszámolt mindenről. Feszengve hallgattam, mivel olyan érzésekről beszélt, melyeket én még soha nem éreztem és egyáltalán el sem tudtam képzelni. Számomra felfoghatatlan volt, hogy miként tudott beleszeretni egy teljesen idegen fiúba. Szóvá is tettem ezt, amire kissé hisztérikusan kezdte el magyarázni, hogy ez nem attól függ, hogy ismerem-e az illetőt, vagy sem.
– És a nap végére már egész jó barátok lettünk – tette hozzá – emlékszel? Mondtam is neked, hogy moziban voltunk, meg...
– Nekem nem mondtad – helyesbítettem. – Anyának mondtad, hogy moziban voltál, meg kávézóban ettél. Azt nem említetted, hogy vele. Én csak sejtettem.
-Mondtam, csak nem emlékszel! – hisztizett egy kicsit és a hajába túrt
– Hé, nem kell úgy kiakadni – próbáltam nyugtatni. – Segítek neked, jó?
Kissé megnyugodott, mély levegőt vett és kíváncsian rám nézett.
– Hogy akarsz segíteni?
– Felhasználom a kapcsolataimat – mosolyogtam, bár fogalmam sem volt, miről is beszélek. Flor azonban megnyugodott, mert sejtett, vagy nagyon félreértett valamit.
– Billtől kérsz segítséget, mi? – vigyorgott és minden kétség eltűnt az arcáról.
Ettől persze nagyon meglepődtem. Én csak megnyugtatásnak szántam a dolgot, de ő halálosan komolyan vette. És most, hogy belegondoltam, talán tényleg kérhetnék Billtől egy szívességet. Természetesen, mint ahogy ez ilyenkor nálam lenni szokott, egy pillanatra ismét nagyon jó kedvem lett, de eszembe jutott, hogy Bill csak kinevetne, vagy még rosszabb, de abba nem is gondoltam bele igazán. Pedig ismerhetném már annyira, hogy tudjam, ő nem olyan.
– Megpróbálhatom – mondtam lassan és bizonytalanul, mire a nővérem arca vidám lett. Ezt látva nem volt szívem hozzátenni, hogy ne reménykedjen.
A szüleink visszatértek a nézelődésből és gratuláltak Florenznek a remek berendezésért.
Florenz gondjain rágódtam és elhatároztam, hogy valamiképpen segítenem kell neki. Igaz, hogy fogalmam sem volt, miként vigyem véghez a tervemet, de nálam csak az elhatározás számított
– Indulunk, Lotte – csendült anya hangja, bő félórával később.
– Már is mennünk kell? – néztem fel bambán.
– Haza kell érnünk – világosított fel apa.
– Tényleg – morogtam és feltápászkodtam a székről.
Elbúcsúztunk Florenztől, aki vidáman kísért az autóig. Jelentőségteljesen rám nézett, de apáék nem vették észre a cinkos pillantást.
A kocsiban erőt vettem magamon és MSN-en ráírtam Lindára, hogy megnyugtassam és kibékítsem a reggeli kis incidens miatt. Kárpótlásul elküldtem neki azt a tömörített fájlt, amit Billtől kaptam. Természetesen nagyon megörült, és ezután már nem is hozta szóba a reggel történteket. Jó volt újra beszélni vele, pedig tegnap, sőt tegnapelőtt is beszéltünk, de ez a reggeli sértődés rányomta a bélyegét az egész napomra, elvégre Linda volt az egyetlen barátom. Persze nem volt ez nagy összeveszés, sőt még annak sem lehetett mondani, csak megsértődött egy kicsit, de már minden rendben volt.
Mikor megtudta, hogy Billtől kaptam az albumot, nem kerülhettem el a találgatásai áradatát, ami rendszerint arra a megállapítására próbált rámutatni, hogy Bill igenis akar valamit, csak nem tudja, mivel fejezze ki magát és ezt látja a legjobb megoldásnak. Megkaptam a tanácsait is, hogy írjak Billnek, biztosítsam, hogy nincs mitől tartania. Nem jöttem zavarba a szavaktól, Lindától megszokott volt. Lényegében már fel sem vettem. A lány teljesen elfelejtkezett a nemrégiben összeállított tervéről, miszerint ő fogja kiszedni Billből a dolgot, én meg nem emlékeztettem rá, mert azzal csak magamat kevertem volna bajba.
Egész úton beszéltünk. Ódákat zengett az új albumról, mindegyik dalt külön elemezte, de kitért egy apró dologra is, mely eddig elkerülte a figyelmemet.
...
Linda üzenete:
Az angol verzió csak 6-án jelenik meg. Ezt már nagyon nem értem. Bill elküldte volna a megjelenés előtt? De hát az hogy lehet?
...
Igazság szerint, én nem figyeltem az album megjelenésének pontos dátumát, arra emlékeztem csupán, hogy a német változat október 2-án jelenik meg. Az angolban nem voltam biztos. Márpedig 33 fájlt kaptam, tehát mindkét albumot, valamint a Deluxe verzió bónusz dalait.
...
Lotte Kerstina üzenete:
Lehet, hogy elnézte...
...
Ha ez igaz, Bill óriási hibát vétett, hiszen megszegte a kiadási törvényeket és minden hasonló jogszabályt. A frász kapott el, ha belegondoltam ebbe. Mi van, ha kiderül, hogy Miket küldözget e-mailben? Hogy jutott eszébe ilyesmi? És már megint miért pont én vagyok a kivétel? A kérdéseim csak gyűltek és gyűltek. Arra gondoltam, hogy leírom őket egy füzetbe, és kérdőív formájában benyújtom neki. Elképzeltem, milyen arcot vágna. Meglepődne? Dühös lenne? Vagy egész egyszerűen leírná, mit gondol rólam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése