A következő néhány napban meg kellett barátkoznom az új környékkel és azzal a tudattal, hogy mindenki az anyanyelvemen beszél. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy felfogjam, mit mondanak és ez nagyon jólesett.
A rokonaim igyekeztek a kedvemben járni, bár nem kellett sokat fáradniuk, hiszen többnyire mindenre azt mondtam, hogy rendben és hogy jó lesz. Nem akartam kellemetlenséget okozni számukra, így ezt a stratégiát választottam. Különben se voltak nagy igényeim… Nem volt okom panaszra, hiszen jó helyen voltam.
Egyetlen kéréssel fordultam hozzájuk. Érkezésem napján megfigyeltem, hogy az emeleti folyosón foglal helyet Santiago régi számítógépe. Biztosra vettem, hogy rendelkezik internetkapcsolattal, így megkértem a bácsikámat, hogy szedje szét a kábeleket és cipelje be az egészet a szobámba. Rodolpho bácsi egy teljes délutánt töltött el azzal, hogy teljesítse a kérésemet, de estére már a munka közben okozott felfordulás nyomait is eltüntettük.
Linda mindennap a hogylétem felől érdeklődött. Nagyon nagyon hiányzott, de nem szomorkodtam, hiszen sokat beszéltünk. Furcsának tűnt, de jól éreztem magam.
Szombat este ismét átjöttek Santiagóék, mert meccs volt a TV-ben és azt Rodolpho bácsi és Santiago mindig együtt szokta nézni. Sabine és Sofie néni romantikus filmeket nézett egy másik szobában, s egyre hangosabbra kapcsolták a TV-t, hogy elnyomják a férfiak lázas drukkolásának fülsértő zajait.
Én a szobámban ültem és MSN-eztem. Csalódott voltam, hiszen Billt azóta, hogy nálunk járt, nem láttam fent és ez egyre inkább kezdett kétségbeejteni, pedig most annyira szükségem lett volna rá, mint még soha. Nem is figyeltem, hogy Tom rámírt, csak a negyedik ablakrezgetésre lettem figyelmes.
...
SzexIsten Kaulitz üzenete:
Lotte, sajnálom... mármint az anyukádat. Borzalmas lehet. Linda írt... remélem, már nem vagy annyira kiborulva... beszéltem Billel. Amint tud, jön és elcseveg veled, rendben?
...
Lotte üzenete:
Köszönöm, Tom. Már sokkal jobban vagyok és jelenleg a nagynénéméknél tanyázom.
...
SzexIsten Kaulitz üzenete:
Igen, tudom, hogy a közelben vagy, de Billnek nem szóltam. Szeretném, ha te se szólnál neki. Add meg a címet, és holnap elhozlak hozzánk. Kíváncsi leszek, hogyan reagál, ha meglát téged.
...
Lotte üzenete:
Miért? Nem értem. Azt mondtad, hagyjam békén egy időre...
...
SzexIsten Kaulitz üzenete:
Jaj, az... Nem lényeg, csak... na mindegy... gondolom, Linda úgyis elmondta... Bill kicsit furcsa mostanában.... Fontos vagy neki és fél, hogy… hogy nem tud majd megvédeni, ha baj lesz… ha meglátnak vele, vagy valami…
...
Szívem kissé erősebben dobogott, mint máskor. Talán Bill is hasonló érzésekkel csatázik, mint én? Nem, ez biztosan csak átverés.
Tom kijelentkezett, de nem voltam sokáig társaság nélkül. Amit annyira vártam, végre bekövetkezett – Billel újra beszélhettem.
...
Lotte üzenete:
Bill, hogy vagy? Tomtól tudom, hogy nem érezted jól magad. Segíteni akartam, de nem tudtam, hogyan…
...
Úgy gondoltam, jobb, ha azzal indítom a beszélgetést: hogy nem tudom, miért nem keresett. Jobb ötletnek tartottam, ha úgy állítom be a dolgot, hogy elhittem, amit Tom üzent néhány napja.
...
Bill üzenete:
Én? Inkább te! Jaj, nem is tudom, mit mondjak erre... Annyira, de annyira sajnálom. Mikor megtudtam, hogy mi történt, hirtelen azt se tudtam, mit csináljak. Menjek, vagy maradjak. Tom mondta, hogy szerinte maradnom kéne, mert Linda elmondásából arra következtetett, hogy borzalmas állapotban vagy, és lehet, hogy még nekem sem örülnél... vagy nem örülnél annak, hogy úgy látlak... mindennap kérdezősködtem, de Linda nem mondott újat... Az az első nap... mikor megtudtam... Persze neked százszor rosszabb lehetett, de hidd el, pocsékul éreztem magam. Hogy vagy? Tudom, ez elég béna kérdés, de... nem is találok szavakat... felfoghatatlan... Hiszen láttam anyukádat, alig két nappal a halála előtt! Beszéltem vele!
...
Billt látszólag komolyan megviselte anyám halála. Szinte el sem tudtam képzelni, hogy őt is érzékenyen érintheti a dolog. Próbáltam megnyugtatni, de nekem is nehéz volt biztató szavakat írni, de tudtam, hogy ezt kell tennem, különben repülőre ül és elmegy Budapestre, ahol nem fog megtalálni, és kétségbeesik, hogy mi lehet velem. Apa és Rosanette egész biztos hallgatna előtte, sőt, talán ők sincsenek már otthon, bizonyára Párizsban töltik az időt.
...
Bill üzenete:
Erős vagy, Lotte…
…
Erősnek kellett volna maradnom, de nem tudtam az lenni. Gyorsan elköszöntem tőle, de a kezem annyira remegett, hogy szinte írni sem tudtam. Nem faggatott. Azt hiszem, tudta, hogy ennyi bőven elég volt. Valamiért úgy éreztem, nyugtalan lett, és megfogadtam, hogy amint jobban leszek, írok neki, hogy ne aggódjon.
Lefeküdtem és szinte azonnal elaludtam. Másnap reggel is elég sírós kedvem volt, ráadásul odakint még az eső is esett, ez pedig méginkább fokozta a nyomott hangulatomat. Tudtam, hogy nemsokára jobb kedvem lesz, hiszen Tom eljön és elvisz Billhez, de nem mondott konkrét időpontot és nem tudtam, mikorra öltsem fel a vidám arcomat.
A rokonaim nem kérdezték, miért van rossz kedvem, bizonyára gondolták, hogy nem fogok vidámnak tűnni, ha egyszer szenvedek.
– Sofie néni, azt hiszem, ma eljön az egyik barátom – közöltem, miután befejeztem a reggelimet. – Elmehetek vele?
- Természetesen, drágám. Megmondtam, hogy nem fogunk bezárni!
- Érezd csak jól magad – kontrázott a bácsikám. – Rád fog férni!
- Na és… Mesélj erről a bizonyos barátodról – kérte a nénikém és leült a velem szemközti székre.
- Hát… az bonyolult – kezdtem határozatlanul. – Kölnben találkoztam vele… illetve az ikertestvérével… egy koncert után… Igazság szerint… éppen az ő koncertjükre mentem… Bill és Tom Kaulitz… a TH-ikrek…
- Óh, igen, igen – bólogatott Sofie néni. – Hallottam már róluk.
Elmosolyodtam, a rokonaim pedig nem firtatták tovább a témát, bár a nénikém nagyon furcsa arckifejezést öltött.
Felmentem a szobámba és idegesen járkálni kezdtem. Arcomon folytak a könnyek, de ez egy kicsit sem zavart. Egy óra múlva végre meghallottam a várva várt ajtócsengőt. Nem rohantam le a lépcsőn, inkább megvártam, amíg Sofie néni elkiáltja magát.
Lotte, gyere!
Elmosolyodtam és lesétáltam. Tom az ajtóban várt rám. Fekete, afrofonatos tincseiből víz csöpögött szürke kockás, túlméretezett pulóverére. Nyúzott, kissé borostás arcán halvány mosoly táncolt.
– Helló, kiscsaj – köszönt, a tőle telhető legudvariasabb modorban.
– Szia, Tom – válaszoltam, miközben felvettem a dzsekimet és igazgatni kezdtem a cibzárakat.
– Ígérem, hamar visszahozom – szólt Tom Sofie néninek
– Hova mentek? – érdeklődött a nagynéném.
– Anya és a nevelőapám nincsenek otthon, így arra gondoltam, hogy hozzánk – mondta Tom, inkább nekem, mint a nénikémnek. – De nem kell idegeskedni, a testvérem is otthon lesz. Úgy terveztük, hogy filmet nézünk.
– Persze, persze – mosolygott a nagynéném és már tuszkolt is kifelé minket az ajtón.
Az eső megállíthatatlanul szakadt, s ahogy végigfolyt az arcomon, elkeveredett a potyogó könnyekkel, így Tom nem jött rá, hogy sírok. Az autó nem állt messze. Mikor megláttam, hogy a Cadillac-kel jött értem, erőtlenül felnevettem, de a szélsüvítés elvitte a hangomat.
– Pattanj be, havercsaj – mondta Tom, mikor fürgén kinyitotta nekem az ajtót.
Beültem az anyósülésre. Az autó egyfajta luxus érzést keltett bennem. Annyira gyönyörű volt. Imádtam benne ülni, legszívesebben sosem szálltam volna ki belőle.
Tom bekapcsolta a CD-lejátszót. Tokio Hotel üvöltött a hangszórókból, biztosra vettem, hogy miattam.
Az út rettentően sokáig tartott. Erdők és házak, kertek és mezők váltották egymást. Aztán rátértünk az autópályára, mely egyenes utat biztosított Magdeburgig. A város úgy nyüzsgött, akár egy méhkas. Sosem jártam még Magdeburgban, így érdeklődve figyeltem minden elsuhanó épületet, s a kis üzleteket.
- Már csak harminc kilométer – vigyorgott Tom és óvatosan beletaposott a gázba. Hamarosan elhagytuk Magdeburgot, s utunk további része erdős területen vezetett keresztül. Húsz percnyi néma autókázás után feltűntek az első házak, majd egy világoskék tábla, melyen sötét színű felirat hirdette: Üdvözlet Loitschében
Loitsche… Uramisten, hát tényleg itt vagyok.
Természetesen hallottam már a helyről. Tudtam, hogy a Kaulitz-ikrek nyolc éves koruk óta itt élnek. Megszorítottam a biztonsági övet. Ahogy elhaladtunk a vasúti sínek mellett, egyre inkább valósággá vált számomra, mi is történik pontosan. Tényleg Tom Kaulitz autójában ülök, a srác pedig komolyan a Kaulitz-házba visz…
Az autó egy keskeny, A alakú utcába fordult, de olyan sebességgel, hogy az utca nevét jelző táblát nem is tudtam elolvasni.
- Bahnhof utca – mondta Tom és rám nevetett. – Egyébként a 19-es számú házban lakunk. Mindjárt meglátod!
És tényleg megláttam. Illetve nem a házat, hanem az óriási betonfalat, mely körülvette.
Tom kipattant az autóból, gyorsan kinyitotta a kaput, majd felhajtott az udvarra.
– Nos, hogy tetszik? – mutatott a hatalmas, feltűnő ház felé, mely barátságosnak látszott, bár szinte pontosan úgy festett, mint a szomszéd telkeken magasodó épületek. A házat körülölelő falat itt-ott fából készült kerítés szakította meg. A ház felső szintjén látható ablakok számából azt gyanítottam, hogy az emeleten minimum négy-öt szoba található. . Az ablakokból virágcserepek kukucskáltak az utcára. A tágas udvaron fák és bokrok nőttek. Otthonos, békés környék volt. Az udvar hátsó részében grillpartikhoz ideális területet pillantottam meg, melyet elegáns kertibútorok és medence egészített ki.
– Hey, Scotty! – kiáltotta Tom, mikor odafutott hozzá egy fekete kutya. Én ijedtemben hátraugrottam, de Tom csak nevetett.
– Ne félj, ő Scotty – mondta és hozzám vezette a kutyát. Félve nyújtottam Scotty felé a kezemet, aki nem tiltakozott azellen, hogy megsimogassam. Tűrte, majd körbeszaglászta a cipőmet, hogy elraktározza az illatomat. A fekete labradort még három – számomra meghatározhatatlan fajú – kutya követte. Tőlük már nem féltem annyira, de remegett a térdem, mikor mindannyian végigszaglásztak, majd sorban visszavonultak.
– Jó kutyák – mondta nekik Tom, majd elkiáltotta magát – Casimir!
A megszólított, szürke macska azonban nem volt hajlandó előjönni. Tom illette néhány nem túl kedves szóval, majd felhagyott az előcsalogatásával.
– El kell mennem, kiscsaj – mondta a gitáros. – Szólok Billnek, hogy megérkeztünk.
– Egyedül hagysz? – rémüldöztem és megragadtam a kezét.
Még soha nem találkoztam vele, de úgy tudtam viselkedni a közelében, mintha régi ismerősök lennénk. Látszólag nem is zavarta, sőt, megkönnyebbült tőle.
– Nem, te buta! Mondtam már, hogy Billhez hoztalak.
Felrohant a lépcsőkön, majd eltűnt a hatalmas bejárati ajtó mögött. Pár perc múlva vissza is tért, nyomában az értetlenkedő Billel.
- Tom, mi a fene van?
- Mindjárt meglátod, öcskös…
És valóban meglátta.
Az ikrek lesétáltak a lépcsőn. Tom az autója felé indult, Bill felém lépett. Hófehér, sápadt arcán a meglepetés jelei mutatkoztak. Éreztem, mekkora hülyeségre készülök, de nem tudtam már fékezni magam. Néhány tétova könnycsepp folyt végig az arcomon, de gyorsan, szinte idegesen töröltem le őket.
Bill felé rohantam. Nem mozdult, csak várta, mi fog történni. Mikor odaértem, átfontam a nyakán mindkét karomat. Ugyanebben a másodpercben Tom felbőgette a Cadillac motorját és elhajtott az udvarról.
Éreztem Bill szívének szabálytalan, izgatott ritmusát. A testem finom tűzben égett. Egyszerre volt gyönyörű és elképzelhetetlen. Bill nem lökött el magától, kissé remegő karjai a derekam köré tekeredtek.
Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy veszélyeztettem a gyönge szálakon libegő barátságunkat. Nem foglalkoztatott, hogy talán pár másodperc múlva hátrébb húzódik. Bill azonban nem tett ilyet. Csendben várta, hogy megnyugodjak. Testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, mintha ringatni akart volna. Úgy éreztem, újra biztonságban vagyok. Van esély arra, hogy túljussak a borzalmakon, és egy pillanatig elhittem, hogy segíteni fog, s mellettem áll majd, ha kérem.
– Ne haragudj – szólaltam meg, további egy perc néma álldogálás után. Remegés rázta a testemet pont úgy, mintha fáztam volna. Önkéntelenül összerezzentem, mikor felemeltem a fejem és az arcomba csapott a hideg őszi szél.
Nem válaszolt. Egyik kezével elengedte a derekamat és a lépcső felé vezetett. Kinyitotta a bejárati ajtót és betessékelt a házba. Megálltam a kis előtér közepén és kíváncsian körbenéztem. Életem legnagyobb álma teljesült: a Kaulitz-házban voltam.
– Gyere be – invitált Bill.
A kis előtér az ebédlőbe vezetett, melyet jobbra boltíves átjáró választott el a konyhától. A helyiség hatalmas volt, közepén vékony csipketerítővel takart, fényesre súrolt tölgyfaasztal foglalt helyet.
– Ne arra! – csendült Bill hangja valahonnan.
Megfordultam és láttam, amint a ház egyik legnagyobb helyiségéből integet felém.
– Nappali – jelentette, mikor körbepillantottam a helyiségben. A falak kellemes pasztelszínben pompáztak, melyhez jól illett a bútorok világos színe és a mennyezetről lógó hatalmas csillárok összessége.
A tágas helyiségből kínosan tiszta, hófehér lépcsősor futott fel. A széles lépcsőkkel szemben hatalmas ablakok törték meg a festményekkel díszített falakat. Az ablakok mellett kanapék, fotelek és kisasztalok foglaltak helyet. Az egyik asztalka mellett embernagyságú tükör lógott le a falról, a tükör felett pedig hatalmas óra függött. A nappaliból meglehetősen sok szoba nyílt, de én meg sem mertem mozdulni, hogy körülnézzek valamelyikben. Bill bátorítóan rám mosolygott, így tettem egy tétova lépést a velem szemközt lévő ajtó felé.
– Nem is tudom, minek nevezzem ezt a szobát – mondta, mikor beléptünk az ajtón. – Talán ez a kisebbik nappali.
A szoba egyik sarkában hatalmas TV kapott helyet, előtte kényelmes fotelek, a fotelektől kicsit távolabb, az ablakkal merőleges irányban pedig kanapé foglalta a területet. Hirtelen egy szemközti szekrénysorra lettem figyelmes, melynek polcain a Tokio Hotel eddig elnyert díjai szolgáltak dísztárgyként – természetesen dupla kiadásban, tekintve, hogy a banda 50%-a ebben a házban él. Megbűvölve néztem a rengeteg elismerést, s el is felejtettem, hogy más is érdekelhet még.
– Nem akarod megnézni a ház többi szobáját? – kérdezte Bill vidáman. – Figyelem, el nem szalasztható, egyszeri alkalom! Még soha nem mondtam ilyet egyetlen rajongónak sem, na nem mintha valamelyiküket is vendégül látnánk. Érezd magad megtisztelve.
Vonakodva levettem a tekintetemet a díjakról és követtem Billt vissza a nappaliba. Az énekes a kisebbik nappali mellett lévő szobába vezetett.
– Anyáék szobája – jelentette egy intés kíséretében.
– Szerintem nem kéne bemennem – visszakoztam, de későn, mert már be is lökött az ajtón.
– Anya nem olyan – mondta vállvonogatva. – Nem zavarja, ha látják a szobáját.
A szobát átlagos bútorzat díszítette, franciaágy, íróasztal, fotelek, egy kis dohányzóasztal, TV, ruhásszekrények és egy íróasztal, melyen különféle ecsetek és festékes tubusok foglaltak helyet.
- Anya imád festeni – magyarázta Bill és az ecsetek felé bökött. – Van tehetsége hozzá. Ha szeretnéd, megmutatom néhány képét.
A hatalmas ágyon megtépázott gitártok hevert, mellette pedig ott feküdt a gitár is.
– Gordoné – mosolygott Bill kedvesen. – Tudod, zenetanár. És most nézd a lenti vendégszobát.
Kihátrált a szobából, én pedig megszeppenve lépdeltem utána. Átvágtunk a nappalin, majd Bill benyitott egy újabb helyiségbe, ahol még a rolók is le voltak húzva.
– Na igen, nem sűrűn fogadunk vendégeket – kommentálta, mikor felhúzta a rolókat, hogy némi fény jusson a helyiségbe.
Ide már sokkal kellemesebb volt belépni, mint Bill szüleinek hálószobájába. Nem éreztem úgy, hogy kellemetlenséget okozok.
A szobában hasonló bútorokat találtam, mint amilyeneket az előbbi helyen, bár az ágy nem volt akkora és nem volt dohányzóasztal sem.
– Gyere! Azokat ráérsz később is megnézni – sürgetett izgatottan Bill. – Jön az emelet!
Mire hátrafordultam, ő már a lépcső tetejéről integetett nekem. Futva követtem. A lépcsősor egy tágas, de kissé sötét folyosóban ért véget, melynek mindkét oldalán ajtók sokasága nyílt.
- Ezek itt vendégszobák, fürdőszobák, meg ilyesmik – mondta Bill és rákoppintott a csukott ajtókra. – Az meg ott anyám itthoni műterme. Gyere, nézd meg!
Kinyitotta az ajtót és előreengedett. A helyiség kicsi volt. A falakat minden oldalról vásznak borították, az egyik sarokban festőálványok sorakoztak, a mennyezetről erős fényű szpotlámpák lógtak. A helyiségben csak két, egészen aprócska ablak volt, ezért arra gondoltam, hogy a mesterséges, szinte vakító világítás bizonyára a napfényt hivatott imitálni. A szemközti falnál lévő asztalon számtalan ecsetet és színes festékeket pillantottam meg.
- Gyönyörű – álmélkodtam és összecsaptam a kezeimet. – Nem is gondoltam volna, hogy édesanyádnak volt ideje berendezni ezt a pofás kis helyet!
- Ó, ez csak a kisebbik „hely”, ahogy te nevezted – mosolygott Bill. – A nagyobbik a Stendaler utcán van. Ha szeretnéd, szívesen elviszlek majd oda. Anyám úgyis él-hal azért, hogy rácsodálkozzanak a képeire meg a műtermére.
Bill kedvessége meglepett, de azért buzgón bólogattam.
- Igen, nagyon szeretném!
- Jól van, jól van. De nem ma, oké ? És most lépjünk le innen, ha lehet. . Felfordul a gyomrom a terpentingőztől. Sose bírtam elviselni.
- Finnyás vagy – vetettem oda csak úgy zavartalanul, könnyeden.
- Egyszer majd megkérem anyámat, hogy fessen le téged – nevetett Bill, s megvárta, míg újra meg újra körülnézek, majd visszazárta az ajtót. – Érdekesen mutatnál egy vásznon.
Nem volt ínyemre az a kilátás, hogy Bill édesanyja ecsetvonásokkal örökítse meg az arcomat, de nem emeltem kifogást.
A folyosó végén jártunk. Már csak két, egymással szemben lévő ajtó volt, mely még titkokat ttartogatott. Gyanítottam, hogy az ikrek szobáit rejtik maguk mögött.
– Tom szobája – vágta ki az ajtót Bill a jobb oldalon. Elég volt csak belesnem, hogy lássam, miért ezt a két szobát hagyta a végére.
A helyiség szobához képest meglepően nagy volt. Berendezés terén sötét függönnyel takart ablak, óriási ágy, játékkonzolok, LCD-TV, számítógép, türkiz falak és iszonyú rendetlenség fogadott. Tom ruhái és cipői szanaszét hevertek a kék szőnyeggel borított padlón. Az ágyra éppen csak septében feldobált takaró alól kikandikált az ágynemű.
– Nézd az enyémet – szólalt meg Bill, és feltárta saját szobáját.
A rendet ebben a helyiségben sem ismerték. Az ablakokat takaró narancsszín függöny el volt húzva, s tudtam, hogy napsütéses délutánokon Pazar fény áradhat a szobába. Az ablak előtt magányos íróasztal állt, rajta a legkülönfélébb papírok és számítástechnikai eszközök alkottak kaotikus halmokat. A falak vidám, narancssárgás színben pompáztak, melyhez jól passzolt a bútorok ízléses, sötét színe.
Pillantásom újra és újra az íróasztal felé tévedt.
- Dalszövegvázlatok – mondta Bill, két ujja közé csippentve néhány papírt.
– Itt írod őket? – kérdeztem és az egyik kész szövegre mutattam.
- Nem. A stúdióban…
…
Csak egy részt ad nekem
Az egészből velem
Szöknek az érzelmek
Akadályt nem képeznek
Még a kérés sem,
hogy ne menj
Nem tart vissza téged
…
Ez pont olyan nekem
Nehéz, mint neked
Ez olyan nekem
Ledönthetetlen
…
Mégha lenne is értelme
A világ tapos a fékbe
A szívem küzd ellenem
Mint egy idegen bennem
…
Szeretnék kijutni
De nem tudok
Tovább repülni
…
Könnyeid bezárnak engem
Csak a szél zúg üresen
Az én szívem egyetlen
Ott fenn, mígnem
…
Két szív a viharban
Csak szívek a viharban
(Tokio Hotel – Herzen im Sturm {nem hivatalos})
…
– Herzen im sturm – állapítottam meg, miután beleolvastam a halmaz egyik gombócba gyűrt darabjába. -, Végül valami ilyesmi lett az Alien, ha nem tévedek. .
– Igen – mondta, futó pillantást vetve a kezemben tartott papírra. – Mint ahogy látod, ezt a változatot be sem fejeztem.
Összegyűrte a szétszórt papírokat és az egyik szekrény alsó fiókjába hajigálta őket.
- Nem lenne rossz dalszöveg, de… valahogy undorodom tőle… - motyogta már csak úgy magának.
A papírért nyúlt, de elhúztam a kezem.
– Megtarthatom? – kérdeztem bátortalanul, mire elmosolyodott.
– Ha ennyire szeretnéd, csak nyugodtan.
Rávillantottam egy mosolyt és eltettem a papírt
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte kíváncsian. Odahúzott egy széket az asztalhoz és leült, majd kezeibe támasztotta gondterhelt arcát. – Nézhetünk filmet, vagy ilyesmi...
– Nekem az is elég, ha beszélgetünk – mondtam nagyon halkan.
– Egyetértek. Semmit sem tudok rólad, te pedig bizonyára mindent tudsz rólam.
– Ez nem egészen igaz – javítottam ki, de csak nevetett.
– Most én leszek az újságíró – kezdte lelkesen. – Végre én kérdezhetek, és nem engem kérdeznek. Hihetetlen.
– Várom a kérdéseket – mondtam vidáman. Furcsamód tényleg vidámnak éreztem magam, nem olyannak, mint akkor, mikor Bill nálunk volt, de úgy éreztem, átmenetileg megszűnt a fájdalom. Tudtam, ha visszavisz a nagynénémékhez, minden kétszeres súllyal fog rámnehezedni, de ezt vállalnom kellett.
– Nem teszek fel kérdéseket, csak ha muszáj. Inkább mesélj. Mondd el, amit szeretnél.
Nem tudtam, honnan is kezdjem a beszámolómat, így picit gondolkodtam. Türelmesen várta, amíg összeszedtem a gondolataimat és az emlékeimet. Végül elhatároztam, hogy hat évet megyek vissza az időben, és onnan haladok egészen a koncertig és tovább.
- Nos… a családom befolyásos kapcsolatokkal rendelkezik, emiatt ki nem állhattak… Tudod, apa munkája miatt egy ideje Budapesten lakunk… az osztálytársaim gyűlöltek, mert…
Elhallgattam, s ránéztem Billre, aki csendesen tanulmányozta az arcomat.
- Mert… Linda szerint túlságosan szép vagyok – suttogtam megsemmisülve.
- Az vagy – biztosított Bill nevetve és ujjára tekerte egyik vörös tincsemet.
Zavartan nevettem.
- Szóval… jött a koncert… beléptél a képbe… és én szép lassan megváltoztam… Aztán meg a suli…
- Itt jön az, hogy bántottak? – kérdezett közbe.
– Igen. Tudtam, hogy nem felejted el egyhamar. Linda akkor jött a sulinkba. Az első napja volt. Túlságosan gyáva voltam, hogy megvédjem magam a gúnyolódóktól és az irigyektől, de Linda megtette. Azóta ő a legjobb barátom. Akkor még nem is mertem arra gondolni, hogy te is a barátom lehetsz. Linda bizonygatta, de én nem akartam hinni neki. Nem azért, mert híres vagy, hanem azért, mert azt sem tudtam, milyen az, ha valaki barátkozni szeretne velem. Lindával más volt, kölcsönösen kihúztuk egymást a bajból, tehát szövetségessé tett minket a segítségnyújtás. A te eseted rendkívüli volt, hiszen nem ismertelek. Fejből tudtam az életrajzodat és mindazt, amit nyilvánosan közzétettél magadról, de az nem elég ahhoz, hogy azt mondhassam, ismerlek. Miután először beszéltünk MSN-en... mármint úgy igazából… nem két percet – megakadtam, de nem sürgetett, csak várt. Végül úgy döntöttem, ha elkezdtem, hát folytatom. – Utána csak arra tudtam gondolni, mikor beszélünk újra. Aztán eljöttél és az valami hihetetlen volt . Elfelejtettem minden gondomat! Nem figyeltem semmire… Még anyámra sem… A halála előtt egy nappal vettem észre, hogy valami megváltozott rajta. Betegnek tűnt. Megtudtam, hogy apa elhagyta. Úgy gondoltam, ez az oka a beteges arcának, de... nem is tudom... Nos, anya temetése után elgondolkodtam. Az nem lehet, hogy a válás vagy egy szakítás ennyire megviselte volna. Anya ennél sokkal erősebb volt. Florenz állítja, hogy a baleset is azért következett be, mert anya nem bírta feldolgozni, hogy apa már nincs velünk, de én nem így érzem. Flor nem látta anyát... az arca borzalmas volt. Kísérteni fog egy ideig...
A kezeimre néztem, melyek összekulcsolva az ölemben pihentek.
– Be akarod fejezni? Csináljunk valami mást? – kérdezte Bill aggodalmasan.
– Nem – mondtam határozottan. – Tudni akartál mindent, hát most elmondom. Anyám halála után magamra maradtam. Apám felém se nézett. Ő csak Rosanette-tel törődött. Még fel is akart pofozni, mert vissza mertem szólni neki... Örültem, mikor megtudtam, hogy eljöhetek a nagynénémhez. Tegnap beszéltem Tommal. Azt mondta, ne mondjam el neked, hogy a közelben vagyok, de mikor nem válaszoltam az üzenetedre, nagyon aggódtam, hogy repülőre ülsz és elmész hozzánk, engem pedig nem találsz majd ott...
– Gondolkodtam a dolgon – ismerte el Bill. – Tom beszélt le. Ezek szerint akkor már tudta, hogy ma találkozunk.
– Nem kell minden apróság miatt repülőre ülnöd és eljönnöd hozzám, hiszen ez fárasztó... – - Dehogy. Egyáltalán nem fárasztó. Tudom, hogy furcsa, amit teszek és ahogy reagálok. Hidd el, én magam sem értem. Ezért akartalak kerülni, de mondanom sem kell, kudarcot vallottam. Megkértem Tomot, hogy találjon indokot arra, miért nem beszélek veled. Aztán persze... anyukád sajnálatos halála megváltoztatta a dolgokat. Egy pillanat alatt kellett mérlegelnem és úgy döntöttem, nem érdekel, hogy nem értem, mit miért teszek, egyszerűen csak azt fogom tenni, amit jónak látok és amit tenni akarok.
Ilyen szónoklatot sem hallottam még tőle. Ez furcsa volt számomra. Mintha azt mondta volna, hogy nem érdekli a barátságunk, mert ha ő mást akar, akkor tenni fog annak érdekében...
– Nem félted a barátságunkat? – kérdeztem tőle nyíltan.
– Nem. Ez sosem volt barátság. Emlékszel arra, mikor nálatok jártam és hosszasan beszéltünk? A hosszú, néha lopott pillantások. Emlékszel még? Próbáltam elmondani valamit, de nem tudtam… Nem tudom, hogy most képes leszek-e rá…
Az eső halkan kopogott az ablakpárkányon. Bill felkapcsolta az íróasztali lámpát. A félhomályban is láttam, hogy szemei furcsán csillognak.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod – ráztam a fejem. – Tudok várni…
- Ez rád is tartozik – erősködött és beharapta alsó ajkát. – Lindának igaza volt… Jogod van tudni…
- Nem kell tudnom róla…
Hideg keze tétován kapott a kezem után. Erős késztetést éreztem, hogy ellökjem és elfussak, de meg sem bírtam mozdulni.
- Ez most egy nagyon nagyon fura helyzet – kezdtem és nem voltam biztos abban, hogyan fogom befejezni a mondatot.
- Hiányoztál, Lotte. Jó, hogy újra látlak – mondta Bill és elvigyorodott.
Meglepett, hogy azt mondta, hiányoztam neki, de nem volt lehetőségem töprengeni a hallottakon, mert továbbra is kezeiben tartotta az enyémet és nem úgy tűnt, hogy szándékában áll változtatni ezen.
- Mondd csak, Bill. Van még ilyen meglepő kijelentésed? – kérdeztem végül halkan.
– Ha ez meglepő volt, nem is merek előhozakodni a többivel.
Arcomat elöntötte a forróság, biztosra vettem, hogy rózsavörös színt öltött.
– Szép vagy, mikor elpirulsz – közölte Bill tárgyilagos hangon.
– Ohh, jaj – valahogy nem tudtam értelmes választ kinyögni.
– Ad egy kontrasztot az arcodnak... Gyönyörű...
Vékony ujjaim körbezáródtak a csuklóján, mintha arra készülnék, hogy ezt a kezet soha többén em engedem el. Kíváncsian fordultam felé. A keze a másik, még szabadon lévő kezem után kapott. Nem volt lehetőségem ellenkezni.
Óvatosan közelebb jött, az arca már csak pár centire volt az enyémtől. A lélegzete az arcomba csapott, a fejemből pedig kirepült az utolsó gondolat is. Már csak az arcát láttam. Éreztem, ahogy kezeiben tartja az enyémeket, és még mindig közeledik.
- Barátok - motyogtam erőtlenül. – Csak barátok…
- Barátok – válaszolt és újabb mosoly terült szét arcán.
Több mondanivalója nem volt, nem is lehetett. Az ajka elérte az enyémet. A pillanat varázsa azonban hamar megtört. Bill riadtan húzódott el tőlem, mintha félne a lehetséges következményektől. Egész biztosra veszem, hogy mindenre számított, csak arra nem, ami ezután történt.
Nem tudom, mi késztetett arra, hogy visszarántsam őt. Nem tudom, mire gondolhattam, mikor ajkaimat az övére nyomtam. Nem voltam kedves, nem voltam finom és érzéki. Durva és követelőző lehettem talán. Nem akartam beletörődni, hogy Bill ostobaságai miatt kellett összetörnie annak a pillanatnak, melyet annyiszor elképzeltem.
Az énekes érzéketlen maradt, s csak gépiesen tette, amit szavak nélkül kértem tőle. Vékony karjai a derekam köré fonódtak, de szemei üresen bámultak a semmibe. Kedvetlenül löktem el magamtól, s gyorsan az ablakhoz sétáltam.
Magamban dühöngtem. Mit is képzeltem? Bill és én…
Miért is hozott ide Tom? Hirtelen el akartam tűnni, vissza akartam kocsikázni Hamburgba, hogy mindent elmondhassak Sofie néninek…
- Sajnálom – motyogtam, de nem fordultam meg, hogy lássam, milyen arcot vág. Nem érdekelt. Dühös voltam rá, mert össze-vissza beszélt és elhitette velem, hogy több vagyok, mint egy egyszerű barát.
A parketta panaszosan nyöszörgött, ahogy óvatos lépések közeledtek felém. Nem néztem hátra. Bill a vállaimra tette sovány kezeit. Parfümjének erős illata csiklandozta az orromat. Próbáltam haragot mutatni, de testem azonnal elárulta magát, mikor megérezte az ismerős, hideg ujjak érintését. Izmaim elernyedtek, arcomra halvány mosoly költözött.
- Hisztis kislány – mondta Bill, árnyalatnyi derültséggel a hangjában.
Nem mondtam semmit, csak vállat vontam. Tudtam, hogy nem lenne tanácsos visszavágni, mert nem biztos, hogy képes lennék türtőztetni magam.
– Az előbb elbénáztam – suttogta várakozóan. – Lehetne mégegyszer?
A meglepetés óriási hullámokban söpört végig rajtam. Hát mégis igaz? Mégsem játszik velem? Magamról megfeledkezve fordultam felé.
- Most már komolyan kérdezem… Mit akarsz, Bill? Teljesen összezavarsz!
Meg se szólalt. Nedves, puha ajka többet tudott mondani annál, mint amit szavakkal ki lehetett volna fejezni. Abban a pillanatban csak ő létezett és a titkokat rejtő csókja, mely édes volt a mentától és keserű a cigarettától. Nem volt ijedt elhúzódás, sem durva követelőzés. Az egész egyszerű, már-már túl dísztelen volt. Bill kezei még mindig a vállamon nyugodtak, az enyémek pedig az íróasztal szélén támaszkodtak. Nem öleltük át egymást. Nem azért, mert nem akartuk, hanem azért, mert nem volt szükség rá. Azok a ki nem mondott titkok jobban el tudták mesélni a lelkekben dúló érzelmek csatáját, mint egy ölelés, vagy bármi más.
– Szeretlek, szeretlek, szeretlek, angyal – suttogta Bill, hadarva a szavakat.
– Én is, Kaulitz. Az én Kaulitzom! – nevettem el magam őszintén. Karjaim lendületesen fonódtak a dereka köré. Most már kellett az az ölelés.
Mámorító volt. A feledhetetlen, boldog percek enyhülést hoztak. Megszabadítottak a fájdalomtól, a halál gondolatától, a világ terhétől. Ebben az egész, kusza, édes új világban csak Bill volt jelen; ajkamat kereső ajka, derekamat ölelő karja, s epedő, féltő tekintete.
Ha eszemnél lettem volna, kérdésekkel kezdem bombázni. Biztosra tudtam, hogy mindent elmondana arról a bonyolult dologról, mely hónapok óta összeköt minket. De nem voltam eszemnél. Nem kérdeztem.
A halkan kopogó eső, a szívdobbanások egyenletes ritmusa, s csituló, izgatott lélegzésünk új kezdetről, egy csodás, boldog jövőről súgott, elfeledtetve a régi gondokat és a megoldatlan rejtélyeket.
- Emlékszel, mikor azt kérted, soha ne mondjam, hogy nem vagyunk barátok többé? Most mégis ezt kell mondanom… Nem vagyunk többé barátok, angyal… Sokkal többek vagyunk annál!
- Igen… sokkal többek……
– Mit fog szólni Tom – vigyorodott el győzedelmesen Bill.
- Azt hiszem, már régen sejtette, hogy ez lesz – vontam vállat kicsit vigyorogva. – Tomnak jó szeme van az ilyesmihez. Meg… hát… ne felejtsük el, hogy Lindával haverkodik… Linda pedig… nos… a fejébe vette, hogy mindenáron összehoz minket…
- Milyen jól tette, hogy a fejébe vette – biccentett elegánsan Bill. Szemei lázasan csillogtak, de arca békés kifejezésben nyugodott. Elégedettnek tűnt.
- Hát… most már mindent tudsz, Kaulitz – tártam szét a karjaimat és színpadiasan meghajoltam. – Azt hiszem, nincs több titok… Ideje filmet nézni…
Bill elnevette magát. Annyiszor elképzelhette már ezeket a romantikus, csókokkal tarkított, álomszerű jeleneteket, hogy eszébe sem jutott a folytatás. Nem tudta, mi lesz, ha túljutunk a révületen, s lassanként visszazökkenünk a normális kerékvágásba. Meglepettnek látszott, de érezte, hogy ez így helyénvaló, mert meg kell törni a varázst, hogy az a későbbiek folyamán új dolgokat mutasson, új titkokat tudasson.
A kisebbik nappaliba sétáltunk, én pedig helyet foglaltam a kanapén.
Bill a DVD lejátszóhoz lépett. Kivett egy dobozt az egyik fiókos szekrényből és odahozta hozzám. Találomra kivettem az első filmet, melyhez hozzáértem.
- Óh, nagyszerű! – csillant fel a szeme, miközben elvette a DVD-t és tüzetesen megvizsgálta a borítót. – Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka. Ez a kedvencem!
Elégedetten dőltem hátra és figyeltem, ahogy a lejátszóba teszi a DVD-t.
- Fantasztikus. Imádom Johnny Deppet – mondtam és a hatalmas TV-re függesztettem a tekintetemet.
Bill lehuppant mellém és kezébe vette a kezemet. A gesztustól keserű gondolatom támadt.
– Mi lesz veled, ha elmegyek? – kérdeztem halkan és próbáltam nem arra gondolni, hogy néhány nap múlva vissza kell térnem Budapestre.
– Majd kitalálom – válaszolta túlzott nemtörődömséggel.
- De… - kezdtem hevesen, ő azonban lepisszegett.
- Csitt! Most rabolják el a kormányzó lányát. Nézd, ott jön Orlando… jaj, hogy is hívják a filmben?
- William… William turner, azt hiszem…
Pár perccel később Bill telefonjának csörgése hallatszott le az emeletről.
– A francba, ezt fel kell vennem – morogta és már fel is szaladt a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.
-... persze, itthon vagyok – válaszolta valakinek, miközben lefelé sietett. – Igen… igen… minden oké… rendben van… nem tudom… elment… Még nincs itthon…
Végzett a beszélgetéssel. Megállt előttem, pont eltakarva a TV-t.
– Anya nemsokára jön – közölte. –Haza kell vigyelek, ha nem akarod, hogy meglásson. Gondolom, szeretnél még várni a családlátogatással.
Kikapcsolta a TV-t és felkapta az egyik slusszkulcsot.
– Köszönöm... a délutánt… meg mindent – mosolyogtam Billre, mikor beszálltunk a szürke BMW-be, mely egy másik szürke autó – egy Audi Q7-es mellett parkolt.
– Mit köszönsz? Semmit sem tettem.
– Segítesz nekem? – kérdeztem hevesen. – Mondd, hogy mellettem maradsz és megpróbálod elviselhetőbbé tenni az életet.
Nem akartam ilyen nyíltan fogalmazni, de Bill előtt úgysem lehettek titkaim.
– Örökké – válaszolta, miközben az autó motorja halkan felbúgott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése