Az elkövetkezendő pár napban nem mehettem iskolába, de Linda minden délután eljött, segített a házi feladatok megoldásában, s elmondta, mit vettek órán, így nem maradtam le.
– Milyen az új osztály? – kérdeztem a baleset után egy héttel. Anya azt mondta, jövő héten már mehetek suliba, így érthető módon kíváncsi voltam.
– Egész rendesek, bár szerintem félnek tőlem. Gondolom, ők is hallottak a pofonokról.
Linda büszkén kihúzta magát, én pedig a szám elé tartottam a kezem, hogy visszafojtsam a nevetést.
– Akkor jó helyünk lesz – mondtam csukladozva. – Végre tőlünk fognak félni.
– Én inkább barátkozni szeretnék – jegyezte meg a lány és feljebb tolta az orrán csinos, fekete keretes szemüvegét.
– Én is, de tapasztalatból tudom, hogy nem olyan könnyű az.
Lindának köszönhetően olyan voltam, mintha kicseréltek volna. Apa sokszor meg is jegyezte, hogy ha Florenz látna, rám sem ismerne. A régi ruháimat egytől egyig kidobtam, csak azokat hordtam, melyeket Florenz javasolt, sőt még tőle is elcsentem néhány ittfelejtett holmit.
A következő hét hétfő reggelén iskolába mentem. Az új osztály tényleg nem volt olyan rossz, mint ahogy gondoltam. Linda nem engedett maga mellé senkit, foglalta a helyemet, így mikor beléptem a tanterembe, felém integetett és egy székre mutatott, melyen a táskája pihent. Odamentem hozzá, levette a táskát, én meg lehuppantam a székre. Elővettem a tankönyveimet és a füzeteimet. Matek óránk volt, amit nem igazán kedveltem. Néha nem is értettem, miért kell ekkora hülyeséget tanulnom, de kénytelen voltam tanulni, ha nem akartam megbukni. Linda viszont szerette a matematikát és sokat segített nekem, amiért nagyon hálás voltam. Lefirkáltam a példát és a megoldást, majd kitéptem egy hátsó lapot és írtam egy pár sort Lindának.
...
Unalom. Alig várom, hogy hazamenjek, azt hiszem, mutatnom kéne valamit.
...
Érdeklődve olvasta, majd csillogó szemmel egy rövid kérdést írt a papírra.
...
Mit?
...
Gyorsan válaszoltam.
...
Ne sikíts fel, ha elolvasod. A kölni koncerten megszereztem Bill MSN címét, de szerintem nem adhatom ki senkinek. Ő írta le, mikor autogramot adott nekem.
...
Uralkodott magán, bár talán egy picit meglepődött, de igyekezett nyugodt arcot vágni. Inkább kíváncsinak tűnt.
...
Hogy ismerkedtetek meg? A Billét nem kérem, de ha a Tomé megvan, azt nem teheted meg velem, hogy nem adod ide. Kérlek, kérlek, kérlek.
...
Leírtam a történetet.
...
Este nyolc körül elmentem innivalót venni. Nagy nehezen megtaláltam a büfét és futni kezdtem, de amilyen szerencsés vagyok, hatalmasat estem. Bill segített fel. Persze először nem tudtam, hogy kicsoda, csak mikor ránéztem az arcára. Gondolhatod, megszólalni sem bírtam. A koncert végén, mikor aláírta a papíromat, ráfirkálta az MSN címét és úgy adta vissza. Még akkor éjjel írtam neki. Válaszolt is. Közölte, hogy nem vagyok idióta, mert finoman a tudtára adtam, mekkora hülye vagyok. Nemrég újra beszéltem vele.
...
A bonyolult dolgokról szóló részleteket egyelőre nem kívántam megosztani a lánnyal.
Linda csak mosolygott és magában motyogta:
– Tényleg jófej... A Tom címe?
– Nem tudom – súgtam vissza – csak a Billét.
– Ha megkapod a Tomét, ugye ideadod?
– Első dolgom lesz, persze csak miután engedélyt kértem tőle. Remélem, megérted.
– Linda, Lotte, mi olyan érdekes, amit matematika órán kell megbeszélni? – kérdezte a matek tanár. Megráztuk a fejünket és inkább csendben maradtunk.
A többi tanóra is hasonlóan telt, kivéve, hogy az egykori osztályfőnököm megkérdezte, hogy vagyok és elmondhattam, hogy remekül. Egész nap csak jegyzeteltünk és feleltünk. Kezdtem unni. Még nem szoktam hozzá, hogy újra iskolába kell járnom. Linda és én alig vártuk a délutánt. Csigalassúsággal, de vége lett az utolsó órának is. Elsőként rohantunk ki a tanteremből, egyenesen futottunk a buszmegállóhoz, ahonnan persze, hogy akkor kellett elindulnia a busznak. Szaladtunk utána, s szerencsére a sofőr megállt, így fel tudtunk kapaszkodni a tömött járatra. Linda jegyet lyukasztott, nekem bérletem volt.
- Hogy nekünk mindig rohanni kell – fulladoztam, mikor bezáródott a busz ajtaja.
- Ez a mi formánk – csóválta a fejét Linda.
- Persze… tudom…
– Előbb hazamegyek lepakolni, oké? – kérdezte, mikor leszálltunk a buszról.
– Oké – egyeztem bele – majd jössz, ha tudsz.
Beléptem a lakásba. Anya a konyhában ügyködött: épp a levest szedte ki egy tálba.
– Szia, anya – köszöntem, mire hátrafordult.
– Szia, Lotte. Mi újság? Mi volt a suliban? Minden rendben ment?
– Minden oké. Unalom – válaszoltam egykedvűen. – Jegyzeteltünk, írtunk, feleltünk és eluntuk az életünket.
Ledobtam a táskámat és odaálltam anya mellé.
– Mi az ebéd?
–A tegnapi maradék. Sajnálom, nem volt időm… – védekezett gyorsan – Elhúzódott a munkaidőm az oviban és a jövő héten délutános leszek, úgyhogy kénytelen leszel főzni. Tudom, hogy Florenz feladata volt, de mivel ő már nem lakik velünk... Meg kell tanulnod
Összecsaptam a kezeimet. Anya csak bámult rám.
– Én tudok – magyaráztam az értetlenkedését látva. – Figyeltem, mikor Florenz csinálta, bár az őrületbe kergettem vele.
Csendben ettünk, csak az óra ketyegett a falon. Anya néha-néha rápillantott, valószínűleg apát várta.
– Majd én elintézem – mondta, mikor a mosogató felé vittem a tányéromat. – Menj csak be nyugodtan.
– Köszi – hadartam és berohantam a szobámba. Anya még utánam kiáltott, hogy ne fussak, mert el fogok esni, de nem figyeltem rá. Az első dolgom természetesen a laptop bekapcsolása volt, a második a poszterek kiragasztása. Miután mindet feltettem valamelyik falra vagy szekrényre, egészen otthonosan éreztem magam. Felmentem MSN-re, ahol Linda közölte, hogy nem tud átjönni, mert a nagymamája vendégségbe érkezett és az anyja azt mondta, hogy ha lehet, ne jöjjön. Megértettem és biztosítottam, hogy semmi gond, de ő csak írta és írta a sűrű bocsánatkéréseket, majd hirtelen lelépett. Nem zavart különösebben a dolog, bár így egyedül voltam egy kicsit.
Csendes eső kopogott az ablakon. Az ég már sötétszürke volt, a szobámat aranyszínűre festette az íróasztal sarkán álló lámpa fénye. Hallgattam, ahogy az esőcseppek ostromolják az ablakpárkányt, s hirtelen eszembe jutott valami. Tollat ragadtam és előhalásztam a fiókból egy régi matekfüzetet, majd vékony tintacsíkokat húztam annak első lapjára.
...
Üdvözlet a szállodában
...
A 483-as szoba
Álmom édes otthona
Szívem gyakran húz oda
Rólad mesél minden bútora.
...
Képzeletben te is ott vagy
De nem értem, amit mondasz
Csak nézem az arcodat
És hallom a hangodat
...
Beszélj lassan, ne túl gyorsan
Nyisd ajkaid óvatosan
Ha te mindig velem tartasz
Nekem örökre szent maradsz
...
Azt mondod, halott szerelem
Hogy az legyen, nem engedem
Én melletted leszek
Fogom mindkét kezed
...
Segíts nekem repülni
A világot megváltani
Mert utánad nem lesz semmi
Ne engedj eltévedni
...
Te az vagy, ami én nem
Érzem, el fogsz hagyni engem
Napok jönnek és mennek
Egyedül maradok végleg
...
Halott vidék lakásom
Meggyötör a fájdalom
Te vagy minden bánatom
Menedékem a szép álom
...
Csend az éjszakában
Üdvözlet a szállodában
És ott leszek majd álmomban
Veled a 483-as szobában
...
A legelső versem... gyönyörűnek találtam... .
Azt is észrevettem ugyan, hogy mindvégig Billre gondoltam, miközben írtam. Ezt persze teljesen nevetségesnek tartottam. Miért gondoltam pont Billre? Ez abszurd. Kedvelem őt, de csak mint egy barátot és ő talán ezt sem viszonozza. Pár hét, esetleg egy-két hónap múlva egész biztos elfelejt, vagy egy kellemes emléke leszek, de nem több. Igazából már nem bántott a dolog. Mióta Linda megjelent, nem vágytam annyira Bill barátságára, mint azelőtt. Nekem már ígyis több adatott, mint bárki másnak. Most minden tökéletes volt. Boldognak éreztem magam, kezdtem élvezni az életet.
A következő héten Lindával csak a suliban találkozhattam. MSN-en persze mindennap beszéltünk, s a napok múlásával Linda egyre kíváncsibb lett Billt illetően, hiába mondtam, hogy még csak kétszer beszéltem vele, vagyis csak egyszer, a másik azonnali üzenet-csere volt. A lányt azonban nem lehetett félrevezetni, pedig kivételesen az igazat mondtam.
...
Linda üzenete:
Átmegyek. Nem érdekel, személyesen majd csak elmondod
...
Rögtön kilépett MSN-ről. Nem láttam értelmét, hogy fent legyek, így kijelentkeztem. Félóra múlva Linda a házunknál volt. Nem hallottam, hogy kopogtattak az ajtón, csak anya hangjára lettem figyelmes, miközben rajzolgattam és a házimat írtam.
– Gyere be, Linda. Lotte a szobájában van.
Kinyitottam az ajtót és Linda elé siettem.
– Régen láttalak... – kezdtem, de közbevágott.
– Na, mi van Billel?
A kérdést anya is hallotta. Nem szólt, csak meglepetten nézett, aztán eltűnt a szobája ajtaja mögött.
– Ezt jól megcsináltad... – motyogtam bosszúsan.
– Miért? – kérdezte ártatlanul, miközben berángattam a szobámba.
– Anya is hallotta – világosítottam fel. – Ő azt sem tudja, hogy ismerem Billt.
– Hoppá. És akkor mi van?
– Az, hogy most kombinálni kezd és első dolga lesz, hogy elmondja Florenznek... Florenz pedig nekem esik, hogy miért nem mondtam el neki, holott nincs is mit elmondanom.
Linda nevetett, mintha nem is törődne a hatalmas problémámmal, hogy miként magyarázom ki a félreértést.
– A suliban egy szót se – fenyegetőztem – mert ígyis nagy bajban vagyok Florenz miatt.
– Eddig se szóltam – jegyezte meg, de bólintott.
miután Linda elment, felmentem MSN-re, mert tudtam, hogy úgysem kerülhetem el Florenz kérdéseit. A nővérem azonban nem volt fent, így amilyen gyorsan csak tudtam, le is léptem.
Két perc sem telt el, a telefonom csörögni kezdett. Megnéztem a számot, de már akkor tudtam, ki keres. Nem is tévedtem, Florenz volt.
– Igen? – kérdeztem ártatlanul.
Florenz olyan gyorsan kezdett beszélni, hogy gyanítottam, talán levegőt sem vesz közben.
– Miért nem mondtad? Anyától kell megtudnom? Azt hittem, én leszek az első, aki megtudja, ha... Nem hiszem el! Képes voltál elmondani neki? Tőlem kérdezte, hogy ki az a Bill... Elmondtam neki annyit, amennyit tudtam, de... Óh, Lotte, hogy tehetted? Csak neked mondtam el Johannest. Ráadásul ez a dolog még új lehet számodra, hiszen Bill az első...
– Állj le, Florenz – szakítottam félbe.
Nagy levegőt vett, de nem szólalt meg, így lehetőségem nyílt a magyarázkodásra.
– Az egész egy ostoba félreértés. Linda átjött és megkérdezte, mi van Billel, mert elmondtam neki, hogy tudom az MSN címét. Anya meghallotta a kérdést és egyből téves következtetést vont le, amit továbbadott neked. Tudtam, hogy ez lesz. Hidd el, semmiről nem maradtál le. Megígérem, hogy te leszel az első, aki értesülni fog, ha kapcsolati kiírás kerül Facebookra.
Florenz hallgatott, megemésztette a hallottakat, majd hirtelen megszólalt.
– Bocsánat, hogy rád támadtam, többet nem fordul elő. Bízhattam volna benned. Ja és miért gondolod, hogy nem Bill lesz az? – kérdezte élénken.
Felnevettem az abszurd feltételezésen.
– Florenz, nem is ismerem! Bill maximum csak egy barát lehet, semmi több.
– Biztosez?
– Persze – vágtam rá és abban a pillanatban valóban úgy is gondoltam.
– Csak mert nagyon élénk volt az arcod, mikor megmutattad azt a címet...
– Még szép, hogy élénk volt – fortyantam fel – hiszen csak az én papíromra írta rá, a többi lányéra nem.
– Na látod – szögezte le Florenz. El tudtam képzelni,, mekkora önelégült mosolyra húzza a száját – Talán már kezdeményezett is…?
– Azt sose tenné – mondtam egyből remélve, hogy meggyőzöm és nem kérdez többet.
– Te tudod – hagyta rám. Valószínűleg belefáradt a kérdezősködésbe és belátta, hogy nekem volt igazam a félreértést illetően. Elmondott még néhány semmiséget az egyetemről, de másról nem ejtett szót. Johannesre nem mertem rákérdezni, önként nem hozta fel, én meg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Végül elköszönt és letette a telefont. Jó érzéssel töltött el, hogy megnyertem a csatát.
Pár órával később azonban olyan volt, mintha vesztettem volna. Újra elgondolkodtam azon, amit már végigjártam a koncertet követő éjszakán. Bill viselkedése nem fért a fejemben, nem tudtam, miért tett olyat, amit nem szokott. Miért én voltam a kivétel?
Azt írta, nem tud, s egyelőre nem is akar válaszolni erre a kérdésre, mert túl bonyolult lenne számomra. Nem értettem egyet vele. Mi az, hogy bonyolult? Mi lenne bonyolult? Nem is ismer! Mit tud rólam? Semmit. Akkor mégis mi lehet olyan egetrengetően komplikált, hogy ne mondja el? Elvégre a francba is, rólam van szó!
Legszívesebben elutaztam volna hozzá, megragadtam volna hideg kezeit és kérdésekkel bombáztam volna, hogy mindent kiszedjek belőle. Ugyan, miért én? Miért most? Miért akkor? Mi különlegeset látott bennem? Vagy tényleg annyira szánalmas vagyok, hogy még ő is élvezi, ha áttaposhat rajtam?
Nem, Bill egyáltalán nem lehet ilyen! Első és valószínűleg utolsó találkozásunkkor nem volt gúnyosabb, mint ahogy azt a helyzet komikussága engedte, s egyáltalán nem tűnt udvariatlannak. Úgy látszott, tényleg csak az esésen nevet. Az igaz, hogy furcsán nézett rám, de hát ki ne nézne furcsán egy kétballábas kiscsajra?
Vagy, talán az is lehet, hogy egyszerűen csak magányos. Barátkozni szeretne, pont úgy, ahogy azt az átlagemberek teszik, de mivel ő szinte soha nincs egyedül, képtelen erre, s azzal is tisztában van, hogy nem maradhatna inkognitóban. Lehetséges, hogy csak azért lettem kivételes, mert nem kürtöltem világgá, hogy összefutottam vele.
A kérdések egyre idegesítőbbekké váltak, én pedig egyre türelmetlenebbnek éreztem magam. Nem tudtam, miféle szándéka volt, s kínzott a tudat, hogy talán soha nem is fogom megtudni. Nem ismertem Billt, s így kissé ijesztőnek tűnt az egész, mert annyit bizonyosan tudtam róla, hogy nagyon nehezen nyílik meg idegenek előtt. És ismét csak az a kérdés: Miért? Miért? Miért?
Újra meg újra lejátszottam magamban azt a néhány percet, mikor előttem állt és próbálta visszafogni feltörő vihogását. Mélybarna szemei szinte ragyogtak, mintha valamiféle remény csillant volna meg bennük. Remény és… talán felismerés. Sóvárgás. Hitetlenkedés. Gyötrődés. Rettenetes kín. Zavar. Kétség.
Életemben nem láttam még ahhoz hasonló tekintetet, de tudtam, hogy ez nem amolyan Bill Kaulitz-féle nézés. Azok a szemek valódi érzelmeket tükröztek. Sosem tanulmányoztam komolyabban az emberek arcát, de Billét muszáj volt, hiszen jó esély volt rá, hogy ezentúl csak a megmaradt fotókat nézhetem, melyek csupán egyetlen pillanatot ragadnak ki az egészből. Azokon a képeken az énekes soha nem lesz több, mint egy mosolyba fagyott figura, melynek tekintetében talán soha többé nem tükröződnek azok az akkor látott érzelmek.
A kérdéseimen kívül azonban most már más is nyugtalanított. A srác szemeiben látott fájdalom és tengernyi kétség valahogy nem fért a fejemben. Nem ismertem a teljes élettörténetét, de tudtam, hogy néhányszor komoly megpróbáltatásokon kellett átesnie. Természetesen nem gondoltam volna, hogy ezek a megpróbáltatások ilyen mély nyomot hagytak benne… Vagy talán nem is ezek gyötrik igazán? Miféle titkai lehetnek? Mi kínozhatja annyira, hogy az a barna szempár olyan zaklatott pillantással fürkésszen egy arra vetődő, teljesen idegen lányt?
Elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, meg fogom tudni az igazat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése